Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7. szám
Metálmánia Kisstadion, 2000. június 7. Hogy Iron Maiden-koncertre megyek, azzal már hetekkel korábban tisztában voltam. A feltoluló emlékfoszlányokat több médiumban aprópénzre váltottam sikeresen, megkaptam a legújabb albumot, amire abban a pillanatban többen pályáztak a régi haverok közül, akik azt mondták, hogy eljönnének a koncertre, de csak a Pecsa előtti füvön hallgatnák végig, mert öt rugót nincs kedvük kiperkálni. Igazán nagy a kontraszt, amikor az előbb még Gyulafirátóton próbálsz egy újabb adag tortát magadba tömni Sub Bass Szabi aranylemezátadó buliján, visszafelé kedves kollégáiddal a Sláger Rádió slágereit üvöltöd az autópályán, majd ezen a nevezetes napon a Wanted irodánál felszállsz a 47-es villamosra. A villamoson ugyanis három, kitűzőkkel gazdagon díszített, farmermellényes, alatta bőrdzsekibe, viseltes Iron Maiden-turnépólóba, szegecses csuklószorítóba bújtatott, bajuszos, hosszú, ám már elöl ritkás hajú ember ült, bőrnadrágban, csizmában. Mint a Wanted metáldivattörténeti összeállításának egyik szakértője, azt a következtetést vontam le, hogy mindez nem álom, csakis német rockerek lehetnek ezek a kiflit majszoló békés egyének, kezükben nejlonzacsival, amiből ki-kikandikál egy-egy sörösüveg. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hova is megyek tiszteletjegyemmel. Gyorsan eldugtam kéktenisz-csuklószorítómat. Úgy nézett ki, hogy kollektíven visszaugrunk az időben vagy tizenöt évet, úgy hét-nyolcezredmagammal. A Pecsa szabadtér kicsinek is bizonyult ehhez, a szervezők ezért a Kisstadionba helyezték át a helyszínt, hogy mindenki újra együtt láthassa Bruce Dickinsont és Steve Harrist. Ennyi Iron Maiden-pólót még soha nem láttam együtt, az előzenekaroskodó Dirty Deeds (Harrisék kiadójához tartozó régi metáltestvérek) műsora alatt el is gondolkodtam azon, hogy a szerkesztői gázsi mellé jövedelem-kiegészítésként mégiscsak össze kéne hozni egy szitázó műhelyt. Mivel a Dirty Deeds nyolcvanas évek elejének Angliáját idéző programja nem igazán csigázott fel, így jobb híján fejben az Iron Maiden-lemezkritikát kezdtem fogalmazni. Iron Maiden: Brave New World ::: EMI London városa mint MZ/X köbüki lakhelye a harmincadik századból. Az égből Eddie tekint le a Temze partjára, mintegy megerősítendő a kontrasztot, miszerint a szép új világ egyben maga a bűnös város. A 2000-et hármas ikergitárszólóval és Bruce Dickinsonnal köszöntő Iron Maiden tehát újra rászabadul a világra, a világ pedig engedelmesen megadja magát, és hálásan retteg, mint amikor a tévéprédikátor apokalipszis helyett apokalipszisról dörög... A lófrálás közepette idáig jutottam, amikor valóban rákezdett a Maiden, azonnal bevetve a pirotechnikát. A lemezt nyitó The Wicker Man alatt kiderült, hogy Dickinson sem lett nagyobb, talán ezért mászkál még mindig annyit a vastraverzre, Harris ugyanúgy szaladgál fel-alá basszusgitárjával, Murray gitárja pedig rendesen az ég felé kiált szóló közben. Hogy milyen egy Iron Maiden-koncert 2000-ben? Hosszú és hősies. A dicső múlt a jelennel küzd, az új számokkal, amelyek hosszúak, mint egy görög eposz, a keveréssel, amely korántsem áll a helyzet magaslatán (három szólógitár egymásba gabalyodik, csak néha-néha tudod szétválasztani, dinamika olne). De a nép örvendeni jött, és örvend rendesen, és bár vagy hat-hét új számot is eljátszott a zenekar, mégis a Wratchildnál és a The Troopernél kezdett úgy őrjöngeni, mint ahogy tizenöt éve a BS parkolójában tette az az egymásra préselődött huszonötezer ember, mely közül az egyik nyakon hányta az osztálytársamat. Ilyen inzultusról ma már szó sem volt, viszonylag kényelmesen előre tudtam furakodni, majd vissza a keverőpultig, ahol már szellősebben terpeszthettünk és headbangelhettünk. Még koncert utáni verekedésről sem tudok beszámolni, de az ötezer forintos Iron Maiden-jegy mellett már nem divat az almabor és a Kőbányai világos. Miközben csendben (és a régi számokra, Hallowed Be Thy Name, Iron Maiden, Number Of The Beast, Fear Of The Dark stb., zümmögve) álldogáltam, arra gondoltam, hogy gyerekko romban mennyire megnéztem volna élőben egy Rob Halford-os Priest-koncertet, és hogy Halford is egyszer visszakunyerálja magát, az tuti, és akkor ott ugyanúgy fogom magam érezni, mint most, vagyis hogy semmi sem megy élesben, vagyis hogy milyen jó, hogy nem a nyolcvanas éveket írjuk. - b * bé -fotó: -alódi- IRON MAIDEN