Előre, 1966. február (20. évfolyam, 5676-5699. szám)

1966-02-01 / 5676. szám

2 mmmm marnom A PRAM-VÖLGYI KŐOLAJMUNKÁSOK DICSŐSÉGES HARCÁNAK ÉVFORDULÓJÁRA Hazánk munkásmozgalmában nagyon sok az olyan mozzanat, hagyomány, amelyeket népünk aranybetűkkel vésett be történelmének lapjaira, s amelyek rendkívül értékesek számára. Ezeknek az emlékezetes eseményeknek sorába tartoznak az országunkban 1933 január-februárjában lezajlott nagy osztálycsaták. A vasúti és kőolajipari munkások harcai méretüknél és forradalmi kombattivitásuknál, erejüknél és szervezettségi színvonaluknál , fogva, továbbá gazdag tanulságaik és az ország társadalmi-politikai életére gyakorolt hatásuk folytán rendkívüli történelmi jelentőségűek, s egyben fordulópontot jelentettek a párt és a hazai munkásmozgalom elkövetkező fejlődésében. A január-februári harcok az 1929—1933-as gazdasági válság körülményei közepette bontakoztak ki, amelyek átfogták az egész tőkés világot. A gazdasági elmaradottság és a külföldi tőkétől való függőség miatt a válság Romániában rendkívül súlyos formát öltött, egyaránt kiterjedt az iparra, a mezőgazdaságra és a pénzügyi életre. A gazdasági romlásból kiutat kereső kizsákmányoló osztályok a válság terhét a néptömegekre igyekeztek hárítani. A kizsákmányoló osztályok és a burzsoá földesúri kormány népellenes politikája rendkívüli módon kiélezte a társadalmi osztályellentmondásokat, különösképpen pedig a proletariátus és a burzsoázia közötti fő ellentmondást. A válság esztendőiben országszerte forradalmi akciók bontakoztak ki, amelyekben a legkülönbözőbb társadalmi rétegek vettek részt, élen a proletariátussal. A gazdasági válság következményeinek súlyosbodása eredményeként az 1933-as év elején fokozódott a néptömegek elégedetlensége, megmozdulásai és akciói nagyobb méreteket öltöttek. Az országban magasra csapott a forradalmi mozgalom hulláma. E forradalmi forrongás volt az objektív előfeltétele a méreteiben és intenzitásában páratlanul álló harc kibontakozásának. A Román Kommunista Párt megkülönböztetett figyelemmel szervezte és vezette a Prahova-völgyi kőolajipari munkások forradalmi akcióit, mert tudta, hogy milyen nagy a részaránya a kőolajiparnak Románia gazdaságában, hogy a kőolajiparban — sokkal inkább mint más területen — egybefonódnak a burzsoázia és földbirtokosság vezetőköreinek és a nyugati imperialista monopóliumoknak a rabló érdekei, s mert tudta, hogy ebben az iparágban összpontosul a romániai proletariátus egyik élosztaga. A nap nap után ismétlődő elbocsátások és bércsökkentések miatt a kőolajipari munkások helyzete rendkívül súlyossá vált. 1933 elején a legtöbb munkáskategória havonta csupán 12-15 napot dolgozott, a bér pedig messze alatta maradt a létminimumot biztosító összegnek. A munkások zöme a kőolajipari társaságok építette ,,kaszárnyák“-ban lakott, ahol 15—20 ember szorongott egy-egy sötét, hideg helyiségben. A kőolajipari munkásokon élet- és munkakörülményeik szüntelen rosszabbodása következtében, valamint annak eredményeként, hogy a kizsákmányoló osztályok és a kormány 1933 elején újabb támadást indított jogaik ellen, erőteljes felháborodás és tiltakozás lett úrrá.Az 1932-es esztendő erőteljes proletárharcainak vonalán haladva az RKP Prahova-völgyi Megyei Bizottsága — amelynek Gheorghe Vasilichi elvtárs volt a titkára ; a Megyei Bizottságban pedig még részt vettek Avramescu Tanase, Nicolaescu Constantin, Antonescu Dumitru, Moraru Nicolae, Ghica Gheorghe és Vidrascu Gheorghe munkások — 1933 elején újabb, hatalmas ütközeteket szervezett. Eredmények mutatkoztak a pártszervezetek erősítésében, megszilárdultak a pártszervezetek kapcsolatai a Prahova-völgyi munkások tömegeivel. Az RKP helyi szervezete, erőteljes munkásellentámadás beindításának vonalán haladva, megkülönböztetett figyelmet fordított arra, hogy létrehozza a kommunista, szociáldemokrata, független szocialista, vagy más irányzatokhoz tartozó és a pártonkívüli munkások egységfrontját, hogy forradalmi útra ösztönözze a szakszervezetek tevékenységét, hogy megszervez-írta: MARIA COVACI a történelemtudományok doktora -e és kiterjessze az egységfront szerveit, az akcióbizottságokat. A munkásakciók fokozódása nyomán szükségessé vált, egy olyan szerv létrehozása, amely koordinálja az összes vállalati akcióbizottságok tevékenységét. 1933 elején, egy gyűlés alkalmával, megválasztották a ploiesti-i helyi akcióbizottságot, amelynek tagjai Avramescu Tanase, Ghica Gheorghe, Niculescu Ioan, Vitner Dudu, 'iibuleac Ion, Badea Oprea, Stoica Dumitru, Albu Ioan, Dragomirescu Dumitru, Moraru Mihai, Antonescu Dumitru, Focseneanu Dumitru és Bordeianu Stere munkások lettek. Ezen a gyűlésen elfogadták a harci programot is, amely magába foglalta a kőolajipari munkások gazdasági és politikai követeléseit. A programban a többi között szerepelt: a „váltásos“ munkarendszer megszüntetése, az elbocsátások beszüntetése, a bérek emelése, a bírságok eltörlése, a 8 órás munkanap betartása, a gyári bizottságok elismerése, a forradalmi szakszervezetek lezárt székházainak azonnali kinyitása és egyebek. A műhelyekben, üzemosztályokon és vállalati szinten tartott gyűléseken széles körben ismertették a követelések programját. 1933 januárjában erőteljes sztrájkok zajlottak le az Orion, Anirea, Feroemail és más vállalatokban ; a sztrájkokat a város utcáin folyó tüntetések kísérték. Januárban az Astra Romana munkásai folytatják forradalmi akcióikat, amelyek a január 30-i sztrájkban csúcsosodnak ki. Az Astra Romána sztrájkolóinak segítségére siettek a Romano-Americana, a Dacia Romána, az Unirea munkásai, a Dorobantul gyár textilmunkásnői, a ploiesti-i munkanélküliek. Az üzem kürtjének hívó szavára odagyűltek a környékbeli negyedekből és falvakból a sztrájkolók rokonai és barátai is. A finomító udvarán és környékén mintegy 5000 ember tömörült. A munkások nyomására a finomító adminisztratív vezetősége kénytelen volt teljesíteni a munkásköveteléseket. Az Astra Romana munkásainak sikere azt mutatta, hogy megvannak a kedvező feltételek a harc kiszélesítésére. Ilyen körülmények közepette a Megyei Pártbizottság elhatározta, hogy meg kell kezdeni az akciót a Romano-Americana teleajeni finomítójában. Ezt az akciót a vállalati akcióbizottság szervezte meg, a pártsejt irányításával. Február 1-én reggel az éjjeli műszak munkásai, mivel éppen fizetési nap volt, valamennyien összegyűltek a pénztár előtt. A pénztárablaknál elsőnek jelentkező munkás, látva, hogy az igazgatóság megszüntette a 19 napos fizetési időszak rendszerét, nem vette át a fizetési borítékot. Az udvaron összegyűlt munkások, élen a kommunistákkal, követelték, hogy jöjjön elő a vállalat igazgatója. Ez egy ideig habozott, hogy időt nyerjen és kapcsolatba léphessen a ploiesti-i hatóságokkal, majd beleegyezett abba, hogy kiálljon a munkások elé és magyarázattal szolgáljon. A követelések teljesítését azonban megtagadta. Ez a tény az elégedetlenség hullámát váltotta ki a munkások körében. Innen is, onnan is felharsant a kiáltás: „sztrájk!“ Az akcióbizottság az üzemi kürtnél elhelyezkedő munkások csoportjának utasítást adott : jelezzenek, hogy így tudtul adják a reggeli váltásnak, valamint a környéken lakóknak a sztrájk megkezdését. A finomító felé vezető utat csakhamar megtöltötték a Ploiesti-ről és a szomszédos falvakból érkezők tömegei. A többi vállalat munkáscsoportjainak élén megérkeztek a helyi akcióbizottság képviselői is. Időközben a helyszínre érkeztek a hatóság képviselői, mintegy 300 rendőr, csendőr és katona kíséretében. A munkások elkeseredetten ellenálltak a rendőröknek és csendőröknek, akik kisebb csoportokra akarták szakítani a tömeget, hogy aztán könnyebben kiszoríthassák őket az üzem udvaráról. Kísérletük eredménytelen volt. Ekkor a hatóságok az igazgatósággal egyetértésben cselhez folyamodtak, s bejelentették, hogy tárgyalni akarnak a munkások küldötteivel. Amikor a munkások küldöttei megjelentek, mindnyájukat letartóztatták. A sztrájk alatt az igazgatóság épületében és a finomító udvarán letartóztatottak száma elérte a 150-et. A letartóztatások során erős összecsapásokra került sor a munkások és a megtorló szervek között. A finomító udvarán a sztrájkolók között szájról szájra terjedt a felhívás : cselekedni kell a letartóztatott munkások szabadonbocsátásáért. Délután 5 óra körül gyülekezni kezdenek Ploiesti központjában a rendőrkapitányság előtt, valamint a környező utcákon az első munkáscsoportok. A megtorló szervekkel szembeszegülő Astra Romana-beli munkásokhoz csatlakoztak az Orion, a Standard Lumina, a Petrol- Mina munkásai, a vasúti munkások, Ploiesti város széles munkás tömegei. A letartóztatottak kiszabadításáért indított megmozdulás erőteljes visszhangra talált Ploiesti nem proletár dolgozó lakosságának soraiban is. A város központjában összegyűlt— mintegy 8000 főnyi — tömeg valósággal ostromgyűrűbe zárta a rendőrkapitányság épületét és a hatóságok ott tartózkodó képviselőit. A tüntetők tömegét harci elszántság fűtötte. A hatóságok, a munkások elszántságát és harci akaratát látva, kénytelenek voltak szabadon bocsátani minden letartóztatottat, beszüntetni a Romano-Americana finomítónál elkezdett kiválogatási és letartóztatási akciót. Itt ugyanis a csendőrök és rendőrök letartóztatták volt a sztrájkban részt vett munkások egy részét. A letartóztatottak szabadonbocsátása után a munkások forradalmi dalokat énekelve tüntettek Ploiesti utcáin. A tüntetők csak késő éjszaka tértek haza. A győzelem, amelyet a munkások a letartóztatottak szabadonbocsátásával elértek, bizonyította, hogy milyen nagy erőt jelent a munkások összefogása az osztályellenséggel vívott harcban. A kőolajipari munkások 1933- as harcainak voltak egyes szervezési gyengeségei is, amelyek megakadályozták, hogy a harc kiterjedjen az egész Prahovavölgyére. Nem tartották szem előtt az általános sztrájk lehetőségét, nem használták ki a kedvező feltételeket az általános sztrájk kirobbantására. Ez azonban nem kisebbíti a kőolajmunkások harcának politikai jelentőségét. A februári harcokban ezer és ezer petróleumipari munkás és más üzemek munkásai, a dolgozók széles rétegei vettek részt, ami a Kommunista Párt nagy befolyását, tömegszervező és mozgósító képességét bizonyította. A Román Kommunista Párt nagyra becsüli a román nép dicsőséges harci hagyományait. Tiszteletünket a ploiesti-i osztálycsatában részt vevő kőolajipari munkások és az őket támogató összes dolgozók iránt, a forradalmárok iránt, akik 1933-ban és a rákövetkező esztendőkben a munkásosztály, a román nép ügye győzelméért síkra szálltak a legteljesebben úgy fejezhetjük ki, ha sikerrel valóra váltjuk az RKP IX. kongresszusának lelkesítő célkitűzéseit a szocialista építés kiteljesítése és drága hazánk, Románia Szocialista Köztársaság felvirágoztatása érdekében. ★ HÚSZ NAP UTÁN SARMASÁGON (Folytatás az 1. oldalról) órát vesz igénybe. A kiégések és a cserék csupán a kövesdi egységnél 20 óra kényszerállást okoztak. Itt, tekintve, hogy csak egy fejtési front van — 120 méteres — a hiba az egész gépesített kitermelést megbénítja. Ez a kövesdi lemaradás egyik lényeges miértje. Vájárok, mesterek, részlegvezetők egyöntetű véleménye: Sarmaságon a legfontosabb probléma — a villany. Kern anynyira az elég gyakori áramszünetek, — bár 30 nap alatt hétszer (7) fordult elő, s 6 óra 34 perc kiesés volt — hanem a gyenge feszültség okozza a kellemetlenséget. Coltan Nicolae részlegvezető szerint a villanymotorok emiatt mondják fel egyre-másra a szolgálatot. Helyileg megpróbálták orvosolni a bajt, hosszanti irányú volttal növelték a feszültséget, azonban a beavatkozás nem vezetett teljes sikerhez. Sarmaságon minden belső feltételt megteremtettek ahhoz, hogy a megnövekedett, feladatok mellett év elejétől ütemes legyen a termelés, most az illetékes „külsőkön“ a sor, hogy a zavartalan áramellátás tartós feltételét megteremtsék a bányaüzemnek. ELŐRE A fővárosi Metrológiai Intézetben Titus Popa tervezőmérnök olyan elektronikus berendezést szerkesztett, amely lehetővé teszi az országos idő- és frekvencia mértékegység berendezések állandó ellátását árammal, kiküszöbölve a városi váltóáram hálózat feszültségingadozásainak káros kihatását mértékegység-berendezések üzemeltetésére. HÍREK TÁVIRAT A Magyar NK kikiáltásának 20. évfordulója alkalmából Corneliu Manescu, Románia Szocialista Köztársaság külügyminisztere üdvözlő táviratot küldött Péter Jánosnak, a Magyar Népköztársaság külügyminiszterének. KINEVEZÉS Románia Szocialista Köztársaság Államtanácsának törvényerejű rendelete értelmében Valeriu Georgescut, Románia Szocialista Köztársaság izraeli rendkívüli követévé és meghatalmazott miniszterévé nevezték ki. CORNELIU MANESCU ELVTÁRS KIHALLGATÁSON FOGADTA CSEHSZLOVÁKIA NAGYKÖVETÉT Corneliu Mánescu külügyminiszter hétfőn, január 31- én kihallgatáson tagadta dr. Cosimir Cisart abból az alkalomból, hogy rövidesen átnyújtja megbízó levelét, mint a Csehszlovák Szocialista Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete Románia Szocialista Köztársaságban. A MAROSVÁSÁRHELYI Művészeti Múzeum termeiben román képzőművészeti kiállítás nyílt az M. Weinberg-kollekcióból. A kiállításon Iser, Petrascu, Pallady, Tonitza, Ciucurencu és más művészek több mint 100 olajfestménye és rajza látható. VASÁRNAP Nagyváradon megnyílt Gy. Szabó Béla, a művészet érdemes mestere, államidíjas grafikus, fametszet kiállítása. A kiállításon a művész 40 alkotása látható. (Agerpres) N A KÉPERNYŐ ELŐTT Újdonságok és ismétlések em könnyű a tévékamerával elcsípni az újdonságot, hiszen az esemény csalóka akár a délibáb, szaladsz utána és végül jelentéktelen apróságnak vagy pedig éppenséggel elavultnak bizonyul. Az elmúlt hét tükrében a televízió szerencsével járt az újdonságok nyomában, több műsora is igen aktuális volt, a napi két híradón kívül, melynek már eleve megadatott ez a tulajdonság. Elsősorban a szokásos pénteki A hét című műsor hatott rám újdonságként. Nem mintha rendkívüli dolgokat mondott volna, hanem éppen azzal, hogy hétköznapjaink megszokott eseményeiből ragadta ki azt, ami valóban újdonság és érdekes. Az aradi esztergagyár tizedik alkotása az a programvezérlésű esztergapad, mely ötletes kombinációja a forgácsológépnek és a magnetofonnak. Persze a modern technika immár megszokott jelensége iparunknak, az új gép prezentálása mégis magán hordozta az újdonság jelét, hiszen az elmúlt hét egyik jellemző eseményét szemléltettem érdekesen. Egyébként az események összeválogatása igényes volt és elkerülték az ismétlést és a szürkeséget. Egyes riportalanyok azonban még mindig kissé iskolásan beszélnek a kamera előtt. Nem minden újdonság fér be A hét egyórányi műsorába, jut az eseményekből más rovatoknak is. Az újból megszólaló Gong című adás például színházi újdonságokkal egészítette ki a „hetet“. Két fővárosi bemutatóból láttunk részleteket. Tennessee Williams A vágy villamosa című színművének bemutatóját a Sturdza-Bulandra színházban Radu Popescu kommentálta. Egyéni és talán elfogult véleményét a szokástól eltérően nem egészítette ki vita, ezért Mihai Sorbul drámájának, a Patima rosie-nak a bemutatása vonzóbb volt. A két interjú, Carmen Stanescuval, az előadás egyik főszereplőjével, és a drámaírás öreg mesterével, Sorbullal megnyerően közvetlen és eredeti volt. Bár nem kimondottan eseményekhez kapcsolódó rovat az Indulás (így fordítanám le a Debutult műsor címét mégis az újdonságokat felkaroló számok közé sorolom, hiszen a könnyű- és tánczene fiataljait, talán eljövendő nagyságait mutatja be a tévénézőknek. Az ifjak tehetségeseknek bizonyultak, kár, hogy nem tudhattunk meg többet róluk és azt sem igen értjük, hogy az ifjúságnak ez a jellegzetes műsora miért kapott ezúttal kissé édeskés és melankólikus zöngét végül is a vasárnapi újdonságról. Talán semmilyen más műsorszám sem ismétlődik olyan gyakran mint a varieté, hiszen ilyen-olyan címen szinte minden nap helyet kap az adásban, a vasárnap pedig elképzelhetetlen nélküle. Az óhatatlan ismétlések elkerülése végett a varieté műsor szerkesztői ezúttal megpróbáltak újítani : főpróbát láttunk, illetve a megszokott számokat olyan szöveg kötötte össze, mely inkább ügyeskedve mint ügyesen a főpróbák hangulatát idézte fel. Ez a körítés, melyet enyhe öngúny fűszerezett, kissé soványnak bizonyult, a Sincron zenekar viszont ezúttal is kitűnően játszott, a szólisták is jók voltak. Csak éppen a műsor egésze a megszokott volt, híján minden újdonságnak. KOVÁCS JÁNOS : KÉREM AZ ÉTLAPOT! (Folytatás az 1. oldalról) szítenek, amelyek a lakosság körében régi idők óta közkedveltségnek örvendenek és a házi étkezésben gyakran szerepelnek. A receptek készítéséhez a háziasszonyok és öreg, nyugdíjas szakácsok támogatását is kérték. Ezenkívül azt is szeretnénk elérni, hogy minden vendéglő étlapján szerepeljen a „főszakács ételkülönlegessége“. Ezt sokfelé sikerült is bevezetni. — A törekvések valóban nagyon szükségesek, de sajnos tapasztalatból tudjuk, hogy több vendéglőben nem alkalmazzák az utasítást. A valóság az, hogy a „főszakács ételkülönlegessége“ sem mindig különleges. Gyakorta ismert készítményt tálalnak fel, esetleg másként nevezik el azokat. Találkoztunk ilyen esetekkel Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmáron sőt a fővárosban is ... Arra gondolunk, hogy az egyes vendéglőfelelősök és szakácsok nem tartják be itt sem pontosan a rendelkezéseket, vagy talán hiányos a felkészültségük... — Először az utóbbi megjegyzéssel kapcsolatban: nagyon komolyan foglalkoznnk a vendéglátóipar dolgozóinak továbbképzésével. Pótolnivaló itt is akad... így időmként szaktanfolyamokon vehetnek részt a vendéglátóipar dolgozói. Jelenleg Szinaján folyik egy ilyen négy hónapos tanfolyam, amelyen körülbelül 200 szakács, teremfelelős és más vendéglői alkalmazott vesz részt. 1965 folyamán pedig több cukrászmester és szakács továbbképzés céljából Franciaországban volt. Ezenkívül rövidebb lélegzetű tanfolyamokat is szervezünk szakácsok, pincérek számára. Az utóbbiakon általában az étkeztetés higiéniája, az udvarias és figyelmes kiszolgálás a fő téma. Mert megtörténik egy-egy helyen az is, hogy az egység vezetője éppen csúcsforgalom idején hiányzik a vendéglőből, s emiatt nem éppen kifogástalan a kiszolgálás ... — Ez a jelenség is azt bizonyítja, hogy a vendéglővezetők nem tartják be pontosan az utasításokat ... Az ellenőrző szerveknek nem terjed ki ezekre a figyelme ? Milyen időközönként vizsgálják felül a vendéglőket ? — Az ellenőrző szerveknek nincs meghatározott munkanormájuk az éttermek látogatásával kapcsolatosan. Az egységet naponta ellenőrzi a saját minőségellenőrző csoportja. Legalább kéthetenként műszaki-minőségi bizottság vizsgálja felül az említett csoport munkáját. Mindezek mellett a tartományi kereskedelmi igazgatóságok keretében működő szakosított csoportok munkatervükbe foglalják a periodikus ellenőrzéseket is. Ez a néptanácsok feladatai közé tartozik. Véleményem szerint ebben a tekintetben még bőven van tennivaló. — Mi a magyarázata annak, hogy nagyon sok ételféleség íze azonos ? — Ez a kérdés inkább a szakácsokra vonatkozna ... Azt viszont megmondhatom, hogy a recept nem akadályozza a szakácsot abban, hogy külön minden készítménynek különleges ízt adjon. Sőt, a szakácsnak fel kell használnia a tapasztalatát, hozzáértését, kezdeményezőkészségét, hogy az, amit készít, minél jobban megfeleljen a Vendégek ízlésének. — Még csak egy kérdés: mi az oka annak, hogy mind a fővárosban, mind a vidéki városokban 3—4 óra után elfogy az ebédmenü javarésze? — Azt tapasztaltuk, hogy egyes egységvezetőkben megvan az a törekvés, hogy bizonyos készítmények választékát csökkentsék. Sőt, gyakorta kisebb mennyiséget készítenek egy-egy fogásból. Nem veszik figyelembe az igényeket. Itt megintcsak a jobb ellenőrzésre, valamint az étterem vezetőinek és a szakácsoknak lelkiismeretesebb munkájára hivatkozhatom ... Gondolom, feltétlenül hasznos volna a fenti kérdésekben a szakácsok és vendéglő-felelősök véleményét is kikérni. Sok okos ötlet születhetni egy ilyen eszmecseréből... STÍLUS ÉS MŰVÉSZI EGYENSÚLY (A marosvásárhelyi színház bukaresti vendégjátéka után) Végetért a marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatának bukaresti vendégjátéka. A sikert minden sajtóméltatásnál jobban bizonyítja hat előadás közönségének őszinte érdeklődése, ami annál is inkább megnyugtató, mert ez a közönség az utóbbi időben a bukaresti társulatok jóvoltából egy tágabb színházi horizonthoz szokott, s fogékonyabb az új, mint a hagyományos iránt, a vásárhelyi együttesről viszont köztudomású, hogy évekkel ezelőtt választott stíluseszményéhez a mai napig úgyszólván változatlanul hű maradt. Az a nagy, általános megújulás, amely ma színházi életünket jellemzi, a vásárhelyi színpadon még alig érezteti hatássát. Éppen ezért a bukaresti vendégjáték jó alkalom arra, hogy most már — post festő — őszintén hozzászóljunk ahhoz a bizonyos kényes kérdéshez, amely burkoltan vagy burkolatlanul megfogalmazott vádként lebeg már évek óta a társulat fölött s a legegyszerűbben abban összegezhető, hogy a kitűnő együttes megtorpant, évről évre kevés bemutatója van, s a hosszas előkészületekből nem születnek olyan „nagy előadások“, amelyek az együttes régebbi teljesítményeihez képest továbblépést jelentenének. A vendégjáték műsorán szereplő három előadás közül az egyiket, Csehovány a bácsiját még két évvel ezelőtt mutatta be a színház Tompa Miklós rendezésében, Szabó Lajos Családi fészek című színművét tavaly (rendező Tompa Miklós és Gergely Géza), Tennessee Williams drámáját, A vágy villamosát pedig az elmúlt évad legvégén (Tompa Miklós és Farkas István rendezésében). Ilyenképpen a vendégjáték főleg a tavalyi évad tükre volt, és kár, hogy a bukaresti közönség nem láthatott legalább egyet az idei bemutatók közül is — talán a Ványa bácsi helyett, amely bizony most már alaposan megkopott előadás. Nem csak a csehovi líra halványodott benne, de az alakítások is kevéssé fedték már elképzeléseinket a híres szerepekről. Szabó Lajos darabját, a Családi fészket ellenben (amelynek bemutatójáról annak idején ugyancsak részletesen beszámoltunk) még mindig kitűnő előadásban élvezhette a bukaresti közönség is. A vásárhelyi előadások nagy erénye, a kidolgozottság, a „tiszta“ színpadi munka érvényesült itt az előadás felépítésében éppúgy, mint a legtöbb, szerepfelfogásban. (Sinka Károlyt, Szamossy Kornéliát, Bács Ferencet, Mende Gabyt, Tarr Lászlót, a fiatal, még főiskolás Tőszó Ilonát és vendégként egy nagyon tehetséges gyermekszínészt, Borsos Évát láttuk a Családi fészek szerepeiben). De arra a kérdésre, amelyre a választ keressük, mégsem ez az előadás világít rá élesen, pontosan jelezve, hogy hol tart és milyen lehetőségek előtt áll ebben a pillanatban a vásárhelyi társulat, hanem A vágy villamosa, amely a három előadás közül kétségkívül a legnagyobb művészi teljesítmény volt. Néhány éve, mióta a kísérletező kedv és az újat akarás szelleme lobog színpadjaink fölött, már azt is nagyon jól tudjuk, hogy kísérletezni és újat akarni roppant veszélyes ott, ahol a fantázia és merészség nem párosul nagy színpadi kultúrával és jó ízléssel. Az alap akárhogy is a rendező és az együttes színpadi munkájának eszmei-formai tisztasága, pallérozottsága és — ez az alap Marosvásárhelyen nagyon erős. Tompa Miklós rendezői keze alatt ezért születnek rendszerint egységes, a színpadi tényezőket gondosan öszszefogó előadások. Ezért van az — visszatérve most már A vágy villamosa előadására —, hogy kevéssé jelentős szerepekre is, mint például a Steve-é és a Pabloé (Tóth Tamás és Czikéli László) pontosan annyi hangsúly esik, amennyi „kotta szerint“ szükséges ahhoz, hogy egy színpadi pókerparti „összhangzata“ és atmoszférája hibátlan legyen, vagy hogy egy párszavas szerep is, mint az orvosé (Ferenczi István) jelentőséget kapjon, mert hiszen a drámának, Blanche sorsának végső lezárulása szempontjából valóban jelentősége van. De nem csak az el nem hanyagolt részletek teszik jelentős színpadi teljesítménnyé A vagy villamosa előadását, hanem főleg a kitűnően megoldott főszerepek. A kulturált játék és művészi ízlés menti meg az előadást attól, hogy az amerikai átlagember — Williamsnál olyan hangsúlyos — ösztönmegnyilvánulásainak színpadi ábrázolása harsány naturalizmussá ne durvuljon, mert Erdős Irma és Csorba András a kristálytiszta realizmus eszközeivel állítja elénk Stellát és Stanley-t. De egyszersmind itt jutunk el ahhoz a felső határhoz, amelyet az előadás, úgy látszik, már nem tudott áttörni. Blanche szerepe, beállítása kétségtelenül roppant nehéz, mert csak látszat és valóság bonyolultan egymásba játszó ellentétére épülhet. Nem csak arról van szó egyszerűen, hogy Blanche Dubois, a lecsúszott, elzüllött földbirtokos lány az utolsó szalmaszálba fogódzók kétségbeesésével megpróbál még egyszer, utoljára megkapaszkodni valamiképpen az életben és hogy ezért erkölcsösnek és előkelőnek hazudja magát, de aztán „leleplezik“, tönkreteszik stb. stb. De arról sem — még egyszerűbben —, hogy Blanche-sal együtt valami tiszta emberi érték pusztul el. Ami Blanche-ban értékes, már az sem tiszta: a szerep lényege a dekadens kettősség, amely mármár Blanche számára is talánynyá teszi, horgy voltaképpen kicsoda ő. (S ez könnyen megvilágítható egy nagyon egyszerű, köznapi példával is: a hazudós ember rendszerint könnyen beleéli magát a hazugságaiba). De itt, sajnos éppen a legérzékenyebb ponton, a főszerep konvencionális „tisztázása“ óhatatlanul leegyszerűsítéshez vezetett: Tanai Bella alakítása csupán azt hangsúlyozta, hogy Blanche így, elesettségében, múltjával, hazugságaival együtt is különb Stanley-nél. Márpedig — ha nem konvencionálisan fogjuk fel — Blanche tragédiája azért teljes, eleve megmásíthatatlan tragédia, mert Blanche csakugyan beteg lélek (nem csak a Stanley szemével nézve), aki képtelen lenne beilleszkedni az „egészséges emberek“ közé (de érthetjük ezt idézőjel nélkül is). Tennessee Williams drámájának teljes értékű színpadi megoldása csak modern lélektani közelítéssel képzelhető el. És ez az a lépés, amely még hiányzott ahhoz, hogy A vágy villamosa igazán „nagy" előadás legyen. De a magas színvonal, s az előadás kitűnő atmoszférája mégis arra vall, hogy a marosvásárhelyi társulat színpadán is új utakat keres vagy egyszerűen új lehetőségekre vár a művészi alkotókedv, amihez — az együttes játékkultúráját, nagyszámú és kiváló színészgárdáját ismerve — ne is kívánjunk most többet, mint az eddiginél merészebb és nagyvonalúbb műsorpolitikát. És ez előbb-utóbb a színpadi kifejezőeszközök felfrissülését is magával hozza majd. KACSIR MÁRIA Tanai Bella és Csorba András A vágy villamosában. 1966. február 1., kedd.