Romániai Magyar Szó, 1991. június (3. évfolyam, 439-464. szám)
1991-06-01 / 439-440. szám
a SZEMÜNK ELŐTT AZ ISKOLÁK. ••• A II. RMDSZ-kongresszusom, a marosvásárhelyi ifjúsági házban szokatlan, eleddig nem létező leltárt vehettek kézbe a megyei küldöttségek. A szövetség oktatási szakembere állította össze azzal a címmel, hogy Magyar oktatási hálózat — Romániában, 1990—1991. s megyénként a következő rovatok által foglalja össze az iskoláinkra vonatkozó tudnivalókat: sorszám / oktatási intézmény / posta cím / igazgató / szakképzett magyar tanerők száma / szakképzetlen magyar tanerők száma / tanulók száma I—IV-ben / V-VIII-ban / IX—XII-ben / az iskola önálló vagy vegyes voltára utaló megjegyzések. Legszívesebben ideírnám minden adatát, kommentár nélkül, hogy a nyers tények nyelvén, mindenféle propagandát mellőzve valljon arról, amit ’89 decembere után sikerült felépíteni a korábbi romokból, illetve ami hiányként, felemásságként és csonkán maradt lehetőségként segítség után kiált. Tökéletes röntgenkép ez az adattár a jelen pillanatról, amelyről ma még nem tudni, hogy pár hónap múlva nem lesz-e a nosztalgia visszavágyott szigete, hiszen még alig sejteni valamit arról, miként dől el a sorsunk, a készülő tanügyi törvény tükrében, gyermekeinknek lesz-e annyi esélyük, mint volt a 90/91-es tanévben? A listát tanulmányozván azért a pesszimizmus is nehezebben fog az emberen. Hiszen tényként veheti tudomásul: sok helyütt, ha vegyes formában is, de áll az anyanyelv vára. Ha a tanári karok olykor erős foghíjakról is vallanak, ha a líceumi oktatással nem is dicsekedhetünk különösképpen, előttünk állnak a konkrét iskolák: igazgatókkal, postacímmel. És minden lapuljon, minden megye végén az összesítés: ebből ennyi, abból amannyi. Különösen aggasztó a szakképzetlen tanárok helyenkénti aránya. Így máris ideírható, hogy Arad megyében a magyar tanerők egynegyede, Fehér megyében közel egyharmada, Bihar megyében az egynegyede, Hargita megyében közel egyharmada szakképzetlen. Ami megint más megfogalmazásban szinteszinte egyenlő a felületes tudással, az esélyegyenlőtlenséggel, a lassú, de biztos önfeladással. Az adatok birtokában bátran sugallhatjuk: kedves tanárok, akik még vagytok és akik még lesztek, karoljátok föl az említett megyédet, mert bár meglehet, hogy azok, akik most a hiányt ideig-óráig pótolják, nem örvendenek majd nektek e munkahelyínséges időkben, de a szülők, a tanulók annál inkább. S mivel kezünkben az adattár, pillanatok alatt a helységeket is leolvashatjuk róla, ahol a szakképzetlenek aránya messze túlnő a szakképzetteken: Nagyszintye, Simonyifalva, Zajzon, Datk, Nagymoha, Torockó, Bihardiószeg, Biharfélegyháza, Érszalacs, Kágya, Paptamási, Kiskereki, Asszonyvására, Érkörtvélyes, Tarján, Érszőlős, Siter, Micske, Gyimesközéplok, Csíkpálfalva, Csíkszépvíz, Csíkszentmihály, Csíkkozmás, Csíkmenaság, Csíkbánfalva, Csíkszentgyörgy, Kászonaltíz, Ditró-Orotva, Gyergyótölgyes, Csicsó, Balánbánya, Székelykeresztúr (gyermekotthon), Kőrispatak, Románandrásfalva, Kissolymos, Homoródszentmárton, Oroszhegy, Kányád, Varság, Derzs, Oklánd, Szék, Visa, Kririnyi, Csedreg, Tamásváralja, Hadadnádasd, Szér, Sándorhomok, Dara, Nagypeleske, Szárazberek, Szamoskrassó, Józsefháza, Géres ... És a Maros megyeieket nem is említettük, mert az erre vonatkozó adatok valahogy szemérmesen kimaradtak ... CSERE GÁBOR Romániai Magyar Szó melléklet június 1-2. 1991/21. HIRTUS JÓZSEF ATTILA Világosítsd föl Világosítsd föl gyermeked: A haramiák emberek; a boszorkák — kofák, kasok. — Csahos kutyák nem farkasok! Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, de mind-mind pénzre vált reményt: ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt. És vigasztald meg, ha vigasz a gyermeknek, hogy így igaz. Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét — mivelhogy rend kell a világba, a rend pedig arra való, hogy ne legyen a gyerek hiába s ne legyen szabad, ami jó. S ha száját tátja a gyerek, és fölnéz rád, vagy pityereg, ne dőlj be néki, el ne hidd, hogy elkábítják elveid: nézz a furfangos csecsemőre, bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát. 193«. SZAPPANKULTÚRA A mai ember már úgy született, hogy nem tud meglenni írás nélkül. A börtönben talán az étel hiánya sem kínzott annyira, mint a papír hiánya. Hányszor emlegettük a kommunisták boldog börtönéletét, akik komoly és eredményes káderiskolákat rendeztek be a régi börtönökben! De ha véletlenül alkalmunk adódott ezt a hivatalosaknak felemlegetni, gúnyos röhely volt a válasz: Nem vagyunk bolondok ugyanazt a lehetőséget megadni az ellenségeinknek. De hát mikor az ember ráér és nagyon kíván valamit, azt valahogy mégiscsak megszerzi magának. Igen változatos formái alakultak ki odabent a papír pótlásának. Ilyenek, a primitívebb formák közül: Szappanba karcolni az írást. Rossz, gyorsan kopik a szappan, könnyen felfedezi a kutatás. Bakancs talpát bekenni a falról letörölt mészporral, arra írni fapálcikával. Rossz. Nem lehet sokáig mezítláb maradni. Orvosságos üveget megtölteni a reggeli úgynevezett fekete kávéval, az üveg oldalát bekenni nyállal kevert mészporral, hogy az írás fehér alapon fekete betűkkel tűnjön elő. Jobb, de még mindig igen könnyen felfedezhető. Egy fanatikus társunk egy széttépett lepedő arasznyi darabjait varrta össze drótból készült tűvel, arra írta az angol nyelvtant hipermangán oldattal. Nagyon nehéz volt rejtegetni, végül «1la kapták. Igényes kultúremberek magasabb rendű technikával dolgoztak. Ennek tökéletesített formáját sikerült néhány év alatt kidolgoznom. Leírom, emberbaráti szeretetből, ki tudja, ki veheti még hasznát. Havonta járt egy fél tenyérnyi fekete mosószappan. Néha két hónapra egyszerre adták ki, akkor egy egész tenyér nagyságú és vastagságú darabhoz lehetett jutni. Ha ezt az ember gondosan megőrizte egy-két hónapig, kőkeményre száradt. Akkor a vaságy élén tükörsimára lehetett csiszolni mindkét oldalát, s megvolt a palatábla. Az ételben gyakran kaptunk fejről és lábszárról lefőzött mócsingot, de szigorúan tilos volt csontot is beadni vele. Szerencsére a konyhán dolgozó boldog közbűntényesek nem voltak mindig elég lelkiismeretesek, s néha az ételben felejtettek egy-egy kincset, valami kemény csontdarabot. Ebből aztán mindent lehetett gyártani, amit csak a legigényesebb ipar megálmodhatott: tűt, kést, kötőtűt stb. így jutottam én egyszer egy valódi gyémánthoz, egy egész kisujj nagyságú kemény lábszárcsontdarabhoz. Ennek az alaktalan, tehát nem is gyanús csontnak az egyik végét gondosan megmunkáltam. Gombostűfej alakú, nagyságú és simaságú hegyet csiszoltam rá. Ezek után már az irodalom minden eszköze rendelkezésemre állt. Ha ugyanis a kellőképpen elkészített szappanra rálehelsz és gondosan elsimítod, egységes matt felületet kapsz. Ha erre vigyázva, simán írsz a csont megmunkált végével, az fényes nyomot hagy a matt felületen. S ha kellő szögben fordítod a fény felé a szappantáblát, minden nehézség nélkül olvashatod az írást. Aztán elég rálehelni, elsimítani, s kezdheted élőlről az egészet, a végtelenségig. S ami a legfontosabb: ha jön a kutatás, egy óvatlan pillanat elég, hogy nyálas ujjal végigtöröld a táblát a zsebedben, s az őr már csak a leghivatalosabb állami szappant találja nálad. Az én irigyelt, előkelő szappanomra 80 szó fért rá! Mi mindenre lehetett azt felhasználni! 40 angol szót lehetett róla egyetlen alkalommal megtanulni. A nyelvleckét jól ki tudta javítani lelkiismeretes angoltanárom. Verset tanulni, nem csak emlékezetből. Levelet írni a hazaiaknak, s idejében nyomtalanul letörölni, nehogy valaki elolvassa. A legnagyobb mégis az volt, mikor egyszer Szamosújvárt, egy 80 személyes cellában elhatároztuk, hogy vígestélyt rendezünk. Persze, románul, ők tették ki a cella lakóinak 80 százalékát. Egy hétig mindenki költött, nótát szerzett, volt, aki ruhát varrt, női ruhát zsebkendőkből. S mindezt „titokban“, hogy a szomszéd ágyban lakó ne tudja, mi készül. Volt köztünk egy galaci újságíró, az készítette a prológust, ügyes rigmusokban szellemesen megverselte a cella minden tagját. Ekkor érte csúcstechnológiámat a legnagyobb megtiszteltetés. Igaz, előzménye is volt: Pár héttel azelőtt Eminescu-ünnepélyt tartottunk, azon én is elszavaltam a költőnek egy kedves kis versét, s ez a galaci kollégának nagyon megtetszett. De a döntő szempont mégiscsak egyedülálló minőségű szappantáblám volt. Ennek köszönhetően engem méltatott a hosszú prológus elmondására. (Nem volt kis feladat, nyolcvan nevet csattanós jellemzésekkel egy szuszra bemutatni.) A legsötétebb sarokban volt az ágya, odahúzódtunk a szappantáblámmal, ő diktálta, én írtam, aztán szépen megtanultam, letöröltem, s írtam a folytatását, öt tábla telt meg vele. A kitűzött estén összehúztuk az ágyakat a terem végében, mindenki odakuporodott, négy emelet ágy magasságban, s mikor végigszavaltam a verset, gurultak az emberek az ágyakon a kacagástól. Igaz, másnap három szervezőt jól elvertek, de még azok se bánták. (Én nem voltam köztük.) Hiába, a kultúráért fizetni kell. Még a szappankultúráért is. VARGA LÁSZLÓ Mellékletünk C oldalán: RAFAEL MUNOZ PALACIOS SI KISEBBSÉGEK EURÓPÁBAN PROBLÉMÁK ÉS MEGOLDÁSOK A KÖLTŐGRAFIKUSÚJSÁGÍRÓ... Gál Éva Emese linómetszet-kiállítása nyílt meg nemrégiben a Kolozsvár- Külső Református Egyházmegye főtéri esperesi hivatalában. A kiállítás szervezője ezúttal a Kelemen Lajos Műemlékvédő Egyesület, mondhatni annak első ilyen jellegű akciójaként, és nem is véletlenül: a költő-grafikus-újságíró (lapunk szatmári munkatársa) Gál Éva Emese, kinek grafikai lapjaiból már ízelítőt nyújtottunk olvasóinknak, Erdély magyar műemlék kincseinek megörökítésére válalkozott s így — a műemlékvédő intézmény nevének említésével — szándékok és célok szerencsés találkozásáról szólhatunk. Ezen túl — és ez már a művész kizárólagos érdeme — erdélyiségünkre, önmagunkra-magyarságunkra ismerünk e világos-levegős szerkezetű, nem is részlet-, de egész hűségre törekvő grafikai lapokon. Isten adjon erőt, kitartást Gál Éva Emesének nehéz szép vállalkozása véghezviteléhez. Még nem csak a szavainkat — Kányádi Sándort parafrazálva —, nekünk a köveinket is be kell gyűjtenünk jövőnk, megmaradásunk, szellemiségünk bizonyságaképpen. MIKLÓS LÁSZLÓ A csíksomlyói katolikus kegytemplom — 1989 A keresdi Bethlen kastély, 1991 A csíkrákosi katolikus templom — 1990 A borosjenői várkastély — 1990 Hogyan kerül egymás mellé e két név — kérdezheti az olvasó. Az erdélyi vallásos magyarság két püspöke: az egyik halott, a másik aktív személyiség, az egyik katolikus, a másik református? Magyarázatként csupán néhány szót. Gimnáziumunk a múlt évben Márton Áron püspök nevét vette fel, és hogy a névfelvétel ne csupán formális aktus legyen, fontosnak tartjuk a nagy erdélyi püspök személyiségét, eszmeiségét megismerni, megismertetni a tanuló ifjúsággal, adott esetben hozzá is járulni a még távolról sem teljesnek mondható Márton Áron-kutatáshoz. Így született meg többcélú ötletem: Márton Áron emlékét kutatni a csíkszentdomokosiak körében (immár 20 éve végzek itt néprajzkutatást is), úgy, hogy tanítványaim közül is beavassak, tapasztalataim szerint, a kutatómunka szépségébe, örömébe. Erre vállalkozott Herta Mikola, akit ma örömmel tekintek munkatársamnak, aki ma, az eddig megjelent Márton Áronról szóló könyvek adatait is kiegészítő, esetenként tudományos igénnyel kiigazító 28 oldalas szakdolgozat szerzője. Módszerünk, munkánk, ha nem is felel meg minden szempontból — a talán egészében ki sem dolgozott a szakmai követelményeknek, mégis szóbeli történelem. Adataink több esetben is hitelesek,hitelesebbek és ellentmondanak a már írásban publikált néhány adatnak (ezekre most nem térhetünk ki). Még csupán annyit, hogy Márton Áron élő emlékét akartuk kutatni: milyen volt gyermekkora, ifjúsága, pappá, püspökké szentelése, kapcsolatai az otthoniakkal, meghurcoltatása, a család üldöztetése stb. Amikor a kutatómunka eszközét, a kérdőívet készítettük, nem gondoltunk arra, hogy esetleg valamelyik püspök elődjével vagy utódjával kapcsolatba hozzuk. És akkor hogyan is gondolhattunk volna Tőkés László református püspökre, egyáltalán szóba is hozni vagy társítani Márton Áron katolikus püspök nevét Tőkés Lászlóéval a mindig katolikus Csíkszentdomokoson, mely „kardinálist gyilkolt“ Báthori személyében, nagy püspököt szült Erdély magyarsága számára, és a jelenlegi püspökünket, Bálint Lajost, lelkészként szintén ez a falu indította magas egyházi pályája felé. Viszont amire mi nem is gondoltunk, a legtermészetesebben gondoltak ők, a szentdomokosiak, a két egyházi személyiség összekapcsolására, társítására, MÁRTON ÁRON - TŐKÉS LÁSZLÓ összehasonlítására, és ami ennél is több, olyanképpen tették, hogy szemléletük túlmutat két ember, két egyházi felekezet személyiségeinek összehasonlításán, mérlegelésén. Szemléletük alapján Márton Áron alakja számunkra még élőbbé, időszerűbbé vált úgy, hogy a két püspök, felekezeti különbözőségük ellenére, egymást nem árnyékolja be, ellenkezőleg, létük, tevékenységük, emberi és egyházi nagyságuk még érthetőbbé válik, legalábbis egy fontos szempontból: a paraszti gondolkodás és életvitel egyetemes gyakorlatiassága szempontjából. Túlzás nélkül fogalmazhatunk úgy is, hogy számunkra megható és tanulságos volt az a lecke, melyet a gyűjtés során egymás másságának, elfogadásából kaptunk az ilyenfajta ideológiából egyáltalán nem felkészült szentdomokosiaktól. Tiszta jóérzésük diktálta természetes emberi álláspontjuk felülemelkedett mindenfajta elméleten és előítéleten. Fontosnak tartjuk nyomatékosan megjegyezni, hogy írásunkban nem patikamérlegen történő megmérettetésről van szó, azt, hogy az ide- vagy odahajló magas szakvélemények, elbírálások mellett a személyiségek megítélésében, élő hatásukban a közember, és akinek a nevében szólunk, a falusi ember értékítéletének is súlya lehet. A továbbiakban őket szólaltatjuk meg a több mint 8 órányi magnós beszélgetésből egy csipetnyit válogatunk. „Márton Áron is azt akarta, mint most Tőkés László, ő is azt mondta, hogy a nép egy, csak megértés és szeretet kell, akkor megvan a békesség is. Tőkés Lászlónak is egy ilyen elhatározása van. Néztem őt a tévében, de még két olyan ember nem tudna előállni ebből az országból, mint Márton Áron és Tőkés László. Ő úgy védi (ti. Tőkés László) a katolikus népet is, mint a reformátust. Márton Áron is ezt csinálta, azért vannak lelki rokonságban. Ha még élne, Ő is meg merné tenni azt, amit Tőkés László“ (Szabó Árpád). „Tőkés László olyan, mint Márton Áron Ugyanolyan a gerincessége, s megjelenése. A nép összetartása, ezt akarta a papbácsi (ti. Márton Áron) is. Féltjük Tőkés Lászlót, ragaszkodunk hozzá. Nem számít, hogy milyen vallású, hanem az, hogy milyen ember és miért küzd. Mindenki úgy örül, amikor látja a tévében. Gondolja, hátha lenne jobb is. Márton Áron megvédte a zsidókat is, a románokat is, ott voltak az ortodoxok is a temetésén.“ (Márton Gergely). „Márton Áron és Tőkés László hasonlítanak egymásra. Tőkés László a nép oldalán van. Márton Áron püspök úr is ilyen volt. Egyenes ember mind a kettő. Amit elhatároztak, és amire felesküdtek, azért harcolnak. Ugyanúgy ragaszkodunk hozzá (ti. Tőkés Lászlóhoz), mert ő is szeret minket. A parasztember is megérzi, hogy valaki híres ember szereti, s akkor ő is ragaszkodik hozzá. Az nem baj, hogy református, ugyanazt az Istent imádja. Most ő az, aki hitet önt az emberbe. Közel érezzük magunkhoz. Elvárnánk ide, Domokosra, hogy természetbe lássuk, nemcsak a tévében. Prédikáljon nekünk! Képes volt kockáztatni az életét, nem hagyta ott a népét és a vallását.“ (Mákszem János). „Böjti imádkozásokon és Mária-siratókon imádkozunk Tőkés Lászlóért. Imádkozunk érte, hogy a Jóisten segítse meg ezután is a bajok leküzdésében. S ekkor elmondunk egy Miatyánkot s egy Üdvözlégyet.“ (Mákszem Anna) „Tőkés László püspök Úr jobban ki kellett álljon értünk, magyarokért, mint Márton Áron püspök úr, mert akkor nem volt magyarüldözés. Én itthon is imádkozom érte, de a templomban is imádkozunk. Amikor összeülünk, akkor név szerint is imádkozunk érte. Könnyes szemmel gondolunk mindig az ő sorsára. Nekünk ahogy van ő, úgy jó. Nem teszünk különbséget a vallások között. Mindegyik az Istent imádja.“ (Kedves Zsuzsánna). „Mindig imádkozunk Tőkés Lászlóért, ha olyan hely«« ''««gyünk. Mindenki nagyon dicséri, őrizze meg az Isten gonosz emberektől. Ha román ember lenne, és ilyen, akkor is tisztelnők. Nem pont olyan, mint Márton Áron, de ő is, amit mond, igazat mond. Minden nemzetet pártol. Márton Áron is cigányt, zsidót mindent, védett. A háború alatt megpártolta a zsidókat.“ (Márton Ida). „Halljuk a rádióban, hogy milyeneket mondanak róla, és nagyon fájlaljuk. Végtelen féltjük. És fáj, hogy ilyeneket mondanak reá. Ha megtámadnák... ? Csak sírnánk, s imádkoznánk érte. Többet... nem tehetnénk. Az egész falu szereti, mindegy, hogy milyen vallású, csak maradjon meg nekünk, és legyen.“ (Kedves Zsuzsanna). ... Idézhetnénk a vallomásokat még sokáig, hisz nemcsak gondolatiságuk, de nyelvi megfogalmazásuk is lenyűgöző. Viszont ennyi is elegendő ahhoz, hogy egy- két következtetést megfogalmazzunk. Kétségtelen (és mindezt a teljes anyagunk ismeretében mondjuk), hogy Márton Áron püspök Úr alakja ma már több mint ember, több mint püspök. Ő már szentté avatása előtt szentként él a homokosiak legtöbbjének tudatában. A megítélése viszont, és csakis a gyakorlati élettel szorosan összefonódott ember tud így ítélkezni, valós, általuk érzékelt értékeken nyugszik. Márton Áron szent mivolta nem elvont, eszményítésének nincs misztikuma, inkább legendás, ami a róla fennmaradt tudás szóbeliségével indokolható, viszont értéke kétségbevonhatatlan. Érzik és mindig érezték a másságát, a nagyságát, ezekben az értékekben viszont saját létbiztonságuk szavatolását látták. Csakis így tudjuk megérteni azt, ami számunkra meglepő, számukra pedig egészen természetes és mentes minden elfogultságtól: a Tőkés Lászlóval való rokonítás. Mindkét püspökben felfedezték, megérezték, maguk meglátása szerint a nemzetiségi, vagy felekezeti hovatartozástól mentes, egyetemes vezéregyéniségek alap vonásait: bátorság, hősies, konok kitartás, hűség, az egyszerű ember szeretete, saját népe, a nemzetiségek, a szorongatott helyzetben élő emberek sorsának, védelmének felvállalása. DR. BALÁZS LAJOS tanár, HERTA MIKOLA XI. D. o. tanuló (MÁRTON ÁRON GIMNÁZIUM, Csíkszereda)