Előre, 1968. július (22. évfolyam, 6424-6449. szám)

1968-07-26 / 6445. szám

1968. JÚLIUS 26., PÉNTEK HOGYAN SÁFÁRKODUNK MŰSZAKI HAGYOMÁNYAINKKAL? Nemrég, a Repülősök Napja alkal­mából, jogos büszkeséggel emlékez­tünk meg a levegő meghódításának hazai hőseiről, kisebbekről, na­gyobbakról és az olyan világhíres­ségekről mint Traian Vuia és Aurel Vlaicu. Vártam, hogy ebből az al­kalomból, legalább egy rövid jegy­zet keretében, valaki felemlíti MARTIN LAJOS nevét. Kolozsvári egyetemi tanár volt és úttörője a gépi repülésnek abban az időben, amikor még kevesen bíztak a leve­gőnél nehezebb testekkel való re­pülés megvalósíthatóságában. Repü­lő szerkezeteket alkotott; másfél évtizeddel a Wright fivérek előtt feltalálta a csik­ókormányt; véle­ményére korának jeles aviatikusai, például Otto Lilienthal voltak kí­váncsiak. Egy szó mint száz, a fel­sőbb mennyiségtan néhai tanára, az 1897 március 4-e óta a házson­­gárdi temetőben porladó Martin Lajos, említésre méltó hazai úttörője az aviatikának. Idén tavasszal, Nagyváradon jár­tamban, megkérdeztem a 4. számú líceum néhány tanárát és tanuló­ját, hogy mit tud KÁROLY IRÉN JÓZSEFRŐL ? A válasz : semmit! Pedig Károly nemcsak a drótnél­küli telegráfiának volt úttörője (ilyen irányú sikeres kísérleteit 1895 áprilisában mutatta be), ha­nem itt, ebben az iskolában ren­dezte be 1896-ban Közép-Európa első korszerű röntgen-laboratóriu­mát „a nagyváradi és Bihar megyei szenvedők részére, akik röntgen­­sugarakkal akarják bajaik helyét megállapítani“ — a korabeli újság­­hirdetés szavait idézve. A nincste­len betegeket ingyen vizsgálta, ha­tékony propagandát fejtett ki Nagy­várad villanyvilágításának meg­szervezése érdekében... E jegyzet szűkreszabott keretei közt nem részletezhetjük tovább portréját. 1929-ben halt meg, mondhatnám : idősebb kortárs. A nagymúltú isko­la szertárában azonban egyetlen készülék sem őrzi keze nyomát. Sőt, egyetlen régi készülék sem talál­ható ! A két háború viszontagságai... magyarázták nekem a kollegák. Ez szomorú igazság: a háborúk nagy pusztítást vittek végbe a műemlék­­számba menő technikai alkotások közt is. (Hasonlóképpen a hozzá nem értés is! Sajnos még kevés olyan szerelmese van a technika- és tudománytörténetnek mint DIMIT­­RIE LEONIDA, a bukaresti Tech­nikai Múzeum megalapítója.) Az idők viszontagságai elpusztíthatják a tárgyakat, az alkotók emlékezetét azonban meg lehet és meg kell őrizni. A röntgen­sugárzás és a mág­nesesség másik nagy hazai kutatója, DRAGOMIR HURMUZESCU iránt érdeklődöm. A kérdezett, egy jele­sen érettségizett, fizikakarra készü­lő fiatal, csak annyit tud róla, hogy „valami szigetelőt csinált“. A példákat tovább sorolhatnánk de ennyi is elég ahhoz, hogy belássuk : vannak műszaki hagyományaink — de rosszul sáfárkodunk velük. Nem a túlbuzgó provincializmus éme­lyítő tömjénezéséről van szó, ha­nem tárgyilagos önismeretünk ki­­szélesítéséről és kiteljesítéséről, tör­ténelmi múltunk egyik kevésbé is­mert arculatának tudatosításáról. Ennek a földnek a lakói is, ere­jükhöz (lélekszámukhoz, gazdasági potenciáljukhoz) mérten hozzájárul­tak az emberiség műszaki és ter­mészettudományos műveltségének gyarapításához, illetve annak a ha­zai földbe való átültetéséhez, sok­szor a legmostohább körülmények közt. Biztató, de sajnos félbemaradt kezdet volt az a monográfia soro­zat, amelyet az Akadémiai Könyv­kiadó jelentetett meg az 1955—56-os években. A Lechner Károlyról, Sá­­mi Lászlóról, Parádi Kálmánról és Nyúlas Ferencről szóló monográ­fiákra gondolok. Érdekes technika­­történeti vonatkozásokra akadunk a szintén félbeszakadt „Gazdaság­­történeti Tanulmányok" sorozatban is, például Jakó Zsigmond „A magyarpataki és a kalini hamuzsír­­huta történeté­­ben. A folytatás­ról nem mondhatunk le. Nem hagy­hatjuk feledésbe merülni évezredes bányászatunk és kohászatunk, ke­rámiai és üvegiparunk eddig még feldolgozatlan és megörökítetlen technika- és gazdaságtörténeti vo­natkozásait. Nem feledkezhetünk meg az olyan feltalálókról sem, mint a marosvásárhelyi BODOR PÉTER. Az elméleti fizikának is voltak jelei, de érdemeikhez mér­ten kevéssé ismert és becsült mű­velői : gondoljunk csak a kolozsvá­ri egyetem néhai tanárára, FARKAS GYULÁRA. Figyelmet érdemelné­nek a néhai múzeum egyesületek és a műszaki illetve természettudo­mányos társaságok . E nagy vonalakban vázolt feladat megoldásának megvannak a lehe­tőségei, vagy megteremthetjük azo­kat. Talán nem is kell más mint a fiókok mélyéből , előhúzni néhány kéziratot. Kezdetnek ez sem lenne kevés. Salló Ervin TUDOMÁNY MNQTRQN tooo betű másodpercenként — HOGY AZ ELEKTRONIKUS AGYAK NE „BESZÉLJENEK“ LASSABBAN, MINT AHOGYAN GONDOLKODNAK Azt mondhatnánk, hogy, ez idő szerint az elektronikus agyak gyorsabban gondolkodnak, mint ahogy a számítások eredményeit kifejezni képesek, mivel a gép átírórészének munkasebessége sokkal kisebb mint a vezérlő rész munkasebessége. E nehézség áthidalására a televízió-techni­kán alapuló új eljárás alkalma­zásához folyamodtak.­ A linotron egyelőre egyedi példányként az USA kormányának nyomdájá­ban működik. A berendezés 1000 betűt szed fel másodpercenként és a szöveget filmszalagra rög­zíti.­­ A linatron fényképező rend­szere a kiszedett oldalt a tele­vízióban használatos katódcső­­höz hasonlóan képernyőre vetí­ti (mégpedig betűnként s a nyomdai jeleket az elektronikus agy mágneses szalagja rögzíti). Különféle betűtípusok és 1020 fajta betűtest alkalmazható az ötös betűtesttől a 18-as betű­testig. A CBS rádiótelevízió-társaság és egy linotipgyártásra berende­zett cég négy évi tanulmányozás alapján szerkesztette a gépet. Az első munka, amelyet a lino­tron segítségével végeztek, egy raktárban fellelhető tárgyak ka­talógusa volt. E tárgyak jegyzé­ke 50 000 oldalt tartalmaz és 40 százalékkal kisebb térfogatú, mint ha klasszikus eljárással papírra nyomtatták volna. Ugyan­akkor megállapítást nyert, hogy ha a linotront csak egyetlen ilyen jellegű munka kivitelezésé­re használják, már ezzel is je­lentős összegeket takarítanak meg. A FONÁSTECHNIKA FORRADALMÁNAK EGYIK ELŐFUTÁRA — a BD-200 csehszlovák fonógép A BD-200 csehszlovák fonógép — amelyet az alábbiakban bemuta­tunk — új szakasz kezdetét jelzi a fonástechnikában. A gépet jelen­leg egyre több kelet- és nyugat-eu­rópai országban, valamint más kon­tinenseken próbálják ki. A Cseh­szlovák SZK-ban, Olaszországban és Japánban már a sorozatgyártá­sát is beindították. Az eredmények arról tanúskodnak, hogy a BD-200 vitathatatlanul előfutára a fonás­­technika forradalmának, egyelőre azonban csak a 40 mm-en aluli pa­mut- és pamuttípusú szálak fonás­technikájában. Az Usti nad Orfice-i Pamutipari Kutatóintézet kísérleti osztályán működő BD-200 fonógép fő techno­lógiai és konstrukciós jellegzetessé­gei a következők: — helyettesíti a hagyományos orsó-gyűrű-futó rendszert; — kiküszöböli a nyújtóművet; — lerövidíti a gyártási folyama­tot, amennyiben a gépet nyújtott szalaggal kell táplálni a szárnyas előfonon készült előfonat helyett; — a késztermék nagy csévékre kerül fel, tehát a folyamat egy ki­­készítési szakasszal megrövidül; — a leszedés nem terjed ki az egész gépre, mert minden fonófej önálló egység. Mindezek eredményeként a BD- 200 termelékenysége körülbelül 2,5- szeresen nagyobb mint a klasszikus gépeké. Az új gép tehát leegyszerűsíti és ésszerűsíti a fonástechnikát, még­pedig a textiltechnológiában ismert elvek alkalmazásával. A konstruk­tőrök érdeme az, hogy alkotó mó­don alkalmazták ezeket az elveket és megfelelő géprészeket szerkesz­tettek. A nyújtás, illetve a fonat finomí­tása a nyújtott szalag teljes fel­bontásával történik, amely csak­nem eléri a fésüléssel nyert egye­sítést. A művelet merev tömítésű kis tárcsával, mondhatnánk apró lesze­dőhengerrel történik, amelynek fordulatszáma percenként 8000 kö­rül van. Az anyag sodrását új konstruk­ciójú géprész, a percenként 30 000 fordulatszámú turbina végzi. A művelet hasonlít a centrifugális fonáshoz, de műszaki-gazdasági szempontból azzal a lényeges kü­lönbséggel, hogy a turbina belsejé­ben csak az anyag igen kis része kerül be, az itt sodródó fonal pe­dig nem tölti ki belülről a turbi­nát, hanem azonnal kikerül belőle és nagy csévékre csavarodik fel. Ennek következtében a centrifugá­lis fonásnál tapasztalható nagy energiafogyasztás körülbelül a klasz­­szikus fonógépek energiafogyasz­tásának szintjére csökken. A felbontószerkezetet és a tur­binákat egy-egy különleges szerke­zetű hajtószíjjal hozzák működés­be. Ennek következtében a fonógép — függetlenül a fonófejek számá­tól — négy hajtószíjjal működik: a gép mindkét oldalán egy hajtó­szíj a felbontószerkezeteket, egy pedig a turbinákat hozza mozgásba. A megfelelő konstrukciós meg­oldások folytán a fordulatszám, a nyújtott szalag és a fonat igen egyenletes. Az új gépen nyert szál két fő minőségi jellegzetessége a követ­kező : — átlagos szilárdsága körülbelül 15 százalékkal alatta marad a klasszikus rendszerrel készült fonal szilárdságán, de : — a fonal igen egyenletes, mi­nimális szilárdsági mutatói pedig jobbak, mint a klasszikus fonalaké. Következésképpen a BD-200 fo­nógéppel kiváló minőségű, tapin­tásra a klasszikus fonalnál valami­vel puhább, a további feldolgozás­ra (szövés, kötszövés) igen alkal­mas fonalat nyerünk. A percenként 30 000 fordulatszám a klasszikus gépek ipari üzem­sebességéhez viszonyítva 2,2—2,5-­­szeres növekedést jelent. Természe­­tesen ennek következtében a gép termelékenysége is jóval magasabb mint a legmodernebb klasszikus fonógépé: a metrikus számozási rendszer szerint 40-es fonalból fo­nófejenként 43 grammot állít elő óránként. Tekintettel arra, hogy a nyújtás nagysága (a szalag formájában be­táplált nyersanyagtömeg és a tur­binából kikerülő sodrat tömege kö­zötti különbség) 25 és 440 között váltakozhat, a gépbe szokásos nyúj­tott szalagot (0,25 metrikus szám körül) táplálunk be. A nyújtás két lépésben történik: a klasszikus nyújtómű után következő újfajta nyújtómű kétfelé választja a sza­lagot és két külön hengerre csavar­ja fel, amely aztán közvetlenül táplálja be a fonógépbe. Gazdasági és szociális szempont­ból az új gépnek nagy előnyei vannak, mert kezelése a klasszikus fonógépeknél könnyebb az alábbi tényezők folytán : — a szálszakadás minimális — 1000 klasszikus orsóra számítva óránként körülbelül 15—20 ; — a szálszakadást optikai készü­lék jelzi, amely egyben önműködő­en meg is állítja a szalag betáp­lálását az illető géprészbe. Követ­kezésképpen a fonófej nem dugul­hat el, a szál nem tekerődhet fel a szállítóhengerekre; — a gépen nincs nyújtómű, a­­melynek karbantartása meglehető­sen körülményes; a szál feltekerés előtt egyetlen hengerpár között halad át; — a leszedés művelete hiányzik; minden fonórész (felbontó szerkezet és turbina) önállóan működik, a nyert tekercs kivánt méretű . __a gépet 1,5—2,0 kilogrammos keskenyen felcsavart szalag táplál­ja, amit igen ritkán kell cserélni. A metrikus számozási rendszer sze­rint 40-es fonal készítése esetén körülbelül 40 óránként egyszer. A becslések szerint ipari üzeme­lésben egy munkásnő a szál metri­kus számától függően 3—5 új gé­pet kezelhet, ami 600—1000 fonó­részt, vagyis 1500—2500 klasszikus orsót jelent. Ez igen jelentős tényező, ameny­­nyiben számottevően csökkenteni lehet a fonodában dolgozó mun­kásnők számát, ami különösen az éjszakai váltás viszonylatában fon­tos. A rendkívül racionális konstruk­ciójú új gép kielégítheti a pamut­ipar fő szükségleteit, amennyiben alkalmas gyapot, műrost, illetve ezek keverékének feldolgozására. A feldolgozandó gyapotnak azonban jó minőségűnek és tisztának kell lennie. A gyenge minőségű gyapot nem ad megfelelő eredményt, mert igen gyakori a szálszakadás, ami — tekintettel arra, hogy egy fonó­rész 2,5 klasszikus orsóval egyenlő — a gép kihasználási fokának csök­kenéséhez vezet. Megjegyzendő , továbbá, hogy a BD-200 fonógép bonyolult villa­mossági felszerelésének (a szálsza­kadás optikai jelzőkészülékei és az automata leállító berendezés stb.) beszabályozásához és karbantartá­sához megfelelő szakszemélyzet szükséges. Tekintettel az új gép műszaki­gazdasági előnyeire, célszerű lenne kipróbálni a sajátos hazai viszo­nyok között is. Úgy véljük, hogy ha a jövőben épülő pamutfonodá­kat ilyen gépekkel szerelnék fel, e beruházások gazdasági hatékony­sága számottevően javulna. Kún Endre textilmérnök A kép baloldali részén világosan láthatók a BD—200 jellemző elemei ÚJBÓL MAJOMŐSEINKRŐL A darwini probléma éspedig az ember, az emberszabású majmok és majmok közötti rokonság kér­dése, amely annyi tudományos és nem tudományos vitára adott okot, a közelmúltban újból foglalkoztatta a tudósokat. Ez esetben nem a pa­leontológusok voltak azok, akik e kérdés előbbre viteléhez valamely őslény csontmaradványainak felfe­dezésével hozzájárultak, hanem a biokémikusok. Kutatásuk tárgya az élő test építőköve, a fehérje mo­lekula. Két amerikai tudományos kutató, az egyik antropológus és a másik biokémikus — dr. Vincent M. Larich és dr. Allan C. Wilson — abból indult ki, hogy „a föld történetében a komplikált fehérje molekulák éppen úgy fejlődtek mint azok a szervezetek, amelyek­ből ezek származtak“. Ennek alap­ján következtetéseket lehet levon­ni arra vonatkozóan, hogy milyen közeli vagy távoli rokonságban van az ember a csimpánzzal vagy a páviánnal. Kutatásaik eredményei­ről a közelmúltban számoltak be a Science című folyóiratban. A kutatók feladatul tűzték ki, hogy pontosan meghatározzák a majmok és az emberek vérszéru­mában található fehérje molekulák közötti különbségi fokot. Kísérlet­képpen gorilláktól nyert vérfehérjét nyulakba fecskendeztek. A nyúl ellentestekkel védekezett. Ezek az antitestek viszont a fehérjemole­kuláknak csak azon típusával száll­tak szembe, amelyekre „be voltak állítva“. Védekezési reakciójuk at­tól függött, hogy milyen mértékben különböznek egymástól azok a fe­hérje molekulák, amelyek mintájá­ra ellenanyagként az ellentestek létrejöttek. Ilyen kísérletek során megállapították, hogy a gorilla fe­hérje elleni ellentestek sokkal gyen­gébben reagálnak a csimpánz véré­ben található fehérjére és még gyengébben a gibbon vagy a pávián fehérjére. Ezeknek a kísérleteknek eredmé­nyeiből következtetni lehet rá, hogy mennyire közeli vagy távoli a rokonsági kapcsolat a magasabb­­rendű majmok között. Az ember­hez legközelebb a csimpánz és a gorilla áll, a családfa távolabbi pontján helyezkedik el az orángu­tán, majd a gibbon. A továbbiak­ során a két kalifor­niai tudós más eredményekre és feltételezésekre is jutott, így pél­dául azt állítják, hogy az évezre­dek során egy adott ág minden hajtásában a fehérje molekulák lényegében ugyanolyan gyorsaság­gal fejlődtek. Ebből kiindulva azt is feltételezik, hogy a ma élő lé­nyek közötti rokonsági fok alapján pontosabban meg lehet határozni azt az időpontot, amikor a közös ős élt. Minél nagyobb a különbség a fehérje molekulák felépítésében, annál távolabbi az az időpont, ami­kor a családfa ágai egymástól el­váltak. Az eddigi becslések az ember és az emberszabású maj­mok közös ősének előfordulását 4-től 30 millió évvel ezelőttig ter­jedő időszakra helyezik. Larich és Wilson becslései közelebbi időpon­tokat határoznak meg. Szerintük az ember, a gorilla és a csimpánz elágazása 5 millió évvel ezelőtt ment végbe, e három élőlény közös ősének elágazása 8 millió évvel, e négy előbbi közös ősének és a gibbon elágazása 10 millió évvel, ezeknek az emberszabású maj­moknak az elágazása az ősmajom­tól pedig 30 millió évvel ezelőtt ment végbe.. HELLÁSZ, A BÖLCSŐ­D­E • KÉTEZER ESZTENDŐS MODERNSÉG • TUDOMÁNYOK ALAPKŐ-LETÉTELE • GÖRÖG SEJTELEM, MAI TUDÁS Köztudott dolog — sőt, a sű­rű hangoztatástól kissé már fé­nyét vesztett, elcsépeltnek tűnő igazság —, hogy az európai mű­velődés a görögökkel kezdődik. Nemcsak abban az értelemben igaz ez, hogy­ miközben az ókori keleten igen fejlett kultúrák virág­zottak, földrészünkön a görög volt az első nép, mely egyetemes értékű kultúrát hozott létre, de abban az értelemben is, hogy ők rakták le a mi mai művelődésünk alapjait, mondhatnánk, ők terem­tették a modern kultúrát. Igen, modern kultúrát mondunk, mert a görög művelődéssel ez tartja a közvetlen rokonságot, miután Európa hosszú évszáza­dokra „elfelejtette" a görög ha­gyományokat. Csak pár száz éve, az újra megjelenő tudományos gondolkodással együtt kezdett hatni a görögök szellemi öröksé­ge — hogy rövidesen egyes terüle­teken, például az irodalomban, mű­vészetben már-már túlzott, abszolu­tizált, a természetes fejlődést aka­dályozó hatóerőként jelentkezzen („klasszicizmus"), és csupán nap­jainkban nyerje el méltó helyét a művelődés történetében. Ma úgy tekintjük a görög művészetet és irodalmat, tudományt és filozófiát, mint egyrészt az akkori társada­lom jellegzetes felépítményét, másrészt saját kultúránk kezdeteit , s mint tehetséges ifjú korára emlékező megállapodott ember, szívesen idézzük fel nagyszerűsé­gét. Mi, tárgyunknak megfelelő­en, itt most csak azt igyekszünk rendkívül vázlatosan­­ áttekinteni, mi mindenre terjedt ki a görögök tudományos érdeklődése, s hány­féle területen nem vagyunk út­törők, csak folytatói az ő mun­kásságuknak. Kezdjük a világegyetemet kuta­tó tudománnyal. S tekintsünk el a népi tapasztalatok határán mozgó korai csillagászattól, de még a milétoszi Thalész (i. e. kb. 624—547) vagy a számoszi Püt­­hagorász (i. e. kb. 580—500) böl­cseleti spekulációitól is, amelyek többek között a föld gömb­ alak­jának megsejtéséhez vezettek el, s említsünk mindjárt egy igazi mo­dern tudóst, az ugyancsak számo­szi Arisztarkhoszt (i. e. 310—230), aki nemcsak azt ismerte fel, hogy a Nap a Föld körül kering, de már méréseket is végzett, s ma is helytálló módszert dolgozott ki a Nap viszonylagos nagyságának, valamint távolságának a megálla­pítására. Nézeteivel messze meg­előzte korát t­elannyira, hogy heliocentrikus világképét egy má­sik nagy csillagász az i. e. máso­dik században élt Hipparkhosz el is vetette. Ő viszont azzal tűnt ki, hogy nemcsak a mi naprendsze­rünket tanulmányozta, hanem az „állócsillagokat" is, s egy több mint ezer csillagot felölelő kata­lógust szerkesztett, amelyben be­vezette a csillagok fényesség sze­rinti osztályozásának tökéletesített formában mai napig használt módszerét. Nyilvánvaló, hogy akik az ég­boltot ennyire alaposan tanulmá­nyozták, még jobban ismerhették a földet —­s valóban, a görögök szigorú tudományos rendszerré alakították a föld leírását, térké­peket rajzoltak, felfedező utazá­sokat tettek, méréseket végeztek. Anaximandrosz (i. e. kb. 610—546) milétoszi materialista bölcselő volt az első, aki már nem hozzá­vetőleges helyszínrajzokat, ha­nem a szó mai értelmében vett kartográfia kezdeteit jelentő tér­képeket készített. Pütheász, az i. e. negyedik században élt massiliai (Marseille) hajós elsősorban ke­reskedő volt, másodsorban ka­landor­vérű földrajzi felfedező — ám ugyanakkor elméletileg is olyan felkészült, hogy az általa felfe­dezett s körülhajózott Britanniát fel tudta térképezni. Hogy pedig az ógörög földrajz igazi tudo­mány volt, s elkerülhetetlen téve­déseit leszámítva megbízható e­­redményekre jutott, arra nézve említsük csupán az alexandriai Eratoszthenész (i. e. kb. 276—194) munkásságának a példáját —azét a sokoldalú tudósét, aki a geog­ráfiát a délkörök fogalmával gaz­dagította, s ma is jónak mondha­tó eredménnyel kiszámította a Föld területét. De nemcsak a leíró földrajz, hanem a földtörténet ,sőt a geo­fizika kezdeteit is megtaláljuk az ókori Hellászban. Egy vándor köl­tő, a Kolophónban született Xe­­nophanész (i. e. kb. 565—473) — akitől egyebek közt az a bölcs gondolat is származik, hogy az isteneket az ember teremtette a saját képmására —, bizonyos kö­vületek nyilvánvalóan tengeri e­­redete tényéből arra következte­tett, hogy az illető földdarab a tengerből emelkedett ki, s oda még visszatérhet-visszasüllyedhet. S ha már a kövületekről van szó, lépjünk át egy másik tudományág, a paleontológia területére, s je­gyezzük meg, hogy ennek is meg­voltak a maga görög előfutárai — például Empedoklész (i. e. kb. 495—435) szicíliai filozófus, aki a „kihalt gigászok" némely barlang­ban felbukkanó csontjairól tudósít, vagy Theophrasztosz (i. e. kb. 372—287), Arisztotelész tanítvá­nya és tudományos munkássá­gának folytatója, aki a szibériai mammutleletek feltárása előtt két évezreddel tudta s megírta — nem kis fejtörést okozva a tudatlan utókornak —, hogy elefántcsontot nemcsak élő állatok elejtésével nyernek, de bizonyos távoli vidé­keken „a földből is bányásznak“. Empedoklész különben — hogy újra továbblépjünk — az élettan történetében is szerepel, mint ta­lán a legelső „darwinista", aki az élővilág fejlődésének gondolatát s ezen belül a környezethez való al­kalmazkodás jelentőségét felvetet­te, jóllehet fantasztikus formában. Theophrasztosz pedig mint bota­nikus érdemel említést, ugyanis öt­kötetes műben foglalta össze kora ismereteit a növényekről, különös tekintettel gyógyhatásokra. Igaz, hogy a görög biológia némiképp lemarad a cikk elején említett tudományágak eredmé­nyei mögött. Mégis igen sokat­mondó tény, hogy az átfogó tu­dású bölcselő, Arisztotelész (i. e. 384—322) személyében a görög­ség kezdeményezte az első tudo­mányos igényű természet­rend­szerezést. Arisztotelész — aki a természettudományok közül pél­dául a meteorológiával is foglal­kozott, , s könyvet írt róla — há­rom fő csoportra osztotta az élő­világot, az emberre, az állatokra s a növényekre ; s miközben ő maga leginkább az elsővel foglal­kozott mint filozófus, tanítványai­val együtt körülbelül ötszáz állat­fajt írt le és felállította az első állatrendszertant, amely munkát a növényekkel kapcsolatosan fen­tebb már megnevezett tanítványa és az athéni líceumban „katedrá­jának" örököse folytatta. Jelentős elméleti és gyakorlati eredményeket ért el az ógörög orvostudomány. Legnagyobb alak­ja Hippokratész (i. e. kb. 460— 377) volt — nem tévesztendő ösz­­sze az i. e. ötödik században élt, khioszi származású, hasonló nevű matematikussal —, akinek nevéhez az orvosi etika megalapítása és legfőbb elveinek kimondása fű­ződik („hippokratészi eskü"), s e­­zenkívül, gyógyító munkáján túl, legalább két olyan megállapítás, amiknek helyességét kísérletileg csak manapság igazolták. Egyik ilyen megállapítása az, hogy az emberek négyféle fő alaktípusba sorolhatók : a melankolikus, kole­­rikus, flegmatikus és szangvinikus típusba — mely típusok lényegük szerint pontosan megegyeznek I. P. Pavlov orosz fiziológus négy típusával, a gyenge, féktelen, nyug i jodt és élénk alfenttípussal, me­­yeket Pavlov az ingerületi és gát­­lási folyamatok erejének és vál­tozásuk gyorsaságának alapján határozott meg. Egy másik tanítá­sát, mely szerint a betegség nem­csak szenvedés, de ugyanakkor a szervezet küzdelme a kór ellen, úgyszólván a minap fogalmazta át tudományosan Selye János, a magyar származású kanadai or­vosprofesszor, 1956-ban megje­lent, The Stress of Life című köny­vében, melyben a hippokratészi „pónosz"-t — a szervezet küzdel­mét — általános adaptációs szindrómának nevezte el és lefo­lyását, egész jelentőségét beha­tóan megmagyarázta. Ugyanő igazolta egyébként a stress-elmé­­lettel egy másik görög orvos, az i. sz. első század végén élt ephe­­szoszi Rufosz­óma megfigyelését, hogy bizonyos betegségeket a mesterségesen kiváltott láz meg­gyógyít. Persze ezek az érdekes esetek nem sokban módosítják azt az észrevételünket, hogy a görögök jelentősebbet alkottak az olyan tudományágakban, melyekben a célt spekulatív és közvetlen ta­pasztalati úton lehet megközelíte­ni, mint amazokban, amelyekben egy cél eléréséhez kitartó kísérle­tek szükségeltetnek. Ezt a különös jelenséget kívánjuk szemléltetni s a belőle adódó tanulságot le­vonni további példáinkkal a kö­vetkező közleményünkben. Ónodi Sándor Tallózás a tudománytörténetben SZEMLE ÉRDEKES KÖNYV AZ 1655-ÖS HAVASALFÖLDI FELKELÉSRŐL *) A fejedelmi testőrségi zsoldosok és dorobáncok 1655 februárjában Bukarestben kirobbant, majd az egész Havasalföldre kiterjedt felke­lése az uralkodó osztályok ellen a legjelentősebb, dokumentumokban is jelzett társadalmi megmozdulás a XVII. században. A régi történet­­írás nem nagyon tanulmányozta, csupán néhány politikai vonatkozá­sának vizsgálatára szorítkozott. De­­mény A. Lídia, Demény Lajos és Nicolae Stoicescu kutatók azonban szenvedélyes érdeklődéssel fordul­tak a XVII. század e nagyarányú megmozdulása felé, behatóan tanul­mányozták az idevágó hazai és kül­földi forrásokat, terjedelmes szak­bibliográfiát használtak fel, és jól­sikerült monográfiában ismertették az egykori testőrfelkelés igazi oka­it és jellegét. Amint a szerzők rá­mutatnak, 1655 februárjában nem csupán az egyéni érdekeiket követő testőrgárdák lázadtak fel. A meg­mozdulás hamarosan igazi felkelés­sé szélesedett, részt vettek benne főként Tirgoviiste és Bukarest kéz­művesei, szegény lakossága, vala­mint a falvak jobbágyparasztjainak nagy része. Az 1655-ös megmozdu­lásnak kettős jellege volt: antifeu­­dális és törökellenes. Az előbbi a súlyos adóterhekből, az utóbbi a fokozódó ottomán elnyomásból fa­kadt. A felkelés ütőerejét a társadal­milag igen vegyes összetételű ha­vasalföldi testőralakulatok kinéz­ték. Amint a monográfia kimutatja, a hazai dorobáncokon és a balkáni származású testőrségi zsoldosokon (az utóbbiak helyzete nem sokban különbözött a földbirtokosságtól függő parasztságétól) és néhány te­hetősebb vezetőjükön kívül a meg­mozduláshoz csatlakoztak más tár­sadalmi rétegek is, főként a városi kézművesség és a bojár­., valamint a kolostori birtokokon robotoló, ki­zsákmányolt parasztság tömegei. A bojári krónikák egyoldalúan és egyértelműen megbélyegezték a do­robáncok és a zsoldostestőrség­­et­.) Lidia A. Demény, L. Demény, N. Stoicescu : Ráscoala seimenilor sau räscoalä popularä ? 1655. Tara Románeascá. Bukarest, Tudomá­nyos Könyvkiadó, 1968. tett, csak azt hangoztatták, hogy a­ dorobáncok és a testőrök a néptö­megek segítségével „kifosztották és felgyújtották a bojárok, a kereske­dők, s általában mindazok házait, akikről tudták, hogy adót szednek és gabonával rendelkeznek.“ Az uralkodó osztályok vezetői közül sokan rémülten menekültek az országból a Dunán át a törökök­höz, Moldvába, főként pedig Er­délybe. A felkelés közben átterjedt a kisemmizett jobbágyparasztok falvaira. Amint a szerzők rámutat­nak, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem, amikor hírül vette a havasalföldi felkelés terjedését, ag­godalommal vegyes felháborodás­sal írta: „Feltétlenül ügyelnünk kell a feltüzelt, arcátlan tömegre“. Constantin Cerban uralkodó nem tudta eredményesen felvenni a har­cot a felkelőkkel, elmenekült Bu­karestből és sürgősen külső segít­séghez folyamodott. 1655 nyarán a bojárok és az ő kérésére Rákóczi serege átkelt a Kárpátokon és Gheorghe Ștefan moldvai fejedelem, valamint Szvatus szilisztrai pasa seregeivel együtt csaknem egyéves kemény harc árán vérbefojtotta a felkelést. A monográfia szerzői joggal emelik ki, hogy a felkelés kudarcá­ban nemcsak a külső erők összefo­gása játszott közre, hanem az is, hogy a megmozdulás nem volt ösz­­szeforrott, minden társadalmi kate­gória a maga követeléseit szerette volna kiharcolni, s nem vette fi­gyelembe sem a közösség érdekeit, sem az antifeudális és törökellenes harc általános kereteit. A Demény-házaspár és Nicolae Stoicescu monográfiája, amelyet ed­dig ismeretlen illusztrációs anyag, több térkép és nagy forrásértékű függelék egészít ki, a román törté­netírás nagyszerű eredménye, nem­csak azért, mert alaposabban meg­ismerteti a XVII. századbeli hazai társadalom szociális-gazdasági szer­kezetét, hanem azért is, mert az 1655-ös tömegmegmozdulást az 1437-ben, illetve 1514-ben megkez­dődött, majd pedig 1784-ben, 1821- ben és főként 1848-ban folytatódott forradalmi harcok szerves része­ként taglalja. Paul Cernovodeanu ELŐRE 3. oldal

Next