Romániai Magyar Szó, 1990. június (2. évfolyam, 133-158. szám)

1990-06-01 / 133. szám

1990. június 1. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK Romániai Magyar Szó­k­s A 22-ben olvastuk NETÁN ÁRTATLAN KÍSÉRTETEK ÉS JÓZAN REMÉNYEK .. A Szövetség szeretné — amennyi­re csak lehet — megvédeni a régi sze­­kusok létét, olyan értelemben, hogy a fent említettek érdekében... kompe­tens, egy jól meghatározott célhoz való feltétlen hűség szellemében nevelt em­berekre van szükség... A Szövetség ugyanakkor őrködik az európai kapcso­latok túlzott liberalizálására irányuló indulatok megfékezésén, szükség ese­tén akár azok aláaknázása fölött is, hi­szen e kapcsolatok az olyannyira nemes is erős nemzeti érzés elvesztése felé so­dorhatnák a sajátosan és hagyományo­san román szellemet ...A Szövetség, propagandatevékenysége révén, ebben a szellemben fogja nevelni tagjait, mi­nél konkrétabb jelszavakat terjesztve, magához vonva mindazokat, akik ugyan­így gondolkoznak; a románok lelkében igen mélyen gyökerező magyarellenes. Igen, Vasile Avram uram — a szebeni Dimineata idei május 11-i számában közölt nekem szóló nyílt levél aláírója —, ön rá­érzett ,hogy a Vatra Romaneasca bélyegző­jét viselő „dokumentum", mely tudomásom szerint az utóbbi időben bejárta az orszá­got, hozzám is eljutott, és a fenti kivonó­­d­ásra késztetett Téved azonban, amikor azt hiszi, hitelességét fenntartás nélkül sza­vatolnám. Foglalkozásom kötelez arra, hogy megállapítsam: az utolsó lap alján lévő bé­­lyegzős aláírás a kérdés egészét a büntető törvénykönyv hatáskörébe helyezi, azaz kel­lene hogy helyezze, következésképpen van­nak olyan elemei, amelyek a misztifikációt és a provokációt teszik felismerhetővé ben­­ne. Sajnos, vannak ilyesmire képes embe­rek, jól tudom mindenütt és minden idők­ben léteztek felelőtlen, egzaltált személyek, csupán az a kérdés, hányan vannak, mek­kora hitelre számíthatnak, milyen irányt szabnak a jelenségnek. De szintén „szakmabeliként“, kötelessé­gemnek érzem lehetségesnek tartani azt is, cigányellenes és németellenes érzelme­ket a kezdet kezdetétől táplálni fogjuk, hogy minden román előtt nyilvánvaló­vá váljon végső célunk... Elérkezett a pillanat, amikor bármilyen módszerrel, örökre és visszavonhatatlanul és bizto­san megoldjuk a kisebbségek kérdé­sét... Most vagy soha!... Most érkezett el a legmegfelelőbb történelmi pillanat, hogy megszabaduljunk tőlük és minden­kitől, akinek ereiben nem román vér csorog! A németeket részben már el­üldöztük, de maradtak még elegen, és vannak még sokan mások, akikre nincs szükségünk. Tegyetek meg mindent, hogy valamennyiüktől megszabaduljunk. Ceausescu keveset élt, nem pusztította ki őket, de nemzetünknek ilyen érte­lemben nem szabad letennie a fegyvert! Nincs szükségünk itt Svájcra! Semmi­féle Európa nem kell nekünk! Mi­nt­hogy az avatatlan kezekbe került „doku­mentumot" csakugyan olyan beteg elme szerkesztette, melyre a ,,gyilkos" jelző túl­ságosan visszafogott, enyhe lenne, mint ahogy az sem kizárt, hogy a bélyegző ello­pásáról szóló mesét a szöveg idegen kéz­be kerülése után köl­tötték. Tulajdonképpen nem is a feltételezések mérlegelésében rejlik a probléma lényege, s nem is ez késztetett írásra. Rendkívülien nyugtalanít, és mindannyiunknak így kel­lene éreznünk, hogy ilyen szövegek, akár hitelesek, akár nem, közkézen forognak az országban. Próbálják elképzelni, hogy egy ilyen szöveg — „főhősként" „népünk leg­­szeretetebb fiával“ — hat hónappal ezelőtt terjedt volna. „Ott fenn" már rég kiderí­tették volna, ki, mikor és hol írta, s még­hozzá azt is pontosan tudták volna, mit kell tenni az ilyen kezdeményezések de­rékbetöréséért, ugyanis Romániának az utóbbi 45 esztendőben e tekintetben létező szaktudása és műszaki eszközei a kudarcot kizárták volna. Mindamellett, hogy a szak­mának vagyunk , ne hagyjátok maga­tokat félrevezetni a Pro Európa-szerű jelszavaktól!... A közös európai ház csakis a nemzeti egység megosztását je­lentheti ... Tudatosítani kell a nem-ro­mánokban, hogy többé nincs mit keres­niük Romániában... Románia kissé tá­­volabbi jövőben történő megtisztítása szempontjából rendkívül fontos han­goztatni a Vatra Romaneasca Szövetség politikai semlegességét — kezdetben — azért, hogy a jelenlegi politikai pártok tagjai, akárcsak a nem politizálók csat­lakozzanak hozzánk, vagy feltétel és fenntartás nélkül rokonszenvvel visel­tessenek irántunk... Úgyszintén szük­ségesnek véljük tudatosítani a román köz véle­mén­y­ben ezen elemek veszélyes voltát mind a román kultúrára, mind pedig általában Romániára nézve...S­értők, akárcsak eszközeik tökéletes formá­ban vannak ma is, teljes a hivatalos hall­gatás, hagyják, hadd „főjünk saját le­­vünkben", hogy aztán a megfelelő pillanat­ban annál puhábbak legyünk. A két hónappal ezelőtti marosvásárhelyi tragikus eseményekről sincs még hivata­los és felelősségteljesen megfogalmazott változatunk, pedig kormánybizottság volt ott és a valós adatokat tartalmazó Iratcso­­mók megléte is kétségtelen. Mondja, önt, aki hozzám hasonlóan, az utóbbi 45 eszten­­dőben ebben az országban élt — melyet több mint valószínű, egyformán szeretünk —, önt egyáltalán nem nyugtalanítja mind­ez? A legsúlyosabb dolog viszont az, hogy az idézett szöveg, még ha misztifikáció is, a­­zonos az olyan teremtmények legbensőbb gondolataival, amelyek a biológiai fejlődés útján megrekedtek a peterakás lépcsőfo­kán. Ismertem és ismerem, mióta „román földet morzsolgatok ujjaim között“ — az ön szavaival élve —, többször hallottam őket, s felismertem a képernyőn is a Gyu­lafehérváron szervezett március eleji gyű­lésen, érzem, még mindig köztünk van­nak, jobb életet remélő ügyködéseinkre ne­hezedő átokként. És jelen vannak ők az utóbbi két évszázad erdélyi történelme so­rán emelt lélektani sorompón innen és túl egyaránt, ilyen összefüggésben pedig cse­kély jelentőségűnek tűnik számomra a megszállottak két tábora közötti számarány. A mennyiségi hátrányt esetleg kiegyenlít­heti a felhozott érvek „szent mivolta". Mindkét táborban ismerek ilyen teremt­ményeket, és ellent kell mondanom az ön kijelentésének, miszerint idegen lenne tőlem mindaz, ami ma Kolozsváron, Szebenben, Marosvásárhelyen vagy Temesváron tör­ténik. — Jártam e helyeken az utóbbi he­tekben, ezekkel is, amazokkal is szóba áll­tam, ismerem jó és rossz oldalaikat több évtizede, mesterségem révén pedig tulaj­donképpen évszázadok óta. A fentebb említett szöveg hitelességén túl a leginkább az a bizonyos korlátoltság aggaszt, amely az ön gondolkodás- és írás­módjából kitetszik. Mintha nem is Erdély­ben töltötte volna az utóbbi negyedszázad­nyi időt, mintha az időközben ott végbe­mentek úgy haladtak volna el ön mellett, mint karaván a kutya mellett! Rávitte-e a kíváncsiság, hogy kezébe vegye a magyar iskolások rendelkezésére álló történelem­­könyvek valamelyikét, hogy abból állapít­sa meg, mit is mondanak nekik őseikről? Tudja-e vajon, hogy egy fejedelmi család­ból származó máramarosi asszonytól, rég el­hunyt magyar orvos özvegyétől az előlépte­téshez neve — gyermekeinek neve! — meg­változtatását kérték? Tudja-e vajon, hogy néhány vörösacéli gyermektől megvonták a pionírtevékenységükért járó prémiumot, mert nevük nem hangzott románosan, és ezt szégyentelenül, kegyetlenül szemükbe mondták? Tudja-e, hogy a legjobbak kö­zül való munkatársaimat és diákjaimat nem támogathattam a szakmai kiteljese­désben, mert nem román nevük volt? Tudja-e, hogy a ’70-es évek végén, amikor a „szervek” remélték, hogy céljaik szolgá­latába állíthatnak engem, Marosvásárhely­re kérettek, hogy „rendet teremtsek" ott saját tevékenységi területemen? Gondolja, hogy statisztikákat kellene készíteni az ilyenszerű intézkedésekről — minden téren, de legfőképpen az utóbbi negyedszázad megszorításairól — a vegyes lakosságú vagy románok nélküli erdélyi települések mind­egyikében? Kéziratlapok tucatjain folytat­hatnám a leltárt, melyet felháborodottan jegyeztem az évek során. De most nem ez a fontos, hanem az, hogy ön vagy nem is­meri, vagy nem akarja megérteni a kérdés lényegét. Én nagyon is jól tudom — és mindenkinek tudnia kellene —, hogy a ta­valy év végén érvényes status quo, amely­­ből a márciusi tragédiához vezető elítélendő cselekedetek erednek, az etnikumközi vi­szonyokban érvényesített bűnös politika negyedszázados műve. És cáfolom az utób­bi időben gyakran ismételt állítást, mi­szerint a Ceausescu-féle elnyomásban mind­annyian egyenlő mértékben részesültünk. Nem igaz. Egy bizonyos fajta „hazafiság" táplálása, művelése haszon forrása volt még nem sok idővel ezelőtt is. Másrészt: valóban, semmit sem mondott önnek, hogy az utóbbi időben a tősgyökeres románok ezrei menekültek Magyarországra? Persze, felhozhat valós eseteket az ’50-es évekből, hogy a hegyen túli román népet megtize­delő szekusok otthon nem románul beszél­tek, de ezen az úton haladva, a történelem legmélyebb, végtelenbe nyúló rétegeibe ereszkedhetünk, el egészen az évezredekkel ezelőtti kiváló ősök „hazafias" szólamaiig, belesüppedvén a nemzeti hitvallás rang­jára emelt idegengyűlölet feneketlen mo­csarába. Nagyon bánatos és mélységesen nyugta­­­lan vagyok tehát megállapítván, hogy ön a kérdésnek csupán a sorompó egyik olda­láról való megközelítésére képes. A ma­gam részéről pedig eddig is, és ezután is kétségbevonhatatlan realitásnak, a jövőnk elleni bűncselekménynek tekintem az or­szágnak a „nem-románoktól" való meg­tisztítását, függetlenül attól milyen úton, mi módon indították be és folytatták követ­kezetesen. Talán nem lenne hasztalan do­log, ha két térképet vázolna fel magának, s egybevetné az 1989. decemberi események forró pontjait a több nemzetiségű zónákkal. Megállapíthatná ily módon, hogy a buka­resti kolosszus kivételével, az etnikumközi együttélés kihatásaival kapcsolatos elmél­kedés nem indokolatlan. Azok közé tartozom tehát, akik az ország etnikai sokszínűségét jövendőnk értékei és lehetőségei egyikének tartom. Jól tudom, hogy álláspontom jelen pillanatban nem jár előnyökkel, de nekem elég tudni azt, má­sok is gondolkoznak így, és az én gon­dolkodásmódom esetleg lehetővé teszi a párbeszédet a történelmileg megmagya­rázható, de a most kirajzolódó távlatok ál­tal nem igazolt sorompó mindkét oldalán. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a jövő engem és a dolgokat hozzám hasonlóan ér­tékelőket igazolja. És úgyszintén óhajtom a Vatra Romaneascával való együttműkö­dést, mihelyt érezni fogom, hogy a párbe­széd lehetségessé válik azok kiküszöbölése révén, akik régóta tudják, hogy a sötét fol­tok leplezésének legegyszerűbb és legol­csóbb módszere a meggondolatlanul és jö­vő érdekeink semmibevételével táplált bi­zonyos fajta „patriotizmus“. RADU POPA „FOGADOM, HOGY BEMEGYEK A VÁRBA!“ — mondtam annak idején barátaimnak. És bementem. Könnyen. De aztán jött a haddelhaddi Négy napba került, amíg kihoz­tak onnan. Pedig fürdőnadrágra vetkőzött, girhes alakomról nehéz volt feltételezni, hogy imperialista ügynök, terrorista-, idegenlégips, jt&ErUjlyellenség, Ti#hi W iitiHmtawjW Awg I mii. vagyqk. Azóta nem cartpn). oz. «za#. y^ban.ij Akkor sem, amikor néha lehetett. Mert rág­' eszmémmé vált, hogy „onnan kijönni művé­szet". És sajnos nem él már sem apám, sem dr. Parecz Béla ügyvéd úr, sem osztályfőnö­köm, sem iskolaigazgatóm, akik akkor közös erővel nagy nehezen kimentettek. Mivel nem jártam a várban, rögeszmémtől is lassan megszabadultam. S tessék, most is­mét szörnyű skrupulusok gyötörnek, hogy „be­jutni könnyű, de kijönni onnan!" ... Ha a szobrok látni, gondolkozni, érezni tudnának, az aradi 13 vértanú emlékművének alakjai is valószínűleg hasonló aggályokban, kétségekben gyötrődnének. Lebontásuk után sokat hányódtak. Évekkel ezelőtt a régi lo­varda egyik helyiségéből titokban szállítot­ták őket ide valahova a sáncfalak alá. Azó­ta kevesen tudnak róluk, még kevesebben látták őket. Ha értesülésem igaz — mint leg­illetékesebb, ezt ő tudná pontosan megmon­dani —, Fazekas János, a volt kb-titkár, egyszer Aradon jártában meg akarta nézni a szoborcsoportot, de neki sem engedélyez­ték. A múlt emlékei iránt érzéketlen katonák — tisztelet a kivételnek — persze, valószínűleg bemehetnek e kegytárgyak értékével bíró szobrok közé. Esetleg játszadozhatnak is velük. Nem tudom, így van-e, nincs így, de a szobor köztéri visszaállításának ügyével foglalkozó bizottság tagjait mindenesetre foglalkoztatja a kérdés: vajon milyen álla­potban kerülnek majd elő az emlékmű ele­mei? Pedig pillanatnyilag önmagában az len­ne a nagy szó, ha végre előkerülnének, pon­tosabban szólva, ha kikerülnének a várból, a­­­­honnan — manapság egyre többen átveszik rögeszmémet — „kijönni művészet”. Meggyőzően bizonyíthatja ezt Szabó Kál­mán, a volt politikai foglyok szövetsége ara­di szervezetének titkára, aki a bürokratikus ügyintézések kálváriáját­ járta meg az elmúlt hetekben e szoborcsoportnak a várból való kihozása engedélyezésének megszerzése cél­jából. Személye nem ismeretlen olvasóink e­­lőtt. A történtek előzményeit — amiknek lé­nyege, hogy e szervezet a segítségnyújtás szándékával védnökséget vállalt az aradi 13 vértanú emlékművének köztéri újrafelállításá­ért — Szabó Kálmánnal készített korábbi in­terjúmban (RMSZ — május 19.) vázoltam fel. Beszélgető partnerem azóta hazaérkezett a fővárosból, kínálkozik tehát a kérdés, mit in­tézett: — Minden nehézség nélkül megnyertem tö­rekvésünk támogatása érdekében a volt po­litikai foglyok román szövetsége erkölcsi tá­mogatását. Állásfoglalásuk jelezte, hogy min­denben helyeslik azt a törekvést, amiben já­rok. Ez kifejezésre jutott többek között abban is, hogy a szövetség tagsága sorából Nitoiu Mariant, a Legfelsőbb Bíróság tagját jelölte ki kísérőmként. Segítségével jutottam be a különböző minisztériumok illetékeseinek Iro­dájába. Hiszen Nifoiu bíró neve, tekintélye közsmert. A bukarest katonai törvényszéken ő vezette a Ceausescu-klikkhez tartozó négy főbűnös, Menescu Manea, Bobu Emil, Dinca Ion és Postelnicu Tudor perét, s a kommunis­ta diktatúra idején ő maga is a súlyosan meghurcolt személyek közé tartozott — Gondolom, útjuk első állomása a Nem­zetvédelmi Minisztérium volt, hiszen ez ille­tékes engedélyezni a szoborcsoportnak a ka­tonai területről való kiadatását. — Sajnos, Victor Stanculescu nemzetvé­delmi minisztert nem találtuk irodájában, bár az is lehet, hogy ott volt, de letagadtatta ma­gát. Helyettese, aki a katonai építkezések parancsnoka, a Művelődésügyi Minisztérium­ba irányított bennünket annak az átiratnak láttomoztatása végett, mely szerint az emlék­mű nem katonai, hanem polgári tulajdon, mint ilyen az aradi polgármesteri hivatal jog szerinti birtokát képezi. Miután a láttamozást viszonylag simán megkaptuk, azt hittük, nyert ügyünk van, hiszen a nemzetvédelmi minisz­ter helyettese korábban ettől tette függővé az engedélyt. — Gyanítom, hogy csalatkoztak reménye­ikben ... — Igen, mert közben amott felkészültek, arra, hogy ez az ügy is hosszadalmas eljá­rássá terebélyesedjék. A Nemzetvédelmi Mi­nisztériumban két magas rangú katonatiszt fogadott bennünket, akik a hadügy kulturá­lis problémáiért felelősek. Jó a szimatom, a­­mikor megláttam őket, azonnal felmerült bennem a gyanú, hogy ezek a régi gárda emberei. Ezt igazolta az is, hogy túlságosan fel voltak készülve „szoborügyben", és kife­jezték azt as aggályukat hogy ez az emlék-­ mű esetleg sértené a román nemzetiségűek önérzetét. Szavaikat hallva, úgy éreztem, hogy­ az a cél, melyért közbenjárok, ismét ugyan­abban a mély árokban van, ahol elindítása­kor volt. — Megfeneklett a hajó, vagy akadt még kapu, ahol kopogtatni lehetett? — Cindescu ezredes, a nemzetvédelmi mi­niszter titkára kimondta a szentenciát: az en­gedélyt egyes-egyedül Victor Stanculescu ve­zérezredes adhatja meg, de az ő visszatéré­sének dátuma bizonytalan. Megjegyzem a­­zonban, hogy a titkár magatartása arról ta­núskodott, hogy nem akar velünk kollaborálni. Sőt, amikor másod- és harmadnap telefonon felhívtuk — finoman szólva —, türelmetlen, elvtelen válaszokat adott Nitoiu bírónak. Ek­kor kijártam, hogy telefonon beszéljek Petre Roman miniszterelnökkel, aki megígérte, hogy rövidesen megoldódik az ügy. Most tehát ebben a nem tudom, milyen komolyan vehe­tő s mekkora segítő szándékkal társult ígéret­nek reményeit tápláljuk. Közben más­­járt­­fogókat is próbáltam megnyerni. Elmentem a Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsához, felvettem a kapcsolatot Horváth Andor mű­velődésügyi miniszterhelyettessel, illetve Ser­giu Celac külügyminiszterrel. Még annyit si­került megtudnom, hogy a Nemzetvédelmi Mi­nisztériumban Ionel Vasile miniszterhelyettes hatáskörébe utalták át a kérelem kivizsgálá­sát. S mindebben a szomorú az, hogy a ké­zenfekvő ügy megoldódás helyett nagyobb üggyé dagadt. Mit tehetünk most már? Hi­szünk az ígéretekben, s amíg van esélyünk hinni, addig nem lehetünk csüggedtek. JUHÁSZ ZOLTÁN 7. Most már biztosan tudtam, hogy nagy ká­tyúba kerültem. íme, itt a tanú, aki általam ismeretlen okból vállalja közreműködését megsemmisítésemben. Tehát a pályáról akar­nak leseperni. Talán több is forog kockán, a szabadságom. Tenni kell valamit, sürgősen szakemberhez kell fordulni. Kész tervvel lép­tem be otthonunkba. — Nézd, ez és ez történt. Valószínűleg, megfigyelés alatt állok — mondtam felesé­gemnek. — Egy tapasztalt jogásszal kellene beszélni, tanácsot kérni. Itt most már jogeset­ről van szó. Eddig bíztam érzéseimben, de amikor nyíltan vádolnak, végzetes lehet jo­got és érzést összekeverni .. . — Megyek B.V.-hez — döntött azonnal f­eleségem. — A törvényszék elnöke is volt, tapasztalt jogász, két gyerekét tanítom évek óta. Ment és jött is percek múlva. — Képzeld, ötölt-hatolt, nagy elfoglaltsá­gára hivatkozott. Nem is állt szóba velem. Tanácstalanok voltunk. Ez az udvarias em­ber így levizsgázzék?! Milyen részvéttel vol­tunk iránta, amikor az anyja oly tragikusan meghalt. Évtizedek óta legjobb barátja só­goromnak. Közösen kirándulnak, most is e­­gyütt járták be Skodáján Jugoszláviát, a dalmát-partokig. Milyen kedves volt tőle pár évvel ezelőtt a vinci ház előtt, elcsalt egy or­sóval nagy kirándulásra, Curtea de Arge?, Sarmisegetuza ... Talán sose jutottam volna el ezekre a helyekre. — Nem! Én fogom fölkeresni! Biztosan még hivatalában találom — határoztam hirtelen. A törvényszék előtt ácsorgó kocsiján dolgos HORVÁTH ÁGOSTON LESULYOK­ zott valamit, hozzáléptem. Közöltem vele, hogy fontos ügyben akarok vele beszélni. Ideges pillantásokat vetett az utca mindkét sarka felé. — Nincs időm, sietek — hárított el min­dent. ★ Délután öttől nyolcig tartott a kihallgatás. Ismerősöm vádaskodásait szedte ízekre bő. Kérdés, keresztkérdés, rövid, semmit sem tisz­tázó válaszaim. Mi rosszat tettem? Kinek ár­tottam? Miféle ismeretlen törvényben ütköz­tem? S ha mindez igaz is volna, alapjában véve megtörtént tényeket tartalmaznak. Mégis kezdtem belátni, hogy a törvény a minden­kori , vezető párt tetszése szerint formálható. Nem úgy van ez, amint addig hittem és tud­tam, hogy az igazság örök és szent, hogy megváltoztathatatlan, érvényes és igaz, a­­mióta csak bíráskodás van a világon... Vacsora után szédülten dőltem ágyba, reg­gel alig tudtam a valóságra ébredni. ★ Kedd reggel kilenc óra. Azonnal kezdődik az ankét. A tegnapi kérdések újra és újra ismétlődnek, de aztán hirtelen (egy rövid te­lefonmegszakítás után) a Kállay-, a Hrus- MÖGÖTT csov-témák jönnek ismét elő. Amikor minden eredmény nélkül topogunk egy helyben, Kő ismét lesújt: — Hát lesz, aki fölfrissíti a memóriáját e­­zekben a kérdésekben is — csengetett, és a legnagyobb ámulatomra B.V. lépett a szobá­ba, ■de őt is velem szemben ültették le. Rosszalló­lag, hosszan végigmért, mintha nehezményez­­te volna, hogy én juttattam őt a tartományi pártkollégium vizsgálószobájába. — Kérem, B. elvtárs, nyilatkozzék a beszél­getésről, amelyet annak idején Horváth elv­társ lakásán lefolytattak. Elvárjuk, hogy őszin­tén mindent elmondjon. Románul is beszél­het, hogy értse a jelen levő elvtárs is — mu­tatott a nyurga fiatalemberre. Behúzott nyakkal kivörösödve köszörülte a torkát, aztán jó ,székelyes kiejtéssel, román, nyelven nekiveselkedett. — 1964 január elején az esti órákban láto­gatást tettünk feleségemmel doktor Horváth Ágostonéknál abból az alkalomból, hogy a­­nyósa halála után kondoleáljunk. A két csa­lád baráti kapcsolatot tartott fenn. Horváthné két gyermekünket tanította zongorázni. Az asszonyok a belső szobában beszélgettek, én Horváth-tal a külső szobában maradtam. Sok mindenről esett szó, közben politikáról is. Horváth újságot vett elő, mely közölte a Hruscsov szilveszteri üzenetét követő választ a román kormány részéről a határkérdésekre vonatkozólag. Megállapította, hogy a válasz nagy körültekintéssel készült, mely lehetősé­get ad arra, hogy Beszarábiáról nem kell le­mondani. Azt is említette a következőkben, hogy a határok ügye roppant nehéz kérdés, ezt az is igazolja, hogy az államférfiak csak kormányszinten tárgyalnak erről a kérdésről. A határkérdésekkel kapcsolatban hozzáfűzte, ha Erdély Magyarországhoz tartozna, hatal­mas természeti kincsei talpraállítanák Magyar­­országot, mely gazdasági szempontból sze­gény, és hogy a magyarságnak történelmi jogai vannak Erdélyre. — Ismerve Horváth tájékozottságát, föltet­tem a kérdést, hallott-e Horthy levelezéséről, mely akkoriban jelent meg kötetben, melyről nemrég értesültem. Nem hallott e könyvről, de említést tett egy dokumentumkötetről, mely Kállay leveleit is tartalmazta, Kállay le­velezését, aki 1944-ig Magyarország minisz­terelnöke volt. Ez a kötet gazdag dokumen­­tumanyagot közöl, megvilágítva az akkori tit­kos események hátterét. Ugyanis Kállay állt az akkori események hátterében, és pozíciója folytán nyilván birtokában lehetett sok érde­kes apró részletnek is. Kállayról úgy nyilat­kozott, hogy kiváló politikus volt, és azt is mondta, ha az ő szándékai győzedelmes­kednek, a történelem szekere más irányt vett volna, Magyarország számára sokkal kedve­zőbbet, és akkor nem veszti újra el a vissza­csatolt területeket, tehát Bácskát, a Felvidéket és Erdélyt. Ezek a politikai vonatkozású kér­dések jöttek elő látogatásunk kapcsán. Ez teljes megelégedéssel fogadta a vallo­mást, a precíz tájékoztatást. — Na, mit szól hozzá?! Most sem emlék­szik a határkérdések rendezésére? A Kállay­­politika vonalára?! B. mondanivalói annyira objektív hangon és olyan egyszerűséggel szóltak, hogy részé­ről semmi támadást nem éreztem. Szinte kér­ve szóltam hozzá. . — Gondolj vissza jól az Erdély hovatarto­zása kérdésére. Éppen én fejtettem ki neked a már 1940-es bécsi döntés után véglegesen kialakult véleményemet, amelyet ma is val­lok: nem hiszek a történelmi jogokban. A Varga Katalin című történelmi drámámban nyomtatásban is, a színészek ajkán is leszö­geztem: „azé a föld, ki lakja azt!“. Emlé­kezned kell a véleményemre, melyet te ak­kor nagyon megcsodáltál... — Fenntartom mindazt, amit mondtam, írásba is adhatom, — felelte szenvtelenül. — Te bíró voltál, nem érzed, hogy ez a terhelő vallomás valósággal ítélet súlyával bír? — Ezt már állva mondtam. — Nem változtathatok a vallomásomon — mondta egészen halkan. — De te is tévedhetsz ! Mintha Kő tartott volna attól, hogy fölülke­rekedem, közbeszólt: -----­— őrizze meg a nyugalmát, látom, ez a téma nagyon kényelmetlen az ön számára. Köszönjük, B. elvtárs, biztosan várják már a hivatalában ..­­. Délután újabb szembesítés. Vajon ki vál­lalkozik még arra, hogy tovább taszítson a mélybe?! B. felesége jelenik meg az ajtóban. Igyek­szik szavait jól megválogatni, minden mon­data tükrözi, hogy jogászcsaládban készült a leckefelmondásra. — Amíg Horváthné kint tartózkodott, hogy a feketét elkészítse, Horváth elvtárssal be­szélgettem, közben a férjem a külső szobá­ban valamit olvasott. Gyermekeink iskolázta­tásáról beszéltünk. Ezzel kapcsolatban Hor­váth fájlalta, hogy a magyar szülők is ro­mán tannyelvű osztályba íratják gyermekei­ket, ezzel oda fogunk jutni, hogy anyanyel­vünk kerül veszélybe, és hogy a magyarta­nárok katedra nélkül maradnak. Elégedetlen volt a fizetésekkel. Méltánytalannak találta, hogy egy kezdő munkás többet keres, mint egy öreg, tapasztalt tanár. Kő most is megkérdezett, van-e kérdésem az elvtársnőhöz. Alapjában véve igaz lehe­tett, amit mondott, ezért semmit sem feleltem. Az agyamban most is csak az kavargott, hon­nan kerítették elő ezeket a tanúkat?! Hisz ön­ként nem jelentkezhettek! Hogyan emlékez­nek ezek ilyen meglepő pontossággal a na­gyon régen elhangzott szavakra? És minden beszélgetés az én otthonomban zajlott le, és mindig csak négyszemközt!. .. (Folytatjuk) Az itthonmaradás (Folytatás az 1. oldalról) hogy gyerekei felfogása idegen lesz számára. A többség azonban nem is tud és nem is akar „nem visszanézni”. Sőt, mindent meg­tesz azért, hogy százféle kapcsolatot teremt­sen, szervezett társaságokba, egyletekbe, ün­nepélyekre, találkozókra, bálokra jár, köny­veket, újságokat rendel (főleg azért, hogy rendeljen, mert olvasni nincs ideje), hogy így fenntartsa, érezze kapcsolatát a szülőfölddel, a kultúrájával. Ez a társadalmi-társasági kapcsolat ugyanakkor ellek­súlyozza azt a számkivetettségi közérzetet, amelyet a nyu­gati általános elidegenedési folyamat kivált mindenkiből, s amelynek a Romániából szár­mazó ember még hangsúlyozottabban ki van téve, de ugyanakkor sokkal nehezebben tud­ja elviselni, mert nem ezt szokta meg otthon. Hála Istennek, az elmaradottságnak is van­nak előnyei! Az emberi kapcsolatok még bensőségesek nálunk és gondunk kell legyen arra, hogy azok is maradjanak. Az elszármazottak többsége tehát társa­dalmi kettősségben él, se bent, se kint, ami­nek aztán az az eredménye, hogy soha meg nem nyugszik. A felzárkózást, a beilleszke­dést nehezíti a kötődés, az állandó visszané­zés gyakorlatilag is, hisz sokan a pénzüket és szabad idejüket arra töltik, hogy gyerme­keiket eredeti kultúrájukban neveljék vagy, hogy ők­ megmaradjanak ebben a kultúrá­ban. Állandóan visszatérő érv az, hogy „a gyer­mekeimért megyek el". Nagyon sok esetben láttam, hogy ez az érv sem helytálló s főleg nem időtálló. Az NSZK-ba kiszármazott isme­rős családok fele pont a gyermeknevelésben volt sikertelen. Három olyan családot isme­rek, amelyben az egyik gyermek kábítószere­ket fogyaszt, kettőt, amelyben az egyik gyer­mek elzüllött, kettőt, amelyben értelmiségiek gyermeke még szakmunkásnak is nehezen tanul, és több olyat, amelyben a gyermekek bár ügyesek, de elidegenedtek szüleiktől. Nem egy ismerős családban, az egyik gyermek körül kialakult bonyodalmak, szomorúság és hosszas stresszes állapot biztosan hozzájá­rult az apa korai, szívszélhűdéses­­halálához. Az NSZK-ban amúgy is a fiatalság negyede „problémás eset". Ez az arány nagyobb az odaszármazottak körében és ez logikus kö­vetkezménye nevelési kettősségüknek. Mindig és mindenütt nehezebb annak a fiatalnak megállnia a helyét, aki nem tartozik egyér­telműen egy közösséghez, aki gyökértelen vagy egyszerűen csak lenézik-kinézik. Azok a magyarok, akik most Magyaror­szágra mennek, természetesen azt fogják mondani, hogy ezek a példák nem érvénye­sek az ők esetükben. Részint igaz, de a beil­leszkedés ott is nehéz, semmivel sem köny­­nyebb, mint például a romániai németeké Németországban, nem is beszélve a gazda­sági szintkülönbségről, amely a szakmai, a­­nyagi beilleszkedést még nehezebbé teszi. NÉZŐPONT Ami a társadalmi beilleszkedést illeti, nem véletlen, hogy az erdélyi magyarok Magyar­­országon is mindenféle társaságokba, egyle­tekbe tömörülnek, ezzel mintegy ellensúlyoz­va azt az űrt, amelyet magukban hordoznak itt hagyva szülőföldjüket. Sokan panaszkod­nak, hogy nem tudják megszokni azt a társa­dalmat, amely bár előrehaladottabb, de u­­gyanakkor anyagias, sok esetben közömbös. Ez az űr részben abból is adódik, hogy ér­zik: hűtlenek voltak népükhöz. Ebben iga­zuk van. Egyértelműen hűtlen volt, főleg az értelmiség, amely a forradalom után ment el, mert neki tudnia­ kellett volna, hogy itt szük­ség van rá, ott meg fölöslegben van, meg azt is, hogy a nehézségek ellenére, az itteni vál­tozások végül csak biztosítani fogják megma­radásuk feltételeit. Az ember boldogságérzete mindig a való­ság koordinátarendszeréhez viszonyul. De mitől, hogyan lesz boldogabb, hogyan lesz ér­tékesebb az innen kimenekített fiatal nemze­dék Magyarországon, vagy nyugaton, mint az, amely itthon marad? Erre már nehezebb fe­lelni. Tavalyelőtt nyáron úgynevezett „birodalmi” német barátaink látogattak meg. Tartva az el­szállásolási problémáktól, gondoltuk, valaho­vá jó f el kellene „dugni” őket. így mentünk el a Csíki Havasokba Adorján-fürdőre, az e­­gyetlen épületből álló, villany nélküli nyaraló­ba. Féltünk, hogy a szerény körülmények lát­tán vendégeink esetleg megszöknek. Ennek pont az ellenkezője történt. Ott találtunk egy vidám diákcsoportot, amelyet egy ügyes elekt­ronikus­ oktató vezetett és néhány nyaralót a fehéregyházi fúvós zenekarból. Jó hangulat, ragyogó tisztaság, esténként tábortűz énekszó és kölcsönös jóindulat, szeretet. Következő va­sárnap Csíksomlyóra mentünk egy olyan kis búcsúra, amelyet csak a helybeliek ismernek, s amelyet nem a kegytemplomfenn, hanem­i a Kissomlyó tetején levő kápolnában tartanak!. " A Kípőlád körüli fét«­bhetétleri környezetben,­­n­agyon sok fiatal volt, akik nem csak a szer­tartás előtt, hanem azután is énekeltek, ze­néltek. Sem az adorjáni, sem a Somlyói fia­talok nem voltak boldogtalanok. Vendégeink is észrevették, mondván, rég nem láttak ilyen kiegyensúlyozott, jó benyomást keltő, vidám fiatalokat. Pedig milyen szegénységben s fő­leg reménytelenségben éltünk akkor! A szülők és a fiatalok, akik menni készül­nek, sokszor hivatkoznak arra is, hogy itt nem biztosítottak a megfelelő tanulási lehetősé­gek. Az igaz, hogy az önálló anyanyelvű is­kolai hálózat kiépüléséig még sok kell. Ne­künk azzal kell törődnünk, hogy itthon széle­sítsük oktatási hálózatunkat, és a meglévőt használjuk ki, természetesen beleértve a ro­mán nyelvű felsőfokú technikai szakoktatást is. Ne felejtsük,­ hogy egy olyan szabad gaz­dasági társadalom felé haladunk, amelyben — akárcsak nyugaton — nem az lesz a dön­tő, hogy kinek mi a szakmája vagy formailag milyen szintű a szakmai, iskolai képesítése, hanem hogy mennyire ért a mesterségéhez. Fiataljaink tényleges szakmai képesítését a közösségi és magánkezdeményezés következ­tében létrejövő vállalatok is elő fogják segí­teni. Ami pedig az általános oktatást illeti, a már létező helyzet javulni fog felekezeti és magánjellegű iskolák újraindításával is. A decemberben elkezdődött történelmi vál­tás hosszú folyamatot indított el, ebben részt venni életünk legnagyobb, maradandó élmé­nye. Viharos tavasz van mögöttünk és lesz­nek nehézségek ezután is, de mindnyájan egy széles és erős történelmi sodrásban élünk Kelet-Európában, amely megváltoztatja egyé­ni sorsunkat és gyermekeink jövőjét is, értelme KUTYATEJ Kimi-BOZOROS ÖTLETEIM [II. I Demény Dezső tanár úr ravatalánál Akitől most végbúcsút veszünk Berlin­ben, a Humboldt Egyetemen tanult, Spran­­gert, a kiváló német filozófus és pedagógus előadásait hallgatta, majd a bécsi egyete­men folytatta pszichológiai tantulmányait, ahol egykor világhírű lélekbúvárok alapí­tottak iskolát: Freud, Jung, Ferenczy, Kör­ner. Ez a tehetséges ember azonban peda­gógusi pályafutását félkegyelmű gyermekek falusi iskolájában fejezte be, így sáfárko­dunk mi­­ abban a rendszerben, amely­nek főideológusa szerint a legértékesebb tőke az ember — a kiművelt emberfőkkel. Hazatérte után (még a háború idején) a kolozsvári egyetemre nevezték ki s ő alig húszegynéhány évesen kis könyvet írt (a neves Szondi) tanítványaként a tesztek­ről. Ez lett az első bűne. Mert nemsokára a szovjet Tyeplov a tesztelést „polgári ál­tudománynak“ nevezte. Ismerős a fogalom ugye? Így nevezte később a genetikát Li­­szenko és Lepesinszkaja, a kibernetikát pe­dig más okos szovjet „tudósok". Demény Dezsőnek ott kellett hát hagynia az egyetemet, középiskolában tanított, majd a lélektan rehabilitációja után őt is rehabilitálták, újra magasabb szinten ta­níthatott. De akkor ismét „hibát“ követett el: 1956-ban — a magyar forradalom ide­jén — nem jelentette föl tanítványait és kollégáit, akik állítólag „hőbörögtek“. Me­gint csak kitették az egyetemről, s ezután rossz lábával más megyébe (Torockóra) in­gázott, falusi iskolába. És eltiltották az írástól, közléstől. Nem zúgolódott, ő, a hajdani illegalista, aki diákkorában a MADOSZ-ban dolgozott, látta, mi lett a „szép“ eszmékből, nem várt sokat a kommunizmustól. Már annak is ör­vendett, hogy idő múltán a Kolozsvárhoz közeli Gyaluba kerülhetett és a Korunkban tanulmányokat közölhetett. Vérbeli peda­gógusként Németh László elvét vallotta, igyekezett a gályapadból is kísérleti mű­helyt kialakítani, s a gyagyás gyerekek ne­­velési lehetőségeiről írt egyet-mást. Nem tudta szegény feje, amit mások (keserves történelmi tapasztalatok árán) immár meg­tanultak: a gályavadat is minden más kín­padot­ nem átalakítani kell, hanem felgyúj­tani. Az egész gályával együtt. HERÉDI GUSZTÁV

Next