Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4. szám

Délután három óta ott téblábolunk a Rockhausból nemrégiben Planet Music névre átkeresztelt koncertteremben, két és fél órát várunk az INTERJÚRA, MEGNÉZZÜK A SOUND CHECKET, AZTÁN MEGINT KÉT ÉS FÉL ÓRA VÁ­RAKOZÁS A KONCERTRE, NEM CSODA, HOGY A BEMELEGÍTŐ DJ. MŰSORA ALATT ELALSZOM AZ EGYIK OSZLOP TÖVÉBEN ÜLVE. MIRE FELÉBREDEK, TELT HÁZ VAN. A Faithless koncertalakulata egy instrumentális bevezetővel nyit, majd a frontember is megérkezik. „My name is Maxi Jazz and I ain't no joke” - kezdi, majd közli, hogy őneki itt dolga van: a Reverence album címadó nyitódalát nyomja, és mindenki előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy ő nem rapper, hanem egy vérbeli ragga­man (aki a lemezeken tanúsított méltóságteljes nyugalmával szemben élőben majdhogynem ordít, és élénken gesz­tikulál, mint valami utcai próféta). A She’s My Baby jön az új lemezről, majd az aktuális slá­ger, a Take The Long Way Home alatt a Faithlessből kibújik a house-monstrum, a közönségből meg a party-állat, az össznépi ugrabugrát az Insomnia fokozza és juttatja el az első orgaz­musig. A gépi house-alapok és a hús-vér dobos mániákus ütemei együtt egy ragadozó hibri­det keltenek életre, aminek pikkelyeire egy ütőhangszeres nő fest mintákat, Dave Randall effektgitározással vagy repetitív motívumokkal csinosítja, a szubbassz alulról simogatja a monsztert, Sister Bliss pedig a billentyűi mögött állva rendszabályozza. Maxi pedig meg­lovagolja, és ugrál a hátán. Forraival azon röhögünk, hogy ez a magas, vékony, kopasz feke­te aszkéta miután levette zakóját, egy szál pólóban és mackóalsóban ugrálva kísértetiesen hasonlít Skinre a Skunk Anansie-ből. Vagy Michael Stipe-ra ellenfényben. Egy house-orgazmus, egy pihentető raggás-reggae-s szám - a koncert hátralévő részében ez a recept. Bring My Family Back, Salva Mea, a kissé átstrukturált Dirty Old Man, majd egy improvizálós, szólózós betét után a frontember pólójának feliratával már beígért God Is A DJ, a csúcspont. ’’This is OUR church, this is where WE heal OUR hurts” („ez a Mi templomunk, Mi itt gyógyítjuk a sebeinket”) - teszi egyesből többes számba a szö­veget Maxi prédikátor, és egyházába fogadja az eksztázisban tomboló gyülekezetét. Ez a pil­lanat többet mond, mint bármely technokultúráról szóló tanulmány. A ráadás a Sunday 8 pm album egyik legemlékezetesebb dala, a tur­néhangulatot megörökítő Postcards, a két angyalhangú fekete vokalistanő közreműködésével, majd egy instru­mentális átvezető Al Di Meola-stílusú akusztikus gitárfutamokkal és Bliss giccshatáron táncoló szintetizátor­hangjaival (kollégámmal biedermeier house-nak csúfoljuk,és úgy tippeljük, hogy csak a német kultúrkör számára iktatták programjukba), majd pedig... ismét eljátsszák a Take The Long Way Home-ot! „Az ilyesmi egy house-zene­­kartól teljesen normális” - próbálja a dühömet csitítani Forrai szakíró (de érzem, az ő csőrét is bassza, hogy úgy ismételnek, hogy nem játszottak olyan alapdalokat, mint például a Baseball Cap). A közönség kitombol egy máso­dik ráadást, de az meg a God Is A DJ, másodszor. Már éppen másznék a fal­ra, de a szám most még sokkal gyilkos­­abban szól, mint elsőre, kibékülünk. - d­z­s - fotók: Glódi Balázs Ragadozó Faithless ' |F wag; M Bées, Planet Music, 1999. február 17.

Next