Előre, 1976. december (30. évfolyam, 9033-9059. szám)
1976-12-01 / 9033. szám
ELŐRE — 1976. december 1." A LAKOSSÁGELLÁTÁSI PROGRAM SZELLEMÉBEN A KÖZELJÖVŐ LAKBERENDEZÉSE „Olyan bútort állítunk elő, amely nem felel meg teljes mértékben a dolgozók igényeinek, az épülő új lakások méreteinek. Elhatároztuk, hogy haladéktalanul dolgozzanak ki új bútorterveket, tekintetbe véve az épülő helyiségek méreteit”. NICOLAE CEAUSESCU (Az RKP KB november 23-i plenáris ülésén elhangzott beszédből) Október utolsó napjaiban pártunk főtitkára megtekintett néhány rövidesen átadásra kerülő lakást a fővárosi Titan negyed egyik új tömbházában. A térelosztást vizsgálta felül, de ugyanolyan alaposan áttekintette azt is, hogy a „különböző bútorgarnitúrák — hálószobák, ebédlők, konyhabútorok — előállításában a termelővállalatok mennyiben tartják be azt az útmutatást, hogy a bútortípusoknak jobban kell alkalmazkodniuk a lakások belső teréhez, a lakók igényeihez és szükségleteihez, s megállapította, hogy a bútoripar, bár érdemleges eredményei vannak, nem jutott el oda, hogy sorozatban és kielégítő mennyiségben gyártson többfunkciós, ésszerűen méretezett, a lakóterület optimális kihasználását biztosító modern bútort." Egy hónap telt el az emlékezetes látogatás, megbeszélés óta, s az iparág kutató- és tervezőintézetében újabb kiállítást készítenek elő, most már a célnak sokkal jobban megfelelő bútortípusokkal berendezett lakásokat mutatnak be. Mert, amint előző cikkünkben is jeleztük, a köztársasági ipar eddig is gyártott modern tömbházlakásokba megfelelő bútort, természetesen nem a kereslettel arányban, és nem oda jutottak el ezek a bútorok, ahol szükség volt rájuk. Az új tömbházakban megrendezett kiállítással felmérhetik, mi az, amit az eddig gyártott típusokból továbbra is megtarthatnak, melyek használhatók kisebb-nagyobb módosításokkal és milyen garnitúrákat, darabokat kell kivonni a termelésből, mint meg nem felelőket. A lakberendezés ésszerűsítése először is a raktározási felület növelésével kezdődik. Előszobákba, konyhákba beépített szekrényeket terveznek a szakemberek, a szekrények falmagasságúak lesznek, úgyszintén a könyvszekrények is. A televízió, a rádióasztalt kiiktatják, a készülékek helyet kapnak a szekrénnyel-könyvszekrénnyel bebútorozott falrészeken. A mostanság nagy divatba jött vitrint is ezekben helyezik el, hogy minél kevesebb legyen az önálló, a nehezebben elhelyezhető darab. A háló-, az ebédlő-, a nappaliszobák garnitúráit a lakások típusméretéhez igazítják, nemcsak nagyságra, hanem darabszám szerint is. Meghatározzák a feltétlenül szükséges darabok számát, amit a vásárló óhaja szerint ki lehet egészíteni. A konyhák, fürdőszobák területének növekednie kell az előszobák, kihasználhatatlan folyosók, benyílók rovására. Berendezésük szintén a tömbrendszert követi; a konyhaberendezéshez méretezett falak mellett helyet kapnak a kredencek, a főzőkályha, a kagyló és egyebek, hogy ez a helyiség is és általában az egész lakás a tágasság érzését keltse. Az ilyen bútorok, lakások tervezéséhez nem elég csak a bútoripari kutatók-tervezők tapasztalata. Együtt dolgoznak a műépítészekkel, a lakberendezőkkel. A rövid időn belül sorra kerülő kiállítás közös alkotásuk lesz, és együtt gondoskodnak arról, hogy a legjobbnak tartott térelosztás, lakberendezés kerüljön kivitelezésre az új tömbházakban, a bútorgyárak ilyen berendezéseket állítsanak elő. — Mi lesz az 1977-re már megkötött szerződésekkel? — kérdeztük Stoian Ovidiu mérnököt, a faipari tervező- és kutatóintézet műhelyfőnökét. — Az iparközpont eladási osztályán láttuk már a terv szerint megkötött szerződéseket. — Felülvizsgáljuk őket, s csak azok a bútorok maradnak meg, amelyek megfelelnek a lakások méreteinek, a modern élet funkcionális követelményeinek, és szépek. A termelésből kivontak helyére az említett követelményeknek mindenben megfelelő új bútorok kerülnek. — Honnan? — A tervezők asztaláról, a gyárakból. Készülnek az új bútorok itt is, ott is, s a bútortervezők előtt járnak a korszerű anyagok, helyettesítők kísérletezői, a kutatók, tervezők. Kiváló eredményeket értek el a bútorcsinozás, finiszálás terén, matt bútorok nagyobb méretű gyártását is előkészítik. Jelenleg a köztársasági iparból piacra kerülő bútorok alig tíz százaléka matt, a többi klasszikus fényezéssel készül. Hangoztatjuk állandóan, hogy nem sikerült megkedveltetnünk a vásárlókkal ezt a bútortípust, de vajmi keveset is tettünk ezért. Kevés az is, amit a kereskedelem tett. Közös erővel feltétlenül eredményt érünk el, hiszen ez a bútortípus, gazdaságossága mellett, sokkal jobban megfelel akorszerű életvitelnek, a mai dolgozó ember bútorral szemben támasztott igényeinek, mint a fényezett, a faragott vagy más bútorok ... Az emeleten, az egyik csendes laboratóriumban Plugaru Ion mérnök, részlegvezető tényekkel bizonyítja a mattbútor használatbeli előnyeit, kifogástalan minőségét, s az egyáltalán nem elhanyagolható gazdaságossági szempontokat. "— A finiszálás, mert tulajdonképpen erről a műveletről van szó, védőréteggel látja el a bútor felületét és széppé teszi. Ezt a két követelményt támasztjuk vele szemben. A matt eljárás mindkettőnek tökéletesen megfelel. A fényezett bútornál sokkal jobban kiadja a fa természetes erezetét, szépségét. A por nem látszik rajta és a fényt sem veri vissza, ami sok esetben a lakkozott bútor hátránya. Előállítása pedig összehasonlíthatatlanul gazdaságosabb. Bútorgyártásukról híres országok szakemberei ma már bűnnek tartják annyi anyagot (a fényezett bútor felületi kialakításához 150—300 mikron vastagság szükséges), annyi munkát beleölni egy-egy ilyen bútordarabba. Ha nekik nem kifizetődő, hogyan lehetne nekünk az? A matt-bútor felületét már 25 mikronból ki lehet képezni, mi 40— 60 mikronnal dolgozunk, tehát a minőség még jobb. Felkészültünk a nagyon modern festett bútorok gyártására is. Csak aki ilyen bútorral rendezi be lakását, mondhatja meg, milyen hangulatossá, kedvessé teszi az otthont, karbantartása mennyire egyszerű. Nem hiába vásárol egy-egy ország, mint például Svédország, évi harmincmillió valutalej értékű ilyen bútort tőlünk. — Milyen lesz a jövő bútora? — Feltétlenül matt és színes, festett bútor. Talán még abban az esetben is elvinné a pálmát a klasszikus, fényezett bútor előtt, ha előállítása nem lenne sokkal gazdaságosabb amazénál. De így kétszeresen győzedelmeskedik. S osztozik majd népszerűségben a különféle furnírt helyettesítő korszerű anyagokkal. Ezek előállításán már most dolgozunk, fát takarítunk meg velük, a bútor felületét pedig még egyenletesebbé, szebbé tesszük, s nagyobb lesz a színskála is. A bútorgyártásban a fa helyettesítése két irányú. Bútorvázak, fenntartó elemek készülnek helyettesítőkből, többnyire terjedelmesített műanyagokból és a furnírt helyettesítjük mesterségesen előállított felületkiképző anyagokkal. Kísérleteink mindkét területen előrehaladottak. A furnírhelyettesítő anyagok technológiai folyamatát is kidolgoztuk. A berendezések előállítása van hátra ahhoz, hogy megkezdjük a sorozatgyártást. Barabás Gizella A BEMUTATÓ ÜZLETTŐL A BÚTORTERVEZŐKIG (ii.) ÚJDONSÁGOK A RUHÁZATI IPARBAN Amint az a lakosság-ellátási programból is kitűnik, 1977- ben jelentősen növekszik a könnyűipar termelése, a választék gazdagodásával, a termelés struktúrájának javításával az iparág jobban kielégíti majd a vásárlók igényeit. Jövőre több finom pamutszálból készült kelmét poliészter és gyapjú anyagot, készruhát, jó minőségű lábbelit, gyermekholmit, fiataloknak szánt, divatos konfekciót stb. szállítanak a könnyűipari gyárak az üzletekbe. A termelés egészének egyharmadát az új és a korszerűsített, felújított termékek képviselik, az ötéves terv végére ezeknek a termékeknek az aránya 62 százalékos lesz, ami azt jelenti, hogy körülbelül 150 000 új öltözködési árucikkből, modellből válogathatnak majd a vásárlók. A lakosság igényei megismerésének, a divatos holmik meghonosításának szándéka vezette arra az elhatározásra a Könnyűipari Minisztériumot, hogy a fővárosban központi divatházat nyisson. A ruha, kötöttáru, divatáru, lábbeli, bőrdíszműáru, szőrmekonfekció részlegeken rendelésre dolgoznak majd a tervezők, varrónők, cipészek stb. Ugyanakkor a könnyűipariesztétikai központ keretében ruhatervező és gyártó műhelyt létesítenek, ahonnan egyedi darabokat, rövid szériában gyártott holmikat juttatnak az üzletekbe. Rendelésre készült holmit, egyedi darabokat, rövid szériát készítenek továbbá más, erre a célra létesített műhelyekben, valamint a különböző vállalatok kreációs műhelyeiben is. Mindezeknek célja: a választékbővítés, a divatos, egyéni ízléshez igazodó öltözködési lehetőség, a modellkreációnak a lakosság igényeihez való igazítása, no meg az ízlésalakítás, véleménykutatás stb. lesz. A divatházban, a műhelyekben katalógusok és termékkiállítások tájékoztatják majd az érdeklődőket a divatkreáció újdonságairól, ezekből is rendelhetnek az újra, a divatosra és a szép holmira vágyó nők és férfiak. Az ellátási program szellemében, a zökkenőmentes, olcsó áruszállítás biztosítása céljából az ország különböző helységei a saját gyáraikból biztosítják a lakosság számára szükséges konfekciót. Az ilyenszerű önellátás érdekében a Könnyűipari Minisztérium számos intézkedést hozott: Bukarestben, a Titan lakónegyedben új ruhagyárat építenek; az egyszerűbb ruhák, pizsamák, kötények, munkaruhák, általában a tömegáru megvarrására a kelmegyárak vállalkoznak az e célra berendezett és felszerelt részlegeiken. Máris megkezdték működésüket a konfekciós részlegek a iali-i Textila, a temesvári Bumbacul, a botoșani-i Textila pamutkelme gyárakban. Országszerte jelenleg több mint 140 bemutató üzlete van a könnyűiparnak, újak létesítésével, a meglévők korszerűsítésével a gyárak tovább fejlesztik elsősorban a piackutatás, a termelés irányítása, az újdonságok meghonosítása stb. céljából nyitott üzleteik hálózatát, javítják azok tevékenységét. A könnyűipar bemutató üzletei az elkövetkezőkben jelentősen hozzájárulnak a kereskedelemben található áruválaszték bővítéséhez — eltérően eddigi gyakorlatuktól — nemcsak árusítási pontok lesznek, sokkal inkább olyan sokrétű funkcióval rendelkező egységek, amelyek érzékenyen reagálnak a vásárlók véleményére, tudományos módszerekkel végzik majd a piackutatást, hatékonyan befolyásolják a gyárak működését. Mint ismeretes, az idén Brassóban két bemutató üzletet nyitott a könnyűipar, az elkövetkezőkben a fővárosi Ho-Si-Min bulváron nyitnak ruhaüzletet, kelme boltot rendeznek be a Pantelimonon, lábbeli bemutató üzlet áll majd a vásárlók rendelkezésére a Iancului úton. Az ország más helységeiben, ahol több könnyűipari üzem is működik, saját bemutató üzlete révén csaknem valamennyi közvetlen kapcsolatot teremt a vásárlókkal. A Könnyűipari Minisztérium törekvései között szerepel a ruhák szállításának, csomagolásának korszerűsítése is, jövőre a legtöbb gyár vállfákon, konténerekben juttatja az üzletekbe a készruhát, más árucsoportoknál védettebb, praktikusabb csomagolást biztosítanak, több tájékoztatás, használati utasítás kíséri majd a gyárakból az üzletekbe kerülő árut. Lázár Edit : Központi divatházat nyit a könnyűipar • Divattervezés és véleménykutatás • Helyi termelésből biztosítják a készruhát ARCOK KÖZMŰVELŐDÉSÜNK TÜKRÉBEN Évszázadosnál is régibb barcasági bokályok, cserépedények, századfordulós fényképek és néhány akvarell teszi hangulatossá a dolgozószobát. A mennyezetig nyúló könyvespolcon a román és magyar néprajzirodalom legfontosabb termékei, gyűjteményes kötetek, leíró és elemző tanulmányok foglalnak helyet, szigorú klasszikus sorrendben. A másik falat az ország térképe díszíti, mely talán nélkülözhetetlen is egy néprajzkutató mindennapi munkájában. Az íróasztal is úgy tele van kézirattal, hogy alig találok arasznyi helyet jegyzetfüzetemnek. Seres András, a Kovászna megyei népi alkotások háza szakirányítójának otthonában vagyunk. A negyedik emeleti blokkszoba esti csendjében faggatom a házigazdát, aki szinte kérdezés nélkül idézi fel a fiatal évek emlékké szépült világát. Kishíjján büszkeséggel számol be érdekesebbnél érdekesebb foglalatosságairól, eddigi munkahelyeiről. Volt szezonmunkás és segédgépész otthon, bányász Lupényban, tengerész, búvár és hajógépész a katonaságnál, gazdasági technikus a szecselevárosi néptanácsnál, s végül kazánkovács az Electroprecizia gyárban. Ám dolgos mindennapjaiban, az odaadással végzett kétkezi munka sűrűjében mindig talált időt az önművelésre, a néprajzkutatásra. — Tudom, ezek után kiváncsi lehet arra, hogy miként szerettem meg a néprajzot? — olvas gondolataimból. — Még gyermek voltam amikor Krizbán öszszebarátkoztam a 80 évesnél is idősebb Maeruban Cornellal. Gyakran elbeszélgettünk, de leginkább mégis a nagy gonddal összeállított falukrónikája csalogatott. Megkaptak a tanulmány néprajzi vonatkozású leírásai. Aztán következtek a sepsiszentgyörgyi szakiskolai évek. Itt a múzeumot szerettem meg régiségeivel. Olyan gyakran látogattam el és jártam végig a kiállítási termeket, hogy végül már behúnyt szemmel is rátaláltam volna a tárgyakra. Katonaság után beiratkoztam az esti líceumba. Ezekben az években a Karkó Anna tanárnő által szervezett balladaestek hatottak rám. De édesanyám is mindig nagy szeretettel mesélt a népszokásokról. Később, 16—17 éves koromban azonban már nem volt elegendő mindaz, amit tőle hallottam, a falu más öregeit is faggatni kezdtem. S anélkül aztán, hogy valaki is figyelmeztetett volna, lejegyeztem és rendszereztem a hallottakat. Majd megszületett az első írásom is, Vallatjuk a ládafiát címmel. Elküldtem az egyik lapnak, igaz, a szerkesztő alaposan átdolgozta, de azért megjelent, s ez önbizalmat adott nekem Valóban így történt, hiszen a következő években, Seres András tollából több mint száz tanulmány, cikk és jónéhány gyűjteményes kötet látott napvilágot. S köztük a Barcasági leányingek hímzésmintái, a Barcasági csángó férfiingek, menyecske ingek, öregasszony ingek és díszkendők hímzésmintái, valamint a kálnoki népi fafaragó mesterről, Bálint Andrásról írott tanulmánya. A Kriterion Könyvkiadónál egy ezer oldalas barcasági népköltészeti gyűjteménye vár nyomtatásra. Am Seres Andrást nem csak néprajzi vonatkozású írásaiból is ismerjük. Mint a megyei népi alkotások és a műkedvelő művészeti tömegmozgalom irányító közpotjának munkatársa a legnagyobb odaadással dolgozik abban a munkakörben, amelyért felel. Hozzáértéssel koordinálja a megyében kibontakozó népművészeti tevékenységet, az amatőr képzőművészek, a fotó- és filmklubok, az irodalmi körök munkáját. A néprajzkutató igazi szenvedélyével járja a megye falvait, irányítja a népi alkotómesterek tevékenységét, a helyi gyűjtőmunkát és ugyanolyan kitartással élesztgeti újra a már-már feledésbe merült népi foglalatosságokat. Részt vett a nagybaconi állandó néprajzi kiállítás és a csernátoni falumúzeum szervezésében, ő sürgette a hermányi fazekas mesterség újjáélesztését, sokat tesz a népi varrás-szövés. S általában az itt hagyományos népi foglalatosságok felkarolásáért. S noha ez nem is kevés, mégis mindig elégedetlen munkájával. Talán még húsz százalékát sem végeztem el azoknak a sokrétű feladatoknak, melyek a jelenkori megnövekedett elvárásokból fakadnak. Különösen ha arra gondolok, hogy a legutóbbi pártdokumentumok, a politikai nevelés és a szocialista kultúra kongresszusa, az Intézkedési program, újabb és újabb feladatok elé állít bennünket, főként a népi hagyományok ápolásában, a dolgozók alkotókészségének ösztönzésében, a népi alkotókörök tevékenységének fellendítésében. Ezek után már-már önkéntelenül következik a kérdés: Miért oly fontos, oly szükséges a népi hagyományok ápolása? — Több szempontból is lényeges. Egyrészt, mert a dolgozó ember művészete szocialista kultúránk tartozéka. Benne rejlik egy nép érzésvilága, ízlésfelfogása, művészi szintje. Magával hordozza a haza, a szülőföld szeretetét, segít egymás jobb megismerésében, de segít nemesebb, emberibb tulajdonságainak csiszolásában, esztétikai érzékünk pallérozásában is. Véleményem szerint tehát a népművészet nem kuriózum, hanem elkötelezett művészet, a népművészetnek a népet kell szolgálnia. Másrészt azért kell ápolnunk ezeket a hagyományokat, mert a munkára nevelés hathatós eszközei. Minden népművészeti alkotás sok munkát, energiát rejt magában, sok hozzáértést igényel. Ezért kell arra törekednünk, hogy ilyen értelemben hassunk az emberekre, a fiatalságra. Mindenekelőtt azért, hogy ne csak fogyasztói legyenek a népművészetnek, hanem termelői is. Talán éppen ezért örvendetes az, hogy az utóbbi időben, a megye községeiben egyre több népi alkotó kört tarthatunk számon. Nagyon sok helységben, s köztük Vorgyason, Uzonban, Csernátonban, Hidvégen, Erősdön, Árapatakon mindinkább teret hódít, egyre ismertebbé, népszerűbbé válik a népi varrás és hímzés. Árapatakon például jelenleg is több mint harminc olyan asszony van, aki egy kiállításra való anyaggal rendelkezik. De úgyszintén figyelmet érdemel az a tény is, hogy egyre gyarapodik azoknak a falusi értelmiségieknek a száma is, akik bekapcsolódnak ebbe a munkába, akik részt vállalnak e tevékenység megszervezésében és irányításában. — De talán ezzel kevesebb gondja, teendője marad a szakirányítónak. — Hát nem mondhatnám. Esetleg kevesebb lesz a szervezési munka, s így több idő marad a szakirányításra. Hiszen fontos az, hogy ellássuk ezeket a köröket mintaanyaggal, segítenünk kell abban, hogy megőrizzék, alkotó módon felhasználják a tradicionális népművészet gazdag motívumanyagát, hogy eredetiségre törekedjenek. Ezt a célt szolgálta máskülönben a Csutak Magda árapataki gyűjteményes kötete több mint száz szálonvarrott hímzésmintáról. S tegyük hozzá: a Seres András barcasági gyűjteménye, az eddig közölt és a még megírásra váró tanulmányai, feldolgozásra váró gyűjteményei. Mindezért érezzük hitelesnek szavait: „A népművészet elkötelezett művészet, a népművészetnek a népet kell szolgálnia". Ez a nemes szolgálat hatja át Seres András munkáját; ápolja, őrzi, népszerűsíti a ma és a holnap embere javára, társadalma számára ezt a szép hagyományt: hadd hirdesse a nép lelkének finomságát, keze ügyességét, esze leleményességét. Mátyás Árpád A NÉPMŰVÉSZETNEK ELKÖTELEZETTEN A szebeni hentesáru vállalat hónapról hónapra túlteljesíti mennyiségi tervét. Felvételünk az egyik kolbász-és szalámigyártó részlegen készült LÉTSZÁMOT - DE HOZAMOT IS! ÉVZÁRÁS KÜSZÖBÉN A HARGITA MEGYEI HÚSTERMELÉSRŐL Csak látszólag egyszerű az újságíró dolga, amikor a mérlegkészítés gondolata foglalkoztatja. Mit is adott az idei legeltetési idényt húsban és tejben — egyszóval áruban —, mennyivel gyarapodott a gyepen a létszám? A kérdésre olyan vidéken kerestünk feleletet, ahol a termőföldek kétharmada az állattenyésztést szolgálja. E fontos üzemág ellátóövezete százezer hektárokat ölel fel. Már vannak ugyan olyan termelőegységek, amelyekben a takarmánygazdálkodás szervezése is üzemi szintű. Például Csíkszentmártonban. Az olvasó joggal kérdezheti: nem túl gyakran példázunk az alcsíki nagyüzemekkel, ahol az üzemszervezés adottságai az átlagnál kedvezőbbek? Nos, aki egy kicsit is ismeri az itteni egységeket az jól tudja, hogy évtizeden keresztül gondot okozott az állattenyésztés „szűk keresztmetszete“, az ismétlődő takarmányhiány. Úgy is fogalmazhatnánk talán, hogy a jó burgonyatermések jövedelmét emésztette fel a szénavásárlás éveken keresztül. Arról, hogy az idén a szénavásárlás már nem terheli a bankszámlát, beszámoltunk olvasóinknak. Ezúttal — és szintén első ízben — a csíkszentmártoniak állatvásárlásra sem költöttek, sőt a gazdaság tenyészüszőket kínált fel értékesítésre! És mindezt, hangsúlyozzuk, 1700 főre tervezett állatlétszám és az idei húsértékesítési terv harminc százalékos emelkedése mellett sikerült elérniök. Már egymaga az a tény, hogy a szövetkezet 300 ezer kilogramm marhahúst értékesíthetett a törzsállomány „kiárusításának“ a veszélye nélkül és közben a tejtermelésben is szép eredményeket ért el, kézzelfoghatóan utal a szentmártoni állattenyésztés fő jellemvonására , a kiegyensúlyozottságra ... Nem véletlenül időztünk el e tapasztalatoknál, hiszen a megye szarvasmarhatenyésztésében ismétlődő gond: az egyensúlyhiány. Követni kell a létszámtervet, ez pedig szorosan összefügg a takarmányozás kérdésével: egyrészt azért, mert több állatnak több takarmány kell, másrészt azért, mert amennyiben elégtelen a fejadag, az üszők később válnak tenyészképesekké, kevesebb lesz a borjú, növekednek a termelési költségek és így tovább. A hústermelés tehát már eleve feltételezné az eredményesebb tenyésztői munkát, ha viszont kevés a takarmányt, a meglévő és hizlalásra szánt növendékek sem gyarapodnak kellőképpen. Erről még a későbbiekben szó esik. A szentmártoni példa ürügyén mi most arra hívnánk fel a figyelmet, ami a kiegyensúlyozottság, eddig kissé lebecsült, de igen fontos feltétele. Arra gondolunk, hogy a megyében kifejtett, különben értékes erőfeszítések — a legelőgazdálkodás sikerei —, csak áttételesen jelentkezhetnek, ha e munka csupán a pázsit egy részére terjed ki. A szentmártoniak példája éppen azért követésre méltó, mert jó három évvel ezelőtt szervezetten kezdtek hozzá a kaszálók feljavításához, a Csíkszeredai legelőgazdálkodási vállalat által kidolgozott terv alapján. S ismerjük be, mielőbb hasonlóképpen kellene eljárni a megye tízezer hektárokat kitevő havasalji kaszálóin ... Ilyenkor, év végén a gazdaságok tervezett állatlétszámában mutatkozó hiányt — feltéve, ha kínálat is akad — felvásárlás útján lehet pótolni. Olyan létszámmal viszont, amilyennel most Hargita megye rendelkezik, a felvásárlás csak szerény mértékben módosíthatja a helyzetet. El kell időznünk tehát bizonyos jelenségeknél. Feltétlenül örvendetes, hogy az idén, az elmúlt év hasonló időszakához viszonyítva, a szövetkezetekben 1157 borjúval több született, sajnos, a létszámtervet ennek ellenére csak 91 százalékban teljesítették. Petek, Rugonfalva, Boldogfalva, Szárhegy, Székelyudvarhely szövetkezeti mezőgazdasági egységeiben száz tehéntől hatvannál kevesebb borjú lett. Igaz, olyan példákat is említhetünk, ahol a száz tehénre számított ellések száma meghaladja a nyolcvanat. Például Ditróban, Dánfalván, Csíkszentgyörgyön, Szentmihályon. A megyei átlag azonban mindössze 68,5 százalék, s így nem kétséges, hogy összességben merre billen a mérleg. Azt persze nehéz eldönteni, hogy hol, mi a hiányosságok kézzelfogható oka. Ha viszont Szentmártonban, ahol jók az eredmények és a megfelelő támogatás sem hiányzik, nyomatékos beavatkozásra, ismétlődő sürgetésre volt szükség ahhoz, hogy megkapják a szaporítóanyagot, nos akkor elképzelhető, mi történik ott, ahol kevesebb gondot fordítanak az állattenyésztésre. Nem vitathatók el az elégtelen takarmányozásból származó tenyésztői nehézségek, habár végső soron ezek szintén szubjektív tényezők. Ideje lenne azonban az állategészségügyi munka színvonalát is mérlegre tenni. A megyében tevékenykedő sok állatorvos és állattenyésztő mérnök lelkiismeretes munkájára árnyékot vet néhány olyan mulasztás, ami fölött nem hunyhat szemet a szakvezetés ... Persze, ez vonatkozik a gondozókra is, hiszen ki ne tudná milyen döntő szerep hárul a fejekre, az állattenyésztőkre e farmok tevékenységének fellendítésében. Az állatorvosi munka színvonalának emelése nélkül az üzemág olyan fontos kérdései maradnak megoldatlanok, mint a reprodukciós tevékenység, az elhullások kiküszöbölése, stb. A hústermelés kérdéseire visszatérve, a megyei terv csupán kilencven százalékos teljesítése, úgy tűnik, a szakosított egységek rovására írható. Ami ugyancsak megkérdőjelezi az itt tevékenykedő szakszemélyzet munkájának komolyságát. Érthetetlen például, hogy egy olyan egységben, mint Szenttamás, miért nem lehet bár megközelítőleg teljesíteni a tervet? S mi az oka annak, hogy ezekben az egységekben a napi súlygyarapodás nem növekszik, hanem csökken? Ebben az esetben pedig a hízlalási ciklus megnyúlik, következésképpen mégiscsak több takarmány fogy el, kevesebb eredménynyel. Az egyensúly megteremtése tehát itt is nélkülözhetetlenné válik. A tulajdonképpeni hizlalás kérdésére még viszszatérünk. Annál inkább, mivel Csíkszeredában befejezés előtt áll egy új modern feldolgozó egység, amelynek nyersanyagszükségletét a megye, előreláthatólag méginkább hústermelésre szakosodó állattenyésztési farmjainak kell biztosítaniuk. Flóra Gábor 3. HULLADÉKBÓL ÉRTÉKES FONAL Hosszú, olykor többezer kilométernyi — vagy tengermérföldnyi — utat tesz meg a gyapot, amíg eljut a hazai textilgyárakig. A szállítás nem kevés pénzbe, időbe és energiába kerül. Képzeljük csak el, mennyit tesz ki egyetlen ötezer tonnás hajó, oda-vissza több hétig tartó útjának költsége! Csupán az elhasznált üzemanyag értéke tízezrekben mérhető, nem beszélve más kiadásokról, mint a tengerészek javadalmazása,a rakodási költségek és egyebek. S hány hajó feneketlen gyomrát kell megtölteni ahhoz, hogy a textilgyárak évi nyersanyagszükségletét kielégítsük! Lám, már a szállítás millióókat elnyelő ténye is elég ok volna rá, hogy keressük-kutassuk a takarékos gyapotfelhasználás módjait! Pedig a legfontosabb okot, a gyapot megvásárlásának összegét, a nyersanyag tulajdonképpeni árát nem is említettük. Márpedig a lapok világgazdasági krónikáiból az utóbbi években nemigen olvashattunk olyasmit, ami az árak csökkenésére utal. A természetes anyagok iránt megnövekedett kereslet — ami világviszonylatban tapasztalható — már önmagában is az árak emelkedését ösztönzi. Ahhoz tehát, hogy tovább fejlődjék a textil- és ruházati ipar, s mind jobban ki tudjuk elégíteni a növekvő igényeket, két út áll előttünk. Még több gyapotot vásárolni, ami —talán mondani is fölösleges — nagy terheket ró a nemzetgazdaságra. A másik, okosabban gazdálkodni a már behozott mennyiséggel, s csökkenteni a feldolgozási hulladékot, hogy egy tonna gyapotból az eddigieknél több fonalat és kelmét tudjunk előállítani. S hogy mindjárt a lényegre térjünk, a jelenleg alkalmazott technológiák mellett a fonodákban, illetve az előkészítő műhelyekben a nyersanyagnak egy bizonyos százaléka elhull. A pár százalék első pillantásra nem tűnik soknak, de már egyetlen gyár viszonylatában is tonnákra rúg, hát akkor országosan! Valójában tehát nagy értéket képviselő gyapotmennyiséggel van dolgunk. Siessünk hozzátenni, hogy a gyakorlatban mégsem vész el teljesen ez az érték. A gyapothullás feldolgozásával már elég régóta foglalkoznak mind külföldön, mind nálunk. Elsősorban az úgynevezett vigonyfonodákban. Ám ezek a hulladékfonodák csak bizonyos célokra termelhetnek, pontosabban eléggé csökkentett értékű fonalat készíthetnek a hulladékból. S ráadásul mind nehezebben birkóznak a gyűlendő anyagmaradékkal. Így állt elő az a helyzet, hogy a gyapotból már a kárpitosok is kaptak, tömedéknek a bútorhuzat alá. Ez bizony, több mint pazarlás. Ezekből a gazdasági megfontolásokból indultak ki a sepsiszentgyörgyi Öltal textilválallat szakemberei, amikor a múlt években napirendre tűzték a gyapothulladék — s ezen belül is az alacsonyabb értékű anyag — jobb értékesítését. Az intenzív kísérletezés, kutatómunka végül meghozta az eredményt. Bucs József mérnök, műszaki igazgató vezetésével sikerült olyan megoldást találniuk, ami lényegesen magasabb fokú felhasználást biztosít, mind a vigonyfonoda. Lényegében olyan technológiát dolgoztak ki a gyapothulladéknak ,hogy az ezáltal nyert fonal már összehasonlítható az alapfeldolgozás során előállított fonallal. Mármint minőségében és általában műszaki tulajdonságaiban. Ez a fonal alkalmas elsősorban ágyneművászon gyártására és értékesíthető a könyvkötészetben. A gazdasági haszon jobb érzékeltetésére említsük meg: míg korábban a gyár 3—4 lejért adta el a hulladék kilóját, most ebből az anyagból olyan fonalat állít elő, amely 20—25 lejt ér. S ami külön figyelmet érdemel: a Bucs mérnökök által kidolgozott technológia semmiféle új beruházást és újabb anyagi ráfordítást nem igényel! Az alapfeldolgozásból származó hulladékot a meglévő gépeken és berendezéseken kártolják, tisztítják, finomítják, olyanná, hogy értékes fonalat gyárthatnak belőle. A technológia titka és nyitja tehát a meglévő gépek beállításában rejlik. S nyilvánvaló, hogy az ismert és használt gyapotfeldolgozó gépeket mindenütt át lehet állítani a technológia kívánalmai szerint. Ez teszi az új hulladékértékesítést könnyen alkalmazhatóvá és elterjedhetővé. A sepsiszentgyörgyiek immár két éves gyakorlati tapasztalattal rendelkeznek. Ezidő alatt tovább finomíthatták az eredeti elképzeléseket, s több testvérvállalatnak átadták módszereiket. De mégtöbben látogathatnak el ilyen céllal az Oltuba, ahol a szakembereket most már az foglalkoztatja: hogyan lehetne még kevesebb a hulladék! Szatmári Károly,