Előre, 1970. szeptember (24. évfolyam, 7096-7121. szám)

1970-09-17 / 7110. szám

XXIV. évfolyam 7110 szá 6 oldal ara 30 báni 1970. szeptember 17., csütörtök HA TÚL SOKAT áll az állóalap Mennyi állóalap szükséges ahhoz, hogy az ipari termelésben teljesítmény­többletet vagy megfelelő felhalmozást valósítsunk meg ? Íme, egy igen idő­szerű, lényeges kérdés, amelynek jelentőségét a párt- és államvezetés ismételten kidomborította. Olyan kérdés, amely a vállalatokat, ipari központo­kat, üzemcsoportokat, kombinátokat, valamint a gazdasági minisztériumok illetékes fórumait állan­dóan foglalkoztatja. A LEJEK ÉRTÉKE Az állóalap nagysága elsőrendű követelmény azért is, mert részben ezen múlik, hogy a vállalatok mű­szaki berendezését teljes kapacitás­sal és magasfokú hatékonysággal üzemeltessük, s ily módon rövid idő alatt, beruházás nélkül vagy adott esetben kisebb beruházással, több termelést valósítsunk meg, úgy, hogy jelentős anyagi és pénzalapot takarítsunk meg, amelyet a nemzet­­gazdaság más szektoraiban haszno­síthatunk. A termelőkapacitások egész potenciáljának felhasználása azzal az előnnyel jár, hogy az így elért nagyobb termelés általában nem igényel munkaerő-többletet, forrása a magasabb fokú szakkép­zettség, a termelési tapasztalatok és ennek ésszerűbb hasznosítása keve­sebb anyagi befektetéssel. Többet állítunk elő ugyanannyi költség­gel, csökken az önköltség, nő a ter­melő munka hatékonysága. Hogyan néz ki mindez iparunk­ban ? A műszaki haladásnak kö­szönhetően, az árk­alap egy részére számított termelés lényegesen növe­kedett, mintegy szervesen beillesz­kedve a társadalmi munka megta­karítását célzó általános irányzat törvényszerűségébe. Ha az 1960. évi helyzetet tekintjük összehasonlító alapnak, megállapíthatjuk, hogy a köztársasági iparban az elmúlt év­ben elért nemzeti jövedelem­ meg­háromszorozódott, az összipari ter­melés volumene 2,98-szorosan gya­rapodott, míg az ipari állóalapok volumene 2,61-szeresére nőtt. Ez azt jelenti, hogy az állóalapokba beru­házott minden egyes fej a nemzeti jövedelem 14,9 százalékos gyarapo­dását, az ipari termelés 14,2 száza­lékos növekedését eredményezte. A gépek és az üzemberendezés mű­szaki szintjének folyamatos növe­kedésével, valamint a munkaerő szakképzettségének tökéletesítésével elértük, hogy a munka termelé­kenységének növekedési üteme megelőzze a munka műszaki ellá­tottságának dinamikáját, így,­ az említett időszakban, a munka ter­melékenysége 1,92-szeresére, míg az egy alkalmazottra jutó állóalapok értéke 1,65-szörösére­ gyarapodott. NYERHETTÜNK VOLNA 120 MILLIÓT Az 1970. évi termelési feladatok teljesítését és túlszárnyalását, vala­mint a következő ötéves terv minél jobb előkészítését célzó vállalati tervvitákon, a kétségtelen eredmé­nyek mellett, ’ kitűnt az is, hogy az állóalapot nem használják ki min­denütt megfelelőképpen, számos egység jelentős tartalékokkal ren­delkezik. A gépgyárak alaprészlegein a szerszámgépek kapacitásának csu­pán részleges kihasználása — bele­értve a tervezett géprevíziókra és javításokra fordított időt, továbbá a vasárnapokkal és­ törvényes mun­kaszünetekkel járó kiesést — oda vezetett, hogy az esztendő első felé­ben a ténylegesen rendelkezésre ál­ló idő 27,8­ százaléka, veszett­ el. A mellékrészlegeken még ennél is ala­csonyabb volt a szerszámgépek ki­használási foka, azaz a rendelke­zésre álló időalap 43,2 százalékát nem hasznosították. A gépgyárak alaprészlegein a véletlenszerű gép­állásoknak az üzemeltetett szer­számgépek­ számához viszonyított idő aránya a szerszámgépeknél ál­lag 102 órának felel meg az első negyedévben, és 106 órának a má­sodikban, s ez három hónapon át — a két váltásban — több mint hat napos kiesést jelent. Hozzá kell fűz­nünk, hogy a vállalatok alapegysé­geiben üzemeltetett más gépcsopor­tok kiesése még nagyobb mérete­ket öltött, s a programszerű mun­kaidőhöz viszonyítva a stancoló és A TERMELŐ­KAPACITÁSOK KIHASZNÁLÁSA A GÉPGYÁRAKBAN hidegsajtoló gépeknél 22,4 százalék, a harántgyalugépeknél (sheping) 16 százalék, a csavargyártó komplex technológiai vonalaknál 15 száza­lék volt. Az esetleges veszteglések magas arányának okait elemezve, arra a megállapításra jutottunk, hogy ezek csaknem teljes egészében szubjek­tív jellegűek, zömében az egyes vál­lalatokban még fennálló hiányossá­gokkal függnek össze. Ilyenek : a gépek és az üzemberendezés hanyag karbantartása, meg nem felelő üze­meltetése, egyes időszakokban e gé­pek, üzemberendezések túlterhelése, a hozzáértő felügyelet hiánya, a­­rendszeres karbantartás és főjavítá­­­sok grafikonjának be nem tartása. Befolyásolja még a rendszertelen anyagellátás, a szakképzett munka­erő hiánya, az anyagok nem meg­felelő minősége. A temesvári mechanikai üzemben az említett időszakban a rendelke­zésre álló munkaidő 34,1, a boksár fémszerkezeteket és mezőgazdasági gépeket gyártó üzemben 25,1, a medgyesi csavargyárban­­24,6, a medgyesi Automecanica üzemben 24,3, a marosvásárhelyi Electromu­­resben 47, a bányagépeket és bá­nyaipari felszereléseket gyártó nagybányai mechanikai üzemben 16,7 százaléka ment kárba. Hozzá­­­vetőleges becslések­­ arra utalnak, hogy amennyiben a gépgyártó ipar elkerülte volna az esetleges javítá­sok okozta időveszteséget, 1970 első felében mintegy 120 millió lej érté­kű terméket lehetett volna terven felül előállítani. És hozzá kell ten­ni további mintegy 200 millió lej értékű termelést, amelyet abban az esetben valósított volna meg az Dr. Vasile M. Popescu, az Állami Tervbizottság közgazdásza (Folytatása az 5. oldalon) Vadregényes erdei tájakon kígyózik az Arges erőműhöz vezető autó­út. Fentről, a 166 méter magasságú Vidraru-tetőről szép kilátás tárul a természetjárók elé. MAI SZÁMUNKBAN • ION NECULCE EMLÉKEZETE (2. oldal) • FELELŐSSÉGÉRZETTEL A MUNKABALESETEK ELLEN • ÖTÖDIK KERÉK (4 oldal) ■•• Ib­mh­allgatóként, s nem mu­gj­u­zsikusként ülve a ver­­seny nézőterén, az em­ "­ber néha a muzsikával ■ ■ már-már összeférhetet­len, kegyetlenül sport­szerű dolognak érzi a versengést — pedig a versenyművek műfaji megjelölése is a vetélkedésre utal, s a dalnokverseny nemcsak a kö­zépkori Nürnbergben, de még az antik Olimpiákon is jelen volt. Mostanában van matematikai Olimpia, de a zenének csak „Eu­­rópa-bajnokságai", s más külön­féle nemzetközi találkozói van­nak. .. Azért mégis gyötrően s felemelően­­ izgalmas nézni, hall­gatni, ahogyan a fiatal művészek bírják a sportszerűséget. Pedig hány véletlen, technikai baleset jöhet közbe ! Az egyik hegedűnek versenyzés közben pattant el a húrja, a másik versenyzőnek két napja javítják a megsérült hege­dűjét­­, s mindketten esélyesek. Kényes jószág a hangszer, már már élő szerv, a biológiai lénynek érző része, amelynek egyaránt árthat a légvonat, s a lámpaláz ! Azonnal észrevenni ha a ver­senyző zongorista, hegedűs keze görcsös, vagy elszorul a torka —, más tónust ad elszorult torokkal a húr, s a vonó ! — Hát még ha a húr ott vibrál az összeszorult torokban ! Az énekverseny mindig a mű­vészi áldozatkészség szép sereg­szemléje. Hogy milyen széles ská­lájú tudást követel meg például az Enescu énekverseny! Opera­énekesi, kamaraénekesi és ora­tóriuménekesi felkészültség kell egyszerre ! Pedig a jó­­művészek többsége is csak egyikre vagy má­sikra specializálódik. Az operában a zenekar part­neri segítsége, a sok szereplő, az időben terjedelmes és így kibon­takozásban is szélesebb skálájú partitúra tág lehetőségeket bizto­sít. De a dalban? Két-három perc alatt, egyetlen hanggal,­­hogyan bírja ezt a­ titáni küzdelmet a ver­senyző? Bírja : huszonkét ver­senyző változatos műsora győzött­­meg erről a második verseny­szakasz két napján. Az énekes él­ménye és zenekultúrája fokról­­fokra, óráról-órára hozzáképzi a hallgatóságot, a sokunk­­ fülét-lel­­két inkább felborzoló, nyugtalan, bonyolult mai vokális kamara­muzsikához. A Haendel, Bach, Mo­zart kristálytiszta harmóniáin is­kolázott hangok lágyan, muzikáli­san, lelki gazdagsággal szólaltatják meg a modern dallamokat ! Hogy aztán feloldódjanak, tág lélegzet­tel, az operaáriákban ! Figyelem­re méltó, hogy sok versenyző vá­lasztja a közismert — s valljuk be : elcsépelt — olasz operákat. _____________­_____________ De inkább a Verdi előttieket, s a Verdi utániakat. Nem a „bel­­canto", hanem az ember összetet­tebb, vívódóbb ábrázolása vonzza őket, amikor a francia impresszi­onista operát, a klasszikus és a modern oroszokat választják, a közismert, a nézőtéren­­ is fütyü­­részett „biztos számok" helyett. Rengeteg munkára, fáradalmas technikai képzésre és nagy zene­kultúrára van szükség már a kez­det kezdetén. Jól tudjuk, vannak híres, világjáró énekesek, akik két­­három szereppel alapozták meg nevüket és távolról sem olyan szé­les, átfogó, sokoldalú a reperto­árjuk, mint amit az Enescu-verseny az ismeretlen, kezdő énekesektől megkövetel ! Ez így van. És mégis ki kell lépni a vetélkedőre,­­ a „ringbe", s a torkot, a torokban a hangszálakat szorítja az izgalom. A szeszélyes őszi széltől vajon észrevétlenül nem fátyolosodott-e meg a hangszín? Egy-egy kéz, tá­maszkodás ürügyén, belemarkol a zongora felhajtott tetejébe, úgy, hogy az öklön kifehéredik a bőr, a másik kéz, a test, az arc, a hang azonban a pódiumképes művész fegyelmét tükrözi, a lááspaláz, s még a rekedtség véletlen ártalmát is áthidalja a tudás, a fegyelem, a muzikalitás. Nemcsak az egyéniségek, a szép, meleg, vagy éppen össze­téveszthetetlenül egyéni hangok szemléje a dalverseny, hanem az ének megformálásáé is. A gyémánt durva, fénytelen, szürke kő csiszo­lás előtt. Nemhogy azonossága, de még a rokonsága is kétséges a kész drágakővel. Az ének megte­remtése hasonló munkát igényel. S lehet, hogy frivolnak tűnik az összehasonlítás, de nem tudok nem gondolni arra, hogy mennyi­vel kevesebb kell ahhoz, hogy egy Aranyszarvast, vagy egy Arany Orfeuszt, vagy más táncdal-trófeát elnyerjen valaki —, s mennyivel többen tudnak róla, mennyivel többen érdeklődnek iránta. Ha mikrofon nélkül betölt egy kimű­velt hang egy ötszáz férőhelyes versenytermet, arról tud ötszáz ember, aki ott volt — a többi legjobb esetben elolvassa a hírt az újságban a helyezésről. Mert ide ritkán látogat el a tévékamera. Konok elszánás, fantasztához illő önzetlenség van abban, ha ma­napság a kicsi termet, s a nagy munkát választja valaki a mik­rofon és tévékamera­­nélkül. Mire ezek a sorok megjelennek, lehet, hogy már a tévékamera előtt folyik a döntő. Szeretném, ha azok az olvasóink se zárnák el ezúttal a készüléket, akik a „ne­héz" zene fölött máskor elkedvet­lenednek. Az utolsó szó jogán hallgassák meg azokat, akik nem könnyedén szórakoztatni akarnak dalukkal, hanem fölemelni ben­nünket a művészet magas régióiba. Halász Anna KONOK ELSZÁNÁSSAL 1 — Al-YV v — ———-1— Világ proletárja?, egyesüljetek! Országos politikai napilap • Bukarest • Románia Szocialista Köztársaság Két tanóra közt jól fog a tízper­ces szieszta a napfényben fürdő ablakban A 3. OLDALON : SZEPTEMBER AZ ÚJJÁ­ÉPÍTÉS MUNKA­TELEPEIN NICOLAE CEAUSESCU ELVTÁRS FOGADTA­ Ausztria nagykövetét Nicolae Ceausescu, Románia Szocialista Köztársaság Állam­tanácsának elnöke szeptember 1-­én, kedden fogadta Eduard Tscho­­pot, Ausztria bukaresti rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét, en­nek kérésére. Jelen volt Corneliu Manescu kül­ügyminiszter. Ez alkalommal megbeszélést foly­tattak Románia Államtanácsa elnö­kének küszöbön álló ausztriai láto­gatásáról. A megbeszélés szívélyes légkörben folyt le. Szatomi Hakamada és Tomio Nishizawa elvtársakat Nicolae Ceausescu elvtárs, a Ro­mán Kommunista Párt főtitkára szeptember 15-én, kedden fogadta Szatomi Hakamada elvtársat, a Ja­pán Kommunista Párt Elnökségé­nek alelnökét és Tomio Nishizawa elvtársat, a JKP KB Állandó El­nökségének tagját, akik országunk­ban töltik pihenőszabadságukat. A fogadásnál jelen voltak Paul Niculescu-Mizil és Virgil­­ Trofin elvtársak, az RKP KB Végrehajtó Bizottságának és Állandó Elnöksé­gének tagjai, a KB titkárai, Stefan Andrei elvtárs, az RKP KB első osztályvezető helyettese. A megbeszélés keretében kölcsö­nösen tájékoztatták egymást az RKP és a JKP tevékenységéről, s megvitatták a nemzetközi helyzet,­­ valamint a kommunista és munkás­­mozgalom egyes időszerű problé­máit. Ez alkalommal megelégedésüket fejezték ki a Román Kommunista Párt és a Japán Kommunista Párt közötti baráti, együttműködési és internacionalista szolidaritási kap­csolatok fölött, s hangsúlyozták a két párt közös elhatározását e kap­csolatok fejlesztésére és a nemzet­közi kommunista mozgalom, az ösz­­szes antiimperialista erők egységé­nek erősítésére. A megbeszélés meleg, elvtársi légkörben folyt le. EGYÉN és TÁRSADALOM „Pártunk abból indul ki, hogy a szocialista társadalomban ki kell teljesednie az emberi egyéniségnek, hogy minden egyes állampolgár ura kell legyen sorsának, hogy gondolatait és cselekedeteit korlátozás nélkül fordíthassa a társadalom haladásának javára“ NICOLAE CEAUSESCU (Az RKP X. kongresszusán elhangzott jelentésből) H­azánk fejlődésének jelen­legi szakaszában szük­ségszerűen előtérbe ke­rül a szocialista ember személyiségének for­málása, az egyén és társadalom viszonyának állandó tö­kéletesítése. Az ipar fejlődése, szo­cialista mezőgazdaságunk, általá­ban a tudományos és műszaki meg­valósítások széleskörű alkalmazása, nagyobb igényeket támasztanak nemcsak a társadalommal szemben, hanem az egyénnel szemben is. Ezen követelmények mindenekelőtt szakmai, kulturális, erkölcsi, politi­kai jellegűek, de felölelik az emberi viszonyok humanista tartalmának más kérdéseit is. Társadalmunk szervezett keretekben intézményesen folytatja a szocialista ember eszmény kialakítását. Az egyéniség formá­lása azonban nagy mértékben függ az egyén magatartásától, az ál­tala felállított értékrendszertől, vi­selkedési normáktól, világnézeti és más tényezők együttes hatásától. A szocializmus felszabadítja az em­ber egyéniségét az egyenlőtlenség és lökés elnyomás bilincseitől és beláthatatlan teret nyit valamennyi állampolgár fejlődéséhez. Az egyén előtt nyitva áll az út az érvényesü­lésre. Arra a kérdésre, hogy mi az egyén, milyen kell hogy legyen társadalmi szerepe, egyénisége, több tudo­mányág, így a lélektan, a filozófia, a szociológia, az etika, valamint más tudományágak próbáltak vá­laszt adni a történelem során. A fogalmak tartalma sokat változott. Minden társadalmi rendszer kiala­kította a maga eszményideálját, igyekezett azt megvalósítani. Köztudomású, az ember egyrészt biológiai lény és életének fizikai keretei meghatározzák szervezeté­nek veleszületett feltételeit, morfoló­giáját és fiziológiáját. Mindaz, ami az ember természetét, viselkedését, magatartását illeti, társadalmi ere­detű. Az egyén formálásában sok tényező játszik közre, de mindenek­előtt döntő szerepe a termelőtevé­kenységnek, a társadalmi kultúra ráhatásainak van. Szocialista tár­sadalmunkban a dolgozók többsé­gének kialakult művelt egyénisége és jelleme van. Mindezeket ékesen bizonyítják a munkával szembeni magatartás, a nap mint nap elért termelési sikerek. Az élet különböző területein azonban találunk olyan egyéneket is, akik hajlamosak a rombolásra, pusztításra, lopásra, al­koholizmusra, tiltott élvhajhászatra, mitologizálásra stb., melyek mind károsan hatnak a társadalomra. Az egyén természete, magatartása nem egyszer és mindenkorra adott. Az ember formálható, alakítható. Ezen a téren mindenekelőtt az ob­jektív körülmények megváltoztatá­sának, az új termelési viszonyok­nak, a nevelésnek, önnevelésnek és más tényezőknek van szerepe. Az egyén személyiségének formálását befolyásolhatják idegrendszeri, mi­rigy­rendszeri, anyagcsere folyama­tok, bizonyos hajlamok, a vérmér­séklet, intelligencia, akarat és más tényezők is. A marxizmus tanítása szerint az egyén a társadalom fejlő­désének terméke. Személyiségének, egyéni sorsának alakulása vala­mennyi többi egyén fejlődésétől és sorsának alakulásától függ, akikkel közvetlen vagy közvetett viszonyba kerül a termelőtevékenység során. Az egyén csak a közösségben, vagyis más egyénekhez való viszo­nyában kezd önmagához, mint egyénhez viszonyulni és csak foko­zatosan ébred önmaga értékeire. Ezért az egyéniség formálása elvá­laszthatatlan a termelési, társadal­mi viszonyoktól, általában a terme­lőerők fejlődésétől. Mindezekből következik, hogy a társadalomnak döntő szerep jut az egyén sorsá­nak alakulásában. A jelenkori polgári filozófia egyes irányzatai általában a polgári filo­zófiai antropologizmus a kérdés középpontjába az egyéni boldogság etikai kérdését helyezi. Az egyént a társadalomtól elszigetelve vizsgálja, úgy tekinti, mint „független atom a hasonló atomok tömegében“. Ez a szemléletmód az embert önzésében vizsgálja, akit a nyereségnövelés vágya, a vagyon­gyűjtés sarkallja tetteiben. Az egyén pánegoista ké­pe addig megy el szélsőségében, hogy azt vallja : az ember „viasko­dó", „elkeseredetten versengő“, „küzdő ember“, akinek életcélja megölni magában mindent, ami ön­tudatra, elviségre, nemes lelkületre vall. Ez az ember tagadja a társa­dalmi eszményeket. A mai amerikai viselkedési lélektan az egyént a fi­zetés függvényének tekinti. Szerinte a viselkedés mennyisége és minő- Gál Gyula (Folytatása az 5. oldalon}

Next