Előre, 1956. július (10. évfolyam, 2705-2730. szám)

1956-07-20 / 2721. szám

2 Mulasztások Idestova legalább egy féléve annak, hogy Bartalis János Válogatott versek című kötete megjelent, és tudomásom szerint eddig csak Szentimrei Jenő emlékezett meg róla az Igaz Szóban, legutóbb pedig Izsák József az Utunkban. A hazai sajtó nem foglalkozott érdeme szerint Bartalis verseinek gyűjteményével, és nem igyekezett megállapítani a helyét és jelentőségét hazai költészetünkben. Vajon csak Szentimrei Jenő és Bartalis régi harcostársai értékelik ma a Bartalis verset? Nem, hiszen legutóbb például Szilágyi András riportját olvashattuk’Bartalis falujáról, s a cikkből az ő személyének megbecsülése mellett verseinek a szeretetét is meg-, érezhettük. Vagy hivatkoztam talán a kiadó szerkesztőire és lektoraira, akik bizonyára a Bartalis János gondosan kiválogatott költeményeiben olyan értéket láttak meg, amelyet érdemes ,és szükséges ma az olvasókhoz elvinni? De bizonyára az olvasókra is hivatkozhatnánk, akik a Bartalis kötetet megvették, és akiknek „Az erdőről hazatérő favágók” ma is folyton megújuló frisseséggel, közvetlenséggel hirdeti a természet ébredését és a tavaszi természet csodáit. Több mint negyven esztendeje jelent meg Bartalisnak ez az egyik első, pályakezdő verse. Azóta két világháborún mentünk át, virágzott, majd lehanyatlott sok divatos költőnagyság. „Az erdőről hazatérő favágók”, „A jövő dala”, „Megyek az éjben” vagy a „De különben csend van” című Bartalis versek azonban ma is a felfedezés erejével hirdetik az élet örömeit és szépségeit. Az alsókosályi magányban a maga nemében páratlan, bukolikus költészet fejlődött ki, amelybe később elragadtatott himnikus hangok vegyültek. Az emberekkel, a társadalommal kapcsolatos élmények hiánya, illetve korlátozottsága azonban egy időben a Bartalis verseit már az önmagát ismétlés és a kiszikkadás veszedelmével fenyegette és így joggal félhettünk attól, hogy a való élettel alig érintkezve, ennek a költészetnek teljesen lezárult a fejlődése. De nem így történt. A hatvan éves Bartalis megifjulva kezdett el ismét dalolni. „Írok új verset, új dalos kedvvel. S a félbemaradt sötét falakon felépül majd a csillogó torony !” hirdeti a költő korát meghazudtoló fiatalosságal és optimizmussal, így, habár Bartalis verseinek világa meglehetősen szűk és zárt körből fakad, de ennek a költészetnek a tiszta levegőjéből meleg, bensőséges érzések, a természetnek, az emberi életnek, a munkának és a jövőnek olyan nagy szeretete árad felénk, hogy a verseitől nem tudunk elszakadni. Mindezek mellett Bartalis költői pályájának még egy jellemző vonásaérdemli meg figyelmünket és megbecsülésünket. Több, mint negyven éves költői pályája folyamán mindig hitv és feladatuk maradt a néphez. Ez a példamutatóan becsületes, üdítően tiszta költői pályafutás ezért is megérdemelné az alaposabb elemzést . Az idősebb költői nemzedéknek azonban nem Bartalis János az egyetlen tagja, akinek válogatott kötete a hazai kritika körében nem ébresztette fel a megérdemelt figyelmet. Tompa László válogatott verseinek gyűjteménye szintén nemrégiben jelent meg, de csak Hajdú Győző ragadta meg a költő hetvenedik születésnapjának alkalmát arra, hogy egész költői fejlődéséről komoly tanulmányt írjon. A költő válogatott verseinek valamivel később megjelent gyűjteménye a sajtó közönyössége miatt nem vált irodalmi életünknek olyan jelentős eseményévé, amely írókra és olvasókra termékenyítőleg hatott volna. Pedig kétségtelen, hogy Tompa Lászlónak a kor kérdéseire adott férfias, harcos válasza, állásfoglalása épp oly tanulságos lehet mai költészetünk számára is, mint nyelvezetének tömör acélossága. Bartalis János, illetőleg Tompa László válogatott verseinek megjelenése azonban jó alkalom lehetne arra nézve is, hogy az elmúlt évtizedek erdélyi magyar költészetének igazi értékeit és jelentőségét lemérjük. Igen fontos és igen hasznos vállalkozás volna ez irodalmunk mai fejlődésének elősegítése szempontjából is. Hogy csak néhány példát említsek, idő, szerű volna összegyűjteni Endre Károly válogatott verseit is. Olykorolykor örömmel olvashatunk mostanában temesvári irodalmi szerepléseiről és gondolatokban gazdag költeményei is mindig megörvendeztetnek. Ez a korabeli tülekedésektől távol álló, nagy kultúrájú költő a felszabadulás után a munkás ifjúság felé közeledve tudott a jövőbe is nézni és felszabadultabban irni. Érdemes volna számbavenni a régebbi költőnemzedék tagjai közül Olosz Lajos munkásságát is. Több mint két évtizede jelent meg „Barlanghomály” című verseskötete. Verseinek mély humanizmusa, szabadságszeretete, sokszor a robbanásig érett feszültsége egy önmagával és az élet problémáival viaskodó költőnek az egyéniségét éreztette meg az olvasóval. A „Feloldozás” és az „Eltűnt barát nyomában" című versek, után bizonyára kell még olyan verseknek jönniök, amelyek az élet összhangját és szépségeit dicsérik. A fenti sorok korántsem tartanak igényt a teljességre vagy a kérdés kimerítésére. Csak egyes mulasztásokra és kötelességekreakartunk figyelmeztetni, amelyekkel kritikusoknak és szerkesztőknek foglalkozniok kell. Idősebb írói nemzedékünk időtálló értékeinek megbecsülése és az irodalom egészséges fejlődése kívánja tőlünk azt, hogy alkotásaikat lehetőleg beleépítsük irodalmunk fejlődésébe. VITA ZSIGMOND Válasz két bírálatra Szerkesztőségünkbe cikk érkezett a Sepsiszentgyörgyi múzeum tavaly megjelent évkönyvét ért bírálatokkal kapcsolatban. Székely Zoltán válaszol azokra a bíráló megjegyzésekre, amelyeket Izsák József (Utunk 1955. X. évfolyam 46. sz.), illetve Bodor András és Ferenczi István (Igényesebb tudományosi munkát, Igaz Szó IV. évfolyam 1956. 3. sz.) cikke tartalmaz. A válaszcikk írója egész sor kérdésben nem ért egyet az évkönyv bírálóival. Kifejti, hogy a bírálók túlzó, sőt némely helyen téves követelményeket támasztottak az évkönyv szerkesztési szempontjait, adatközlő módszerét és tartalmát illetőleg. Izsák József cikkéről megjegyzi, hogy a bíráló az évkönyv értékelését tévesen az 1929-ben megjelent múzeumi emlékkönyvvel való összehasonlítás alapján kísérli meg. Ami a tartalmi részek bírálatát illeti, tévesnek találja Izsáknak azt a megállapítását, hogy Harkó József néprajzi adatközlése egy már megjelent tanulmány kivonata lenne. — Világos — írja Székely Zoltán —, hogy Harkó a múzeum gyűjteményébe 1945 után bekerült varrottasokat írja le. Bodor András és Ferenczi István bírálata részletesebb és igényesebb — írja a továbbiakban. — Bodor és Ferenczi az évkönyvnek a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékén történt ismertetése és megvitatása alapján írták meg a bírálatukat. Sajnos mindketten elfogadják kiindulópontként Izsák téves összehasonlítását s a szerény igényű évkönyvet (1671.) összehasonlítják és összetévesztik a múzeum fennállásának 50. évfordulójára kiadott terjedelmes emlékkönyvvel. (780 1.) így tehát túlságosan nagy tartalmi és formai igényekkel lépnek fel, amikor hibául róják fel a székely társadalom múltjának ,és a Székelyföld népének a felszabadulás utáni helyzetről szóló tanulmányok hiányát. Ennek eddig még egyetemi és más természetű kutatások sem tettek eleget, nem lehet tehát a kérdésért a múzeum korlátozott létszámú személyzetét felelőssé tenni. . A régészeti tanulmány adatközlő módszerével kapcsolatos bíráló megjegyzésekre a következőket írja: „A régészeti tanulmánynak a címe „Jelentés” s a bevezető részből világosan kitűnik, hogy adatközlés s nem szintézis. A cikk két szerzője megbírálja az adatközlő jelentés módszerét, de nem mutat rá a gyakorlatilag követendő s általuk követett módszerre”, így tehát a bírálat elmarasztalja azokat amódszereket, amelyekkel a cikk szerzője számos más kiváló kutatóval együtt eredményeket ért el, de semmi mást nem állít helyébe s nem bizonyítja, mivel és mennyivel jobb, eredményesebb a bírálat szerzői által javasolt módszer. „A kiragadott állítólagos hibákkal kapcsolatban — írja a továbbiakban — a következőket válaszoljuk. A nagyborosnyói hitelesítő ásatással kapcsolatos észrevételre az a megjegyzésünk, hogy becsületesebb dolog beismerni azt, amit nem látunk tisztán (anyagi fedezet hiánya miatt az ásatást nem lehetett elvégezni) mint elhamarkodott következtetéseket levonni. Az évkönyv régészeti anyaga — mint utalás — valóban szerepelt már egyes megjelent munkákban, de teljes egészében csak most látott napvilágot (a wietenbergi műveltség emlékei egykét darabot kivéve, nem kerültek elő az 1949-es ásatás alkalmával, a futásfalvi éremlelet újabb érmei a Dáciában nem szerepelnek, stb.) Mindezek a tények arra utalnak, hogy egyes leletek soha sincsenek bizonyos szempontokból elég sokszor közölve. A markolatnyulványos kardoknak az udvarfalvi típusát a szakirodalom a wietenbergi műveltség hordozóival hozza kapcsolatba s ezért szerepel a bírálók által kifogásolt cikkben. „Az a tény, folytatja az évkönyv szerkesztési szempontjait illető kérdésekre rátérve —, hogy az évkönyvben csak a tartományban dolgozó kutatók szerepelnek, legkevésbé sem jelenti a múzeum elszigetelődését. A múzeum szakemberei élénk kapcsolatot tartanak az RNK Akadémiájával s hazánk többi múzeumaival. Ezt bizonyítják az évenkénti közös ásatások és tudományos közlések, amelyek eddig is megjelentek s előkészületben vannak az Akadémiánál vagy más múzeumnál. A Bolyai Tudományegyetem kutatói is sok értékes adathoz jutottak a sepsiszentgyörgyi múzeum révén. A szorosabb kapcsolat kiépítése nem a sepsiszentgyörgyi múzeum kollektíváján múlott.” Az Évkönyv megjelentetésének célja az volt, hogy a dolgozó tömegek és a szakemberek képet nyerjenek a múzeum falai között folyó munkáról. Ha valaki figyelmesen elolvassa a szerkesztő két jelentését a múzeum működéséről és tevékenységéről, meggyőződhetik, hogy a kutatások a lehetőségekhez mérten tervszerűen folytak. Célunk volt elindítani egy pár fiatal kutatót azon a pályán, amely néhány ember számára hosszú éveken keresztül nem kenyérkereseti lehetőség volt, hanem önzetlen közösségi munka. Ha az évkönyv kitűzött célját csak kis mértékben is elérte, akkor a múzeum vezetőségének erőfeszítése nem volt hiábavaló s valóban hozzájárult „egyegy téglával a hazai tudományosság fejlesztéséhez“. Az évkönyvről írt bírálatok — fejezi be cikkét Székely Zoltán — tanulságképpen szolgálhatnak más bírálók számára is, hogy mikor írnak, őrizzék meg a bírálat legfőbb kellékét: az elfogulatlanságot. Ebben az esetben a bírálat valóban építő lesz s eredményei temékenyen fognak megmutatkozni a további tudományos munkában. A nőbizottságok tevékenysége Régi forma - új tartalom a falusi kalákában Az iktatóban találjuk meg Németh Katalint, a Magyar Autonóm Tartomány nőbizottsága felelősét. Nagy halom propaganda anyag kellős közepén. Személyesen ellenőrzi a szétküldést. Ez mindjárt jó kiindulópont a beszélgetésre a nőbizottságok néhány szervezési formájáról. — Az asszonyok mostanában — minden gyűlés nélkül is — szinte állandóan együtt vannak. Kapálás, gyomlálás, szénagyűjtés, most pedig az aratás-cséplés. Ha nem is a közösben, de igen gyakran — közösen, kalákában dolgoznak. Segítik és visszasegítik egymást a szomszédok, a rokonok, a jóbarátok. Fontos hát, hogy minél hamarább mindenhová eljussanak a Demokratikus Nőszövetség legújabb tájékoztatói, a betegségek megelőzésérel és leküzdésével foglalkozó, egészségügyi nevelő brosúrák, a természeti tünemények megmagyarázását szolgáló, a babona, a miszticizmus leküzdésére írott kiadványok és elsősorban a „Hogyan neveljük gyermekeinket” című könyvecskénk. Két asszony, ha összekerül, már a gyermekekről beszél. Hát még egy egész kalákára való nő. Végnélküli probléma, kimeríthetetlen témakör. „Az enyém ma ezt mondta...” „Az enyém szmötös...“ „Az enyém bizony döcög, az ebadta! Mit csinálsz, hogy tanuljon?” És így tovább. Ilyenkor, ha egy is akad közöttük, aki jó tanáccsal, jó ötlettel jelentkezik,a legjobb fogadtatásra talál. A kalákát, ezt a nagyszerű agitációs alkalmat igyekszik jól kihasználni a Magyar Autonóm Tartomány nőbizottsága, s mindig a legújabb és leghasznosabb felvilágosító anyaggal ellátni a rajonok, községek, falvak, kollektív gazdaságok nőbizottságait és nőküldötteit. Különösen kitűnt a módszer helyessége a nemzetközi gyermeknapot megelőző összejöveteleken Nem voltak ezek amolyan régi értelemben vett lélektelen kalákák, amelyeket legfeljebb a falu pletykái töltöttek meg „tartalommal”, hanem ahol értelmet kapott a jelszó: „Mindent gyermekeink boldog jövőjéért!”Amire eljött ez a szép ünnep, nem csak a tömérdek ajándék készült el — kisruhák, kötények, babák és egyéb játékok — de az anyák is felkészültebben álltak gyermekeik elé. Saját kicsinyeik jólétét, az imperialista uralom alatt élő dolgozók gyermekeinek rossz sorsán tudták lemérni és értékelni, világosabban állt előttük a béke fontossága, a béke megőrzésének útja. A nőbizottságok tagjai, a nőküldöttek, a csoportfelelősök megtalálták a módját annak, hogy ezeken a kalákákon megbeszéljék a falu gazdasági kérdéseit ,és legfőképpen a mindig soronlevő mezei munkát is. De elsősorban élénk vitákba elegyedtek a társulások és a kollektív gazdaságok megalakításáról. Mert bár a faluban már régen köztudomású, most a mezőgazdaság szocialista átalakításának során még inkább felszínre jutott az az alapigazság, hogy az aszszonyok igen nagy hatással avatkoznak és avatkozhatnak be a család sorsának formálásába. Nem volt véletlen, hogy a burzsoá földesúri rendszer elsősorban éppen a nőket hálózta be a tudatlanság, a miszticizmus, a babona szálaival, a beletörődés eszközeivel. Ezt a jól felismert helyzetet igyekeznek orvosolni a nőbizottságok. A legtöbb helyen hatékony segítséget adnak a tantestület tagjai, sőt egyes néptanácsi aktivisták is. A legszervezettebb példáját ennek Marosvásárhely rajon adta, amelynek néptanácsi aktivistái a craiovai útjavítási, akcióval, a mezőgazdasági kérdésekkel és a gyermeknap előkészítésével egész rövid idő alatt bejárták az egész rajont, tanácskoztak az összes nőbizottságokkal, ami nem lebecsülendő teljesítmény. Marosvásárhely rajonnak ugyanis 100 ilyen egysége van. (Községi, falusi és kollektív gazdasági nőbizottságok.) Az eredmény nem is maradt el. A kullogó Marosvásárhely vajon egyszerre kiugrott és nőbizottságainak tevékenysége az élenjárók közé emelkedett. Ki volna legjobb az új honpolgári bizottságokba ? Ez is szóba kerül a kalákákon, a csoportokban dolgozó asszonyok között. Mert az új honpolgári bizottságok megalakításával újabb komoly feladat hárul a nőbizottságokra: a nők bevonása a honpolgári bizottságokba. Ahol most alakulnak, mindjárt nőket is választanak a bizottságokba. Sőt sok helyen nő lett az elnök is. A Kézdi rajoni Barátoson például eddig öt választókerületi honpolgári bizottság élére választottak nő-elnököt és mind az ötben jól mennek a dolgok. "A háziasszonyok tapasztalata, a jó gazdálkodás terén meghozza a gyümölcseit. De a régi honpolgári bizottságokat is több helyen igyekeznek már kiegészíteni nőtagokkal, akik különösen az önadó és az állam iránti kötelezettségek teljesítésében nyújtanak jó támaszt a néptanácsnak. — A munka megjavítását várjuk — mondja Németh Katalin elvtársnő — attól a faluról jövő kezdeményezéstől is, amelynek nyomán a tartományi, rajoni, városi és községi néptanácsok nőbizottságaiba beválasztottunk vagy kooptáltunk néptanácsi aktivistáikat is. Hogy jobban szemléltessem, miről van szó megemlítem, hogy ,a tartományi nőbizottságba bevontuk pédául Vaszkó Magda elvtársnőt, aki a tartományi néptanács pénzügyi osztályán dolgozik és kiváló szakértelmével könnyen és jól irányíthatja az önadó, az adófizetés, begyűjtés agitációja vonalán dolgozó nőbizottsági tagokat. Chinezu Viorica mérnök, a tartományi nőbizottság másik új tagja, a helyi ipari osztály munkatársa, ugyancsak igen jól hasznosíthatja képzettségét a terepen. És így tovább a tartományi nőbizottság munkájába bevont összesen tíz új tag — a kulturális, a tanügyi, az egészségügyi, a mezőgazdasági és többi osztályok aktivistái — új erőt képviselnek a nőbizottságok sokoldalú tevékenységében. Sok olyan kérdés van, amelyet a falu asszonyai kitűnően megoldanak már. Vonatkozik ez különösen a szervező feladatokra, a népjóléti akciókra. Bölcsődéket, szülőházakat létesítenek, kórháztámogató bizottságok működnek szép eredménnyel. Napközi otthonokat tartanak fenn. A Magyar Autonóm Tartományban a nyári időszakra a tervezett 168 helyett már eddig 180 idényóvoda nyílt meg az anyák, az asszonyok lelkes és hozzáértő támogatásával. Vannak azonban olyan teendők, amelyekben a nőbizottságok még nem rendelkeznek elég gyakorlattal. A gazdasági természetű kérdések, a helyi erőforrások kellő felmérése, bizonyos kulturális szükségletek, igények helyes felismerése és kielégítésének módja — ebben hivatottak segítséget nyújtani a nőbizottságok munkájába újonnan bevont néptanácsi aktivisták. VAJDA ERZSÉBET A gyergyóditrói parkban néhány hónappal ezelőtt még elhagyatott vásártér volt itt, bokáig érő sárral és szemétdombbal. Most élő sövény, zöld pázsit, és sok rózsabokor díszíti a gyorsan fejlődő nagyközség központját. Kékre festett székelykapuk őrzik a bejáratokat, kényelmes padok hívnak pihenni. A park csaknem 5000 négyzetméternyi területet foglal el. Egy részét most fejezik be, ősszel hársot, nyírfákat, gesztenyét, akácot, kanadai fenyőt és eperfákat ültetnek. Pavilont is építenek. ... Vasárnap délután van. A nap már leáldozóra készül. Vidám lány- és fiúcsoportok sétálnak a gondozott utakon. A nyár melege az öregeket is a szabadba csalja. Itt pihennek az újonnan készített padokon, csöndes tereferébe merülve. A szomszédos lócán egy asszony ül hétéves forma kisfiával. A gyerek a táblán lévő feliratot kezdi betüzgetni: „Ké-szi-tette önkén-tes mun-ká-val Csi-bi- Im-re asz-talos mes-ter” — olvassa ...Tizenöt asztalosmester, számos helyi lakos és a néptanács végrehajtó bizottságának odaadó, becsületes munkáját köszöni meg most az elelsőosztályosgyerek gondtalan nevelése, a ditrói parkban. Z. L. Fővárosunkon és az országon e nyár elején a tűzijáték vakító változatosságával viharzanak át a legizgalmasabb művészi események. Fényükben a világ s a haladás legizzóbb emberi élményei ragadják magukkal dolgozóinkat. A lengyel népi táncegyüttes forgataga, a keletnémet határőrök ének és táncegyüttese, a párizsi Atelier színház, a Moszkvai Akadémiai Művészszínház, az indiai, jugoszláv, francia, magyar képzőművészeti kiállítás, angol, osztrák német, magyar muzsikusok, bolgár és szerb opera énekesek, kínai, kubai, svéd, dán, finn, szovjet írók... Soha az emberi szellem és szépség ilyen világáramlása nem görgött át ezen az országon mint most, az épülő szocializmusban. Mi tudjuk, akik nemcsak a felszabadulás utáni, de a felszabadulás előtti világot is ismertük, mennyi mindent ad nekünk az új világ, mennyi szépet, egész lényegéből a legszebbet... De mit adunk mi a világnak? Ki, melyik kis ország vetette volna fel régen ezt a kérdést, különösen, ha a nyugati kultúra peremén élt? S ha ma felnőttekként jelenünk meg a világban, kétségtelenül azért van, mert a szocializmus végletesül nagy mértékben megnövelte és megsokszorozta kulturkincseinket. Emberi, művészi, történelmi értékeink átlépnek a ledöntött vasfüggönyökön, bekapcsolódnak az emberiség nagy szellemi vérkeringésébe. Párizsban a két világháború között néhány kiemelkedő hazai kulturszemélyiség tekintélye nem tudta ellensúlyozni az akkori kapitalista és félfeudális Romániáról való rossz véleményt. A reakciós és ellenforradalmár emigránsok még rátetéztek e dicstelen hitre s az uszító, demokráciaellenes nyugati hírverés millió koholmánnyal igyekezett az új, szocializmust építő Romániát befeketíteni, aláásni, megrágalmazni. Népköztársaságunk nem a hidegháború pengéivel válaszolt a Nyugat gyujtogatóinak, hanem a művészet világosságot és meleget osztó lángjával és ez a fellépés Párizs dobogóin egycsapásra meghódította a művészet nyugati metropolisát, szétvitte országunk hírét a világ minden tájára. S ahogy a külföld keleti és nyugati szellemi küldöttei ámuló gyönyörködésbe ejtenek bennünket idehaza, úgy ejtette ámulatba s késztette a legmagasabb elismerésre a francia főváros színházi világát az ott vendégszereplő bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház. Caragiale és Mihail Sebastian szelleme és tehetsége, a színészek s az együttes mesteri tudása, Sica Alexandrescu és Móni Ghelerter rendezői képessége, a mai romániai színház magasfokú realista művészete egyöntetűen meghódította a haladó s a konzervatív sajtót, a haladó és az elvont, vagy eklektikus színházi szakembereket. A francia színház jelenlegi legragyogóbb szakértői szinte kivétel nélkül megnyilatkoztak vendégjátékunkkal kapcsolatosan és kivétel nélkül úgy írtaik erről, mint a párizsi évad egyik legkimagaslóbb színházi eseményéről. Robert Kemp a „Le Monde”-ban, Jean Jacques Gautier, a nem éppen haladó „Le Figaro”-ban, Joly a ,,L'Aurore”-ban, Guy Leclerc a „l’Hurdanité”-ben, Marcelle Kapron a „Combat”-ban, a nagy színháznyítóAntoine fia André Paul Antoine a „l’Information”-ban, Georges Lerminier a „Le Parisien Libere”-ben, Jean Guignebert a „Liberation”-ban hajtották meg zászlójukat a bukaresti Nemzeti Színház művészete előtt. De Beer, Paul Blanchart drámaírók és André Kedves „Az elveszett levél” francia fordítója, cikkeikben e siker különös jelentőségével foglalkoztak. Ezek a méltatások kétségtelenül a romániai színjátszás történetének jelentős dokumentumaiként maradnak majd fenn. Most az ünneplés és elragadtatás szikrázó óráiban említsük meg talán, hogy hazai magyar színjátszásunk ugyanúgy osztozika sikerben, mint az ország minden színháza és színésze. Hiszen a népi demokratikus hatalom éveiben a szovjet színjátszással folytatott alkotó tapasztalatcsere nyomán a román színjátszás példátlan fejlődésével együtt a magyar nemzetiség színjátszása is hatalmasat fejlődött. Azonos feltételek között nőtt és érte el Marosvásárhelyen a legmagasabb igényű művészi eredményeket a Székely Színház munkaegyüttese s indult el a nagy művészi sikerek útjára a fiatal nagybányai színház, amely jellegében és alkatában egyedül áll az ország területén. Hét-nyolc esztendeje, hogy színházi megújulásunk — s miért ne mondjuk ki — színházi forradalmunk Erdélyben is kibontakozott, hogy színházi arcvonalunk élharcosai Sztaniszlavszkij módszerével, a szocialista realizmus fegyverzetével harcolták ki helyüket az elmaradt, vidéki, nyárspolgári dzsungel fölött, hogy az új színház felépítése, haladó hagyományaink életrekeltése számára előkészítsék a tágabb terepet. A siker percében büszkén tekinthetnek a megtett útra mindazok, akik nem sajnálták a fáradságot hazai színházaink fejlesztésétől. A csúcsra vezető ösvény megtalálásában, színházaink általános fejlődésében — ezt is büszkén állíthatjuk — nem kis szerepe volt a kölcsönös tapasztalatcserének, az egymástól való rendszeres tanulásnak. Most a világsiker azt bizonyítja, hogy színházaink további megújulásának, fejlődésének forrása itt buzog az orrunk előtt. Magyar színészeink, rendezőink, színpadkép és kosztüm tervezőink, világosítóink és díszlettervezőink tanulhatnak a bukaresti szakemberektől, tanulhatnak annyit mint bármelyik világváros színházától s a maguk legjobb alkotásaival szintén hozzájárulhatnak az ország első színpadának további fejlődéséhez. Mert a siker kötelez. Nemcsak a Caragiale Színházat, de egész színjátszásunkat s benne a romániai magyar színjátszást is kötelezi. Nem lennénk őszinték és az ünnepi pillanathoz méltók, ha nem vennénk számba, hogy egyes magyar színházaink bizony még mindig elég vidéki színvonalon mozognak, s hogy csak egyetlen példát említsek: mi az oka annak, hogy a nagymultus a felszabadulás óta is nem egy kitűnő eredménnyel gazdagodott Kolozsvári Állami Magyar Színházat az utóbbi időben kudarcok érik ? Az ünneplés pillanatait a számvetésnek, az elemzésnek, az elkövetkezendő feladatok felmérésének kell követnie. A művészetet csak tág lélegzetvétellel, merész lépésekkel, tanulással, az önimádat és önteltség, a helyi ünnepeltség lerombolásával lehet csinálni. Szellemi és művészeti életünkben itt kering a nagyvilág ereje s e vérkeringésnek mi is eleven anyagai vagyunk. Jöjjünk hát minél sűrűbben tanulni, a tapasztalatokat kicserélni Bukarestbe Ennek az igénynek a felvetésével ünnepeljük a bukaresti Nemzeti Színház párizsi világsikerét. Ennek az igénynek a kielégítésére ösztönöz a romániai színjátszás diadala a világban. MÉLIUSZ JÓZSEF A bukaresti Nemzeti Színház párizsi sikere alkalmából ELŐRE A Váling-i (Resica környéke) vízierőmű géptermének egyik részlete Külföldi turisták Sztálinvárosban (Tudósítónktól) Kedden délután a Német Demokratikus Köztársaságból egy 75 tagú turista- és alpinista csoport érkezett Sztálinvárosba. Több napos látogatáson alatt, megtekintik a híres műemlékszámba menő Feketetemplomot, a német gótika remekét és alpinista túrákat rendeznek a környékbeli havasokra. Szerdán meglátogatták az Ernst Thälmann traktorgyárat, utána pedig az üzemi klub színháztermében találkoztak a város ifjúmunkásaival. A traktorgyár műkedvelő csoportjai műsoros előadást tartottak a vendégek tiszteletére, akik nagy elragadtatással nyilatkoztak a város szépségéről és a baráti vendégszeretetről, amelyben a sztálinvárosiak részesítik őket. 1956. július 20., pénteki Nem minden műemlék, ami régi Kolozsvár gazdag műemlékekben. Ez köztudomású, így értékelik a várost: történelmi emlékekben gazdag hely. Jönnek is tudósok, kutatók, történészek szép számmal, örömüket lelik a feliratokban, régi épületekben, a múlt sok emlékében. Persze, nem minden műemlék, ami régi. Egykori biztosító intézetek, bankok, paplankészítők reánkmaradt feliratai nem tekinthetők annak. Pedig egyikük másikuk dacos idővel, városrendezéssel.Ez messzemenő zavarokhoz és félreértésekhez vezethet. Képzeld csak el, hogy régi kulturális feliratot keresel és „elsőrendű tyúkszemirtó” emlősével kötsz rövid, futólagos ismeretséget, s ahol az erdélyi fejedelemség valami kifakult, latin írása után kutatsz, váratlanul piros, vagy sárga betűk biztosítanak róla, hogy naponta friss heringszállítmány kapható. A városba jövet például, a Szamos hídjánál a vendéget hatalmas feketebetűs felirat üdvözli: „Finkler Samu”. Sem több, sem kevesebb. Minden magyarázat helyett és minden magyarázat nélkül. A „Kolozsvár történelmi városba” vetődő történész, aki árgus szemmel figyeli régi idők ittmaradt megnyilatkozásait, mindjárt elöljáróján e titokzatos feliratba ütközik. Mi legyen ez? Talán előveszi a régi forrásmunkákat, deák emlékeket, de csak nem tud eligazodni. Ugyanígy járnak a régészek is, számbékírások, egyiptomi hieroglifák szakértői: értetlenül állnak e megnyilatkozás előtt. Mert egyetlen intézmény hivatott a rejtélyt megmagyarázni: a városi házrestauráló vállalat. Elől lefestette a házat, de oldalt, a Szamos felől a feladat úgy látszik meghaladta erejét. Hosszabb állvány kellett volna, s ilyesmi nem volt kéznél, így lett történelmi emlék Finkler Samu, s marad is az idők végezetéig, ha csak a már említett műintézet meg nem könyörül rajta. No, de minden lehetséges. Aki az ég madarait táplálja, talán a vállalatot is megajándékozza hosszabb állvánnyal. Elvégre a Bethlen bástya elég magas, és ha azt tudjuk restaurálni, talán az ilyen történelmietlen emlékek eltüntetésére is akad létra a történelmi Kolozsváron. KORDA ISTVÁN éz ére AZ SZKT MAMAIAI NYÁRI TÁBORAIBA a napokban egy újabb, 1600 iskolás gyermekből álló csoport érkezett nyaralásra az ország különböző tartományaiból. BULGÁRIÁBA UTAZOTT a 3. számú építkezési tröszt munkaközösségének több tagja : munkások, mérnökök, technikusok és szakszervezeti aktivisták. A küldöttség ellátogat Russzébe, Razgradba és más városokba megtekinti az ottani építkezéseket, az új gyárakat, lakótelepeket és intézményeket. JAPÁNBAN a július 16—17-i árvíz következtében 20.000 ember hajléktalanul maradt és több mint 50 ember életét veszítette. A MAROSVASARHELYI ALIMENTARA kereskedelmi vállalat júniusban 121 százalékra teljesítette készpénz eladási tervét, globális tervét pedig 118 százalékra. (Schwáb Ferenc levelező). A KÍNAI-SZOVJET BARÁTI EGYESÜLET meghívására, Eugen Rodan elvtárs, az ARLUS titkára csütörtök reggel Pekingbe utazott, hogy tapasztalatcserét folytasson a kínaiszovjet baráti egyesület ottani vezetőivel. AZ IDÉN 200 CSEHSZLOVÁK DOLGOZÓ tölti pihenőszabadságát országunkban, tőlünk is számos munkás utazik a Csehszlovák Köztársaság üdülőtelepeire és gyógyfürdőire. A SVÉD NÖKÜLDÖTTSÉG tizennyolc napi látogatás után elhagyta országunkat. A távozó vendégeket Ana Lungu, a Demokrata Nőbizottság titkára s a bizottság több aktivistája kisérte ki a baneasai repülőtérre. A NAPOKBAN TÉRTEK VISSZA ANGLIÁBÓL dr. Nicolae Lunca és dr. Eftimiu Palamaru, az Állattenyésztési Kutatóintézet munkatársai. A két román szakember részt vett az állatszaporítás és a mesterséges megtermékenyítés élet- és kórtanával kapcsolatban Cambridgeben megtartott III. kongresszus munkálatain. A kongresszuson, amelyen 140 tudományos értekezést terjesztettek elő, 56 ország képviselői vettek részt. Az RNK küldöttsége hét tudományos értekezést terjesztett elő. DÁNIÁBA UTAZOTT dr. Ion Nicolau, az Akadémia levelező tagja a bukaresti Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet professzora és dr Axente lánca, a kolozsvári Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet professzora, hogy részt vegyen a július 22-én, Koppenhágában megnyíló Vili, nemzetközi gyermekgyógyászati kongresszuson. FRANCIAORSZÁG KÜLKERESKEDELMI MÉRLEGÉNEK DEFICITJE 134.800 millió frankra, vagyis több mint 385 millió dollárra rúgott eddig. A dülőgazdálkodás lehetőségei Nagyvárad tartományban (Tudósítónktól). A második pártkongresszus behatóan foglalkozott a mezőgazdasági termelés egyszerű szövetkezeti formáinak kérdésével és rámutatott arra, hogy az ilyenszerű kezdeményezéseket fel kell karolni, támogatni kell. A pártkongresszus különösen kiemelte a Galati tartományban kialakult gazdálkodási formát, amelynek nyomán több rajonban megszüntették a mezsgyéket, nagy föld táblákat egyesítettek ,hogy a GTA traktorait és mezőgazdasági gépeit használhassák. Felhívta rá a figyelmet, hogy a Galati tartományban meghonosodott gyakorlat olyan tapasztalatokat érlelt meg, amelyek megérdemlik a tanulmányozást, hogy az egyes tartományok jellegzetességeinek megfelelően mindenütt elterjeszthessék őket. Nagyvárad tartományban is foglalkoztak akkoriban ezzel a feladattal. A tartományi pártbizottságnál mélyrehatóan elemezték a kérdést s megállapították, hogy helyenként már itt is megvannak a mezőgazdasági termelés egyszerű formái: a két-három fordulós dülőgazdálkodás és a kölcsönös segélynyújtó csoportok, amelyeknek módszerét tanulmányozni, ismertetni, népszerűsíteni kell a többi községben is. Ezzel kapcsolatban minden pártaktivista megkapta a feladatát s a községi pártalapszervezeteket is bevonták a népszerűsítő, felvilágosító munkába. A tartományi néptanácsnál szintén foglalkoztak a dülőgazdálkodás népszerűsítésével: ismeretterjesztő előadásokat, tapasztalatcseréket tartottak, szakmai utasításokkal látták el a mezőgazdasági szakembereket. A dülőgazdálkodás Nagyvárad tartományban sem újkeletű gazdálkodási forma. Nagyvárad rajonban, de főként Székelyhid rajon egyik-másik községében már évek óta ismerik a dolgozó parasztok, sikerrel alkalmazzák, magasabb terméseredményt érnek el általa. A gyakorlat három éves forgórendszert alakított ki, vagyis a háromfordulós gazdálkodási rendszert, amelynek keretében búza, kukorica és pillangós növények váltogatták egymást. A Szalonta rajoni Nyárszegen, a Székelyhid rajoni Kerekiben és Gálospetriben a dolgozó parasztok összefogásának révén kialakult a dűlő gazdálkodás. 30—40 hektáros területek keletkeztek, amelyekről, ha nem is tűnt még el teljesen a mezsgye, de mégsem tarka már a határ. Egy tagban búzát, a másikban kukoricát és a harmadikban ipari növényeket termesztenek. A dülőgazdálkodásra jellemző, hogy mindenütt magasabb terméseredményeket értek el általa, mint a szomszédos községekben. A Szalonta rajoni Nyárszegen például átlagosan 200 kilóval több búza terem a dűlő minden hektárján. Érdekes még megjegyezni, hogy mindhárom helyen nemcsak a dűlő , gazdálkodás kezdeti formája alakult ki, hanem a kölcsönös segélynyújtás is gyakorivá vált. Szerszámmal, igával, munkaerővel segítenek egymásona dűlőben gazdálkodó dolgozó parasztok, egész családok mennek kalákában aratni, kukoricát törni. Sajnos, egyik kezdeményezéssel sem foglalkoznak kellő mértékben a néptanácsok. Székelyhid vajon mezőgazdasági osztályánál tudnak ugyan a gálospetriek és a kerekiek módszeréről, de nem tartják nyilván eredményeiket, nem segítik őket. A tartományi néptanácsnál arra hivatkoznak, hogy a dülőgazdálkodás népszerűsítése a pártalapszervezetek feladata volt. Jó lenne azonban, ha felismernék annak a szükségét, hogy ennek a gazdálkodási formának kiszélesítése a néptanácsnak is egyik legfontosabb feladata kell hogy legyen, amellyel nem kampányszerűen, hanem állandóan foglalkozni kell. Különösen időszerűvé válik ez a kérdés most, a betakarítások idején, amikor a dolgozó parasztok már a vetés előkészítésének gondolatával is foglalkoznak. Felvilágosító, meggyőző és mozgósító munkával elérhető, hogy az ősszel nem csak a fenti három helyen, hanem a tartomány igen sok községében a dülőgazdálkodás módszerei szé■ hol vessék el a búzát.