Előre, 1958. október (12. évfolyam, 3401-3427. szám)

1958-10-11 / 3410. szám

WS81 október II. combal AL. SAHIA: Az Intéző Az intéző hátratett kézzel lépett ki az iroda kőlépcsőjére, s szigorúan nézett végig a parasztokon, akik sorra levették a kalapjukat. A fehér öltönyt, fehér kalapot és ugyancsak fehér cipőt viselő, javakorabeli, keménykötésű, veresábrázatú intéző első pillanatra hatása alá kerítette az embert. Az előbb még egyre növekvő lázongásba fonódó hangok most hirtelen elnémultak, miután szelíden „jónapot" köszöntek. Az intéző egyetlen szót nem válaszolt, lejjebb lépett egy fokkal a lépcsőn, s változatlanul zord tekintettel nézett tova a negyvenöt paraszt feje fölött, akik mindannyian hajadonfőst állottak előtte. A tűző nap heves nyilai összébb hajtották a fejeket. Úgy tűnt, mintha ez emberfejekből valóságos híd képződött volna, melyen teljes biztonságban lehet járni. A parasztok kalapjukat kezükben tartva mozdulatlanul, szótlanul álltak. Az intéző visszalépett a lépcső felső fokára, már indult is az iroda ajtaja felé, aztán mord hangon megszólalt: — Ha nincsen semmi mondanivalótok, akkor miért jöttetek ide ? — Van ám nekünk, intéző úr, hát hogyne volna — mondta Pavel Simion, egy barnaarcú, alacsonytermetű paraszt, aki az első sorokban állott. — S ugyan mi bajotok . — Hát a bajok biza sokfélék, de ami most utoljára ért minket, az mindennél nagyobb. — Nem értem, mit beszélsz, ember — válaszolta az intéző, s próbálta tenni magát, hogy még mindig nincsen tisztában a dologgal, pedig nagyon jól tudta, miről van szó. — Mióta csak mi tudjuk s ahogy a régi öregek is emlegették, mindig megengedték nekünk a halászást a falu patakjában meg a tóban. Később aztán árendábaadták a tavakat a bojároknak, mi meg feles dézsmát adtunk az uradalomnak. A tóhoz nem volt meghagyásunk, de azt engedték, hogy a falunkon általfolyó patakból halat fogjunk. Most azt látjuk, hogy már itt sem engednek halászni minket. — Tehát ezért jöttetek ide . — Ezért jöttünk, intéző úr — válaszolták többen. — Sajnálom, de nem tehetek semmit se érdeketekben. Nem én tiltalak el a halászástól. Az udvar végéből vadászkutya rohant elő, felszaladt a lépcső tetejére, az Intéző mellé, aztán besurrant a parasztok közé s kezüket nyaldosta. — Hektor, gyere ide. A kutya azonnal kivált a tömegből , odament a gazdájához. — Mondom, én nem tudok segíteni rajtatok. Hozzám hiába jöttetek. — Megértjük, intéző úr — szól közbe ismét Pavel Simion. — De minket az uradalom ispánjai kergetnek el a patak partjáról. — Tán csak nem várnád ti tőlem, hogy én őrizzem a patakot ? Hektor haragosan ugatni kezdte a parasztokat. Az emberek meglepődötten néztek hol a kutyára, hol a gazdájára. Hosszú csend következett. Nicolae Iglita erőlködve nyújtogatta vékony struccnyakát a csoport háta mögött, s azt kérdezte: — Hát ha nem maga tilt el a halászástól, akkor ki más tilthatna el minket ? — Hogyhogy ki más ? Nem tudod . Az állam. Az uradalom az államé talán, nem az enyém. — S aztán az egész patak az államé ? — kérdezte Iglita, s utat törve az emberek közt, előre jött Pavel Simionig. — Persze, hogy az. — S a halak is . — Ha övé a patak, övé a hal is. — Rendben van, intéző úr, de hát az állam patakja a mi legelőnkön halad által, a falu közt folyik, az pedig az embereké, nem az államé. Már most, ha mi nem akadályozzuk a patak folyását, az volna az igazság, ha az állam is megengedné, hogy halásszunk a patakból, amíg a mi Határunkat mossa a vize. Különben... — Micsoda ! Hogyhogy különben 7 — fakadt ki az intéző, akit dühbe hozott a parasztok túlságosan orcátlannak tűnő követelése és hanghordozása. A kutya megint ugatni kezdte a parasztokat, s egyre mérgesebben csaholt rájuk. Az intéző most már nem szólt rá, s csaholása közben folytatta — Mi az hogy különben 7 Hogyhogy különben 7 Ilyen pimaszság 7 Hallatlan. Nem azt akarjátok véletlenül, hogy az állam adót fizessen nektek, amiért a patak által folyik a legelőtökön. — Nem gondoltunk mi effélére, intéző úr — elegyedik közbe Pavel Simion, aki meggyőződött róla, hogy Iglifa minden számításukat elrontotta. — Ha így szól a rendelet, mi azt is meghallgatjuk, de mi arra akarjuk kérni az intéző urat, ne fosszon meg minket a pataktól. — Emberek, még egyszer s utoljára mondom nektek, — folytatta az intéző akit lecsillapított Pavel Simion csendes beszéde, mert engedelmességet olvasott ki belőle — nem én tiltottalak el titeket a halászástól. Az állam döntött így az ország minden községére nézve, nemcsak a ti községetekre. Az államnak szabad keze van, azt teheti veletek, amit akar, még a legelőt is elveheti tőletek, amiért pedig Iglita dézsmát követelt az imént. Csak azt mondhatom, nem lehet tenni már semmit sem. Legjobb dolog volna, ha észretérnétek s egyezségre jutnátok. — S mibe kerülne , az egyezség, intéző úr? — kérdezte Pavel rekedtes hangon. — Majd meglátjuk akkor — fizette ki röviden az intéző. Senki sem fűzött hozzá semmit. A parasztok még mindig hajadonfőtt, szótlanul álltak az intéző előtt, aki ugyancsak hallgatott s most már teljesen lecsillapult vadászkutyája oldalán. Iglisa újra kinyújtotta a nyakát s váratlanul megtörte a csendet, azt kérdezte: — Hát, az állam, intéző úr, milyen izé az az állam, hogy azt teheti velünk amit akar? S mi baja van velünk? A kérdés úgy hullott alá, akár egy óriási kőszikla a túl csendes és igen csekélyke tóba. — Mit mondtál ? — kérdezte az intéző felfortyanva. Lejjebb lépett néhány lépcsőfokot, s ahogy közelebb jutott az emberekhez, az arca olyan vörös lett, mint a főtt rák. A kutya is lement, ugyanarra a fokra . — Nem tudod milyen izé az az állam? így beszélsz te az államról . No hadd el vén gazember, majd megtanítlak én becsületre. — Ne haragudjon reám, intéző úr, de én nem tudom, mi az állam, igazán mondom. Ha volna valami tudományom, tán okosabb lennék. — Honnan legyen neked tudományod, te nyomorult . Nincs neked semmid, még egy jószágod sincs az udvarodon. Elég jól ismerlek, s biztos vagyok benne, hogy te hajtottad fel a falut ellenem. Majd elrendezem én a bajodat ! Az intéző szavai most mélyre hatoltak Iglitá eszébe s fájdalmasan hasogatták. Még az intéző is tudta, hogy nincs jószága. Úgy érezte, hogy az előtte állók letiporták, eltapották lábuk alatt, holott jól tudta, mások is vannak köztük, akiknek nincs jószáguk. Mégis felszegte a fejét, s anélkül, hogy látná, mi történik előtte, azt mondta: — Majd lesz nekem jószágom. — Dehogy lesz neked, gazember, nem lesz neked, mert nem vagy hozzá ember — kiáltott az intéző felháborodva. Iglisd, hogy senki meg ne hallja, csak önmagának mormolta csukott ajakkal: — Bizony, lesz nekem. Fordította: V. ANDRAS JÁNOS Itt lehetne ma is közöttünk- míg csak ötven ívesen, s tehetsége, lobogó kommunista írói szenvedélye most teremné a nagy, érett alkotásokat. Itt lehetne közöttünk — de alig volt huszonkilenc éves, amikor halálba üldözte az elnyomó rend, a gyűlölt ellenség, amely ellen rövid életében olyan mély meggyőződéssel, forró szívvel és kristálytiszta elmével küzdött. Ezt a tiszta tudatosságot és forradalmi hitet súlyos személyes tapasztalatok árán szerezte meg az Oltenita melleti Mänastirea községben született parasztfiú. Az évszázados elmaradottságban élő szülőfalu reménytelen sötétsége, a katonaiskola embertelen szoldateszka-szelleme, az akkori egyetem már fasizmussal fertőzött levegője után a teljes csalódottság és irányt vesztettség végül kolostorba kergeti. És amikor már mind e mélységet megjárta, akkor bontakozik ki előtte „ a nagyszerű élet bölcs értelme“, amikor Marx, Engels és Lenin műveivel megismerkedik. Ettől kezdve Alexandru Sahia egész emberi és írói tevékenysége egyetlen célt szolgál: „a nagyszerű élet bölcs értelmét“, úgy, ahogyan a párt megvilágította előtte. „Az én ihletem nem az enyém, hanem a párté! — írta. — A párt ismeri az új élet titkát. Szavam nem az enyém, hanem a párt szava!.. Egy maroknyi elbeszélés és ennél jóval több újságcikk maradt utána, amikor huszonkilenc éves korában a tüdőbaj elragadta, írói alakja, a terjedelemre kicsiny művel szorosan összefonódó ember és harcos kommunista úgy él emlékezetünkben, mint aki tollával és egész tevékenységével mai szabad életünk és forradalmian új szocialista-realista irodalmunk előtt egyengette az utat. Kisváros, közöny, unalom, maradiság és nagyképűség, kicsinyes viszonyok, amelyek között csak rögeszméig nőhet a törpén született gondolat, nagyzolásig az önérzet, szenvelgésig a művészi hajlam. Valóság ? Nem, — nálunk minden bizonnyal nem az — elsüllyedt világ, csak mint irodalom halhatatlan. Flaubert-től Csehovig és Móricz Zsigmondig az elmúlt száz év irodalmának sok csodálatos lapján élik egykori életüket tragikusan vergődő és nevetségesen groteszk alakjai. Ott élnek, bámulatos elevenen, hogy szánni vagy nevetni tudom őket ma is, bár tragédiáik és hóbortjaik száz, ötven év előtti hóbortok és tragédiák. Szánakozom és szívből nevetek rajtuk ma is, de meghökkenek, amikor ezek a régi hősök egyszerre csak — napjaink irodalmában — újra testet öltenek. Ilyen különös varázslat történik Gagyi László új novelláskötetében, a Vidéki Hamletben. *) Talán írói szándék és írói fantázia kerültek itt szembe egymással: az írói szándék, amely a valóságból fakadt és az írói fantázia, amely merészen elkanyarodott a valóságtól. Nem nehéz felismerni, hogy Gagyi Lászlót a mai ember, elsősorban az értelmiség — az író, a művész — szellemi és erkölcsi magatartása foglalkoztatja (kötetének nagyobbik részében). Ezért érzi feladatának, hogy a múlt kinövéseit nyesegesse, hogy szembeforduljon azzal, ami régi, avult, a mai ember felfogásával és erkölcsével ellenkező. A kötet hét novellája közül négy (de legalább is három) karikatúrának is beillő művész-portré. Gagyi az arányok merész eltúlzásával rajzolja meg a kortól és a néptől elszakadt író , illetve művészember négy különböző alakját : a vidéki kisszerűség és önteltség betegségében szenvedő színészt (Vidéki Hamlet), a kicsinyesen maradt nézeteket valló dilettáns festőt (A tisztáson), a még dilettánsabb, egyetlen ostoba rögeszméjén csüngő vidéki muzsikust (A kis Weber) és a múltszázadian szenvelgő fűzfapoétát (A kamillás hölgy). Az írások kritikai élét csupán az csorbítja, hogy mindvégig úgy érzem , az író kísértetekkel hadakozik, az egykori kisváros szomorúan nevetséges hőseit támasztotta fel halottaikból, hogy azután meggyőzze őket is, az olvasót is, hogy magatartásuk ma merőben időszerűtlen. * Gagyi László: Vidéki Hamlet, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Marosvásárhely, 1958. Régi tragikomikus hősök és régi történetek : ha jól megnézzük, a novellák hőseiben a polgári, kispolgári gondolkozás ma is ható maradványai nem a szocialista kor emberének gondolkodásával kerülnek szembe, hanem a vidékies korlátoltság és kisszerűség döbben itt — szinte a kortól függetlenül — nevetséges és szomorú önmagára. Az elkényeztetett kisvárosi színész „fenségesen széplakis" gőgje mindenekelőtt vidéki arányérzék-hiányból fakad és Széplaki Imrét egy tragikus családi esemény, kisleányának halála döbbenti rá arra, hogy művészete eddig semmit sem ért, mert a „gőg semmi a művészetben“. Az őszhajú festő Fiesolét, Tintorettót, Leonardót és Rembrandtot megvető „kolorisztikus naturalizmusa“: dilettantizmus és Egri Domokost, a piktort egy sokat csalódott öregember öngyilkossági kísérlete juttatja el a felismerésig, hogy a világ sohasem fog térdreborulni „a részletek tökéletessége" előtt s hogy a művészet célja az ember. Az elefántcsonttoronyban, amelyet Selyem Álmos, a költő épített magának, egy nevetséges kis fűzfapoéta csücsül, aki mindjárt Kosztolányi költőjét juttatja eszembe: „szeme tengerkék, egészen régimódi szem, melyet ma alig viselnek...“, és akit egy kedvesen együgyű vidéki öregasszony ragad ki — nemcsak a halál torkából, hanem ..a XIX. század magyar irodalmának fenséges és magányos metaforái“ közül, ahol eddig legszívesebben időzött. Végül pedig a valószínűtlenül groteszk és reménytelenül tehetségtelen kis Weber élete művének a „Disszonáns szimfóniádnak csúfos bukása igazán nem egyéb, mint egy őrült rögeszme tragikomikus kimúlása. A négy konfliktus közül egyik sem mai, mint ahogyan a hősök problémái sem mai problémák. Szinte restellem bizonygatni, hogy a szatmári és marosvásárhelyi, szentgyörgyi és nagyváradi, kolozsvári és udvarhelyi színészt, festőt, írót és muzsikust a felszabadulásunk óta eltelt tíz-egynéhány esztendő mennyire megtanította nemcsak országos, de nemzetközi méretekben gondolkozni, művészetét, tehetségét és álmait a kor színvonalához mérni. Egy „vidéki Hamlet", a tehetséges szatmári Csiky András fellépését ebben a nagy szerepben hat színház közönsége várja érdeklődéssel és egy huszonhat éves nagykárolyi muzsikus, Ruha István most aratta második nagy nemzetközi sikerét. Úgy, ahogyan Gagyi László négy novellájában látjuk, az egykori kisváros torzította el a lelket, idomította a maga szűk méreteihez a tehetséget. De nyomasztó és elnyomorító hatása alól az igazi tehetség, már régen felszabadulhatott, a tehetségtelenségen pedig a legnagyobb jóindulat és az írói nevelőszándék sem segít. Más kérdés, hogy avitt, hamis és antihumanista nézetek megtapadtak még nem egy — vidéki és fővárosi — író és művész tudatában. És ezekkel szembenézni nagyon is korszerű írói feladat. Bizonyos, hogy Gagyi Lászlót is hasonló szándék vezette négy írásában. De miközben a maradiság ellen hadakozik, önkéntelenül is a kisvárosnak azt a régi legendáját eleveníti fel, amely már csak az irodalom lapjain él. Különös, kissé régies írói képzelet, problémakeresés és lélekelemző hajlam teremt hősöket és helyzeteket Gagyi László egy-egy novellájában. A színhely mai, de a történet, melyet elmesél, olyan régen ismerősnek tűnik, hogy önkéntelenül is azon gondolkozom hol, mikor olvastam már ehhez hasonlót ? Tévedés ne essék : nem plágiumról van szó ! Magától értetődik, hogy vannak helyzetek, amelyek az emberi életben mindig megismétlődhetnek. De még inkább nyilvánvaló, hogy ezek ma másképpen lehetségesek, mint húsz, harminc, vagy negyven évvel ezelőtt. Másképpen, vagyis a mai társadalom emberi viszonyainak, a mai ember érzés és gondolatvilágának megfelelően. Gagyi novellájában, a Robbantásban két mai (vagy mainak gondolt) emberrel, két „messze földön híres robbantómesterrel“ ismétlődik meg a régi tragédia : egyik a másiknak még évekkel ezelőtt elszerette a feleségét, s a kárvallott férj lelkében most érik meg a bosszú, a gyilkosság gondolata: megöli vetélytársát. Az ismétlődés, persze, korántsem a finnyás irodalmi ízlést bántja. Hanem azon gondolkozunk meghökkenve, hogyan lássunk ebben az esetben mai konfliktust ? És hogyan lássuk a két élbányászban napjaink hőseit ? De különösképpen hogyan lássunk mai hőst a gyilkosság gondolatával viaskodó Pekriben, akinek belső vívódása a bűn és bűnhődés problematikáját eleveníti fel. És a konfliktust az sem teszi maibbá, hogy a bosszú gondolata fölött győz az emberség : a két bányász megrendülten békül meg egymással annál is inkább, mert mint kiderül, az asszony már a második férjét is elhagyta. Látszólag sokkal maibb konfliktus rejtőzik a Sági Kata című novellában, amelyről már volt alkalmam írni (Előre, 1958. április 13. szám). Akkor kénytelen voltam elmarasztalni egyrészt az Írás öncélú naturalizmusát, másrészt azt a bántóan merev párhuzamot, amelyet az író egy gyermekgyilkos utcanő és egy mai munkáscsalád erkölcsi világa között van. Ma sem lehet más véleményem, mint az, hogy ezt a témát — bár az író új köntösbe öltöztette —, a mai olvasó csakis viszolyogva fogadhatja és akarva-nem akarva kénytelen a múlt század naturalista irodalmának termékeihez hasonlítani. (Ehhez még csak annyit tehetek hozzá, hogy a novella kötetben való megjelenése még kevésbé indokolt, mint egy rövidebb életű folyóiratszámban.) A kötet legkiemelkedőbb írása viszont a Szegények pásztora című hosszabb elbeszélés (régebbi keltezésű ugyan, de először jelenik meg nyomtatásban). Gagyi jellem ábrázoló készsége, realizmusa itt érvényesül lerobban és legmeggyőzőbben. A felszabadulás nagy történelmi fordulóján állítja elénk a háború utolsó napjaiban idegenbe szökött és nemrég visszatért falusi papot, aki hivatásával visszaélve szívesen nevezte magát „a szegények pásztorának“, de igazi életcélja mindig a vagyongyűjtésvolt, másrészt a forradalmi öntudatra ébredt nincstelen parasztot, akit többé meg nem téveszthet a farizeus-arc és semmi sem téríthet le a felismert forradalmi útról. Igaz, hogy az írás sok részletében is kiütközik Gagyi hajlama a naturalista ábrázolásmódra (például a pap és a papné ízléstelen enyelgéseiben), ám ezeket a részleteket elfeledteti az írás sok erénye, elsősorban finomművű és mégis erőteljes emberábrázolása. Van Gagyi írói módszerének egy jellegzetes vonása, amely egyformán megmutatkozik majd valamennyi írásában és ez modorának úgynevezett líraisága, amelyről a kritika már többször megemlékezett — bíráló és elismerő hangon. Ez a líraiság sokszor nem a leírás vagy beszélgetés modorára vonatkozik, hanem az ezekhez tapadó keretre, amelyet az író kommentárjai alkotnak. Gagyi gyakran nem várja meg azt, hogy az olvasó alakítson ki magának érzelmi képet az előadott dolgokról, hanem sietve megmagyarázza, érzelméig felhangálja a helyzetet — legtöbbször remegjen könnyes vagy erőltetetten vidám tónusban. Ez nem líraiság, hanem szentimentális, sőt patétikus hangszerelés és nem is magában a műben, az igazi írói magban, hanem a szöveget kísérő fölösleges dallamadásban nyilvánul meg. De igazi, meleg és szívhezszóló líra csendül a kötet több apró karcolatában, amelyek vagy a szerző első irodalmi próbálkozásainak naiv és bájos izgalmát elevenítik fel (Az első vers. Az első novella), vagy a kommunista harcossal való találkozásnak mélyen lelkébe vésődött emlékét közvetítik (Májusi eső), vagy a román-magyar testvériség szimbolikus erejű epizódját örökítik meg élményszerű elevenségei, (Egy marék orda). Ezekben az írásokban érvényesül az, amit Gagyi igazi líraiságának neveznek, ami a mondanivalóból bomlik ki és lebegi körül azt leheletszerű füstként. Humoros vetületben megvan ez a Két hét Lapos Niában című tréfás-kalandos nyaralási történetben is, amely műfajilag ugyan külön „fejezetet“ alkot a kötetben (bár súlyánál fogva kevéssé érdemli meg), légióként abban a finom öngúnyban, amellyel az író a maga előadásmodorát „utánozza" — mintha itt értené meg igazán, hogy a stílusban-témában felelőtlenül csapongó írói képzelet sokszor hozza olyan „irodalmi helyzetbe", amelyet a kritika joggal kifogásolhat. KACSIR MÁRIA Feltámasztott legendák — Gagyi László: Vidéki Hamlet ELŐRE BARÁTSÁG Konsztantyin Fegyin : Romániai olvasóimnak örömmel tapasztalom, hogyan szélesednek minden évben a népi demokratikus Románia sokoldalú kapcsolatai a Szovjetunióval. Ebben az irányban igen fontos szerepet töltött és tölt be aSzovjetunióval való kapcsolatokat ápoló román egyesület az ARLUSA, amelynek legjelentősebb rendezvényei között szerepel a Román-Szovjet Barátság Hónapja, az országaink közötti testvéri együttműködés hagyományos ünnepe. Alkalmam volt részt venni a románszovjet barátság egyik ilyen ünnepén és mélységes hálával gondolok még ma is arra a megindító, meleg, lelkes fogadtatásra, amelyben a román nép szovjet vendégeit részesítette. Mint író nagy megelégedéssel állapítom meg, hogy a román és a szovjet irodalom egyre nagyobb sikereket ér el. Az írók személyi kapcsolatai előmozdítják a kölcsönös megértést, aSzovjetunió és a Román Népköztársaság közti irodalmi vérkeringést. A szovjet olvasó- és nézőközönség egyre jobban megismeri és megszereti a román klasszikus és kortárs írókat , költőket, prózaírókat, drámaírókat. Engedjék meg, drága barátaim, hogy személyesen köszönetet mondjak azoknak a román íróknak és könyvkiadóknak, amelyek lefordították könyveimet is egyben meleg üdvözletemet küldöm romániai olvasóimnak. üdvözlet Kedves barátaink! Baka■* testi tartózkodásom alkalmával örömmel, üdvözlöm magyar barátainkat — az ,flőre" olvasóit — és minden jót, sok boldogságot kívánok nekik. R. MAKAGONOVA Taskent találkozó Akárhogy is szeretné valaki széplélek a taskenti írói találkozót kizárólagosan szellemi eseménynek feltüntetni, az a tény, hogy az Üzbég Szocialista Szovjet Köztársaság fővárosában egybegyűltek Ázsia és Afrika írói, századunk gyarmatokat romboló történelmi fordulatainak egyenes következménye. Soha oly szigorú logikával egybe nem fonódik politika és művészet, mint a gyarmati népek felszabadulását is meghirdető októberi ágyúdörgés óta és nem véletlen — politikai és irodalmi jelentőségben sem —, hogy az ázsiai és afrikai írók tanácsa szovjetföldön ülésezik. Ahhoz, hogy Mao Dun kínai és Maik Radj Anand indiai, Zeta burmai, Ito Széj japán, Muhamed Halafallah arab, Szamben Uszman afrikai író egy asztalhoz írói dolgokat — s ezzel együtt a béke, a szabadság s a függetlenség dolgait is! — megbeszélendő leüljön, végbe kellett mennie a nagy kínai menetelésnek, a tavaszi offenzívának, India, Indonézia, Ghána függetlenségi harcának, Észak-Afrika szabadságharcos rohamának ... Egyfajta európai író számára Ázsia és Afrika leginkább egzotikumként,ont életet enyhítő fűszeres különösségként számított. A Lotti-féle keleti romantika és Wallace-féle afrikai detektívtörténet között van gyártási minőségkülönbség, de az eszmék reakciós milyensége között nincs. A kommercdráma két világháború közötti felvirágzásának idején úgynevezett világsikert aratott Lengyel Menyhért Tájfunja, a japán egzotikumnak ez jól adagolt, szabályosan megkonstruált, szakmailag lelkiismeretes, de mondandóban lelkiismeretlen drámája. Még Malraux is, ki már a gyarmati rabiga ellen lázadó Kínát írta meg, nem a forradalmat, hanem a lelkében ásítozó unalmat elűzendő keletiséget ábrázolta s egy sorsát megvívó nép lelkébe belehamisította saját, képtelen lelkivilágát. Bonyolultabb és megejtőbb módja az a ködösítésnek, mint az egyidőben divatos Lin Ju Tang módszere, ki fokos kötetekben dekára kiárusította elárult népének szokásait és történelmét. Voltak írók is főleg az elmúlt negyven esztendőben, akiket nem ez az ázsiai és afrikai érdekelt, hanem az igazi, az életéért és a szabadságáért küzdő. Fagyejev és Agnes Smedley, Pavlenko és Egon Erwin Kisch nem egzotikumért mentek Ázsiába, hanem az emberek igazságáért. De ahogy Ázsia és Afrika népei saját kezükbe veszik sorsuk igazítását, úgy sorsátalakító harcukról saját és sajátosan új nemzeti irodalmak egész sora hivatott beszámolni. Van, hol ez új irodalom évezredes hagyományokra tekinthet viszsza, van, hol ősi szájhagyományra és épp oly ősi írástudatlanságra. Van, hol a szabadság fénye süt már az írók tollára, van, hol a toll e szabadságot sürgeti. Akad hát bőven mit megbeszélni a taskenti találkozó harminc ázsiai és afrikai országból jött 185 küldöttének. S a meghívott 160 nem ázsiai és afrikai író jelenléte a találkozón azt bizonyítja, hogy a születő új világok irodalma nem elkülönítő korlátokat emel maga köré, hanem a testvériség és nemzetköziség jegyében eggyé akar olvadni a világ egész haladó művelődésével. (—szs) Mihai Beniuc: BÍZTATÓ Ostciecimben a halálkemence, Buchenwaldban a sírok végtelenje: Hamvak, csontok — felettük nappal, éjjel A szél keserve nyargal szerte-széjjel. Zokog a táj — tekints akárhova: Papucs, rossz tál s egy zúzott koponya, —Varsói gettó — nézz megi minden házat. A tűzhelyen a gazda vére szárad! Ősszel deres a mart, a rét, az árok, Tavasszal nyílnak szerte a virágok. De hajtsd föl dér a virágok fátyolát: A rokkant halál vigyorog reád. Látodé? Ismét vérre szomjas, könnyre! Te ne hajlongj, ne siránkozz előtte. Jöjj — mi vagyunk a legnagyobb sereg A világon — és köztünk a helyed! A háború lovagjaival bátran Szembenézünk — s megfutnak mindahányan, Mert erősebb, mint minden atombomba A Nagy Október bíbor lobogója! Fordította: MAJTÉNYI FRIK 3 I. Leonyid Leonov: Meghódított a romániai tájak szépsége Egyetlen egyszer voltam Romániában s akkor is csak átutazóban. Az azóta eltelt idő azonban nem törölte ki emlékezetemből azokat a kimondhatatlan szépségű, csodásan változatos és harmonikus tájakat, amelyek elbájolt tekintetem előtt elvonultak. Románia természeti szépségei áthatották egész lényemet és örökre meghódítottak. Csak átutazóban voltam Romániában, de a román nép egyáltalán nem ismeretlen előttem. S amint hallottam, amint olvastam, amint mesélték nekem, én sem vagyok ismeretlen Romániában. Kimondhatatlanul örvendek annak, hogy színdarabjaimat előadják a romániai színházakban és regényeimet szívesen olvassák az olvasók. Szívből köszönöm a romániai olvasó- és nézőközönségnek, hogy értékeli munkáimat. A Román-Szovjet Barátság Hónapja alkalmából szívből köszöntöm a román népet és sok sikert kívánok neki a szocializmus építésének munkájában. Ugyanakkor jó egészséget és boldogságot kívánok nagy barátaimnak, Mihail Sadoveanunak, Tudor Arghezinek, Cézár Petrescunak és az összes romániai íróknak és kívánom, hogy újabb meg újabb értékes alkotásokkal örvendeztessenek meg bennünket. Farkas Aladár szobrai Három, méreteiben kis szobor nagyobb lánggal égette a szemlélők lelkét sok más alkotásnál a Magyar Forradalmi Művészet kiállításán. Az ellenforradalom ellen tiltakoznak ezek a tenyérnyi szobrok, drámai erővel, visszafojtott és mégis szertekiáltott fájdalommal és gyűlölettel. Megrendültség és főhajtás a mártírok emléke előtt, döbbenet a tragédia átérzésében, együttérzés a kommunista helytállás hőseivel — ezt az eszmei-érzelmi tartalmat sugározzák a művész szobrai. A kiállítási terem előtti plakáton hosszú szuronyon vörös zászlót lenget a szél. Farkas Aladár három kis szobra együtt példázza az egész kiállítással, hogy azt a vörös zászlót soha többé nem szakítja le senki... A pártházban Dicsőség a mártíroknak Az utcán találták...