Romániai Magyar Szó, 1990. augusztus (2. évfolyam, 185-211. szám)

1990-08-01 / 185. szám

1990. augusztus 1. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ • 3 FELGOMBOLYÍTOTT UTAZÁS ODA LÁTOGASSANAK, AHOL VALÓBAN KISEBBSÉGBEN ÉLÜNK Másodikként Verestóy Attila, a Szenátus Állandó Burájának titkára, Hargita megye szenátora nyilatkozott, felkérésünkre: " Nem egy meghatározott céllal, jól körvonalazott programmal indult küldött­­ség munkaprogramján vettem részt, ha­nem egy tájékozódó jellegű látogatáson, a­­melybe eléggé váratlanul kapcsolódtam be. Véletlenül értesültem a küldöttség in­dulásáról, összetételét pedig az indulás pil­­lanatában ismertem meg. — Milyen minőségben vett részt a küldöttség munkálatain? — A küldöttségben a Szenátus Állandó Bürója titkáraként vettem részt, éspedig úgy, hogy miután értesültem, hogy ez a üldöttség Kovászna és Hargita megyébe készül, tájékoztattam Alexandru Birladea­­nu urat, a Szenátus elnökét, aki eltekin­tett a formaiságoktól, a hivatalos ügyvi­teltől, mely szerint tulajdonképpen a kor­mánynak kellett volna fölkérnie, hogy részt vegyünk a sorra kerülő megbeszé­lésen. Alexandru Birladeanu tájékoztatá­sával és engedélyével végül hivatalos mi­nőségemben kapcsolódhattam be a munká­latokba. Többi képviselőtársamtól eltérően, akik szintén a delegáció tagjai voltak és mint nyílt kérdésemre kiderült, a parla­menti vezetés tudta nélkül utaztak az em­lített megyékbe. Egész pontosan Ioan Oancea képviselő urat kérdeztem meg, ka­pott-e engedélyt, hivatalos felhatalmazást Dan Martian úrtól, a Képviselőház elnö­kétől erre az útra? A válasz az volt, hogy nem tájékoztatta az elnököt. Mure­an kép­viselő úr a kormány részéről vett részt (je­len pillanatban ugyanis ő miniszterelnöki tanácsos is). Meglepett viszont I. I. Bra­­tianu úr jelenléte és a későbbiek során még inkább a tájékozatlansága. Helyesebben a félretájékozottsága, ha szabad így fogal­maznom. Ez a félretájékozódás egyébként ez egész küldöttségre jellemző volt, és én azért kötöttem az ebet a karóhoz, hogy jelen legyek, mert szükségesnek láttam, hogy a hivatalos küldöttségben legyen va­laki, aki a helyi ismeretek birtokában ki­igazíthatja az esetleges félreértelmezéseket, elejét veheti a figyelemelterelő akciónak. A félretájékoztatás és -értelmezés forrása — és ezért nyilván a felelősséget is vállal­nia kell — a sajtó, amely a‘január—feb­­­ruár óta kezdődött kampányával azt a ké­pet alakította ki a román közvéleményben, hogy főként Hargita és Kovászna megyé­ben románüldözés folyik, és különösen az értelmiség körében történő elvándorlásnak etnikai alapja van. A sajtóból tájékozódó román állampolgár azt vélhette volna, hogy a megyei vezetés, valamint a többségben lévő magyar lakosság részéről tapasztalt ellenséges magatartás eredményezte azt, hogy többen elhagyták a megye területét. Többször felmerült a látogatás során a „román marginalizat“ elmélete, eléggé in­gatag, vérszegény érvekkel támogatva .. - De maradjunk még a küldöttségnél. Ismere­tes, hogy részt vett benne a belügyminisz­ter, az igazságügyminiszter, a Román Hír­szerző Szolgálat igazgatója, Boda úr az el­nök tanácsosaként és mások. A Boda úr részvételét csak üdvözölhetjük, mert hig­gadtabb középvonalat képviselt... A mun­kálatokról röviden: a bizottság a helyszí­nen tapasztalhatta, mennyire alaptalan a vád, hogy román értelmiségiek etnikai okok miatt, vagy éppen a magyarság el­lenséges magatartása miatt hagyták volna el a két megyét. Cáfolatot kapott a vezető­ségben való aránytalan képviselet vádja, ugyanis mind a két megyében a románság­nak a vezetőségben való részvételi aránya nagyobb tényleges számbeli arányánál. Sor­ra megdőltek egyéb előítéletek is. A kül­döttség tapasztalhatta, hogy békességben élnek és dolgoznak együtt az emberek, s ezt a román lakosság képviselőinek vallo­másai is tanúsítják. Kiderült, hogy akik szeretnek ott élni, nem kívánnak elmenni. Figyelemre méltó volt az udvarhelyi talál­kozón egy olténiai születésű román tanárnő hozzászólása, aki kifejtette, hogy erre a vidékre bizonyos empátiával rendelkező embereknek kell jönniük, akik megértik és szeretik azt, hogy létezik egy olyan kisebb­ség az országban, mely más nyelven beszél. Kijelentette, hogy ezt nemcsak hogy tole­rálni kell, ennek örülni lehet és kell. — Másutt is hangzott el ilyen véle­mény? — Hogyne,­­Sepsiszentgyörgyön egy ro­mán mester arról győzte meg a hallgatósá­got, hogy jókora munkaközösségének élete, munkaprogramja mennyire összefonódott és nyilván minden etnikai konfliktustól men­tes. Ennek kapcsán azt is szükségesnek lát­ták sokan elmondani, hogy a román igaz­gatók leváltása sem etnikai alapon történt, hiszen több vállalatban a magyar igazgatót űzték el és választottak a helyére románt. Egy következő kérdéskör, amiről szólnom kell: többször visszatért a sajnálatos de­cemberi események egyik-másik helyi rész­lete. A jelen lévő miniszterek is tudomásul vehették, hogy a románság képviselői is úgy vélekedtek, hogy az akkor történt saj­nálatos eseményeket a forradalom része­ként, a hatalmas megmozdulás árnyoldalai­ként kell kezelni és mint ilyent, lezártnak is tekinti mind a megyék lakossága, mind a vezetőség. Másrészt örömmel tapasztaltam a megye rendfenntartó szervei objektív ma­gatartását. A Kovászna megyei rendőrség például elmondotta, hogy van itt baj elég, nagy bajok is: ütik egymást az emberek, román a románnal nem egyszer ölre megy, magyar a magyarral nem fér össze néha, de etnikai alapon induló konfliktusról nem tudnak. És ezt hallottuk Csíkszeredában is, ahol a rendőrséggel kapcsolatos júniusi események csupán néhány szóban kerültek terítékre, mert a bizottság már birtokában volt a megyei ügyészség jelentésének, mely­ből kitűnik, hogy „a zendülők“ jórészt foglalkozás nélküli elemek és semmiféle et­nikai szerveződés vagy efféle szóba sem jöhet. Megfigyeltem viszont, hogy a küldöttség egyik-másik tagja nem nyugodott bele egy­könnyen abba, hogy ily konfliktusmentes a kép, s olyan eset is akadt, amikor elterelő módszerekkel is próbálkoztak. Kézdivásár­­helyen például a nemzetközi helyzet egyes­­kitételeivel példálóztak. Közbeszóltam: pró­báljuk meg azt elemezni, ami itt, helyben, ebben a kisvárosban, az ország szívében történik, pontosan megállapítani, tapasz­talható-e etnikai feszültség. Ha nincs, örüljünk neki, ne próbáljunk importálni. Az eset megismétlődött Székelyudvarhe­lyen is, ahol viszont a marosvásárhelyi és Csíkszeredai eseményekre történt utalás, példálózás. Nekem itt is az volt a véle­ményem, minden esemény arra a városra, helységre tartozik, ahol megesett, csakis a helyszínen vizsgálandó. És nagyon szeret­ném, ha a bizottság nem térne el — szerin­­tem értelmezett — céljától, a tájékozódás és helyzetfelmérés gondolatától. Mert a kép, amely kibontakozott, szerintem nem tartalmazta azokat a bonyolult, fe­szültséggel terhes „eseményeket“, melyeket az újságokból ki lehetett olvasni. Ennek nyomán remélem, hogy a lapok hangjában is kedvező, az igazsághoz közelebb álló ma­gatartás bontakozik ki, fordulat történik. És azért örültem, hogy oly népes újság­írócsapat volt jelen ezen a látogatáson, mert meggyőződtem, hogy csakis az igazat írva, igazítanak valamit a Kovászna és Hargita megyéről szőtt kedvezőtlen ké­pen. Ebben a reményemben az is meg­erősít, ahogyan egyikük-másikuk nyilat­kozott. Reggel, induláskor a helikopter mel­lett elbeszélgettem a Tineretul liber főszer­kesztőjével, Mitroi úrral, aki megvallotta, ő személy szerint a kisebbségi kérdésekben nem tájékozott. Én megkértem, nézzen utána, milyen alapon ír a lap munkatársa, Carolina Ilica az is más hangnemben és ferdített „tényeket“ a nemzetiségről, mert kár lenne a sajtótörvény megjelenése után a munkát sajtóperekkel folytatniuk. El­mondotta: alaposan utána szándékszik néz­ni a tárgykör információinak, és ferdítések­nek, rágalomhadjáratnak nem fog helyet adni a lapban. Én hiszek ennek az ember­nek. És nagyon várom a jelenlévő lapok ri­portjait erről a látogatásról. Amit eddig olvastam az Azi-ban, nem volt meggyő­ző, az újságíró a saját érzéseit, hozzáállá­sát közvetíti és nem a feltálalt tényekre, dokumentumokra támaszkodott. Sajnos, a Románia libera cikke sem tükrözte híven a két megyében tapasztaltakat. Azt kü­lön nehezményezem, hogy a tanügyi hely­zetről tett állításomat a riporternő meg­csonkította, így álláspontom nem egyértel­mű, nem világos. A sajtó kérdéskörében maradván, szükségesnek láttam volna, hogy egy ilyen magas szintű, tájékozódó jellegű útra ne csak a román sajtó, annak köré­ből is csak bizonyos, nem tudni, milyen kritériumok alapján kiválogatott lapokat hívjanak meg, hanem a magyar nyelven megjelenő sajtókiadványokat is. Hiányol­tam továbbá a külföldi újságírók, hírügy­nökségek jelenlétét. De ezek mellett to­vábbra is reménységgel várom az igaz­mondó, reális hangvételű írásokat erről az útról. — Addig is, kérem, vonja le az onnan kihámozható tanulságot. — Abban maradtunk, hogy a tájékozó­dás hasznos volt és nagyon fontos lépése a kormány nyílt, közvetlen kapcsolatokra törekvő politikájának. Én hozzátettem a székelyudvarhelyi plénum előtt azt is: nagyon szeretném, ha ez nem egyedüli lé­pés lenne, hanem sok más olyan megyébe is ellátogatnának, ahol a román többségi lakosság mellett valóban kisebbségben él­nek magyarok és más nemzetiségek. Aján­lottam­ jó néhány megyét, helységet... Kérdezeti: BEBES KATALIN RÉGI ANZIKSZ (Folytatás az 1. oldalról) patinás épületek adják. Azóta ők is lát­ták ezt-azt, még az újabb időkben, a legközelebbi múltban is. Láttak román és magyar fiatalokat meghalni 1989. de­cember 22-én, hallottak egy írót és egy politikust románul bátorítani a töme­get és köszönteni a forradalmat, de az­után, anélkül, hogy ez bárkit zavart, vagy nemzeti méltóságát sértette volna, magyar nyelven is. Gondolták-e volna ezek az évszázadok viharait túlélt há­zak, hogy mindössze három hátlap múl­tán már némelyeket a jelenvoltak kö­zül is módfelett ingerel majd, ha ugyanaz a nagy magyar író az anya­nyelvén fordul vásárhelyi magyar hon­fitársaihoz? 1990 márciusában Iduska, anzikszá­nak házait írországi tévések fimjeiből az egész világ megismerte. Hová lett Iduska, de hová Ferdinánd király és hová Joszif Sztálin? A világ csak annyit Tirgu­ Murej — Piaja Regei« Ferdinand jegyzett meg: TIRGU MURE$. Amitől most hetven éve megdobbant Iduska szíve Tordán, az most Európának —­intés. (Folytatás tegnapi számunkból) Donbesz a Don vidékének egyik nagy széntelepe, szinte kilométerenként váltják ott egymást a bányák. Már előzőleg sokan meg­fordultak errefelé a mieink közül, de csak minden negyedik-ötödik jutott haza (Részle­­tek Nemeskürthy István Rekviem egy hadse­gért című dokumentumregényében, illetve a még padlásokon fellelhető katonalevelek­ben olvashatók!). A 18 éves Silimon Imre megtanult szenet bányászni. Mivel túlszárnyalta a normát, egy idő után karbanntartó lett a csúszdánál, más­képpen széngurítónál. Elszállásolás­a a kor divatjának megfelelően — barakkokban, háromemeletes priccseken. Étel? — Naponta négyszáz gramm kenyér és háromszori étkezés, délben két fogás. A ka­lóriákról csak annyit, hogy több ismerősöm itt gyógyult ki a gyomorbajból. De ez nem vicc, hanem valóság. Szóval, diétáztunk, de diétá­zott akkor, közvetlenül a háború után az egész Szovjetunió, talán csak a központi bi­zottság nem. Aki nem bírta az éhséget, an­nak ott volt a moslékos hordó, halászgatha­­tott benne, ha nem látták. Főzhetett mezei pa­­réjt, csalánt vagy más kedvére való füveket, jobbik esetben krumplihajat. A cigarettások elcserélték dohányukat egy sültkrumplira vagy egy darab száraz kenyérre. Akinek kijá­rása volt a táborból, annak más, olykor ked­vezőbb lehetőségei is adódhattak, ami a ki­sérő vagy a lakosság jószivétől függött. — Fizetés, jutalék, ilyesmi? — Semmi. Mi ugyanis a háborús jóvátéte­lért dolgoztunk, nem járhatott érte semmi. Igaz viszont, hogy naponta csak nyolc órát dolgoztunk. Ez azonban elég kemény meló volt, legtöbbet jól megizzadtunk, megtelt a nyakunk, hátunk szénporral, s nemegyszer a gatyánk is csuromvizes lett. Szinte minde­gyikünk hozott magával egy kis emléket. Ilye­neket, mint Itt ni, az ujjam... ugye, rövidebb, mint a többi! Meg itt, a másikban ma is van egy kis széndarab. Nem attól, hogy kíméltek bennünket. Aki hajtott, annak egy kicsit job­ban ment sora. Jóból is megárt a sok, az ember ráun egy­szer. 1945 júniusában négy Szatmár vidéki sváb fiú, név szerint Silimon Imre, Tepfenhart József, Mark Ferenc és Wendlinger János ösz­­szebeszélt, hogy megszöknek. Hetekig gyűjtöt­ték a kenyérmaradékot, szárították, dugdos­­ták a párna alatt. Egy éjszaka, amikor kijöt­tek a bányából, a barakkváros felé haladva egy bokrosabb helyen leléptek. Órákon át loholtak szusszanás nélkül. Nem tudták, merre járnak, csak egyet tudtak: ha haza akarnak jutni, akkor mindig nyugatnak kell tarta­niuk. .. Nyolc napig nem tévesztették el az irányt. Éjszaka meneteltek, nappal pihentek, elhú­zódtak a bozótokba, búzatáblákba. Mikor el­fogyott a szárított kenyér, búzaszemet dör­zsöltek a kalászból és azt rágták. Végül ez se volt és almáskertben próbáltak szeren­csét. Balszerencsések voltak, almarágás köz­ben elfogták őket és átadták a hatóságnak. — Volt aztán hadd elhadd? — Jobban bántak velünk, mint reméltük volna! Még csak nem is pofoztak vagy rúg­­dostak. Igaz, elég szerencsétlenül néztünk ki, messzire lerítt rólunk, hogy eléggé megvert bennünket a sors. Kifaggattak, kik vagyunk, honnan jöttünk, mit csináltunk ... Egy dologra n­agyon vigyáztunk: ne tudják meg, hol dol­goztunk, mert oda semmi esetre nem akar­tunk visszakerülni! Nem is kerültünk. De még mindig a szénbányák övezetében voltunk, így a széntől nem szabadultunk. Csak hónapok­kal később, amikor elkaptam a maláriát. Majd elégtem a nagy láztól, valahonnan ke­rült ki egy kis kinin, s úgy-ahogy rendbe jöt­tem. De nagyon gyenge voltam, a bányába már nem mehettem. Elvittek egy kolhozba, hogy a szabad levegőn szedjem össze egy ki­csit magam, ökrös szekérrel dolgoztam, bú­zát hordtam a cséplőgéphez, jól megtornáz­tatott, de itt már az élelmezés is jobb volt. Majd ismét a bánya, ahol a változatosság kedvéért most már a sziléziaiak és a bácska­iak voltak többségben. A négy szatmári sváb viszont háromra olvadt, mert Wendlinger Já­nos úgy eltűnt egy szép napon, hogy azóta se találkozott vele senki ismerős! Alkalmasint neki is állítottak egy kiskeresztet a szakaszi temetőben. (Mellesleg, de nem mellékesen: a szovjetunióbeli lágerekben és munkatábo­rokban eltűnt svábok emlékét kiskeresztek őr­zik az itthoni temetőkben. A kaplonyi temető­ben például 46 ilyen kis kőkereszt sorjázik. A friss virág ezeknek is éppen úgy kijár, mintha nem csak jelképes sírt jelölnének.) Közben Silimonék egy újabb szökéshez ké­szülődtek: gyűjtötték a száraz kenyeret a pár­na alatt. Ám egy jóakarójuk észrevette és fel­jelentette őket — a kenyérhalmaz annyit je­lentett, mint in flagranti. Keményebb munka a bányában, ahol a víz csorog. Az eredmény: tüdő- és mellhártyagyulladás! Silimon Imre csak egy lelkiismeretes orosz orvosnőnek kö­szönheti, hogy nem emeltek neki is kiskeresz­tet a bélteki temetőben! — Igen, csakis Olga Ivanovának köszön­hetem, hogy felépültem — mélázik el egy pillanatra a Németek Demokrata Fóruma Szat­már megyei szervezetének alelnöke. — Mert könnyen ott veszhettem volna. A derék orvos­nő azt mondta, mindenképpen meg kell gyó­gyulnom, mert átérzi, mit jelentene, ha elvesz­tene családom, hisz neki is éppen egy ilyen fia van... Ezt követően most csak a kolhoz­ban dolgoztam, mint megtudtam, Olga Iva­nova közbejárt értem. Igaz, a hiányzó orvos­ság miatt nem jöttem teljesen rendbe, máig érződő kihatásai vannak a betegségnek. De ennek köszönhetően jöhettem haza előbb má­soknál, már 1947-ben, holott a deportáltak zöme csak két év múlva szabadult. Márama­­rosszigeten ünnepélyes fogadtatás volt, nagy kommunista szónoklatokkal, azt mondták, Rá­kosi Mátyás rendezte el, hogy hazajöhessünk. Olyan szövegeket vágtak le, hogy már-már megtisztelve kellett éreznünk magunkat, ami­ért kényszermunkára hurcoltak. Már-már meg­hatódtunk ... — Ai előbb úgy fogalmaztál, mint aki egy nyelven beszélt Olga Ivanovával! — Elég jól megtanultam ott a lágerben oro­szul. Olyannyira, hogy én lettem társaim szó­vivője a hatóság felé, én közvetítettem sérel­meiket, óhajaikat. — A donbeszi szénmedencében töltött é­­vek aztán meghatározták további életpályá­dat, orosztanár lettél! — Először tanítóképzőt végeztem, úgy ke­rültem Avasújvárosba mint helyettes tanár. Közben éreztem, hogy mindenképpen főisko­lát kell végeznem, így iratkoztam az orosz szakra, amit magánúton fejeztem be. Itt gya­korlatias szempontok döntöttek, az oroszt tudtam könnyebben elvégezni. Meg persze, volt akkor egy olyan követelmény is, hogy mi­nél több orosztanár legyen, ezért ebbe az irányba terelték a továbbtanulni óhajtó ifjú­ságot. — Nem mondtál semmit arról, hogy mit csináltatok a lágerben szabadidőtökben, ha egyáltalán volt ilyen. — Kevéske, mert a foltozás, mosás, tisztál­kodás, de még inkább az éhség elverése, a nyomorult körülmények túlélésének valami­lyen úton-módon való biztosítása minden időnket felemésztette. Hát mit csináltunk vol­na: százszor, ezerszer elmeséltük egymásnak ugyanazokat az otthoni történeteket, szokáso­kat. Például, milyen a­ disznóölés, hogyan fű­szerezzük a hurkát, mikor húzzuk le a bort a seprűről, milyen énekeket énekelünk kará­csonykor, farsangkor vagy kint a pincesoron jókedvünkben ... A vége az lett, hogy elszo­morodtunk és sírva énekeltük, Hogy „Csak még egyszer tudnék hazamenni.. Hogy milyen haza várta aztán Itthon Sili­mon Imrét és a Szovjetunióba deportált ro­mániai svábok tízezreit, ezt már mindnyájan tapasztalhattuk. Különösen, amikor az „e­­gyenjogúság” és a „testvériség" jegyében, a monvarrai együtt elsorvasztották a német is­kolákat és más kulturális intézményeket, a több száz éves erdélyi múlt után a kivándor­lás perspektívá­ját kínálva a sváboknak. Hogy a decemberi forradalom se oldotta meg problémáikat, erről az újabb kivándor­lási hullám tanúskodik. SIKE LAJOS TINTACERUZÁVAL ÍROTT TÁBORI LEVÉL (2.) Érezzük megtisztelve magunkat, hogy elhurcoltak? REPLIKA TEMPLOMOK ÉPÍTÉSÉRŐL A Romániai Magyar Szó 1990. július 14-i számában megjelent Sike Lajos: Megkapaszkodni a szakadó parton című cikke nyomán ragadok tollat, hogy véle­ményemet nyilvánítsam. Ugyanis a fenti cikk megjegyzi: Szatmárnémetiben egy beszélgetés alkalmával Tőkés László püs­pök úr kitért a templomépítések szüksé­gességére, mondván, hogy külföldi építé­szeket is bevonnak a tervezésbe. Szó sze­­rint idézve szavait: „A törekvés az, hogy annyi templom épüljön, amennyire csak szükség van. A tervezésbe nemcsak hazai, de külföldi építészeket is bevonnak... Az a törekvés, hogy az erdélyi magyar építé­szeti hagyományokban, Kós Károly örök­ségében gyökerező korszerű templomokat építsünk, gazdagítva saját kultúránkat, személyiségvonásainkat. “ Ezeknek a szavaknak az értelmét szó­­szerint és teljes egészében helyénvaló­nak tartom. De azt már kétlem, hogy templomtervezésben a külföldi építészek jobban és hitelesebben tudnának eleget tenni a fentiekben megfogalmazott igé­nyeknek, mint az itt született és élő építé­szek. Helyi jellegét egy épületnek az adja meg, ha azt a helyi igényeknek és ízlés­nek megfelelően tervezik, helyi anyagok­ból, helyi­ technológiával, s nyilván helyi építőipari munkásokkal és helyi, hagyo­mányos szerkezetekkel építik. Természete­sen, egy ma épülő új épületnek — mégha templom is az — mind külső, mind bel­ső megjelenésében korszerűnek (modern­nek) kell kinéznie. Nem szabad szolgai módon utánozni a múlt építészeti formáit, az új építészeti alkotásnak ugyanakkor be kell illeszkednie a környezet építészeti hangulatába és a tájba, de az építőanya­gok kezelésében is tisztelni kell építészeti hagyományainkat. Egyszerűbben kifejez­ve — természetes építőanyagokat kell használni (fehérre vakolt téglafalak, ter­méskő, fa, hódfarkú cserép stb.). Nem túl­zott mennyiségben, egyszerű, népi ihletett­­ségű díszítő­ motívumokat is lehet alkal­mazni (fából, kerámiából, vasból). Úgy vélem, amint nem hívunk külföld­ről írókat, hogy írjanak helyettünk sor­sunkról, életünkről, gondjainkról, és nem hívunk képzőművészeket, hogy alkossa­nak helyettünk idevaló műveket és nem hívunk papokat és tanítókat, hogy nevel­jék népünket és gyermekeinket, úgy nem kellene hívnunk külföldről építészeket sem ,hogy tervezzenek helyettünk és ne­künk templomokat. Túlzottan lebecsül­nénk saját építészeinket (nem­ tudom miért pont csak az építészek „érdemel­nék“ ki ezt a semmibevevést). Mostanáig nem adatott meg építészeinknek, hogy ún. egyedi terveket készítsenek, zömmel kö­telező módon csak a típustervek alkalma­zásával voltak megbízatásaik. És most, mikor végre lehetőség nyílik értékes és maradandó alkotásokon dolgozni, akkor hívjunk idegeneket? Talán jobban isme­rik értékes népi építészetünk gyönyörű formakincseit a külföldiek, talán jobban érzik a helyi építészeti hagyományokat, mint mi? Talán jobban láthatták a kül­földiek azt, hogy milyen formán alakultak át helyi jellegűvé még az építészettörté­neti emlékek is itt Erdélyben? Se szeri, se száma az építészettörténet értékes és több száz éves műemlékeinek, melyek mind ..magukon viselik a helyi jelleget (eltérően a hasonló külföldiekétől), és eze­ket is jobban ismerik-e a külföldiek? Mindezeket figyelembe véve, megtör­ténhet az az eset, hogy a külföldiek ter­veikben túlzottan modernül, új és idegen építőanyagokat használva, alumínium-, eloxált fémburkolat-, üveg- és acélkom­­pozíciókkal, jelentkeznének. Mindez lehet szép és jó az Új Világban (Amerikában), vagy valahol Nyugaton, amire van már szép számmal példa, és amiket szépnek és jónak is találok és ismerek el — ott. De nálunk még jobban kellene tisztelni, főleg az egyházi építészetben a zömmel középkori eredetű templomaink hagyomá­nyait. Ezekkel a hagyományokkal kell öt­vözni a népi építészet formavilágát, úgy hogy az új épület (templom) feltétlenül korszerű legyen, hirdetve ezáltal, hogy az a mai kor alkotása és a mi igényünk sze­rinti. Úgy vélem, hogy a fentiekkel a hazai építészeink talán mind egyetértenek. BIRÓ GÁBOR műépítész Marosvásárhely, 1990. július 19. ROMÁN EGYETEMI TANÁR MAGYAR POLITIKAI FOGOLYKÉNT Bócs Józsefről, az 1984-ben köztörvényes­ként elítélt politikai­ fogolyról már írtunk la­punkban. Röviden, emlékeztetőül: társával, Sípos Józseffel lőszert szerzett egy diktátor elleni merénylethez, a börtönből szökni pró­bált, ezért újra elítélték, ekkor iratcsomója más számot kapott, emiatt a fogházigazga­­tóság „nem találta" a foglyot, hogy a de­cemberi forradalom után a Főügyészség rendkívüli fellebezésére szabadlábra helyez­ze. Mire megtalálta, a rács megnyitása idő­szerűtlenné vált, ugyanis a Legfelsőbb Bí­róság az 1984-es iratcsomó alapján a fel­lebbezést időközben letárgyalta és elutasí­totta. Nem adtuk fel a reményt, hogy Bács Jó­zsef ki­szabadítható. Kerestük azt a kulcs­embert, akinek a beadványa alapján a Fő­ügyészség elindította a rendkívüli fellebbezést Csakhogy közbejöttek a júniusi események: újabb „fegyverráblók“ kerültek rácsa m­ögé, légionárius típusú veszélyre figyelmeztetett, a hivatalos állásfoglalás, a „nyugalom" ro­hamosztagai árasztották el Bukarestet — úgy éreztük, ebben a légkörben az egykori merénylőkért senki sem merne szót emelni. A külföldi útjáról az események után haza­tért Petre Mihai Bocanu, a Románia libera munkatársa, aki maga is megjárta Ceauses­­cu börtöneit és személyes biztonsága most sem irigylésre méltó, más véleményen volt. Ne várjunk csendesebb napokra — taná­csolta —, addig üssük a vasat, amíg ... le­het. Bátorítására azonnal levelet írtunk a kulcs­embernek, Raul Volcinschinak, Craiovába. Aki nagyon rövid idő múlva jelentkezett szer­kesztőségünkben. Igyekezett összefoglaló stílusban bemutat­kozni : — A politikai pályafutást nerni most kezd­tem. Az 1956-os magyarországi események idején a kolozsvári egyetemen voltam kated­rafőnök és a kommunizmus ellenségeként, a marxizmusnak, ennek a csalóka ábrándnak a kíméletlen bírálójaként léptem színre. So­­kadmagammal letartóztattak, én voltam az, aki a kolozsvári szeku fogdájából megszök­tem, igaz, nem jutottam messzire, fűző nem volt a cipőmben, így rohanás közben meg­botlottam, orra estem, most is hordom a nyomát, 1964-ben szabadultam, később a craiovai egyetemre kerültem, de nem nyu­godhattam, szervezkedtem, talán hallottak arról, hogy Olténiában annak idején milicis­­tákat fegyvereztek le, őrsöket rámoltak ki, ez mind része volt egy nagyobb akciónak, hogy fegyverre tegyünk szert, sakkban tartsuk a diktátort és a kellő pillanatban egy na­gyobbat lépjünk. Bács Józsefet és Sípos Já­nost is én szerveztem be. Én ezeket a fiúkat nem hagyhatom cserben! Az életemmel tar­tozom nekik, mert ha 1984-ben vallatásuk­kor kimondják a nevemet, engem nyomban kivégeznek. Már sok volt a rovásomon. Hogy eddig mit tettem értük? A főügyészségi be­adványomat látták. Ezen kívül beszéltem a főügyésszel. Robu valamikor tanítványom volt. Részletesen elmagyaráztam neki az irat­­csomó hátterét. Megértette. Hivatalos vá­laszt is kaptam április 20-iki keltezéssel. Ab­ban az áll, hogy Sípos János, Bács József, Nastase Petrica, Roventu Viorel és Stanciu Nicolae ítéletét felfüggesztették, intézkedtek nevezettek szabadlábra helyezéséről. Ez egy dokumentum. Azt bizonyítja, hogy a főügyész szavai nem fedik a valóságot! Ezt jogállam­ban nem szabad eltűrni! Egyáltalán, hogyan merészelte a Legfelsőbb Bíróság a fellebbe­zést egy olyan iratcsomó alapján letárgyalni, amely a ceauriszta korszakban készült?! Miért nem értesítettek engem, miért nem hívtak újabb tanúkat, ügyvédeket?! Készültem Ro­­buhoz menni, amikor kézhez vettem levelü­ket. Gondoltam, tényleg hasznos lehet a szövetkezés a sajtóval. Levelükben említet­ték, hogy erről az ügyről Bocanuval is be­szélgettek. Én őt nem ismerem. Pálért igen, de ha jól tudom, ő most nincs itthon. Jó volna mennél nagyobb publicitást biztosíta­ni ... tervezi, mert kapcsolatra kell törekedni min­den demokratikus erővel. Az RMDSZ-t ilyen­nek tudja. A párbeszéd, a személyes ismeret­ség, a nyílt közeledés teheti lehetetlenné a „forgatókönyveket". A tanár úr kíséretében lévő fiatalember (a június 14—15-i esemé­nyek Egyetem téri tanúja és kis híján szenve­dő alanya), Șerban Suru erre vonatkozó sza­vait érdemes idézni: — Mi, fiatalok a jövőbe nézünk. A jövő pedig a határok nélküli Európáé. Úgy, ahogy a két ősi ellenség, Franciaország és Német­ország gyakorlatilag eltörölte a határt, úgy kell nekünk is túltennünk magunkat az etni­kai válaszfalakon. Bennünket nem érdekel­nek a múltbeli ellentétek, az idősebb nem­zedékek sérelmei. Mi arról álmodozunk, hogy eltűnnek a határok nemcsak Románia és Magyarország között, hanem az egész Euró­pában, és akkor teljesen mellékes, hogy va­laki Budapestre megy tanulni, vagy valame­ ........mm ........... ...ii­­­ii i HA BÁCS JÓZSEFÉK EZT MEGTUDHATNÁK. Kissé szorongva vezettük át vendégünket a Románia libera szerkesztőségébe. Petre Mi­hai Boeanu elfoglaltságát ismerve ... Lap­­tervgyűlés után külső munkatársak vártak rá, és közben biztosan másnapi leleplező cikkén is töpreng... Honnan ennyi energia? Kis türelmet kért, amíg tengernyi munkája mel­lől kimenekülhetett hozzánk egy nem éppen rövid folyosói megbeszélésre. Amit nem részletezünk. A craiovai egyete­mi tanár székely védenceinek ügyében a na­pokban a Románia libera hasábjain is cik­kek jelennek meg és Raul­­Volcinschi meg­erősített háttérrel folytatja akcióját a Főü­gyészségen. Bács Józsefért és társaiért a ro­mán újságíró kolléga éppúgy síkraszáll, mint Marian Munteanuért és társaiért. Mi újság Craiován, mi újság Bukarestben, lehetünk-e optimisták amúgy általában? — a búcsúzat ezúttal nemcsak formális szaval különleges töltetet kaptak attól, hogy azonos eszményekért küzdő emberek ismerkedtek meg. A jövőt illetően mindketten derűlátók. A harccal kapcsolatban megoszlanak a vé­lemények. Volcinschi könnyebben látja (eh­hez bizonyára erőt merít abból, hogy Craio­ván szakították meg a bányászvonatok áram­szolgáltatását ...), Becanu az eddigi for­gatókönyv folytatásától tart. Legyünk résen — figyelmeztetett és ezeket a szavakat nem a craiovai tanárhoz intézte. — Egy bizonyos kulturális szervezet a jelek szerint újabb sakkhúzásra készül. Raul Volcinschi is tökéletesen megértette a Románia libera alapemberének célzását. Ezért kért bennünket, vezessük el az RMDSZ székházához. Ezt a látogatást már régóta lyik erdélyi városban tanul magyar egyete­men. Ilyen előzmények után csengettünk az RMDSZ bukaresti székházának kaputelefon­ján. A vendégeket Bitay Ödön fogadta, ruti­nosan megkérdezte, hogy magánszemélyek­ként, vagy valamely szervezet küldöttjeiként érdeklődnek-e a magyar demokraták tevé­kenységéről. Úgy látszik, az ilyen fogadások mindennaposak. Raul Volcinschi és Serban Suru mint a Kereszténydemokrata Párt cra­iovai, illetve bukaresti vezető személyisége mutatkozott be. Meg kell mondanunk, ez számunkra is meglepetés volt. A megbeszélés meleg, baráti légkörben zajlott le (a szavak megkopottságától ezút­tal tekintsünk el), egyben előrevetítette ma­gasabb szintű találkozók kilátásait a társa­dalom alapvető kérdéseivel kapcsolatos ál­láspontok egyeztetése érdekében. Ha mindez Bács József és társai tudomá­sára juthatna, talán könnyebben viselnék el szenvedéseik kényszerű meghosszabbodását. Il. Raul Volcinschi tagja volt a Nemze­ti Szövetség Ideiglenes Tanácsának, a­­ma bizonyos miniparlamentnek. Arra a kérdésünkre, hogy jelöltette-e magát a választásokon, nemmel válaszolt, reáli­san felmérte a lehetőségeket. Hogy mégis optimista? Hát persze: szakja gazdaság­­tudomány. Jól tudja, hogy a­ jövőt nem­csak a jelen határozza meg. Az egysze­rű kivetítés nem mérvadó. NITS ÁRPÁD

Next