Romániai Magyar Szó, 1990. augusztus (2. évfolyam, 185-211. szám)
1990-08-01 / 185. szám
1990. augusztus 1. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ • 3 FELGOMBOLYÍTOTT UTAZÁS ODA LÁTOGASSANAK, AHOL VALÓBAN KISEBBSÉGBEN ÉLÜNK Másodikként Verestóy Attila, a Szenátus Állandó Burájának titkára, Hargita megye szenátora nyilatkozott, felkérésünkre: " Nem egy meghatározott céllal, jól körvonalazott programmal indult küldöttség munkaprogramján vettem részt, hanem egy tájékozódó jellegű látogatáson, amelybe eléggé váratlanul kapcsolódtam be. Véletlenül értesültem a küldöttség indulásáról, összetételét pedig az indulás pillanatában ismertem meg. — Milyen minőségben vett részt a küldöttség munkálatain? — A küldöttségben a Szenátus Állandó Bürója titkáraként vettem részt, éspedig úgy, hogy miután értesültem, hogy ez a üldöttség Kovászna és Hargita megyébe készül, tájékoztattam Alexandru Birladeanu urat, a Szenátus elnökét, aki eltekintett a formaiságoktól, a hivatalos ügyviteltől, mely szerint tulajdonképpen a kormánynak kellett volna fölkérnie, hogy részt vegyünk a sorra kerülő megbeszélésen. Alexandru Birladeanu tájékoztatásával és engedélyével végül hivatalos minőségemben kapcsolódhattam be a munkálatokba. Többi képviselőtársamtól eltérően, akik szintén a delegáció tagjai voltak és mint nyílt kérdésemre kiderült, a parlamenti vezetés tudta nélkül utaztak az említett megyékbe. Egész pontosan Ioan Oancea képviselő urat kérdeztem meg, kapott-e engedélyt, hivatalos felhatalmazást Dan Martian úrtól, a Képviselőház elnökétől erre az útra? A válasz az volt, hogy nem tájékoztatta az elnököt. Murean képviselő úr a kormány részéről vett részt (jelen pillanatban ugyanis ő miniszterelnöki tanácsos is). Meglepett viszont I. I. Bratianu úr jelenléte és a későbbiek során még inkább a tájékozatlansága. Helyesebben a félretájékozottsága, ha szabad így fogalmaznom. Ez a félretájékozódás egyébként ez egész küldöttségre jellemző volt, és én azért kötöttem az ebet a karóhoz, hogy jelen legyek, mert szükségesnek láttam, hogy a hivatalos küldöttségben legyen valaki, aki a helyi ismeretek birtokában kiigazíthatja az esetleges félreértelmezéseket, elejét veheti a figyelemelterelő akciónak. A félretájékoztatás és -értelmezés forrása — és ezért nyilván a felelősséget is vállalnia kell — a sajtó, amely a‘január—február óta kezdődött kampányával azt a képet alakította ki a román közvéleményben, hogy főként Hargita és Kovászna megyében románüldözés folyik, és különösen az értelmiség körében történő elvándorlásnak etnikai alapja van. A sajtóból tájékozódó román állampolgár azt vélhette volna, hogy a megyei vezetés, valamint a többségben lévő magyar lakosság részéről tapasztalt ellenséges magatartás eredményezte azt, hogy többen elhagyták a megye területét. Többször felmerült a látogatás során a „román marginalizat“ elmélete, eléggé ingatag, vérszegény érvekkel támogatva .. - De maradjunk még a küldöttségnél. Ismeretes, hogy részt vett benne a belügyminiszter, az igazságügyminiszter, a Román Hírszerző Szolgálat igazgatója, Boda úr az elnök tanácsosaként és mások. A Boda úr részvételét csak üdvözölhetjük, mert higgadtabb középvonalat képviselt... A munkálatokról röviden: a bizottság a helyszínen tapasztalhatta, mennyire alaptalan a vád, hogy román értelmiségiek etnikai okok miatt, vagy éppen a magyarság ellenséges magatartása miatt hagyták volna el a két megyét. Cáfolatot kapott a vezetőségben való aránytalan képviselet vádja, ugyanis mind a két megyében a románságnak a vezetőségben való részvételi aránya nagyobb tényleges számbeli arányánál. Sorra megdőltek egyéb előítéletek is. A küldöttség tapasztalhatta, hogy békességben élnek és dolgoznak együtt az emberek, s ezt a román lakosság képviselőinek vallomásai is tanúsítják. Kiderült, hogy akik szeretnek ott élni, nem kívánnak elmenni. Figyelemre méltó volt az udvarhelyi találkozón egy olténiai születésű román tanárnő hozzászólása, aki kifejtette, hogy erre a vidékre bizonyos empátiával rendelkező embereknek kell jönniük, akik megértik és szeretik azt, hogy létezik egy olyan kisebbség az országban, mely más nyelven beszél. Kijelentette, hogy ezt nemcsak hogy tolerálni kell, ennek örülni lehet és kell. — Másutt is hangzott el ilyen vélemény? — Hogyne,Sepsiszentgyörgyön egy román mester arról győzte meg a hallgatóságot, hogy jókora munkaközösségének élete, munkaprogramja mennyire összefonódott és nyilván minden etnikai konfliktustól mentes. Ennek kapcsán azt is szükségesnek látták sokan elmondani, hogy a román igazgatók leváltása sem etnikai alapon történt, hiszen több vállalatban a magyar igazgatót űzték el és választottak a helyére románt. Egy következő kérdéskör, amiről szólnom kell: többször visszatért a sajnálatos decemberi események egyik-másik helyi részlete. A jelen lévő miniszterek is tudomásul vehették, hogy a románság képviselői is úgy vélekedtek, hogy az akkor történt sajnálatos eseményeket a forradalom részeként, a hatalmas megmozdulás árnyoldalaiként kell kezelni és mint ilyent, lezártnak is tekinti mind a megyék lakossága, mind a vezetőség. Másrészt örömmel tapasztaltam a megye rendfenntartó szervei objektív magatartását. A Kovászna megyei rendőrség például elmondotta, hogy van itt baj elég, nagy bajok is: ütik egymást az emberek, román a románnal nem egyszer ölre megy, magyar a magyarral nem fér össze néha, de etnikai alapon induló konfliktusról nem tudnak. És ezt hallottuk Csíkszeredában is, ahol a rendőrséggel kapcsolatos júniusi események csupán néhány szóban kerültek terítékre, mert a bizottság már birtokában volt a megyei ügyészség jelentésének, melyből kitűnik, hogy „a zendülők“ jórészt foglalkozás nélküli elemek és semmiféle etnikai szerveződés vagy efféle szóba sem jöhet. Megfigyeltem viszont, hogy a küldöttség egyik-másik tagja nem nyugodott bele egykönnyen abba, hogy ily konfliktusmentes a kép, s olyan eset is akadt, amikor elterelő módszerekkel is próbálkoztak. Kézdivásárhelyen például a nemzetközi helyzet egyeskitételeivel példálóztak. Közbeszóltam: próbáljuk meg azt elemezni, ami itt, helyben, ebben a kisvárosban, az ország szívében történik, pontosan megállapítani, tapasztalható-e etnikai feszültség. Ha nincs, örüljünk neki, ne próbáljunk importálni. Az eset megismétlődött Székelyudvarhelyen is, ahol viszont a marosvásárhelyi és Csíkszeredai eseményekre történt utalás, példálózás. Nekem itt is az volt a véleményem, minden esemény arra a városra, helységre tartozik, ahol megesett, csakis a helyszínen vizsgálandó. És nagyon szeretném, ha a bizottság nem térne el — szerintem értelmezett — céljától, a tájékozódás és helyzetfelmérés gondolatától. Mert a kép, amely kibontakozott, szerintem nem tartalmazta azokat a bonyolult, feszültséggel terhes „eseményeket“, melyeket az újságokból ki lehetett olvasni. Ennek nyomán remélem, hogy a lapok hangjában is kedvező, az igazsághoz közelebb álló magatartás bontakozik ki, fordulat történik. És azért örültem, hogy oly népes újságírócsapat volt jelen ezen a látogatáson, mert meggyőződtem, hogy csakis az igazat írva, igazítanak valamit a Kovászna és Hargita megyéről szőtt kedvezőtlen képen. Ebben a reményemben az is megerősít, ahogyan egyikük-másikuk nyilatkozott. Reggel, induláskor a helikopter mellett elbeszélgettem a Tineretul liber főszerkesztőjével, Mitroi úrral, aki megvallotta, ő személy szerint a kisebbségi kérdésekben nem tájékozott. Én megkértem, nézzen utána, milyen alapon ír a lap munkatársa, Carolina Ilica az is más hangnemben és ferdített „tényeket“ a nemzetiségről, mert kár lenne a sajtótörvény megjelenése után a munkát sajtóperekkel folytatniuk. Elmondotta: alaposan utána szándékszik nézni a tárgykör információinak, és ferdítéseknek, rágalomhadjáratnak nem fog helyet adni a lapban. Én hiszek ennek az embernek. És nagyon várom a jelenlévő lapok riportjait erről a látogatásról. Amit eddig olvastam az Azi-ban, nem volt meggyőző, az újságíró a saját érzéseit, hozzáállását közvetíti és nem a feltálalt tényekre, dokumentumokra támaszkodott. Sajnos, a Románia libera cikke sem tükrözte híven a két megyében tapasztaltakat. Azt külön nehezményezem, hogy a tanügyi helyzetről tett állításomat a riporternő megcsonkította, így álláspontom nem egyértelmű, nem világos. A sajtó kérdéskörében maradván, szükségesnek láttam volna, hogy egy ilyen magas szintű, tájékozódó jellegű útra ne csak a román sajtó, annak köréből is csak bizonyos, nem tudni, milyen kritériumok alapján kiválogatott lapokat hívjanak meg, hanem a magyar nyelven megjelenő sajtókiadványokat is. Hiányoltam továbbá a külföldi újságírók, hírügynökségek jelenlétét. De ezek mellett továbbra is reménységgel várom az igazmondó, reális hangvételű írásokat erről az útról. — Addig is, kérem, vonja le az onnan kihámozható tanulságot. — Abban maradtunk, hogy a tájékozódás hasznos volt és nagyon fontos lépése a kormány nyílt, közvetlen kapcsolatokra törekvő politikájának. Én hozzátettem a székelyudvarhelyi plénum előtt azt is: nagyon szeretném, ha ez nem egyedüli lépés lenne, hanem sok más olyan megyébe is ellátogatnának, ahol a román többségi lakosság mellett valóban kisebbségben élnek magyarok és más nemzetiségek. Ajánlottam jó néhány megyét, helységet... Kérdezeti: BEBES KATALIN RÉGI ANZIKSZ (Folytatás az 1. oldalról) patinás épületek adják. Azóta ők is látták ezt-azt, még az újabb időkben, a legközelebbi múltban is. Láttak román és magyar fiatalokat meghalni 1989. december 22-én, hallottak egy írót és egy politikust románul bátorítani a tömeget és köszönteni a forradalmat, de azután, anélkül, hogy ez bárkit zavart, vagy nemzeti méltóságát sértette volna, magyar nyelven is. Gondolták-e volna ezek az évszázadok viharait túlélt házak, hogy mindössze három hátlap múltán már némelyeket a jelenvoltak közül is módfelett ingerel majd, ha ugyanaz a nagy magyar író az anyanyelvén fordul vásárhelyi magyar honfitársaihoz? 1990 márciusában Iduska, anzikszának házait írországi tévések fimjeiből az egész világ megismerte. Hová lett Iduska, de hová Ferdinánd király és hová Joszif Sztálin? A világ csak annyit Tirgu Murej — Piaja Regei« Ferdinand jegyzett meg: TIRGU MURE$. Amitől most hetven éve megdobbant Iduska szíve Tordán, az most Európának —intés. (Folytatás tegnapi számunkból) Donbesz a Don vidékének egyik nagy széntelepe, szinte kilométerenként váltják ott egymást a bányák. Már előzőleg sokan megfordultak errefelé a mieink közül, de csak minden negyedik-ötödik jutott haza (Részletek Nemeskürthy István Rekviem egy hadsegért című dokumentumregényében, illetve a még padlásokon fellelhető katonalevelekben olvashatók!). A 18 éves Silimon Imre megtanult szenet bányászni. Mivel túlszárnyalta a normát, egy idő után karbanntartó lett a csúszdánál, másképpen széngurítónál. Elszállásolása a kor divatjának megfelelően — barakkokban, háromemeletes priccseken. Étel? — Naponta négyszáz gramm kenyér és háromszori étkezés, délben két fogás. A kalóriákról csak annyit, hogy több ismerősöm itt gyógyult ki a gyomorbajból. De ez nem vicc, hanem valóság. Szóval, diétáztunk, de diétázott akkor, közvetlenül a háború után az egész Szovjetunió, talán csak a központi bizottság nem. Aki nem bírta az éhséget, annak ott volt a moslékos hordó, halászgathatott benne, ha nem látták. Főzhetett mezei paréjt, csalánt vagy más kedvére való füveket, jobbik esetben krumplihajat. A cigarettások elcserélték dohányukat egy sültkrumplira vagy egy darab száraz kenyérre. Akinek kijárása volt a táborból, annak más, olykor kedvezőbb lehetőségei is adódhattak, ami a kisérő vagy a lakosság jószivétől függött. — Fizetés, jutalék, ilyesmi? — Semmi. Mi ugyanis a háborús jóvátételért dolgoztunk, nem járhatott érte semmi. Igaz viszont, hogy naponta csak nyolc órát dolgoztunk. Ez azonban elég kemény meló volt, legtöbbet jól megizzadtunk, megtelt a nyakunk, hátunk szénporral, s nemegyszer a gatyánk is csuromvizes lett. Szinte mindegyikünk hozott magával egy kis emléket. Ilyeneket, mint Itt ni, az ujjam... ugye, rövidebb, mint a többi! Meg itt, a másikban ma is van egy kis széndarab. Nem attól, hogy kíméltek bennünket. Aki hajtott, annak egy kicsit jobban ment sora. Jóból is megárt a sok, az ember ráun egyszer. 1945 júniusában négy Szatmár vidéki sváb fiú, név szerint Silimon Imre, Tepfenhart József, Mark Ferenc és Wendlinger János öszszebeszélt, hogy megszöknek. Hetekig gyűjtötték a kenyérmaradékot, szárították, dugdosták a párna alatt. Egy éjszaka, amikor kijöttek a bányából, a barakkváros felé haladva egy bokrosabb helyen leléptek. Órákon át loholtak szusszanás nélkül. Nem tudták, merre járnak, csak egyet tudtak: ha haza akarnak jutni, akkor mindig nyugatnak kell tartaniuk. .. Nyolc napig nem tévesztették el az irányt. Éjszaka meneteltek, nappal pihentek, elhúzódtak a bozótokba, búzatáblákba. Mikor elfogyott a szárított kenyér, búzaszemet dörzsöltek a kalászból és azt rágták. Végül ez se volt és almáskertben próbáltak szerencsét. Balszerencsések voltak, almarágás közben elfogták őket és átadták a hatóságnak. — Volt aztán hadd elhadd? — Jobban bántak velünk, mint reméltük volna! Még csak nem is pofoztak vagy rúgdostak. Igaz, elég szerencsétlenül néztünk ki, messzire lerítt rólunk, hogy eléggé megvert bennünket a sors. Kifaggattak, kik vagyunk, honnan jöttünk, mit csináltunk ... Egy dologra nagyon vigyáztunk: ne tudják meg, hol dolgoztunk, mert oda semmi esetre nem akartunk visszakerülni! Nem is kerültünk. De még mindig a szénbányák övezetében voltunk, így a széntől nem szabadultunk. Csak hónapokkal később, amikor elkaptam a maláriát. Majd elégtem a nagy láztól, valahonnan került ki egy kis kinin, s úgy-ahogy rendbe jöttem. De nagyon gyenge voltam, a bányába már nem mehettem. Elvittek egy kolhozba, hogy a szabad levegőn szedjem össze egy kicsit magam, ökrös szekérrel dolgoztam, búzát hordtam a cséplőgéphez, jól megtornáztatott, de itt már az élelmezés is jobb volt. Majd ismét a bánya, ahol a változatosság kedvéért most már a sziléziaiak és a bácskaiak voltak többségben. A négy szatmári sváb viszont háromra olvadt, mert Wendlinger János úgy eltűnt egy szép napon, hogy azóta se találkozott vele senki ismerős! Alkalmasint neki is állítottak egy kiskeresztet a szakaszi temetőben. (Mellesleg, de nem mellékesen: a szovjetunióbeli lágerekben és munkatáborokban eltűnt svábok emlékét kiskeresztek őrzik az itthoni temetőkben. A kaplonyi temetőben például 46 ilyen kis kőkereszt sorjázik. A friss virág ezeknek is éppen úgy kijár, mintha nem csak jelképes sírt jelölnének.) Közben Silimonék egy újabb szökéshez készülődtek: gyűjtötték a száraz kenyeret a párna alatt. Ám egy jóakarójuk észrevette és feljelentette őket — a kenyérhalmaz annyit jelentett, mint in flagranti. Keményebb munka a bányában, ahol a víz csorog. Az eredmény: tüdő- és mellhártyagyulladás! Silimon Imre csak egy lelkiismeretes orosz orvosnőnek köszönheti, hogy nem emeltek neki is kiskeresztet a bélteki temetőben! — Igen, csakis Olga Ivanovának köszönhetem, hogy felépültem — mélázik el egy pillanatra a Németek Demokrata Fóruma Szatmár megyei szervezetének alelnöke. — Mert könnyen ott veszhettem volna. A derék orvosnő azt mondta, mindenképpen meg kell gyógyulnom, mert átérzi, mit jelentene, ha elvesztene családom, hisz neki is éppen egy ilyen fia van... Ezt követően most csak a kolhozban dolgoztam, mint megtudtam, Olga Ivanova közbejárt értem. Igaz, a hiányzó orvosság miatt nem jöttem teljesen rendbe, máig érződő kihatásai vannak a betegségnek. De ennek köszönhetően jöhettem haza előbb másoknál, már 1947-ben, holott a deportáltak zöme csak két év múlva szabadult. Máramarosszigeten ünnepélyes fogadtatás volt, nagy kommunista szónoklatokkal, azt mondták, Rákosi Mátyás rendezte el, hogy hazajöhessünk. Olyan szövegeket vágtak le, hogy már-már megtisztelve kellett éreznünk magunkat, amiért kényszermunkára hurcoltak. Már-már meghatódtunk ... — Ai előbb úgy fogalmaztál, mint aki egy nyelven beszélt Olga Ivanovával! — Elég jól megtanultam ott a lágerben oroszul. Olyannyira, hogy én lettem társaim szóvivője a hatóság felé, én közvetítettem sérelmeiket, óhajaikat. — A donbeszi szénmedencében töltött évek aztán meghatározták további életpályádat, orosztanár lettél! — Először tanítóképzőt végeztem, úgy kerültem Avasújvárosba mint helyettes tanár. Közben éreztem, hogy mindenképpen főiskolát kell végeznem, így iratkoztam az orosz szakra, amit magánúton fejeztem be. Itt gyakorlatias szempontok döntöttek, az oroszt tudtam könnyebben elvégezni. Meg persze, volt akkor egy olyan követelmény is, hogy minél több orosztanár legyen, ezért ebbe az irányba terelték a továbbtanulni óhajtó ifjúságot. — Nem mondtál semmit arról, hogy mit csináltatok a lágerben szabadidőtökben, ha egyáltalán volt ilyen. — Kevéske, mert a foltozás, mosás, tisztálkodás, de még inkább az éhség elverése, a nyomorult körülmények túlélésének valamilyen úton-módon való biztosítása minden időnket felemésztette. Hát mit csináltunk volna: százszor, ezerszer elmeséltük egymásnak ugyanazokat az otthoni történeteket, szokásokat. Például, milyen a disznóölés, hogyan fűszerezzük a hurkát, mikor húzzuk le a bort a seprűről, milyen énekeket énekelünk karácsonykor, farsangkor vagy kint a pincesoron jókedvünkben ... A vége az lett, hogy elszomorodtunk és sírva énekeltük, Hogy „Csak még egyszer tudnék hazamenni.. Hogy milyen haza várta aztán Itthon Silimon Imrét és a Szovjetunióba deportált romániai svábok tízezreit, ezt már mindnyájan tapasztalhattuk. Különösen, amikor az „egyenjogúság” és a „testvériség" jegyében, a monvarrai együtt elsorvasztották a német iskolákat és más kulturális intézményeket, a több száz éves erdélyi múlt után a kivándorlás perspektíváját kínálva a sváboknak. Hogy a decemberi forradalom se oldotta meg problémáikat, erről az újabb kivándorlási hullám tanúskodik. SIKE LAJOS TINTACERUZÁVAL ÍROTT TÁBORI LEVÉL (2.) Érezzük megtisztelve magunkat, hogy elhurcoltak? REPLIKA TEMPLOMOK ÉPÍTÉSÉRŐL A Romániai Magyar Szó 1990. július 14-i számában megjelent Sike Lajos: Megkapaszkodni a szakadó parton című cikke nyomán ragadok tollat, hogy véleményemet nyilvánítsam. Ugyanis a fenti cikk megjegyzi: Szatmárnémetiben egy beszélgetés alkalmával Tőkés László püspök úr kitért a templomépítések szükségességére, mondván, hogy külföldi építészeket is bevonnak a tervezésbe. Szó szerint idézve szavait: „A törekvés az, hogy annyi templom épüljön, amennyire csak szükség van. A tervezésbe nemcsak hazai, de külföldi építészeket is bevonnak... Az a törekvés, hogy az erdélyi magyar építészeti hagyományokban, Kós Károly örökségében gyökerező korszerű templomokat építsünk, gazdagítva saját kultúránkat, személyiségvonásainkat. “ Ezeknek a szavaknak az értelmét szószerint és teljes egészében helyénvalónak tartom. De azt már kétlem, hogy templomtervezésben a külföldi építészek jobban és hitelesebben tudnának eleget tenni a fentiekben megfogalmazott igényeknek, mint az itt született és élő építészek. Helyi jellegét egy épületnek az adja meg, ha azt a helyi igényeknek és ízlésnek megfelelően tervezik, helyi anyagokból, helyi technológiával, s nyilván helyi építőipari munkásokkal és helyi, hagyományos szerkezetekkel építik. Természetesen, egy ma épülő új épületnek — mégha templom is az — mind külső, mind belső megjelenésében korszerűnek (modernnek) kell kinéznie. Nem szabad szolgai módon utánozni a múlt építészeti formáit, az új építészeti alkotásnak ugyanakkor be kell illeszkednie a környezet építészeti hangulatába és a tájba, de az építőanyagok kezelésében is tisztelni kell építészeti hagyományainkat. Egyszerűbben kifejezve — természetes építőanyagokat kell használni (fehérre vakolt téglafalak, terméskő, fa, hódfarkú cserép stb.). Nem túlzott mennyiségben, egyszerű, népi ihletettségű díszítő motívumokat is lehet alkalmazni (fából, kerámiából, vasból). Úgy vélem, amint nem hívunk külföldről írókat, hogy írjanak helyettünk sorsunkról, életünkről, gondjainkról, és nem hívunk képzőművészeket, hogy alkossanak helyettünk idevaló műveket és nem hívunk papokat és tanítókat, hogy neveljék népünket és gyermekeinket, úgy nem kellene hívnunk külföldről építészeket sem ,hogy tervezzenek helyettünk és nekünk templomokat. Túlzottan lebecsülnénk saját építészeinket (nem tudom miért pont csak az építészek „érdemelnék“ ki ezt a semmibevevést). Mostanáig nem adatott meg építészeinknek, hogy ún. egyedi terveket készítsenek, zömmel kötelező módon csak a típustervek alkalmazásával voltak megbízatásaik. És most, mikor végre lehetőség nyílik értékes és maradandó alkotásokon dolgozni, akkor hívjunk idegeneket? Talán jobban ismerik értékes népi építészetünk gyönyörű formakincseit a külföldiek, talán jobban érzik a helyi építészeti hagyományokat, mint mi? Talán jobban láthatták a külföldiek azt, hogy milyen formán alakultak át helyi jellegűvé még az építészettörténeti emlékek is itt Erdélyben? Se szeri, se száma az építészettörténet értékes és több száz éves műemlékeinek, melyek mind ..magukon viselik a helyi jelleget (eltérően a hasonló külföldiekétől), és ezeket is jobban ismerik-e a külföldiek? Mindezeket figyelembe véve, megtörténhet az az eset, hogy a külföldiek terveikben túlzottan modernül, új és idegen építőanyagokat használva, alumínium-, eloxált fémburkolat-, üveg- és acélkompozíciókkal, jelentkeznének. Mindez lehet szép és jó az Új Világban (Amerikában), vagy valahol Nyugaton, amire van már szép számmal példa, és amiket szépnek és jónak is találok és ismerek el — ott. De nálunk még jobban kellene tisztelni, főleg az egyházi építészetben a zömmel középkori eredetű templomaink hagyományait. Ezekkel a hagyományokkal kell ötvözni a népi építészet formavilágát, úgy hogy az új épület (templom) feltétlenül korszerű legyen, hirdetve ezáltal, hogy az a mai kor alkotása és a mi igényünk szerinti. Úgy vélem, hogy a fentiekkel a hazai építészeink talán mind egyetértenek. BIRÓ GÁBOR műépítész Marosvásárhely, 1990. július 19. ROMÁN EGYETEMI TANÁR MAGYAR POLITIKAI FOGOLYKÉNT Bócs Józsefről, az 1984-ben köztörvényesként elítélt politikai fogolyról már írtunk lapunkban. Röviden, emlékeztetőül: társával, Sípos Józseffel lőszert szerzett egy diktátor elleni merénylethez, a börtönből szökni próbált, ezért újra elítélték, ekkor iratcsomója más számot kapott, emiatt a fogházigazgatóság „nem találta" a foglyot, hogy a decemberi forradalom után a Főügyészség rendkívüli fellebezésére szabadlábra helyezze. Mire megtalálta, a rács megnyitása időszerűtlenné vált, ugyanis a Legfelsőbb Bíróság az 1984-es iratcsomó alapján a fellebbezést időközben letárgyalta és elutasította. Nem adtuk fel a reményt, hogy Bács József kiszabadítható. Kerestük azt a kulcsembert, akinek a beadványa alapján a Főügyészség elindította a rendkívüli fellebbezést Csakhogy közbejöttek a júniusi események: újabb „fegyverráblók“ kerültek rácsa mögé, légionárius típusú veszélyre figyelmeztetett, a hivatalos állásfoglalás, a „nyugalom" rohamosztagai árasztották el Bukarestet — úgy éreztük, ebben a légkörben az egykori merénylőkért senki sem merne szót emelni. A külföldi útjáról az események után hazatért Petre Mihai Bocanu, a Románia libera munkatársa, aki maga is megjárta Ceausescu börtöneit és személyes biztonsága most sem irigylésre méltó, más véleményen volt. Ne várjunk csendesebb napokra — tanácsolta —, addig üssük a vasat, amíg ... lehet. Bátorítására azonnal levelet írtunk a kulcsembernek, Raul Volcinschinak, Craiovába. Aki nagyon rövid idő múlva jelentkezett szerkesztőségünkben. Igyekezett összefoglaló stílusban bemutatkozni : — A politikai pályafutást nerni most kezdtem. Az 1956-os magyarországi események idején a kolozsvári egyetemen voltam katedrafőnök és a kommunizmus ellenségeként, a marxizmusnak, ennek a csalóka ábrándnak a kíméletlen bírálójaként léptem színre. Sokadmagammal letartóztattak, én voltam az, aki a kolozsvári szeku fogdájából megszöktem, igaz, nem jutottam messzire, fűző nem volt a cipőmben, így rohanás közben megbotlottam, orra estem, most is hordom a nyomát, 1964-ben szabadultam, később a craiovai egyetemre kerültem, de nem nyugodhattam, szervezkedtem, talán hallottak arról, hogy Olténiában annak idején milicistákat fegyvereztek le, őrsöket rámoltak ki, ez mind része volt egy nagyobb akciónak, hogy fegyverre tegyünk szert, sakkban tartsuk a diktátort és a kellő pillanatban egy nagyobbat lépjünk. Bács Józsefet és Sípos Jánost is én szerveztem be. Én ezeket a fiúkat nem hagyhatom cserben! Az életemmel tartozom nekik, mert ha 1984-ben vallatásukkor kimondják a nevemet, engem nyomban kivégeznek. Már sok volt a rovásomon. Hogy eddig mit tettem értük? A főügyészségi beadványomat látták. Ezen kívül beszéltem a főügyésszel. Robu valamikor tanítványom volt. Részletesen elmagyaráztam neki az iratcsomó hátterét. Megértette. Hivatalos választ is kaptam április 20-iki keltezéssel. Abban az áll, hogy Sípos János, Bács József, Nastase Petrica, Roventu Viorel és Stanciu Nicolae ítéletét felfüggesztették, intézkedtek nevezettek szabadlábra helyezéséről. Ez egy dokumentum. Azt bizonyítja, hogy a főügyész szavai nem fedik a valóságot! Ezt jogállamban nem szabad eltűrni! Egyáltalán, hogyan merészelte a Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést egy olyan iratcsomó alapján letárgyalni, amely a ceauriszta korszakban készült?! Miért nem értesítettek engem, miért nem hívtak újabb tanúkat, ügyvédeket?! Készültem Robuhoz menni, amikor kézhez vettem levelüket. Gondoltam, tényleg hasznos lehet a szövetkezés a sajtóval. Levelükben említették, hogy erről az ügyről Bocanuval is beszélgettek. Én őt nem ismerem. Pálért igen, de ha jól tudom, ő most nincs itthon. Jó volna mennél nagyobb publicitást biztosítani ... tervezi, mert kapcsolatra kell törekedni minden demokratikus erővel. Az RMDSZ-t ilyennek tudja. A párbeszéd, a személyes ismeretség, a nyílt közeledés teheti lehetetlenné a „forgatókönyveket". A tanár úr kíséretében lévő fiatalember (a június 14—15-i események Egyetem téri tanúja és kis híján szenvedő alanya), Șerban Suru erre vonatkozó szavait érdemes idézni: — Mi, fiatalok a jövőbe nézünk. A jövő pedig a határok nélküli Európáé. Úgy, ahogy a két ősi ellenség, Franciaország és Németország gyakorlatilag eltörölte a határt, úgy kell nekünk is túltennünk magunkat az etnikai válaszfalakon. Bennünket nem érdekelnek a múltbeli ellentétek, az idősebb nemzedékek sérelmei. Mi arról álmodozunk, hogy eltűnnek a határok nemcsak Románia és Magyarország között, hanem az egész Európában, és akkor teljesen mellékes, hogy valaki Budapestre megy tanulni, vagy valame ........mm ........... ...iiii i HA BÁCS JÓZSEFÉK EZT MEGTUDHATNÁK. Kissé szorongva vezettük át vendégünket a Románia libera szerkesztőségébe. Petre Mihai Boeanu elfoglaltságát ismerve ... Laptervgyűlés után külső munkatársak vártak rá, és közben biztosan másnapi leleplező cikkén is töpreng... Honnan ennyi energia? Kis türelmet kért, amíg tengernyi munkája mellől kimenekülhetett hozzánk egy nem éppen rövid folyosói megbeszélésre. Amit nem részletezünk. A craiovai egyetemi tanár székely védenceinek ügyében a napokban a Románia libera hasábjain is cikkek jelennek meg és RaulVolcinschi megerősített háttérrel folytatja akcióját a Főügyészségen. Bács Józsefért és társaiért a román újságíró kolléga éppúgy síkraszáll, mint Marian Munteanuért és társaiért. Mi újság Craiován, mi újság Bukarestben, lehetünk-e optimisták amúgy általában? — a búcsúzat ezúttal nemcsak formális szaval különleges töltetet kaptak attól, hogy azonos eszményekért küzdő emberek ismerkedtek meg. A jövőt illetően mindketten derűlátók. A harccal kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Volcinschi könnyebben látja (ehhez bizonyára erőt merít abból, hogy Craiován szakították meg a bányászvonatok áramszolgáltatását ...), Becanu az eddigi forgatókönyv folytatásától tart. Legyünk résen — figyelmeztetett és ezeket a szavakat nem a craiovai tanárhoz intézte. — Egy bizonyos kulturális szervezet a jelek szerint újabb sakkhúzásra készül. Raul Volcinschi is tökéletesen megértette a Románia libera alapemberének célzását. Ezért kért bennünket, vezessük el az RMDSZ székházához. Ezt a látogatást már régóta lyik erdélyi városban tanul magyar egyetemen. Ilyen előzmények után csengettünk az RMDSZ bukaresti székházának kaputelefonján. A vendégeket Bitay Ödön fogadta, rutinosan megkérdezte, hogy magánszemélyekként, vagy valamely szervezet küldöttjeiként érdeklődnek-e a magyar demokraták tevékenységéről. Úgy látszik, az ilyen fogadások mindennaposak. Raul Volcinschi és Serban Suru mint a Kereszténydemokrata Párt craiovai, illetve bukaresti vezető személyisége mutatkozott be. Meg kell mondanunk, ez számunkra is meglepetés volt. A megbeszélés meleg, baráti légkörben zajlott le (a szavak megkopottságától ezúttal tekintsünk el), egyben előrevetítette magasabb szintű találkozók kilátásait a társadalom alapvető kérdéseivel kapcsolatos álláspontok egyeztetése érdekében. Ha mindez Bács József és társai tudomására juthatna, talán könnyebben viselnék el szenvedéseik kényszerű meghosszabbodását. Il. Raul Volcinschi tagja volt a Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsának, ama bizonyos miniparlamentnek. Arra a kérdésünkre, hogy jelöltette-e magát a választásokon, nemmel válaszolt, reálisan felmérte a lehetőségeket. Hogy mégis optimista? Hát persze: szakja gazdaságtudomány. Jól tudja, hogy a jövőt nemcsak a jelen határozza meg. Az egyszerű kivetítés nem mérvadó. NITS ÁRPÁD