Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám
A Fishbone viszonylagos sikertelenségének csak egy oka lehet: punk aggyal gondolkodó feketék. Az 1979 óta működő Los Angeles-i székhelyű zenekar ugyanis első lemeze megjelenése, 1985 óta verhetetlen, a legjobb hibrid zenét játszó muzsikusok a legjobb előadással. Valami mindig megakasztotta őket a világhír előtt, míg hasonló felfogású társzenekaroknak, a Red Hot Chili Peppersnek vagy a Living Colournek sikerült elérni ezt a pontot (igaz, Frusciante a siker elérése után ki is lépett a RHCP-ből mint visszaeső heroinfüggő, a Living Colour pedig feloszlott) - talán jobb is így, a Fishbone egy mágikus hatású kultuszzenekar maradt. És egyáltalán nem tűnik úgy, hogy vesztesek vagy hogy törődnének efféle dolgokkal. Amikor 1985-ben megjelent első EP-jük, már hat éve együtt volt a mag - John Norwood Fisher, basszusgitár, vokál, Kendall Jones gitár, vokál, Chris Dowd harsona, billentyűs hangszerek, Walter Kibby II trombita, egyéb fúvós hangszerek, vokál, Fish dob és az isteni Angelo Moore ének, szaxofon, akik egyébként egy Los Angeles-i iskolai csereprogram közben haverkodtak össze, amikor a fehéreket elvitték a feketék sulijába és fordítva. A megalakuló zenekarra leginkább a nyugati parti hardcore, onnan is főleg a Dead Kennedys szarkasztikus látásmódja hatott, és természetesen a Bad Brains, ez a fekete csapat, mely a hardcore-t a reggae-vel turmixolta a végsőkig. David Kahne producer fedezte fel a zenekart, és segítségével 1991-ig a Fishbone minden arcát megmutatta a nagyközönségnek. Az első EP-n még egy őrjítően táncos reggae, ska, ska-funk zenekarral találkozott a hallgató, ahol a dalokban ott pezsgett a maró gúny a társadalommal szemben. Ez a politikai él, szociális érzékenység, amelyet remekül ellensúlyoznak könnyedebb hangvételű számokkal, az évek során cseppet sem változott. Az évek során persze kiderült, hogy nemcsak a Bad Brains, hanem George Clinton legjobb tanítványai is, funkban legalább annyira otthon vannak, mint a metál-rock-funk hőskölteményekben, amelyekből a gitárfüstölés mellett az esetek legnagyobb részében sikerült kiölni a giccses feszítést. Az 1988-as 'UfaUU. .AwLS’ml lemezről a Curtis Mayfieldklasszikus, a Freddie’s Dead az első sikeres példa a funk-metál korszakból, de maga a lemez egésze csak egy lépcső a következőhöz - bár egy dal és a zenekar feltűnik az HBO-n már számtalanszor játszott Tapeheads (Taplófejek) című filmvígjátékban, ahol először csodálhattuk meg Angelo Moore mohikánfrizuráját és széles vigyorát. Az 1991-es 720-s Urty. as-Hig. cTnitmumfitings a Fishbone karrierjének csúcspontja. Itt mutatkozott be John Bigham gitáros, aki korábban Miles Davist is boldogította. Számomra ez volt az év lemeze, nem a Nirvana sikere. A Sunless Sunday metál kislemezslágere, a lemeznyitó Fight The Youth, a So Many Millions a rock és a funk, egy fiatal fekete generáció dühös, de intelligens himnusza, míg egy másik dalban a kábítószereket és a drogdílereket ostorozzák, mint a feketék egyik szégyenfoltját. Teltházak előtt játszottak ekkor, köszönhető ez a jól sikerült klipnek is, az Everyday Sunshine-nak, ahol Moore egy hatalmas napraforgóföldön ugrál a boldogságtól ittasan. A két évvel később megjelent (jivn Z^uííx €lmxL c//e. Lt cTu/coTl A 92ui (Vwiftg. CJfr «73ke. VttimJiAc. a leghosszabb lemezeimért folyó versenyben jó eséllyel pályázik az első háromba. Ekkor bukkan fel a majom (monkey, chim chim) és a dió (nut, de nutty lásd dilinyós, hangyás stb.) motívum, mely témák, szójátékok köré kezdik csoportosítani számaikat egyre megszállottabban. A kissé polírozottabb hangzású lemez és egy dupla best of után megváltak kiadójuktól, a Sonytól és 1996-ban egy kis kiadónál minden idők legsúlyosabb Fishbone-lemezével rukkoltak elő, amely idióta címével (Chim. CuimA Vadak a jelezte, nincs kegyelem. Kereskedelmileg valószínűleg totális bukás a Chim Chim (Dallas Austin a producer), nincs egy szemernyi rádióbarát szám sem, mégis az egyik legjobb munka, kegyetlen hardcore, lélekrezegtető reggae és ska, gyilkos dalszövegek, felbukkan Busta Rhymes is, aki ijesztegetésben (uuááá) szintén nagyon ott van, technikailag pedig félelmetesek a muzsikusok. Korábban sem jelent meg sok interjú a Fishbone-nal, ezek után pedig végképp nem, pedig ha a neten körülnézünk, tudhatjuk, hogy rendszeresen próbálnak abban a hangárban, ahol eddig, turnéznak, bár közben Bigham és Fish lemorzsolódott. Amerika túlélte a funk-metál korszakot, nemrég a ska revivalt is, amelynek kétségkívül egyik elindítója, ihletője a Fishbone volt, és ez a zenekar még mindig itt van. És lehet, hogy az elfogult beszél belőlem, de már megint jobbak, mint valaha. Tessék megismerkedni velük. És akkor talán már hárman is Fishbone-címlapot akarunk a Wantedra. Fishbone £ The Familyhood Nextperience: '/Vlh^ Psyhotic Nuttwerx Hollywood Records/Record Express Az elejére gyönge kis felütésnek itt van mindjárt egy Funkadelic-örökzöld, a Shakey Ground a Fishbone-tól, többek közt Bronx Style Bob és a Red Hot Chili Peppers közreműködésével. Egy ízes középtempójú funk, mely visszaröpít a hetvenes évekbe, vezessenek óvatosan! - mondanám, ha félhülye rádiós dj lennék. Ez csak azért jutott eszembe, mert azt gondolom, fennállása során (ami a maga mintegy 21 évével már-már ómegás) először esélyes a Fishbone, hogy tán nálunk is félhülye rádiós dj-k konferálják fel valamelyik buzi kereskedelmi rádió délutáni slágerműsorában. (Itt jegyzem meg, hogy kalózrádiós koromban a műsorunk szignálja a Fight The Youth intrója volt.) Tovább vizionálva már el is képzelem, amint a magyar zenetévé mérsékelt képességű műsorvezetője odalép hozzám az utcán, hogy mit kérek a fáradt műsorában, mire én a kamerába mosolygok és a tőlem megszokott kedvességgel annyit mondok: a Fishbone-tól valamit, buborék — és ők meg jól leadnak valamit, mert hogy persze nekik meg meglesznek a lemezhez készülő klipek. Mondom, esélyes a dolog, az új Fishbone-lemez tudniillik, eltérően az eddigiektől nincs tele egyszerű paraszt számára megemészthetetlen váltásokkal, nincs percekig tartó rabszolga-korbácsolás, nincs dal arról, hogy merülünk alá a retyóba, és ezúttal elmarad az elcsúszott sci-fi narráció is bizonyos Chim Chim nevű csimpánz szörnyű bosszújáról. És még valami, ami nincs az új lemezen (amit annyira nem is bánok a témában vallott — bébé kollega által már közkincsé tett nézeteim miatt), nincs rajta iszonyatos gitárzúzás, se nyolcperces rock-eposz, sőt egyáltalán torzított gitárhang is csak elvétve. Kopott volna a legendás punkattitűd, vagy irodalmibban szólva az idő vasfoga elrepült volna felettük? Hát nem, kedves olvasóink, nem. A Fishbone továbbra is a legpunkább, a legskább, a legfunkybb feka zenekar of the Universe. Csak ők képesek olyan bólogatásra késztetni (továbbra is nyers gitárhanggal), mint pl. az It All Kept Startin' Over refrénjében, olyan hihetetlenül laza skála, mint az Aids And Armageddonban vagy olyan borult verzére mint a Dear God-é. Úgy tudnak rezet, fát fújni, ahogy senki (a védjeggyé vált fúvósok megszólalásakor legalább három nap süt egyszerre). Mindegy, annyi biztos, hogy a sok szar retro-ska zenekar pakolhat. Kikerülhetetlen, így hát ejtsünk pár szót ugye a ficsöringelőkről, hát azok meg barátaim..., azoknak, mondjuk a feléről fingom nincs, hogy az meg ki, de akit ismerek, az nagyon komoly, mint pl. a fentebb említett RHCP vagy Bronx Style Bob, de olyanok is közreműködnek még, mint Perry Farrell, Owen Stefani, George Clinton, a Los Fabulosos Cadillacs stb. Én mondjuk a beharangozott Primust azért hiányolom. És végül engedtessék meg két személyes jellegű elragadtatás: Norwood Fisher még mindig a legnagyobb tanár, valamint, hogy mindennek ellenére vissza a régi dobost (Fish-t), de gyorsan! Ja, és még valami, tényleg utoljára: Fishbone-t a Szigetre! - ‚ K e • e/f~ ^FisJ/franjc. /nvnfa/vrd fornia fi ja.: uiuiui jj-nattt'dnaticmA xiom - b ? b * - PROFIL 13 ÁPRILIS