Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám
feszes alapjai nélkül megszólaló John Frusciante-re voltam kíváncsi, aki az archaikus hangszer, a gitárral való totális azonosulás mellett a kreativitás más formáinak - festészet, költészet, matematika - a maszkját is képes megszállott monomániásként magára ölteni. Habár az ID-je (ez a műanyag lapocska a személyi az USÁ-ban) alapján a megaslágereket (Under The Bridge, If I Could Have A Lied, Californication stb.) író rocksztár és az absztrakt, de érzéki, rendkívül intim megszólalású, leginkább egy vonósnégyes hangzásához hasonlítható zenét író Arthur Rimbaud-szerű alak látszólag ugyanaz, de a szólólemezei mégis mást mutatnak. Biztos vagyok benne, ha egy RHCP-rajongó, a szürrealista, s paradox módon az évek múlásával egyre frissebb hangzásúnak tűnő BloodSugarSexMagik album után (utólag azt gondolom, az interjúban azért rá kellett volna kérdezni erre a címre) egy Frusciante-lemezt tenne be a CD-játszójába, akkor annak súlyos megtapasztalásban lenne része. Ezért mondta hát róla irigykedve Robi, a szentendrei Bohémia volt csaposa, hogy „épp annyi idős, mint én, s mégis túl van már mindenen". Most, hogy a Warner Music gondozásában a har madik john frusciante songbook a „To Record Only Water for Ten Days” különös című album megjelent - amelyet az előző Wantedben az egyébként Frusciante-rajongó kritikus csupán poszthippi szarnak titulált — végre személyesen is találkozhattam vele. A lemez megjelenéséhez ugyanis egy európai miniturné is kapcsolódott, és a London-Párizs-Amszterdam koncertsorozat kitérőjeként a Wanted egy félórás beszélgetésre kapott lehetőséget Bécsben, s azt is egy cseh újságíróval megosztva. Mint Spejdl és Hurvinek-rajongó, hamar beletörődtem, hogy az egyébként is rövid időt egy prágai kollégával még meg is kell osztanom. -Felváltva lehet kérdezni, s a fotós csak három percig maradhat - közölte velünk a bécsi Hilton Plazában a John őrzésével megbízott, hozzánk magyarokhoz igen szigorú medben. A teremben, ahová betereltek bennünket, egy udvarias, fegyelmezett, kockásinges figura várt minket. Miután tisztázódtak a szerepek én Frusanti (John valahogy így ejtette a saját nevét), a Honza, mi, a maradék pedig lenni Wanted Budapest. John avval kezdte, hogy először elment WC-re, s amikor onnét visszajött, már nem zavarta, hogy Balázs végig bent marad és fényképez. Mivel az idő kevés volt , a beszélgetés az általunk ismert lineáris tér-idő dimenzióban zajlott - ezért idő híján egyből a közepén kellett kezdenünk. wanted: Két éve Wiesenben léptél fel a Red Hot Chili Peppersszel. Akkor, a közönség soraiból egy olyan médiumnak tűntél, aki a zene által egy másik világból hoz üzeneteket számunkra, de ugyanakkor a mi világunkból is küld információkat ugyanoda. Lehet, hogy ez egy totális baromság... Frusciante: Nem, én azt hiszem, hogy pontosan ez a folyamat történik velem. Hiszek a negyedik dimenzió realitásában, ahol különböző érzések léteznek, s amikből aztán később majd dalok születnek. Hiszek ezeknek az érzéseknek a létezésében, és azt gondolom, hogy ezek az érzések a szellemek közvetítésével kerülnek bele az én fejembe. Én komolyan hiszek ebben. Abban a dimenzióban az idő nem létezik, s a szellemek azért adják nekem ezeket az érzéseket, mivel ők nem tudnak velük mit kezdeni. Ők csak ezekben az érzésekben létezek, azaz az érzések és a tér számukra egy és ugyanaz. És bennem ezek a végtelen terek alakulnak át dalokká. Ugyanaz a tér ad nekem egy dalt, amelyik Jimi Hendrixnek ad egy dalt, egy másikat pedig Lou Reednek. Szóval én érzéseket kapok tőlük - ők valójában a létezésük terét helyezik a fejembe - de ezt én érzésként veszem, és mivel ott nincs idő... w: Minden párhuzamosan létezik egyszerre... -... én ezeket a végtelen, idő nélküli érzéseket két-, három- vagy ötperces dalokká formálom. Sokat dolgoztam dalszerzői képességeim fejlesztésén. Arról pedig, hogy a negyedik dimenzióban nincs idő, bizonyosságom van, ugyanis minden egyes alkalommal, amikor befejezek vagy éppen felveszek egy számot, folyamatosan ugyanabban az érzelmi állapotban vagyok, mindig ugyanabban, s ez az állapot végig változatlan marad, miközben a dal írása közben, esetleg a hangszerelés vagy akár maga a dal is megváltozik. Hiszek abban, hogy amikor valaki meghallgatja ezeket a dalokat, akkor ezek a negyedik vagy ötödik dimenziós terek újra teremtődnek a hallgató fejében, mégpedig egyfajta képzeletbeli világként. És így, az emberi fejekben megszülető dimenziós realitás nagyobb, mint ahol a szellemek valójában élnek, és ebben az általunk teremtett közegben ők jól érzik magukat, s ott mindenféle dolgokat tudnak csinálni, s személyiségekként tudnak létezni. Szerintem ezt mi teremtjük meg számukra, azaz bármit is alkotunk a mi idődimenziónkban, evvel párhuzamosan, az ötödik dimenzióban is létrehozunk valamit. Ez még akkor is így van, ha az idő ott nem létezik, illetve semmifajta mértékegysége az időnek nincs, s ráadásul párhuzamosan több helyen is lehetünk egyszerre... w: Ez logikusan hangzik, mivel én úgy tudom, hogy az idő a tér függvénye, talán az általad negyedik dimenziós világnak nevezett helyen nem az általunk ismert tér van, ezért valószínűleg idő sincs... Igen. ..... legalábbis nem az, amit mi időnek hívunk. — Igen, az idő valószínűleg nem folyamatosan létezik. Tudod, én hiszem, hogy a negyedik dimenzió valójában olyan hely, ahol csak a tiszta érzések állapota létezik, és ezért nincs idő. Hiszem, hogy amit a zenéléssel a negyedik dimenzióban létrehozok, nagyon fontos dolog. Valójában ez ad értelmet annak, hogy zenélek. Az az érzésem, hogy az ottani képzeletbeli lények segítenek nekem életben maradni gyermekkorom óta. A hangok, amik a fejemben megszólalnak, segítettek túlélni azokat a nehéz időszakokat, amikor nagyon sok fájdalmat vagy szomorúságot éreztem. Amikor ilyen állapotban voltam, ezek a hangok állandóan vicces dolgokat mondtak, vagy éppen a jövőről meséltek nekem. Más dimenziókból a mi világunk egészében látszik, nincsen külön múlt és a jövő, s bárhova el lehet jutni egy pillanat alatt. Gyerekkoromban állandóan filmeket láttam a jövőből a fejemben, láttam magamat a jövőben. Négy évvel ezelőtt láttam, amint a Chili Peppersszel játszom megint. Egy hang azt mondta: ez a film a te jövődről szól. Akkor arra gondoltam, nem lehetséges, hogy ez még egyszer megtörténjen velem. De a hangnak végül igaza lett. A hangoknak mindig igazuk van. Volt idő, amikor nem hallgattam a fejemben megszólaló hangokra, pedig lett volna miért, aztán pedig nagyon szomorúnak, elveszettnek éreztem magam. Mintha kikerültem volna a világból, s semmit sem tudtam kézben tartani. Akinek hangok szólalnak meg a fejében, az jól teszi, ha hallgat rájuk, mivel azok a hangok nem véletlenül szólalnak meg. Amit ilyenkor hall, az nem csupán a képzelete, hanem a valóság része. Honza, a cseh újságíró is megszólal: Szeretném megkérdezni, hogy mit gondolsz az első két szóló lemezedről. — Az első lemezemet, a Niandra Ladest nagyon szeretem. Azt gondolom, hogy jól reprezentálja azt a időszakot, illetve azokat az érzéseket, amiken akkoriban mentem keresztül. Az volt az utolsó év, amit a RHCP-vel töltöttem. A lemez egy része pár hónappal azután készült, hogy a Chiliből kiléptem, de csak évekkel később szántam rá magam, hogy megjelentessem. Azért szerettem volna, ha megjelenik, mert akkora már teljesen felhagytam a zenéléssel, csupán képeket festettem, s azt INTERJÚ ImARCIllSrlUfiNTtD15