Romániai Magyar Szó, 1953. február (7. évfolyam, 1653-1676. szám)

1953-02-01 / 1653. szám

1953. február 1., vasárnap Jevggnyij Dolmatovszkij: - Mi ilyennek szerettük őt. Virágzónak, tágasnak, szépnek, Víg, fénylőnek, mint azelőtt. — Dolgosnak ,nyugalmasnak, épnek. Úgy tört rá orozva a lon, Mint torkunkból a zokogó hangok. Feledhetjük a szomorú Reggelt, hogy megrohanták a tankok? Az égből a vész rászakadt, Lent csonkító ágyuk dörögtek... Lerombolták, — de ő megmaradt Rendületlen­ csodásnak, — öröknek. Ilyennek szeretjük őt régen: Zordonnak, de hitet adónak, Szétlőve bár,­ égve az éjben. A. RODYIMCEVNEK De mégis büszkén ragyogónak. Erős, mint a hit, — le nem lankad­ó harcos, e mély szeretet, így szeretjük elaggott apánkat, így a gyenge, beteg gyereket. Ügyelünk minden drága kövére. Harc e nagy szeretetnek az ára. Mindenik szobájáért — előre! Mindenik utcájáért — csatára! Mi szavunk meg nem szegjük soha. Jöjj hát, szörnyű harc, senki se félt Drága városunk olyan leszen, — Tágas, áttetsző, dús, eleven, Csodás, — ahogy szivünkben él fordította: HALÁSZ ANNA A HŐS VÁROSBAN írta: KOVÁCS GYÖRGY Állami Díjas — Ujjáépült-e már a város? Ezt kérdezték tőlém­ ismerőseim közül so­kan, amikor múlt év őszén hazatértem a Szovjetunióból. Hazánk dolgozói forró érdek­lődéssel hallgatnak meg és olvasnak min­dent, ami Sztálingrádról szól. Ezt a hős vá­rost, amely 1918-ban, Sztálin elvtárs veze­tésével védőbástyája volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak, majd 1942-ben hősi harcot vívott a szocialista haza és az egész emberiség védelmében, szívükbe zár­ták a világ összes dolgozói. Mi is megkérdeztük attól a szovjet mér­nöktől, aki a Szovjetek sztálingrádi Palotá­jának egyik földszinti termében a falakra ki­aggatott és az asztalra kiteregetett terv­rajzokról a város történetét és újjáépítését magyarázta el az ARLUS-küldöttség tag­jainak: — Újjáépült-e már a város? A mérnök felénk fordult, elmosolyodott, majd beszélni kezdett.­­ A régi Sztálingrád eltűnt, romokban he­vert, amikor a végtelen hómérőkört, a vá­rostól nyugatra bekerített Paulus-hadsereg utolsó katonáját is megsemmisítették vagy fogságba ejtették a szovjet csapatok. Az ágyuk már messze dörögtek, nyugaton többszáz kilométernyire Sztálingrád üszkös romjaitól. A régi város helyét törmelékek, tégla-, cserép-, beton- és faroncsok jelezték. Hamarosan ezeket is belepte a vastag hó. Éjtszakánként a telihold fénye úgy terült rá erre a fehér szemfedővel betakart romten­gerre, mint valami temetőre, ahol csak a sírok kupacai törik meg a terep simaságát. Nappal varjúcsoportok szálltak, károgva, a várostól nyugatra. A hullákat keresték. A nyugati újságírók, akik azon frissiben megjelentek Sztálingrádban, váltig bizony­gatták a szovjet embereknek, hogy a várost többé felépíteni nem lehet. Ez a virágzó volga­­parti város, amely lenyűgözően szép és ha­talmas lett a szovjet rendszer néhány évti­zede alatt, a fasiszta barbárok támadása,nyo­mán teljesen megsemmisült. A város egyik büszkesége, a színház, ahol 1918-ban Sztrjin elvtárs beszélt egy pártkonferencián. Ezt a színházat ezért is különös megbecsüléssel övezték a város lakói. Erről a régi­ szép színházról — amelyet a fasiszta hordák szin­tén eltüntettek a föld színéről — mondta Bo­risz Polevoj egyik novellájának hőse: „Olyan volt az, hogy az embernek, ha felnézett rá, még a sapkája is lecsúszott a fejéről.“ A fasiszta rablók kiűzése után csak törmelék jelezte, hogy ezen a helyen egykor valami­féle épület állott. A nyugati újságírók, akik nem hittek Sztá­lingrád felépítésében, nem ismerték a szov­jet nép, a nagy szocialista állam erejét. Nem tudták, mire képes az a nép, amely a tör­ténelemben páratlanul álló hősiességgel meg tudta fékezni és meg tudta semmisíteni a német fasiszta hadsereg legjobb egységeit és ezzel már Sztálingrád falainál eldöntötte a háború végső kimenetelét, halálos csapást mérve a hitlerfalsizmus katonai erejére. A nyugati újságírók nem hittek a szovjet nép erejében. — Mi azonban láttuk az új Sztálingrádot, az újjáépült hős várost a szovjet nép cso­dálatos alkotó erejének ezt a nagyszerű bi­­zonyítékát. Nem, nem egyszerű újjáépítésről van itt szó. A régi elpusztult, a rabló hitleri hordák támadásának áldozatául esett város helyén egészen más, egészen új város épült. Ez a város napról-napra nő és szépül. Óriási eme­­lődaruk százai emelkednek a város minden részében. Négy-nyolc emeletes új épületek nőnek ki egyik hónapról a másikra a nagy­­kiterjedésű terek és Széles, tágas utcák sze­gélyén. A szovjet mérnök mosolyogva mondja: — Hát van a világon kész, befejezett vá­ros? A városok szüntelenül növekszenek, gyarapodnak, épülnek. Ez a terv, amelyet is­mertettem, körülbelül 6—7 évre érvényes. Mindezt a munkát ennyi idő alatt fogjuk be­fejezni. Aztán tovább ... Sztálingrád olyan, amilyennek egy vá­rost a boldog szovjet emberek elképzelnek. Nem lesz kül- és belvárosa, mint ahogyan a várost a kapitalista építészek tervezik. Arculata teljesen egységes lesz, mert Sztá­lingrádban és sehol a Szovjetunióban, nin­csenek egymással szembenálló társadalmi osztályok. Ezt a városok képe is szemlélte­tően mutatja. Itt nincs elnyomott és kizsák­mányolt proletariátus, amely a kapitalista or­szágokban a külváros nyomortanyáin ten­geti szörnyű életét. És nincsenek kizsákmá­nyolók, akik a belváros fényes palotáit és villasorait lakják. Itt mindenkinek szép, egészséges, kényelmes lakása van és lesz. Az új Sztálingrád lakóterülete máris el­érte a háború előtti terület nagyságát. Isko­láinak egészségügyi és kultúrintézményei­nek, klubjainak, sporttelepeinek száma és nagysága szintén elérte már, sőt bizonyos vonatkozásban túl is haladta a háború előtti színvonalat. De ha összehasonlítjuk az új várost a régivel, ez nagyon keveset mond el a mai és a holnapi Sztálingrádról. Az új város 60 kilométer hosszúságban, aránylag keskeny, pár kilométeres sávban nyúlik el a lassan, méltóságteljesen hömpölygő öreg Volga mentén. A folyó nyugati partján terül el a termelékenységéről és munkásainak hősies­ségéről világhírű traktorgyár és az üzemek, intézmények egész sora emelkedik büszkén egészen a kommunizmus első nagy alkotá­sáig,­ a Volga—Don-csatorna bejáratáig. Láttuk a várost nappal. Mint szikrázó fehér márványsor sütké­rezett az őszi fényben. Láttuk éjtszaka, a Csatornáról a város felé közeledve a „Sza­­turn" nevű hajóval. A gyermeki képzelet tündérpalotája elevenedett meg szemünk előtt, a milliónyi lámpa villanyfényében, a­­mely remegve tükröződik­ a Volga vizén. Láttuk a Volga partján épült széles beton lépcsősort, amely néhány­ pihenővel egy szép, széles parkhoz vezet. Ez a hatalmas park majdnem kettészeli a várost. Ennek végében épült a Szovjetek Palotája, előtte a hősök egyik emlékműve. Sztálingrád klímája rendkívül szélsőséges. Nyáron forróság és gyakori szárazság kí­nozza a lakosságot, télen túlságosan hideg az időjárás. A szovjet mérnökök, a szovjet emberek azonban nem nyugodtak bele a ter­mészet által teremtett mostoha viszonyokba és felvették a harcot az időjárás szélsőségei ellen is. Erdősávokkal veszik körül az új várost, utcáit fásítják, hatalmas parkok egész sorát építik. Az új Sztálingrádban minden emberre 18—19 négyzetméter fásított terület esik. Sokat járkáltunk az új Sztálingrádban. Egyik szembetűnő­­jellegzetessége ennek a városnak a tágasság. Utcái olyan szélesek, amilyenre a mi viszonyaink között nem le­het, példát találni. A középen végigszaladó utca, amely a nagy Sztálin nevét viseli, né­hol 80 méter széles. Városszerte parkok, fák, négy-nyolc emeletes paloták. Az orosz épí­tészet legjobb hagyományaiból kikristályo­sodott művészi alkotások ezek. Láttuk a nem rég épült új színházat is. Kétszer akkora, mint a régi volt. Nézőtere 1100 ember be­fogadására alkalmas; a földszint fölött egy sor páholy és három sor erkély van. Az épület központja a nézőtér, de csak kis ré­szét foglalja el az új színházépületnek. A­ földszinten és az emeleten, kilépve a néző­térről, plüssfotelekkel és pamlagokkal, kis asztalkákkal berendezett társalgótermeket, éttermeket, külön cigarettázót és más helyi­ségeket találunk. A nézőtér székeit vörös plüssel vonták be. A színészeknek külön dol­gozószobájuk van az épületben, szekrénnyel, asztallal, székekkel bebútorozva; minden szo­bában telefon. A nézőtér közepén a mennyezetre erősített csillár egymaga is alkalmas arra, hogy cso­dálatot ébresszen az emberben. Súlya nem kevesebb, mint másfél tonna. .. A színpad szélessége 12 méter, mélysége 24 méter. A szovjet színházépítés fejlett technikáját ékesszólóan példázza a 16 tonna súlyú vasfüggöny, amelyet 45 másodperc alatt eresztenek le. — Olyan várost építünk, amely méltó a sztálingrádi hősök emlékéhez! — mondják a­­sztálingrádiak, ha új, gyönyörű városukról beszélünk velük. — Olyan várost, amely hűségesen őrzi a hősök emlékét. De az új Sztálingrád a szovjet ember hősiességének másik oldalát is megörökíti: a békéért ví­vott harc, a békés építkezés frontján meg­nyilvánuló hősiességét Elsőnek a legendás hirű Pavlov-házat építették újjá a hős város lakói. A Sztálin­­úttól jobbra sok új, emeletes épület között áll ez a ház, rajta fekete márvány emlék­tábla. Aranybetűk hirdetik a táblán, hogy ezt a házat 1942 szeptembertől novemberig, három hónapon át védelmezte a hőst Pav­lov szal­aszvezető a hitlerista pusztítók el­len. Pavlov szakaszvezető most a Szovjet Had­sereg hadnagya. Hőstette általánosan is­mert nemcsak Sztálingrádban és a Szovjet­unióban, hanem mindenütt a világon, ahol a sztálingrádi harcok leírásában, regényekben, novellákban olvastak a város védelmezőiről Mielőtt Hitler, Horthy, és Antonescu pusztító martalóc pribékjei megtámadták volna a Szovjetuniót. Pavlov ebben a házban lakott. Aztán ő is bevonult a Szovjet Hadseregbe, hogy megvédje hazáját a betolakodó hitler­­fasiszta rablók ellen. Harminc főből álló cso­port élén ebben a házban helyezkedett el és rendezkedett be Pavlov szovjet altiszt és példátlan hősiességgel védelmezte a házat a fasiszták meg-megújuló rohamaival, szem­ben. Köröskörül már minden az ellenség ké­­zén volt. Égett, füstölgött, recsegett, ropo­gott Pavlov háza is. De­­ nem engedett. Ki­tartott, katonáival együtt. Borzalmas erejű ágyú- és aknatüzet indítottak a házra. Bom­bázták repülőgépről. Aztán újra és újra: ro­ham! De a Pavlov szakaszvezető által vé­delmezett házban újra és újra megszólalt a géppuska és földre kényszerítette a roha­­mozókat. A Szovjetunió nyugati részében még dö­rögtek az ágyuk, az ellenséget még nem űz­ték ki az egész szovjet földről. S ekkor né­hány sztálingrádi asszony, Cserkaszova ve­zetésével, azt kezdeményezte, hogy építsék újjá a hős szakaszvezető házát, amely szin­tén romokban nevett. A ház hamarosan új­jáépült. Történetét Ugyanúgy elmondják a lakók, akik kijöttek hozzánk a ház elé be­szélgetni, mint bárki más Sztálingrádban. A Cserkaszova-mozgalom kiszélesedett s igy kezdődött meg 1943-ban, a romokban he­verő hős város újjáépítése. Egyes romokat nem takarítottak el a Pav­­lov-ház körül. Megőrzik őket mindörökre. Hadd emlékeztessenek a hitleri imperializ­mus pusztító, barbár támadására és a hő­sökre, akik visszaverték, a támadást, nem engedték túl Sztálingrád kövein a hitleri se­regeket, hanem halálos csapást mérve reájuk, tovább üldözték Berlinig és saját barlangjá­ban fojtották meg a véres hitleri fenevadat. A hősök emlékét mélységes szeretettel ápolják ebben a városban. A múzeum­ anya­gának nagy része ezekből az emlékekből áll. Itt őrzik — a többi között — Nyedoru­­bov traktorgyári munkás fényképét. Nagy­bajuszi határozott tekintetű férfit ábrázol a kép, mellén egész sor kitüntetéssel. Ez a traktorgyári munkás 1918-ban részt vett Ca­ricin védelmében, majd 1942 őszén, amikor a német fasiszták közeledtek a városhoz, száz főből álló harcos csoportot szervezett traktorgyári munkásokból. Hogy milyen hő­siesen harcoltak a traktorgyár munkásai Sztálingrád védelmében, magának a pa­rancsnoknak példája bizonyítja: Nyedorubov százhúsz fasisztát semmisített meg. Egy üveges szekrényben látható Sirbine katona vérrel írt levele. Ez a katona­ halálo­san megsebesült. Mielőtt azonban hős szíve utolsót dobbant volna, Sirbine mondani akart valamit az embereknek. Tintája nem volt, így hát vérével irta meg haláltusája köz­ben: „Nagyon rosszul esik, elvtársak, hogy meghalok. Azért esik rosszul, mert csak nyolcvan ellenséget öltem meg!“ Van ebben a múzeumban­ egy puska, a­­mellyel háromszáz fasiszta életét oltották ki a szovjet katonák. Itt van egy belga új­ság egyik példányszáma. Ez a lap úgy je­lent meg, hogy első oldala üresen maradt. | ___ . egye! Az üresen hagyott hasábokon akarták kikür­­tölni a világnak, hogy Sztálingrád elesett.. A belga lap első oldala azonban mindörökre üresen maradt... Három zászlót is őriznek itt a múzeumban. E zászlók­­alatt vívták hősi harcukat Sztálin­grád védelmezői s a három dicsőséges zászló alatt nyomultak előre Berlinig. Ezek a zász­lók ott lengtek győzelmesen, büszkén a leti­port fasiszták Berlinjének épületein! Nincs a világnak még egy városa, ame­lyet a hősiességnek olyan forró, eleven em­léke töltene be, mint Sztálingrádot. A város fölött emelkedik, nem nagyon magasan, a Mamajev-hegy, ahol a legvéresebb harcok zajlottak le. Ha behunyt szemmel egy marék földet veszel fel ezen a hegyen, egy-két vas­darab, golyó, lövedékszilánk vegyül a kezed­ben szorongatott föld közé. A város északi részében, a Sztálin-úttól balra, a Volga felé, emlékoszlop emelkedik. Itt húzódott a fő vé­delmi vonat. Innen csupán párszáz méter távolságnyira folyik a Volga. De ezt a párszáz métert nem tudták elfoglalni a fasiszták, no­ha minden erejüket latba vetették, hogy el­érjék a nagy orosz folyót. Helytállt hősiesen, rendíthetetlenül a szovjet katona, a szovjet munkás. Ezen a területen minden négyzet­­méterre 140 különböző lövedék hullott. De a szovjet katona nem hátrált. A szovjet ka­tona teljesítette a sztálini parancsot: Itt, ezen a helyen kell halálos döfést adni az el­lenségnek! És úgy történt, ahogy Sztálin mondta a hős szovjet embereknek... A fő védelmi vonal mentén emelt emlék­művön ez a felirat olvasható: „A Volgán túl nincs számunkra föld. Álltunk és állunk ha­lálig. Ezt mondta Csujkov 62-ik hadserege.“ Álltak a szovjet emberek a pokoli küzde­lemben, tűzesőben, vérben, halálban és­­ győztek! Ma is ők állnak a világ békeszerető népeinek élén, a béke kitartó védelmében. Ezért dolgoznak és harcolnak az életben ma­radt sztálingrádi hősök fiai, akiknek keze alól traktorok ezrei gördülnek rá a világhírű sztálingrádi traktorgyárból. „Álltunk és állunk halálig!“ — válaszol­tak ma is a szovjet emberek az imperialista háborús uszítóknak. S mondjuk és fogadjuk velük mi is mindannyian, akik a békeharc frontján küzdünk. Sztálingrád — élő figyelmeztetés azok felé, akik újabb háborút akarnak rákényszeríteni az emberiségre és hitvány, eszeveszett tá­madó terveket szőnek a Szovjetunió és a népi demokratikus országok ellen, a béke erői ellen. 3 A NAGY GYŐZELEM Ma tíz éve, 1943 február 2-án rendkívüli fontosságú hit járta be a világot: a szovjet haderők Sztálingrádnál szétverték a 330.000 főből álló német fasiszta csapatokat. Ezzel a történelem legnagyszerűbb hadműveletét haj­tották végre. J. V. Sztálin főparancsnok ezen a napon szeretettel üdvözölte a doni arcvonal csapatait, köszönetet mondott a harcosoknak, a parancsnokoknak és a fronton működő po­litikai biztosoknak. A Szovjet Hadsereg ragyogó győzelmét az egész haladó emberiség kitörő lelkesedés­sel fogadta és — teljes joggal — világtörté­nelmi jelentőségű eseménynek tekintette. Kétszáz napig folyt a harc Sztálingrádért. J. V. Sztálin, a nagy hadvezér vezetésével, a Szovjet Hadsereg már 1941 —1942 telén, Moszkva alatt szétverte a német fasiszta csa­­ntokat. Ezzel örökre szétfoszlatta a fasiszta­adsereg legyőzhetetlenségéről szóló legen­dát és bebizonyította a Szovjetunió haderejé­nek az ellenséggel szembeni fölényét. A har­cokban a Szovjet Hadsereg még jobban meg­erősödött, megedződött, még szervezettebb lett és kiváló tapasztalatokat szerzett a támadó hadműveletek terén. A Kommunista Párt ve­zette a­­szovjet népet, hazafias lendületre ösz­tönözte és szervező munkájával biztosította a hátország erejének megszilárdulását. A szovjet dolgozók nap-nap után újabb harckocsikkal, repülőgépekkel, ágyukkal, ak­navetőkkel és más hadfelszereléssel látták el szeretett hadseregüket. A katonák és tisztek — J. V. Sztálin főparancsnok útmutatásai alapján — hamarosan elsajátították az új haditechnikát, tökéletesítették katonai kép­zettségüket és kitartóan tanulták az ellenség legyőzésének művészetét. Köztudomású, hogy a német fasiszta hó­dítók ekkor vesztették el azt az előnyt, amelyre a háború első napjaiban és hónapjai­ban szert tettek — a váratlan támadás elő­nyét. A háború sorsát most már állandó ér­vényű tényezők döntötték el: a hátország ki­tartása, a hadsereg erkölcsi színvonala, a hadosztályok száma és minősége, a csapatok fegyverzete és a hadseregparancsnokság szer­vezőképessége. Az Amerikai Egyesült Államok és Anglia vezetőkörei szándékosan késleltették a máso­dik európai arcvonal megnyitását, mert cél­juk a fasiszta erők ellen egymaga küzdő szovjet állam gyengítése volt. Hitler kihasz­nálta az angol-amerikai imperialisták áruló politikáját, kivonta Nyugat-Európából és Af­rikából csaknem összes tartalékait és a né­met-szovjet hadszíntérre dobta őket. 1942 június végén a­ német fasiszta csa­patok a délnyugati fronton számbeli és hadi­­technikai fölényt biztosítottak maguknak és támadásba mentek át. A döntő csapást Sztálingrádra irányították. Úgy tervezték, hogy Moszkvát keletről megkerülik, elvágják a várost a Volga és az Ural-környéki hátor­szágtól és Moszkva elfoglalásával már 1942- ben befejezik a háborút. Ugyanakkor táma­dást akartak indítani Rosztov vidékén Baku irányában is J. V. Sztálin főparancsnok felismerte a hit­leristák szándékait és kidolgozta a német fasiszta csapatok Sztálingrád alatti szétzú­zásának haditervét. A szovjet haderők hősiesen visszaverték a túlsúlyban lévő ellenség támadásait és meg­hiúsították a németeknek azt a tervét, hogy elfoglalják Sztálingrádot. 1942 szeptemberében, nagy veszteségek árán, az ellenségnek sikerült megközelítenie Sztálingrádot és befurakodnia a város külső negyedeibe. J. V. Sztálin felszólította a szovjet csapa­tokat, hogy minden áron védjék meg Sztálin­grádot, zúzzák szét az ellenséget. S a szov­jet csapatok becsülettel teljesítették a nagy Sztálintól kapott feladatot. A hosszantartó védelmi harc során óriási veszteséget okoz­tak az ellenségnek. A Szovjet Hadsereg egy­ségeivel vállvetve küzdöttek a sztálingrádi üzemek munkásai is. A sztálingrádi front katonái, parancsnokai és politikai biztosai a harcok teljében leve­let írtak Sztálin elvtársnak. A levél minden egyes szava esküként hangzott: „Harci lobo­góink előtt, az egész Szovjetország színe előtt esküszünk, hogy nem hozunk szégyent az orosz fegyverek dicsőségére, harcolni fo­gunk a végső lehetőségig. Az Ön vezetésével győztek apáink a caricini csatában, az Ön vezetésével most is győzni fogunk a Sztálin­grád alatti nagy csatában!“ Sztálingrád védői valóra váltották fogadal­mukat. Nemcsak Sztálingrádot védték meg, de az ellenség nagyfokú legyengítésével meg­teremtették a szovjet csapatok hatalmas ellen­­támadásának előfeltételeit. „Azt hiszem — mondotta Sztálin elvtárs, — hogy egyetlen más ország, egyetlen más hadsereg sem bírta volna ki a német­ fasiszta haramiák és szövetségeseik veszett bandáinak ilyen nyomását. Csak a mi szovjetországunk és csak a mi Vörös Hadseregünk képes ki­bírni ilyen nyomást. És nemcsak kibírni, de ellen tud állni ennek a nyomásnak és le is tudja küzdeni.“ 1942 november 19-én, Sztálingrádnál, a Szovjet Hadsereg ellentámadásba lendült. A szovjet csapatok gondosan előkészített és részletesen kidolgozott ellentámadása várat­lanul érte az ellenséget. A hitleristák még fel sem eszmélhettek és 22 hadosztályuk — tel­jes technikai felszerelésével és lőszerével együtt — tűzgyűrű közepén találta magát. Eredménytelen maradt az ellenség kétségbe­esett kísérlete, hogy bekerített csapatait meg­mentse.­­ A szovjet csapatok mind szorosabbra von­ták soraikat. 1943 január elején a bekerített német fasiszta csapatok helyzete reményte­lenné vált. Január 8-án a szovjet főparancs­nokság azonnali és feltétel nélküli fegyverle­tételre szólította fel az ellenségét, hogy el­kerülje a felesleges vérontást. A fasiszta tá­bornokok azonban megtagadták a kapitulá­ciót. Erre a szovjet csapatok utolsó és álta­lános támadást indítottak a körülzárt ellen­ség megsemmisítésére. Január 26-án a doni fronton küzdő csapa­tok nyugat felől támadva egyesültek Sztálin­grád hős védőivel. 1943 február 2-án a törté­nelmi jelentőségű sztálingrádi csata a szov­jet csapatok teljes győzelmével végződött. Ezzel döntő fordulat állt be a Nagy Honvédő Háború s a második világháború menetében. Sztálingrád, J. V. Sztálin megállapítása sze­rint, a német fasiszta hadsereg alkonya volt. A Sztálingrádnál elszenvedett vereség után a németek többé nem tudtak magukhoz térni. Ettől a perctől kezdve a hadműveletek kezdeményezése végérvényesen a szovjet pa­rancsnokság kezébe került. Megkezdődött az ellenség tömeges kiűzése a szovjet földről. A hitlerista hadsereg sztálingrádi veresége elképesztette nemcsak a fasiszta Németorszá­­got, de az Amerikai Egyesült Államok, Ang­lia és a többi kapitalista ország re­akciós kö­reit is. Ezeknek sem volt ínyükre a szovjet győzelem. Miközben a szovjet nép hősiesen védte hazája becsületét és függetlenségét , a Szovjet Hadsereg súlyos véráldozatokkal teli közelharcokban egymaga küzdött meg a beözönlött fasiszta hordákkal, az Amerikai Egyesült Államok és Anglia reakciós körei mindent elkövettek, hogy a hitlerista államot és hadseregét megmentsék a megsemmisülés­től.­­ Az amerikai és angol imperialisták azt re­mélték, hogy egy ilyen kimeritő háború után a Szovjetunió mint nagyhatalom elveszti je­lentőségét s a Wall Street és a City függ­vényévé válik. Ugyanakkor az egész haladó emberiség izzó lelkesedéssel fogadta a sztálingrádi győ­zelem hitét s a legmélyebb tisztelettel for­dult a Szovjetunió és a Szovjet Hadsereg felé. „Sztálingrád“ — fogalom, a szovjet nép bátorságának és hősiességének jelképe lett. A sztálingrádi győzelem ragyogó tanúsá­ga volt a szovjet állam diadalmas erejének, a Lenin és Sztálin pártja által nevelt és ve­zetett szovjet nép megingathatatlan elszánt­ságának, a szovjet katonák magas erkölcsi színvonalának, kiváló harci szellemének. A sztálingrádi csata során egész nagyszerűsé­gében megnyilvánult J. V. Sztálin hadvezéri képessége. A történelmi jelentőségű sztálingrádi csa­tának döntő szerepe volt a hitleri Németor­szágon aratott végleges győzelem kivívásá­ban. A német fasiszta és a japán imperialista hódítók ellen vívott Nagy Honvédő Háború győzelmes befejezése után a szovjet nép visz­­szatért a békés alkotó munkához. A Volgán — a dicsőséges Sztálingrád falai alatt, ahol a szovjet harcosok a szovjet haza történelme során J. V. Sztálin vezetésével két nagy győzelmet arattak — ma a kommu­nizmus hatalmas építményei emelkednek. Ott, ahol a sztálingrádi csata lezajlott, az elmúlt év nyarán üzembehelyezték a „V. I. Lenin" Volga-Don hajózható csatornát. Ma már tel­jes lendülettel folyik a munka a kommuniz­mus másik nagy építkezési telepén, a Sztálin elvtárs kezdeményezéséből épülő sztálingrádi vízierőművön. Sztálingrád — a hős város — évről-évre fejlődik és szépül. A romhalmazok helyén csodálatosan szép lakóházakat, iskolákat, színházakat, szállodákat, középületeket, egész munkásnegyedeket emelt a dolgozó nép. Sztá­lingrád lakosai ma acélt öntenek, traktort gyártanak, újabb és újabb géptípusokat ter­veznek, mind több házat építenek, kertekkel, parkokkal díszítik városukat, átalakítják a ter­mészetet.. A békéért dolgoznak, a napsugaras jövőért. Jevgenyij Dolmatovszkij:­— 1 9 4 9 E városba nem vonaton érkeztem, s Nem repültem s nem utaztam ide. De „behatoltam"! — hogy őszintén kezdjem Hason csúsztam a város szivibe. Az állomás még égett. Fölötte magasan, Sötétben imbolygó láng fénye rezdült. Mésztől, koromtól, vértől mocskosan A mellékutcákon törtünk keresztül. Útközben minden követ megjelöltünk S kitapogat­unk m­iden küszöböt. E városban száz év múlva is,­­ úgy tűnt, Felismernék minjdent, mint azelőtt. S melyet egykor harcban szabadítottam, íme, megint itt járok e helyen.. De mi a csuda? Bármit látok ottan, Nem ismerem fel én! Nem ismerem! Sugárutak, oszlopos pályaudvar, S csipkés é­p­it­ő állvány­okon át Zöld sétányt látsz messzire nyúlni nyáron A kohótűz­ perzselte láthatáron... Oh, ti megszokott, egyszerű csodák! A nagykörúton megremeg a térdem — De sok emlék gyengéd árama ráz! — S a régi nóta szövegével kérdem: ,,Hol az az utca, hej, hol az a ház?" Kérdésemre az arcok mind kigyultak, Mi ként ha így feleltek volna ők: „Hiába keresed itt, komám a múltat, — magad hoztad el ide a jövőt.“ - fordította: HALASZ ANNA Romokból és hamuból újjáépült Sztálingrád. Képünkön a város egyik sugárútja, amelyet a lakosság kívánságára „Békeul"-nak nevezték el. Romániai Magyar Szó

Next