Romániai Magyar Szó, 1990. szeptember (2. évfolyam, 212-237. szám)

1990-09-28 / 235. szám

1990. szeptember 28. A szatmári SOLSTIfIUban olvastuk A SZEKURITÁTÉ MA IS AKTÍV Interjú Ion Mihai Pacepával, a külföldi román kémszolgálat volt vezetőjével*) Ion Mihai Pacepa altábornagy, a keleti tömb legmagasabb rangú menekültje, 1978- ban egy évtizedre megváltoztatta a kül­föld Romániához fűződő viszonyát. Te­kintve, hogy ő volt Nicolae Ceausescu legfontosabb külföldi kémszolgálata, a Külső Hírszerző Főigazgatóság vezetője, menekülése után a nyugati kormányok mondhatni egyoldalúan elálltak a Ceuses­­cuhoz intézett minden meghívástól. Dezer­tálása egyfelől elindította az emberi jogok nyilvánvaló romániai megsértését leleple­ző világkampányt, másfelől, mint híre ment, idegrohamba kergette Ceausescut, aki elrendelte Pacepa meggyilkolását. 1987-ben Pacepa Vörös horizontok cím­mel megjelentette beszámolóját a Ceau­­sescu-diktatúra mechanizmusáról, azt a MNI: Mi a szerepe a Szekuritáténak a Ceausescu utáni mai Romániában? ION MIHAI PACEPA: A Szekuritáté 25 évig hatalmon tartotta Ceausescut. Ha nem oszlatják fel, a Szekuritáté új Ceau­sescut kreálhat. Amikor 1978 júliusában menekültem, a Szekuritáténak húszezer hi­vatásos tisztje és óriási besúgó hálózata volt. Képes volt megfigyelés alatt tartani egymillió telefont és beszerelt mikrofont, cenzúrázni a postát — teljes egészében a nemzetközit és zömében a belföldit —, bir­tokában volt a lakosság 60 százalékának kézírás mintája és gépírásos szövegekkel rendelkezett az országban létező összes írógépek — magángépek és a kormány el­lenőrzése alatt állók — betűkaraktereivel. A Vörös horizontokban teljes valójában bemutattam a kommunizmusnak ezt a gyű­löletes eszközét, s elmeséltem, miként használta fel Ceausescu a romániai társa­dalmi, politikai és vallási élet ellenőrzé­sére. Az 1989 decemberi forradalom után harcot indítottam a Szekuritáté felszá­molásáért. Véleményem szerint Románia demokratizálása és a Szekuritáté további fenntartása éles ellentétben áll egymás­sal. 1990. január 23-án, az Amerika Hang­ja rádióállomásnak adott kétórás interjú­ban felkértem az új román kormányt, osz­lassa fel a Szekuritátét, s lehallgató és cenzúra központjait alakítsa át a szabad­ság múzeumaivá. Az interjút a rákövet­kező napokban többször is sugározták. Február 16-án a The Wall Street Journal európai kiadásában megjelent Románia nem lehet szabad, amíg a Szekuritáté te­vékeny című cikkem. Mindkét akciómat Szekuritáté-ellenes utcai tüntetések követ­ték Bukarestben. Február 20-án az új ro­mán kormány hivatalosan bejelentette, hogy elhatározta a Szekuritáté feloszlatá­sát, 26-án pedig közölte, hogy leállítják egyes lehallgató elektronikus központok működését, és bemutatják azokat a román és a külföldi sajtónak. Mindez biztatóan hangzott. Ám amikor Bukarest tényeket és adatokat közölt, a dolgok egészen másként festettek. Mindössze 3575 Szekuritáté-tisz­­tet távolítottak el, teljes létszámuk 20 szá­zalékánál is kevesebbet. Mi lett a többi­vel? Semmit sem mondtak róluk, és nem szóltak semmit a besúgókról. Ugyanabban a sajtóközleményben bejelentették, hogy feloszlatták a katonai kémelhárítással fog­lalkozó IV. Igazgatóságot és a Ceausescu személyes biztonságával megbízott V. Igazgatóságot. Ezzel szemben egyetlen szót sem szóltak a belső kémelhárítással meg­bízott I. Igazgatóságról amely a politikai ellenzék, a vallásfelekezetek, a nemzeti ki­sebbségek és a diákság ellen lépett fel. Ugyancsak semmit a szabotázsellenesnek nevezett II. Igazgatóságról, amely volta­képpen tömegesen ellenőrizte az ipari és mezőgazdasági dolgozókat. És semmit a kémelhárító III. Igazgatóságról, amely a nyugati országok nagykövetségei és a tu­risták ellen kémkedett. Semmit a felügye­leti és vizsgálati VII. Igazgatóságról, amely utcák és lakóházak szerint beszervezett né­hány százezer besúgót irányította, vagy a Postai Cenzúra Igazgatóságról. Ugyan­így nem tettek említést a híres Technikai Főigazgatóságról, amely országos szinten elektronikus megfigyelés alatt tartotta Be­ .)Az Interjú eredetileg a washingtoni News Wetwork Internationalban jelent meg. rendeltetést szánva a könyvnek, hogy elő­segítse e mechanizmus összeomlását és az országban maradt lánya kiszabadítását. Romániába a Szabad Európa Rádió adásai révén jutott el a könyv tartalma, és a je­lenlegi kormány szerint kétségbevonhatat­lan szerepet játszott a Ceausescut megdön­tő forradalom kirobbantásában. Ceausescu bukása óta Pacepa lánya szabad, ám Pa­­cepának magának továbbra is rejtőzköd­nie kell, mint ahogy rejtekhelyen él, a­­mióta az Egyesült Államokba érkezett. Egy bizalmas interjú során a News Net­Work International munkatársa elbeszél­getett Pacepával a Szekuritáté jelenlegi szerepéről és arról, hogy tevékenysége mi­lyen kihatással van a vallásszabadságra Romániában. mánia lakosságát. Hol vannak az el nem bocsátott Szekuritáté-tisztek ? Mi történt a fel nem oszlatott Szekuritáté-igazgatósá­­gokkal? Az új román kormány hallgatás­ba burkolódzik. — Mi volt a Szekuritáté szerepe a ro­mániai vallásos emberek elnyomásában? — Ceausescu Kultuszügyi Főigazagató­­sága hivatalosan része volt a román kor­mánynak. Ám titokban a Szekuritáté ügy­nökségeként működött, mint az I. Igazga­tóság titkos komponense, melyet polgári tisztviselőknek álcázott Szekuritáté-besú­­gók és Szekuritáté-tisztek vezettek. Gon­dolom, sokat mond az a tény, hogy Emil Bobu, aki éveken át irányította a Kultusz­ügyi Főigazgatóságot, később belügymi­niszter és Szekuritáté-főnök lett. Másfelől az I. Igazgatóságnak sikerült nagyszámú prelátust toboroznia, zömükben a román ortodox egyház kötelékéből, sőt azt is el­érte, hogy pappá szentelt Szekuritáté­ tiszt­­jei voltak. Az Igazgatóság elektronikus le­hallgató berendezéseket tartott fenn min­den templomban, kolostorban, egyéb val­lási hajlékban és a hozzájuk tartozó épü­letekben. A Ceausescu által veszélyesnek ítélt hívőket titokban nagy számban tar­tóztatták le, elmegyógyászati intézetekbe zárták vagy elhallgattatták (megölték) őket. — A Kultuszfigy­ Főigazgatóságot ma Vallásügyi Minisztériumnak nevezik, ön szerint a minisztérium ügyeit még mindig a szintén nevet változtatott Szekuritáté, most Román Hírszerző Szolgálat — SRI — vezeti? — Én csak találgathatok. Romániában jelenleg nagyobb a vallásszabadság, mint Ceausescu alatt, de félek, hogy a jövő­ben a helyzet megváltozhat. A közelmúlt eseményei megmutatták, hogy Lengyelor­szágban, Csehszlovákiában és Magyarorszá­gon az egyház végzetes hatással volt a kommunizmusra is megítélésem szerint bizonyos jelek arra vallanak, hogy az új román kormány megpróbál védekezni egy ilyen veszéllyel szemben. A romániai el­lenzéki sajtóból megtudtam, hogy a volt Kultuszügyi Főigazgatóságon tisztviselői álarc mögött foglalkoztatott Szekuritáté­­tisztek többsége jelenleg a Vallásügyi Minisztériumban dolgozik. A Román Orto­dox Egyház pátriárkáját, akit a forrada­lom után, Ceausescuval való köztudomású együttműködése miatt leváltottak, vissza­helyezték tisztségébe. És ismétlem: Romá­niában senki nem mondta, hogy a Szeku­­rdtáté I. Igazgatóságát felszámolták volna.­­ De mind a kormány, mind egyes nyugati lapok kiemelték, hogy a vallás­ügyi miniszter, Nicolae Stoicescu, Ceau­sescu idején politikai fogoly volt. Nem ismerem Stoicescu urat. De nem­rég elbeszélgettem Romániából jött láto­gatókkal, akik kapcsolatba kerültek az új minisztériummal. Az a véleményük, hogy a név- és főnökváltozáson kívül nemigen tapasztalhatók annak jelei, hogy a mi­nisztérium­­különbözne a régi intézmény­től, amely Ceausescu idején működött És mert szóba jött: nemrég megtudtam, hogy menekülésem után, Ceausescu idején Ro­mánia mostan­i washingtoni nagykövetét, Virgil Constanti­nscut nevezték ki a Kul­­tuszügyi Főigazgatóság vezetőjének.­­ 1989 végén titokzatos körülmények között meghalt a kolozsvári Protestáns Teológia egyik hallgatója, név szerint Lu­kács István. A Keston Kollégium szerint Lukács október 23-án tűnt el, amikor egyik barátját ment meglátogatni. Egy hónap­pal később családja csomagot kapott a diák személyazonossági igazolványával és néhány személyes használati tárgyával. Kevéssel ez után a Milícia közölte a családdal, hogy a fiatalember holttestét a vasúti síneken találták meg, miután ön­gyilkos lett, vonat elé vetette magát. De a Lukács-család hevesen cáfolja, hogy a fiatalembernek öngyilkossági szándékai let­tek volna. Barátai úgy vélik, hogy halála tulajdonképpen a Szekuritáté műve. Ön mit gondol? — Nincs honnan teljes bizonyossággal tudjam, de a Szekuritátét gyanúsítanám. — Egy ilyen műveletben kinek kellett döntenie a teológus hallgató megöletésé­­ről? — Az I. Igazgatóság javaslata alapján a Szekuritáté főnökének. — Vörös horizontok című könyvében ön említést tesz egy Szekuritáté-tisztről, aki Románia washingtoni nagykövetségén dol­gozott, és ellenőrzése alatt tartott egy titkosügynököt; utóbbi tiszteletbeli vezető­je volt egy olyan keresztény szervezetnek, amely az Egyesült Államokban és Kana­dában működött. Fenntartja-e állítását? Ki volt a tiszt? — Állításomat, amely százszázalékosan helytálló, fenntartom. A nevét nem mond­hatom meg, de azok, akik mindent tud­nak róla, ezzel a tevékenységével is tisz­tában vannak. — Meg tudná-e magyarázni a tüntetések Ion Iliescu elnök által elrendelt elfojtását? — 1978 áprilisában, az Egyesült Álla­mokban tett utolsó látogatása alkalmával Ceausescut óriási kommunistaellenes tün­tetések fogadták; román és magyar emig­ránsok szervezték a tüntetéseket New Yorkban, a Waldorf Astoria Szálló körül, ahol Ceausescu két napig lakott. Ceau­sescu azonnal elrendelte, hogy a tünteté­sek szervezőit bélyegezzék fasisztáknak és bérgyilkosokkal ölessék meg őket. És lám, Iliescu elnök is fasiszta lázadóknak ne­vezte a bukaresti tüntetőket, akik­ azt kö­vetelték, hogy a volt kommunisták tíz évig ne tölthessenek be közéleti tisztséget. Ceausescu meg volt győződve róla, hogy elnöki funkciója a gyilkos jogával is fel­ruházza. Úgy tűnik, Iliescu elnök szemé­ben a meghamisított választási eredmények az erőszakra való felhatalmazást is jelen­tik. Még valamit. A kormány, hogy biztos legyen, hogy a lakosság a Nemzeti Meg­mentési Frontra fog szavazni, egyes állami tulajdonú iparágakban megemelte a fize­téseket. Nem furcsa, hogy a választások e­­lőtt megkétszerezték a bányászok fizeté­sét, azokét a bányászokét, akiket aztán a tüntetők megbüntetésére használtak? — Ön úgy véli, hogy élete még mindig veszélyben van? — 1978-ban Ceausescu halálra ítélt, és Szekuritátéja, mindössze két hónappal az 1989-es forradalom előtt, kétmillió dollárt ajánlott fel a tartózkodási helyemre vo­natkozó minden információért. Nos, a­­mennyire tudom, az ítélet érvényben ma­radt. Két nappal Ceausescu kivégzése után az új román kormány nyilvánosan beis­merte, hogy könyvem, a Vörös horizontok fontos szerepet játszott a diktátor meg­döntésében. Ennek ellenére nemrég elju­tottak hozzám az első konkrét jelei annak, hogy a román kormány ismét megindította a hajszát fejem vételéért. Amit a Vörös horizontokban mondtam, nemcsak Ceau­­sescura vonatkozik, hanem a kommuniz­musra, Romániában pedig hatalmon ma­radtak a kommunisták. TED OKADA A kőbányánál érte őket a legnagyobb meglepetés: se ló, se szekér, se Bálán. Fü­lelni kezdtek, messziről, az erdőn át, az út lejtője felől szekérzörgést hallottak. Mi tör­ténhetett? Valaki ott hajt lefelé! — Alighanem cserben hagyott minket Bá­lán, megszökött a szekérrel — vélte Sándor. — Alighanem fűbe lefektetett babátok kapta el Bálint és most viszi a csendőrségre —tartotta valószínűbbnek Áron. — Akkor gyerünk, erdőn, árkon-bokron át, valamelyik kanyarban eléjük kerülhetünk! Fáknak ütközve, árkokba huppanva törtet­tek lefelé, keresztezve az útkanyarokat, míg a hideg vizű Kővályúig értek. Itt a kanyarban az út két oldalán álltak lesben s mikor a lo­vak kissé megcsendesedtek, kiugrottak és kétféléb­ől elkapták a lovak zabláit. A sze­kérkasban egy nagy, kemény férfi ült, s a­­mint a lovak megtorpantak, felbőszülve ma­ga elé rántott valamit, amin eddig ült. A csillagok fényénél is kivehették, hogy az a valami Bálán, hátracsavart kézzel, és pisz­toly csöve szegeződik a nyakszirtjének. — Halott a fiú, ha egyet is mozdultok! — dörögte az óriás. Bálán mukkanni sem tudott, mert a szája be volt tömve. De veszedelmes helyzetbe kerültek maguk is: csapdába estek, s Balant sem tudják kiszabadítani. Az óriás élt a le­hetőséggel: — Pisztolyokat eldobni, de hamar! Szót fogadtak és nem is mozdultak. Az ó­­riás leugrott a szekérről és összeszedte a fegyvereket, majd hetvenkedni kezdett: — Mit gondoltok ti! Gáspár Jovákimmal olyan könnyen el lehet bánni!? Azért dolgo­zom itt vagy tíz éve, hogy három kamasz ki­­babráljon velem? Egyébként figyeltelek ám titeket már az este, amikor ideérkeztetek... Elismerem, hogy elég jól dolgoztatok. Csak­hogy a Bucsin az enyém! Értitek? Az enyém! Tanuljátok meg, hogy a Bucsin a Gáspár Jovákinnél — Akkor hát mit is vétettünk neked — kockáztatta meg Sándor a kérdést —, mit a­­karsz velünk? — Nem most mondtam — üvöltött az ó­­riás —, hogy a Bucsin az enyém!? S hogy mit akarok?... Mindenekelőtt a pénzt s az ékszereket, amit az én területemen szerezte­tek, s azután döntsetek magatok: egy-egy golyó, vagy szó nélkül elpucoltok innen. Ezt SZÉKELY ISTVÁN a fiút be akartam vinni a csendőrségre, ezért nekem sok bűnömet elnézték volna, de mivel ti is a kezembe kerültetek, adjátok hamar, amit kértem s pucoljatok! — Hm, hm,... egészen nagylelkű vagy, mondhatom — mosolygott Áron —, csak előbb egyet kérdek tőled: vacsoráztál-e ma este? Sándor azonnal megértette, hogy mire megy a játék. — Ha vacsoráztam, ha nem, azzal neked semmi közöd — és dühösen nézett Áronra. — No, mert azért kérdem — folytatta Áron —, hogy itt előkészítettem egy szép pulykatojást s megkóstolhatod! — Maga elé tartotta a kézigránátot és bátran lépett a hetvenkedő Jovákim felé. Ez ijedtében ellá­totta a száját és minden kihullt a kezeiből. — No, hát vacsoráztál, vagy sem? — Va-va-vacsoráztam — dadogta a rabló és hátrálni kezdett Sándor a lábát mögéje vetette s az hanyatt esett. Alig ért földet, máris a gyomrában volt Áron csizmájának orra, s aztán felváltva egymás felé henger­­gették-rúgták Sándorral. — Nesze, az anyád nagy dög Úristenit! Hát te akarsz velünk kibabrálni?! No, kell-e pénz? Kell-e Bucsin? Itt döglesz meg a Bu­­csinon, hogy legyen a tiéd örökre! Közben Bálán is lekecmergett a szekérről, kipiszkálta szájából a tömést és beállt lab­dázni Áron helyett. — Egy nő, te nagy marha, hát akartad adni Bálánt a csendőrnek? Mi? Hogy a csendőr megbzocsássa bűnödet! He?... Ne­sze bocsánat — és egyre könyörtelenebből rúgdosta. — No, jól van, elég legyen immár — állt közbül Áron, látva, hogy barátai kíméletle­nül verik, rúgják a rablót. — Ne verjétek ki belőle egészen a lelket! — Azt hiszed — mondta Bálán dühtől taj­­tékozva —, könyörült volna rajtam ez a gaz­ember, ha ti nem kerültök elénk?! — Tud­játok, amint ott állok az ablaknál s nézlek titeket, hát csak supp! — egyet a fejemre. Csak a szekéren ébredtem fel arra, hogy ez a nagy marha szorítja a nyakamat s döcög a szekér felé. Még kérdezni se tudtam a nagy bolondot, hogy mi lett veletek. — Elég, no, gondoltuk, hogyan történt az egész dolog. Most aztán mit tegyünk vele? — kérdezte Sándor. — Mit tudom én? — vonogatta Áron a vállát. — Annyi biztos, hogy akasztást érde­melne, de ki tudja, mi is mire jutunk... — Mindegy, hogy mi hova jutunk — pat­tant fel Sándor —, de amíg nincs meg a baj, ne búsuljunk ezen. Szerintem jobb­ váratlanul, egyből meghalni, mint hosszan azon búsla­kodni, hogy mit hoz a sors, mi lesz velünk odaát, a nagy ismeretlenben. Ezt a vaddisz­nót itt mi szépen felfeszítjük — és a vályún kívül álló nagy fakereszt felé mutatott. — Ti lássátok — mondta Áron, mint Pilá­tus. Felállt egy nagy kőre az út kanyarulatá­nál és szótlanul végignézte, mi történik. Em­ezek felemelték a nagy dögöt a földről, a keresztfához vonszolták, ott kihúzták nadrág­szíját, bakancsfűzőjét, kalapzsinórját, felci­­bálták a nagy avult keresztfára és kezeit­­lábait rákötözték. Egyikük sem tudta, hogy Jovákim ott bűnhődik, ahol gálábul meg­gyilkolt két testvért több évvel ezelőtt, amint hazafelé tartottak szekérrel egy viharos éj­szakán a Küküllő mentéről, kenyérgaboná­val. A rabló csak vonaglott a kereszten, feje lecsüngött ,karjai megfeszültek. Éljen, ha él­het, vagy haljon meg, ha halnia kell. A pisz­tolyát a zsebében hagyták, hadd láthassa másnap a világ, hogy Gáspár Jovákim sem mindenható, nálánál még vitézebb gyereke­ket is hord hátán a föld. Ezt már értem, fiúk — szólt Áron társaihoz —, valóban méltó halált szántatok ennek a gazembernek, bár nem nagyon érdemli meg, hogy úgy szenvedjen, mint a mi Urunk, a ke­reszten. Szedték magukat, felugráltak a szekérre és hájés ide!­gyí, Szellő! — elhajtottak a Szentmiklós felé vezető úton. (Folytatjuk) n­Amm 4 m4e ami • belföldi hírek • közlemények • riportok • Romániai Magyar Szó •­s E havi összefoglalómban a legesleg­­fiatalabb állampolgárokat köszöntöm. Azokat, akik születnek — azokban a lázas december végi napokban a haj­nalig tartó televíziósugárzás, a kint fel­hangzó puskaropogások ellenére — volt idegük olyan odaadóan és elmélyülten foglalkozniuk egymással, hogy megter­mékenyítették ezt a Szűz és Mérleg je­gyében most napvilágot látó nemzedé­ket. Hozsanna a szerelem gyönyöreinek! Történelmi fordulatok voltak már és lesznek, ám a fajfenntartás ösztöne min­dennél erősebb. Üdvözlöm tehát azokat, akik — noha a hírhedt Dekrétum védőszárnyai alól kikerültek — mégis megszülettek, mert a család már nem kényszerből, hanem őszinte szeretetből akarja őket. Akarták őket szüleik, mivel azt remélték, hogy a diktatúra megdöntése után jobb lesz nekik. Több értelmet nyer az élet. Apró pályás barátaim! Jó, hogy még nem tudtok szétnézni a világban és ér­telemmel látni — azt, amiben éppen­séggel nincs értelem — a körülöttetek zajló eseményeket! Nálunk, ebben a méhen kívüli védtelenségben a radikális átalakulás és a bizonyosság megszüle­téséhez nem volt elég a kilenc havi magzathordozás. A fordulat, a felemel­kedés, ami — legalábbis politikai síkon — néhány hónap alatt végbemehetett volna, kínos vajúdásba kezdett. Sú­lyos komplikációk léptek fel a társada­lomban. A gyermekágyi láz tünetei je­lentkeztek az összes ismert és ismeret­len vírusokkal. És egyelőre nincs szak­orvos, aki császármetszéssel világra tudná segíteni a mi tájainkon is az eu­rópai demokráciát. Esetleg, majd, mire ti felnőttök, vagy fiaitok, lányaitok felnőnek... Mert év­ s mincsi­m nmmm századok óta úgy volt ebben a meden­cében, hogy esélyeinket, reményeinket mindig eltoltuk. És nemcsak időben, ha­nem a szó másik értelmében is. Ti sze­­paratisták! Hát illik-e az, hogy még egyetlen politikai párthoz sem csatlakoz­tatok? Hogy telketek még mentes a na­cionalizmustól, a sovinizmustól és az er­­kölcs többi himlőkiütésétől? Csak szop­tok, egész nap szoptok, aztán telerak­játok pelenkáitokat azzal, amivel mi ezt a kort megnevezzük! De nehogy azt higgyétek, hogy a ti születésetekkel kimerült a hónap ese­ménynaptára! Nemrégiben tetemrehí­­vás is volt. Lezajlottak a bécsi döntés 50. évfordulójához kapcsolódó emlék­szertartások. Köszönöm érdeklődésete­ket, túléltük őket, csak néhány szobor­ral és márványtáblával lettünk ismét szegényebbek. Őszintén mondom nektek, mivel a diktatúra korában annyi dia­dalünnep létezett, az ember lelke szinte már szomjazott az ilyen gyászünnepség­re. Megkaptuk, és remélem, most már minden évben megtartjuk, hisz az egész­séges társadalom igényli a katarzist. Ha már üresek a boltok, legalább a hiú er­kölcs fene nagy kendője legyen teli! Jaj, majd elfelejtem mondani nektek, hogy megkezdődött a tanítás, amiben hat év múlva, ha Isten megsegít, nektek is részetek lesz. Miért ne, az iskolák struktúrája alig változott, s azt mond­ják az öregek, ami régi, abban bízni lehet. Nem, nem, a robbanások nem az oktatásban, hanem gyárakban történtek! De min jár az eszetek? Miért érdekelnek benneteket a szukák? Vagy úgy, a SZU­­KÁK! Ez a szó itt mifelénk terjedt el, és állítólag azt jelenti, hogy Szeptemberben Újra Kezdjük Átalakítási Kísérletein­ket. Hallom, Temesváron, Konstancán már történik valami ebben az irányban. Ja, kedveskéim, aki nem koraszülött köztetek, az a Mérleg jegyében jött vi­lágra, amiről csillagjóslás nélkül tudni kell, hogy két serpenyője van és bil­leg... JUHÁSZ ZOLTÁN NEM LEHET DEMOKRATIKUSAN ALKALMAZNI SEM... Mint tudjuk, az elmúlt hónapban Székelyudvarhelyen gyűltek össze a MISZSZ tagszer­vezetei országos tanácskozásra. Ezt újabb országos megbeszéléssorozat követte, augusztus 24—26 között, ezúttal Szatmáron. Az üléseken fölmerülő problémákkal kapcsolatos kérdé­seinkre válaszol VARGA ATTILA, a MADISZ parlamenti képviselője. — Nem először merül föl MISZSZ-ta­­nácskozásokon egy politikai párt kivá­lásának szükségessége a szervezetből. Mi erről a véleményed? — Valóban nem először merül föl, s mondhatnám, hogy még mindig embrioná­lis állapotban van, noha reális az igény egy pártszerűen működő szellemi mozgalomra, ami körülhatárolt ideológiai programmal bír és következetes politikai stratégiát kö­vet. Mind az RMDSZ, mind a MISZSZ lé­nyegében széles tömegeket átfogó érdekvé­delmi szervezet, s mint ilyen, irányvonala­s politikus kellene hogy legyen, ám a nem­zetiségi érdekvédelem a jelen körülmények között már eleve politikus magatartást kö­vetel. E kettősséget lenne hivatott megszün­tetni a születendő politikai vonulat, amely az erdélyi magyarság politikai életének tel­jes spektrumát átfogná. A már meglévő magyar pártok, mint a Kisgazdapárt vagy a Kereszténydemokraták nincs hogy ma­gukra vállaljanak ily átfogó szempontokat, erre csak egy liberális színezetű, erős elvi alapokon nyugvó párt lehet képes. Meg kell vallanom, túl szilárd elvi alapjai nin­csenek sem az RMDSZ-nek, sem a MISZSZ- nek, s ennek oka talán épp a politikus— apolitikus kettősség. . . Kapcsolatba hozható-e ez az elvi labilitás azzal a félreállítással, amit a prefektusi hivatalok kinevezése alkal­mával szenvedett el a romániai magyar­ság az ország több megyéjében, köztük Szatmáron? — Csak részben. Belső elvi ellentétek érdekvédelmi állásfoglalásban nem kapnak teret, a parlamentben az RMDSZ-szenáto­­rok és -képviselők mindig egységes állás­pontot képviselnek, inkább hatékonysá­gukkal van baj. Miután megszületett az antidemokratikus döntés arról, hogy a kor­mány nevezze ki a prefektúrát, a szaka­szonkénti kidolgozásban tovább folyt a küzdelem egy valamelyest demokratiku­sabb színezetért, így javasoltuk, hogy ve­gyék figyelembe a megyei politikai erővi­­szonyokat, és a lakosság etnikai összetéte­lét, de mindkét javaslatot a parlamenti többség elutasította. — Ezzel kapcsolatban,­­ elsősorban a jövő felé tekintve milyen következteté­sekre jutott a szatmári MISZSZ-tanács­­kozás? — Megfogalmaztunk egy állásfoglalást, a­­mit szeretnénk a román ifjúsági szerveze­tekkel közösen aláírni. Ennek lényege, hogy maga a politikai döntés, amit a kor­mány hozott az átmeneti időszakra, anti­demokratikus, autokrata, tehát nem lehet demokratikusan alkalmazni sem. Nem le­het vita tárgya például, hogy Szatmáron 3,4, vagy 5 képviselőre jogosult a magyar­ság a prefektusi hivatalban, amikor az erőviszonyok a májusi választásokon ki­kristályosodtak. A helyi Front kijelentette, hogy nem kíván egyetlen magyarral sem együtt dolgozni. Ilyen körülmények között lenne-e eredménye ha a látszat kedvéért ott ülne egy vagy két képviselőnk? Jelen­léte csak a hatalom önigazolását szolgálná. — Mégis, nagyon nehéz időszakot él a magyarság. Nem gondolod, hogy jö­vőbe vetett bizalma még jobban meg­rendül, ha a helyhatósági szervekben alig van jelen? — Átmeneti időszakról van szó, ami va­lóban nagyon nehéz lesz, de egyben meg­szilárdul ellenzéki státusunk, álláspontjaink szilárdabbakká válnak. A MISZSZ állás­­foglalásában felkérte a kormányt, hogy a továbbiakban tartózkodjon a hasonló anti­demokratikus intézkedésektől amelyek tel­jességgel visszafordíthatják az amúgy is lassan beinduló demokratizálódási folya­matot, visszavetik Romániában az általános helyzet konszolidálódását, s aláássák az or­szág nemzetközi presztízsét. Kérdezett: GÁL ÉVA EMESE NEM TESZNEK LE KilVETEEÍSiilíl (Folytatás az 1. oldalról) — Ha megengedné,püspök úr, én ezt kiegészíteném: a Farkas utcai kollégi­umnak az Erdélyi Református Egyház­­kerület a jogszerinti tulajdonosa, erről nem mondhatnak le! — Egyházkerületünk volt tulajdonáról van szó, amit államosítottak és átírtak az állam nevére. Mindazonáltal a reformá­tus középiskola beindulásával egyidőben nem teszünk le a januárban több egyházzal együtt megfogalmazott követelésünkről, hogy visszakapjuk államosított iskoláinkat­— Tóth József szenátor úr helyszíne­lő megállapítása szerint is, a régi kol­légium épületében, amit a Sincai lí­ceum bentlakásnak, a Viitorul sportis­kola pedig főként testedzés céljaira használ, s ez utóbbi akár ki is vonulhat­na onnan, még így is sok üres, kihasz­nálatlan, bár nagyon lerombolt terem, helyiség van. Nem kellett volna már a jóváhagyás kézhezvételekor, a tanévzá­rás idején keményebb eszközökhöz nyúl­ni, hogy érvényt szerezzenek a minisz­tériumi döntésnek? — A helyi szervekkel való tárgyalás fo­lyamán ezt közöltem velük, hogy amenyi­­ben nem biztosítanak helyet az iskolának, ezt vallási diszkriminációnak fogjuk te­kinteni, és közbenjárásra fogjuk felkérni a Genfben székelő Református Világszö­vetséget és az Egyházak Világtanácsát, amelynek vezetőivel augusztusban Genf­ben tárgyaltam, és akkor leghatározottab­ban megígérték, hogy amennyiben ennél az iskolaügynél akadályok lépnek fel, akkor nemzetközi síkon felemelik szavukat. — Önök mégsem folyamodtak hozzá­juk. Miért nem? — Mivel ideiglenes megoldás született, ezzel még várunk. Részükről továbbra is élénk érdeklődés kíséri az iskola ügyét, mi több, a külföldi testvérek folyamatosan küldenek nekünk iskolai felszerelést, és ha további akadályok merülnek fel, akkor abban ígéretük szerint közben fognak jár­— Lesz-e tehát tanévnyitás a kitű­zött napon? — A leghatározottabban mondom: lesz! Október elsején, délelőtt 10 órakor a Far­kas utcai templomban istentisztelettel kez­dődik a tanév, majd utána a tanítás. Éppen ezért kérjük azokat, akiknek a felvételi vizsgája sikerült, hogy a hét folyamán, szeptember 28-ig, iratkozzanak be a Pro­testáns Teológiai Intézet Győzelem téri székházában. — De a bentlakás helyzete még tisz­tázatlan. Mi a teendő? — Akkor az élő gyülekezet bentlakásait vesszük igénybe, vagyis ideiglenesen ko­lozsvári hívőinknél fogjuk elhelyezni a vidéki tanulókat. Megható volt az a hoz­záállás, amivel ifjak, családok eddig is segítettek az arra rászorulókon, és a jó ügy érdekében, Isten nevében, hisszük, ezután sem fogunk csalatkozni. A CSILLAGOS (Folytatás az 1. oldalról) profanizálásával foglalatoskodó szerzővel nem lehet vitába szállni. Ország—világ lát­tára az ottani eseményeket, a világsajtóban félelmetes hatású fotóriportok jelentek meg a dorongos bányászok és segítőik ténykedé­séről, és akkor jön egy nagyváradi „szemta­nú”, aki elkezdi magyarázni a saját változa­tát! Ami pedig a Gazeta de Vest szerzőgárdá­jának „bizonyítványát" illeti, hát le a kalap­­pali!), a személyeskedő fércmű kategóriájá­ban akár díjat is nyerhetne ez az írás. Vi­szont ha egy szakavatott lapkiadó egy ilyen írást talál az asztalán, elegáns mozdulattal a papírkosár felé lendíti... Ám ezzel még nincs vége a „mulatságnak". A hatodik oldal első hasábján a Nagyvá­radon megjelenő Ardealul című lap került a boncasztalra. Közvetlenül utána a sajtószem­le következik, és természetesen, egy Adrian Paunescuval készült interjú néhány részlete. Csak sajnálni tudjuk, hogy az „ollózás" vé­gére már nem biggyesztették oda a meghívót is, a sokat nélkülözött költő újabb Bihar megyei szereplését megelőlegezendő! Csakhogy az igazi nagy „slágert" stílszerűen az utolsó oldalon olvashatjuk, mégpedig a Vatra Ro­­maneasca kulturális szervezet szeptember 8-án (és nem 9-én, ahogyan Stelian Vasiles­­cu úr tudja!) megtartott nagyváradi találko­zójának kapcsán. Eme összeállítás a dölyfös melldöngetéstől (Radu Ceontea úr mondja: „Nem én voltam erős, hanem Domokos Géza volt gyenge"), a történelem felületes ismere­tén át, egészen az uszításig (Tőkés Lászlót ki kell utasítani az országból!), a nagyvára- TÍZES MÖGÖTT­ ­i Területi Televízió létjogosultságának megkérdőjelezéséig, a Bihari Napló Kiadó­­hivatal kikezdéséig, és főként a felfokozott magyarellenes érzelmek nyílt fitogtatásáig, sok mindenről árulkodik. És ily módon az el­ső oldalon meghirdetett nyíltság, a nemzeti­ségi és a politikai tolerancia karikatúrájává válik!) Viszont a ké­rdés vá­ltozatlan: ki­nek használ mindez? Kinek használ az manapság, ha Bihar megyében egymás ellen hergelik az ott béké­sen élő nemzetiségeket? És egyáltalán: miért kell most szánt szándékkal megrontani a köz­hangulatot? Bátorkodunk azt hinni, hogy a Bihar megyei Prefektúra HIVATALOS LAPJA Ilyesmit nem kellene hogy felvállaljon. Hiszen ezt az áldásos szerepet már felvállalta egy­két túlbuzgó bihari kiadvány... Vajon,a köz­­tiszteletben álló megyei főprefektus, Petra Ungur úr, hogyan vélekedik a meghirdetett programtól való meredek „elhajlásról", és mit érzett, amikor végigolvasta a fent emlí­tett oldalak anyagait!? Kétségtelen, hogy e kérdésekben is világo­san kellene látni. Annál is inkább illene tiszta vizet tölteni a pohárba, minthogy a marosvásárhelyi és a bukaresti véres esemé­nyek mindenkit el kellene hogy gondolkoz­­tassanak. Vagy mégsem...? Talán egyesek azt akarják, hogy tovább folytatódjon, Bihar megyében is az esztelen politikai boszorkány­üldözés?! Már előre beleborzong az ember, ha belegondol, hogy még mi következhet e­­zek után. Esetleg vannak olyan emberek (vagy csoportok), akik azt akarják, hogy Nagyvárad legyen a második Marosvásár­hely?? A Hét 39. számából Annak a hétköznapi csodának, amely­nek ezekben a napokban Sepsiszentgyör­­gyön és Zágonban részesei lehettünk, a szilárd alapja mindezeken túl a nagy feje­delem szerény kamarásának írástudói éto­­­sza, az az étosz, amely nem tételesen fo­galmazódott meg, hanem a természeti je­lenségek magától értetődőségével sugárzik (Mikes Kelemen) minden sorából. (Gálfalvi Zsolt) • Bármilyen élettér, bármilyen ok­ból történő feladása demográfiai űrt hoz létre. (László József) • Aki elmegy, ne fe­ledje, hogy akik itt maradnak, egy ember­rel védtelenebbek. (Szász János) • A Kö­tődések és a Család is velem marad vég­leg, habár sokan akarták megvásárolni. Minden olyan képemhez ragaszkodom, amelyikhez különösen erős élmények fűz­nek, mint az a szárhegyi látomás a temp­lom előtt vagy a család emlékei. (Balla Jó­zsef) • Nem szeretném, ha a főiskoláról olyan növendékek kerülnének ki, akik meg tudnak ugyan rendezni egy előadást, de egy jelenetet soha. (Tompa Gábor) • Ha az állam szuverenitását és sérthetetlen­ségét emlegetik, értem, miről van szó. Nem értem azonban, ha mindezt a nemzet fogalmához csapják. Az egyén szabadsága és függetlensége számomra világos. Mit je­lent azonban, ha ugyanezt a nemzetre vo­natkoztatják? (Miroslav Kusy) • A peda­gógia feladata az, hogy’ ne a középszert,­ hanem a kiválóságot célozza meg, pozití­van a teljesítményt, s ez végcélként az em­beri boldogságot is magával hozhatja. (Polgár László).

Next