Romániai Magyar Szó, 1991. július (3. évfolyam, 465-490. szám)
1991-07-06 / 469-470. szám
•• •••• MILYEN IS EGY TANÚKÖNYV ? (2.) Balla Zsófia új verskötetén• is ott a stigma: INDEX. TILTOTT KÖNYVEK SZABADON. Mintha legalábbis harsány hajtogatás, fojtott sziszegés, ökölrázás, gyilkos handabanda fröcsögne az egyébként „jó minőségűként“ is silány dézsi vagy bakói papírlapokról. Mintha a tiltakozásnak és értékállításnak ez a halk és/vagy magabiztos formája, a nyílt politizálástól merőben független, csak az etikai tartalom révén aktualitást nyerő hang föl sem csendülhetett volna, ha nem érkezik el a szabadnak remélt lélegzetvétel és az alternatívnak áhított lehetőségek ideje. Vegyünk mély lélegzetet, nyugodjunk meg, hogy A páncél nyomai akkor is megjelent volna, ha történetesen még pár évvel tovább tart a lehetetlenség. Valószínű, hogy a látszólagos deffenzív tartás jó csapda, jó fegyver. Hiszen a páncél nyomán felvirágzó seb, a sérülés ezernyi jele a szótlanság erejénél is jelentősebb érv. Bizonyíték. (kisgyörgy) • BALLA ZSÓFIA: A páncél nyomai, Kriterion kk., Bukarest 1991. Átmegyünk illusztrációba, állunk a Főtéri szobor előtt, mutatjuk, milyen nagy, milyen kicsik vagyunk, csak embernyik. Megyünk a Szamos-parton, mint sétáló kolozsváriak, polgárok, néhány jó magyar. Dacosan fölszegve az állunk vagy le, attól függ, mit akar a fotós kihozni: büszke népet, dacost, emeltfejűt, zsenit? Vagy feketében forgó, karikásszemű szökevényt, félrészeg bújdosót, legyintve élőt? Állunk a Fellegvár tetején, térdig panorámában, piros háztetőkre nézünk, a kép nem mutatja, amit mi látunk: a kertben lángoló csalánt, sok-sok lerontott régi házunk. Megyünk az utcán. Járunk. Ez az! Lakosságot adunk. Honos írót, értelmiségit, mikor mit, nyájas vendéglátó embert, erdélyi ismerőst, barátot. Eljött valaki néhány percre, néhány rettenetre. És a szívünkbe és a vesénkbe látott. 11. Átmegyünk illusztrációba. Csak úgy vagyunk. Úgy létezünk, mint bútorok egy régi házban, kertben, fásszínen, kiaszottan, kirágva, csupa érték. Jaj megnéznek, sajnálnák, hogy betelt a mérték! Hogyan lehet kibírnunk mindent? Kérdik a legjobb akarattal és legjobb fényképezőgépekkel. A legjobban illusztráljuk a történelmet, a kihunyt vulkán kráterében sétál egy madár. Kék a szárnya, zöld a lába, láva fölött jár. Csuda színes képünk van! Piros orcánk! dallamos dalainktól csak úgy zeng az ország. S a milliónyi öltéssel varrott párnák, térítők tollászkodnak a villanófényes napon. Amíg itt kárálunk a kendermagos képen, fent köröz a héja, sas, ülü. A versben csupa szép nő, anya, almacsóka, harmatos ölű. Csupa régi sétapálca, kamásli, régi nyelv: becs, becsek. Beállunk a városképbe s én egy anyanyelvű verset bégetek. *- ■^mfflP'T**'*****^ Utazások Mert egyszer már „bedugultunk“, elhúzódtunk, ahová lehetett, bújtunk pótcselekvések hullámbádogja mögé, tarkoltunk ezt-azt, bidonville-quartier várta a „második műszakra“ a munkást, a műszaki szakit, a mérnököt, a faluról beáramlottakat is, hogy fölvegyék a „mihesnapi gúnyát“: murkot, répát, retket, paradicsomot termesszenek — s bosszankodjanak a tolvajok miatt... Mások „pinceklubba“ tömörülve várták a világvégét — azaz: az „éra“ letűntét, elbújva a világ elől, bor mellett búsongva, mulatva, politikai vicceket mondva s félelem nélkül (?) kacagva rajtuk, ekként engedve ki a felgyülemlett feszültséget az idegek forrongó „kazánjából“ — ez a szép képzavar az agyat szeretné „érzékeltetni“ —, mindenképpen szabadulni szerettünk volna mindennapi szorongásainktól, valahogy, valamiképpen. Akik nem bírták, alkoholistákká váltak, elmenekültek, vagy megpróbáltak kitörni a vasburokból s cselekedni — ellenállni. Kevesen merték vállalni ezt, a zöm kénytelen-kelletlen élt tovább a diktatúra szkizofréniájában. Hogy miközben tudva tudom, látva látom, tapasztalom (mert hiszen a bőrömön érzem!) azt, ami van, a hatalom minden eszközzel igyekszik megingatni én-tudatomat, megzavarni identitás-tudatomat, belém szuggerálván: jól van, így szép, így nagyszerű, sosem volt jobb dolgod, nagyok vagyunk, hatalmasak vagyunk, mi vagyunk az egyetlen igazságos és méltányos társadalmi rend a világon... S a többi. Sokakban sikerült is megingatni hitét a valóságban, a változásban. Legtöbben azonban, ha voltak is tétovázó lépéseik, nem hitték el a minden képzeletet felülmúló blődséget. Az utca embere vigyázott magára, de nagyon élénken figyelt — azt leste, mikor gyengül meg már egy picikét a szorítás, hogy azonnal ránthasson egyet a pórázon. És az utca embere döntött, az utcán, döntött félrevezetve, a választáson. Illetve döntött, a valós helyzetet felismerve ott, ahol nem sikerült ismét és ismét félrevezetni őt!... Amikor a nép „politizált", általában szélsőséges esetnek számít, legalábbis minálunk. Nyugaton más, ott bárki bármikor politizálhat, mert biztonságban tudhatja magát, a demokratikus államrend törvényei adják meg jogát a szabad véleménynyilvánításhoz, és ugyanezek védik is meg őt attól, hogy a más véleményűek esetleg bunkókkal támadjanak rá. Nálunk a „politizálás“ egybefonódott a manipulálással, a félrevezetéssel, a dezinformálással, s kihasználva az iszonyú tájékozatlanságot, a történelmi ismeretek fantasztikus hiányát vagy hamis voltát, az elemi indulatokra s „hevekre“ apellálván a „forradalmi“ hullámlovas csoport, mely gyorsan meglovagolta a helyzetet, kihasználta a hatalmi űr keltette bizonytalanságot, úgy befészkelte magát a legfontosabb pozíciókba, s oly kitartóan „építi“ hálóját hatalma megszilárdítására, a régi, de nagyon hasznos — mármint nekik hasznos — fiúk „mozgósításával“, hogy a nép teljesen ledermedve ámul. Mi ez? Mi történik? Hát akkor mire volt jó az egész? És most mi lesz? És a nép szépen visszaesik a közönybe. Mindennap nem lehet tüntetni. Mindennap nem érdemes követelőzni, mikor úgysem ér semmit, nem mond le senki, sőt, megvádolnak, hogy hazaáruló vagy. Pedig májusban döntöttél. Nép. Pedig júniusban megint döntöttél. Nép. És egyértelműen nem szereted, ami itt és most van. Nép. Amikor Te utcára lépsz, ennyit szoktál tenni: 1. Beleegyezel valamibe, mert az a valami jó, megfelel neked, legitimzálsz valamit, igaz? Elkergetted a diktátort és bájos akadémikusát. Te kergetted el, nem azok a pulcsis legények, akik aztán szabadtéri színházat produkáltak neked, és szerepet is kaptál, néhány fiad — a golyó nem válogat? — odaveszett ... 2. Nem értesz egyet valamivel, azaz tiltakozol, azaz tüntetsz, vagyis kontesztálsz. Igaz? És, most figyelj: — hagyják. Hagyják, öregem, tüntess csak, amíg megunod, mert megunod te is egyszer, neked gyermekeid vannak, feleséged, és nicsak, sorba is kéne állni, mert van ez, van az, meg dolgozni is illik, fizetés, hm, emelődik... Tehát meggondolod, Nép, meggondolod ezt a mindennapos hacacárét. Sőt, néha már határozottan az idegeidre megy. Mert, mindig ott vannak azok, akik ügyesen gondolkodnak, hogy te soha semmit se tudj meg pontosan. Te csak féligazságokat tudsz, a valóságot mindig azután mondja meg valaki, de azt már hiába, úgysem hiszed el... Imigyen vernek át téged, hogy a végén már a magasságos mennybéli atyaúristenben sem hiszel, nemhogy a papjaiban, akik szintén emberek, éppúgy, mint magad, és ők is esendők és tévedhetnek, bár most nem volna szabad tévedniök... És akkor csak azt mondod magadban vagy akár teliszájjal is, Nép, egye meg a fene ott, ahol van, én többet nem kiabálok, én többet nem tüntetek, én torkig vagyok már mindennel... Ezt a tudósok úgy hívják, Nép, hogy a nagy társadalmi mozgások szupraszaturációja. A hatalom ködlovagjai meg a markukat nézik, fizess és megint belekapnék. (Lehet, úgy tudják: a markukban vagy!) Na, Nép, ezt akarták ők, ezt el is érték. És te ismét pofára vagy ejtve, tőled már mehet Temesvár, ahová akar, te visszaültél a padodba, nem politizálsz többet, egyelőre: hallgatsz. És forrong benned megint a düh, ez a fekete szurok, és megint készül benned a pokol... Majd elszabadulsz megint, amikor eljön az ideje. Addig is, figyeld csak türelemmel, hogyan semmiznek ki mindenedből ezek a kis hintabetyárok, hogy verik szét gazdaságodat, privatizálás címén letépik a foltot a fenekedről (kell nekik, cégérnek), s földjeidet is úgy osztják el, testvérig módra, hogy nekik jusson több. A vergődésedet röhögve nézik, mint ahogy kiröhögték Temesvárt is, udvari bohócaik kabaréját élvezve; kéjelegve figyelik, hogy „teóriájuk“ mennyire beválik ismét és ismét, ha nem értesz valamihez, dönts a saját javadra, és aztán magyarázd meg a pali madárnak, miért jó ez neki. Most azon hahotáznak, hogy otthon, a kis faludban hajbakapnak az emberek egy fél holdnyi föld miatt, nem is sejtve, kinek jutnak majd a tíz és száz hektárok!... Most azon röhögnek, hogy máris „kitermeled“ mindenfelé a nyakadba telepedő akarnokok, szarháziak diktatúráját, akik nappal feltűzik a zászlót a fenyőfára, éjjel leszedik, a fával együtt, aztán potomért vagy éppen ingyen, koporsót vágnak belőle s eladják neked öt ezresért, lakkozás nélkül; a következő éjjelen ismét kidől egy fa, és így tovább, míg fel nem dolgozták az erdőt; és Te még hálás is vagj nekik, hogy a nyakadba telepedve meggazdagodtak, összejátszottak a hatalommal, ők állítanak polgármestert, ők jelölik ki sírhelyedet is a temető szélén, mikor majd, elunva mindent, felakasztod magad... Sőt, azzal dicsekednek, hogy már a pap is az ő szájuk íze szerint prédikál a templomban!... Petőfi azt mondta, mikor vele is elbántak annak idején a választásokon, hogy nem Te vagy a hibás, és nagyjából igaza van. „... de én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit. A nép előttem szent, s annál is inkább szent, mert gyönge, mint az asszony, s mint a gyermek." Mit szólsz? Tényleg így volna, ilyen maradtál 1848 óta? Semmit sem okosodtál? Nem tanultál sorozatos meggyaláztatásaidból? Minden új nemzedéked megismétli elődei hibáit, tévedéseit? Jaj, Nép. Jaj, Nép. Tudod, „ezek“ hiába mind papolják: legyen társadalmi konszenzus, meg ez, meg az. Ha egyszer Te már azt mondtad rájuk: wax, akkor kész, pász, 600. Félnek tőled, nagyon. Én azt mondanám, még ne menj haza. Jöjj, Nép! Jöjj, Nép. Tégy valamit. Mert ha nem, bedugulunk megint... BÖLÖNI DOMOKOS BEDUGULUNK MEGINT? EGY KIS TÖRTÉNELEM A SZÁLAK A MAROS VÖLGYÉBE VEZETNEK Katona József drámájának alakjai, köztudomású, hogy részben valóságos, részben költött szereplők. Hogy az utóbbiaknál maradjunk, például Melinda alakja, ui. a történelem nem jegyezte föl Bánk bán nejének még a nevét sem, s Biberach, ama lézengő ritter is csupán a drámaköltő fantáziájának terméke, akárcsak Tiborc az együgyű nép „szószólója“. Ugyanakkor Melinda „fivérei“, Mikhál bán és Simon bán, kiknek családfáját Katona Kézai Simon mester 13. századi gestája alapján vezeti föl Hispániáig, valóban történeti alakok, ha nem is aragóniai származásúak. Azt nem tudjuk miven rokonságban álltak — ha egyáltalán kimutathat valamiféle vérségi kötelék — Bánk feleségével avagy a címszereplővel, de azt bizonyosan tudjuk róluk, hogy a Kacsics vagy Kachych nemzetség tagjai voltak. Ebből az adatból viszont az következik, hogy inkább délszláv eredetűnek kell tartanunk őket s családjukat, mintsem büszke hispánoknak. A félreértések elkerülése végett pontosítanunk kell: a történelem már régen kiderítette, hogy ama nevezetes összeesküvésben két Simon keresztnevű nemesember vett részt; az egyik az alább tárgyalandó Kacsics nembéli Simon, Mihály testvére; a másik Simon viszont Bánk veje volt. Ebből következően — ha igaz a szóbeszéd miszerint Bánk feleségét elcsábította volna Gertrud valamelyik rokona — akkor az asszony nem lehetett túlságosan fiatal, hamvasságát már megemészthette az idő, ur. anyósa volt az említett második Simonnak. Természetesen létezik kiút ebből a logikai szer tóból: az elcsábított és megcsúfolt fehér személy Bánk második/harmadik felesége kellett legyen. Ennyi kitérő, után forduljunk vissza kiindulási pontunkhoz: Kacsics Simont valóban ott találjuk a merániak elleni összeesküvés résztvevői között Bánk nádor (a király helytartója, tehát magasabb hivatalban, mint a korábbi horvát-szlavón báni méltósága, mellyel Katonánál szerepel). Tőre fia Péter (Petur) és a már emlegetett másik Simon, Bánk veje társaságában. A szövetkezést, talán, János esztergomi érsek is támogatta. 1213. szeptember 28-án a pilisi erdőben vadászgató víg királynői társaságra támadnak és felkoncolják a gyűlölt német aszszonyt. A király, ki épp Halicsba (azaz Galíciába) tartott hadjárat élén, sietve visszafordul a vérfagylaló hírre s menten törvényt láttat, karóba húzatja Peturt, azaz Tőre fia Pétert. A többi név szerint ismert résztvevő azonbansemmiféle súlyosabb büntetést nem kapott. Egyelőre ... Az, hogy a Kacsics nembéli Simon az összeesküvők egyike volt, maga a király állítja egy tizenöt évvel később kelt oklevelében. Simon bán, Mihály bán fivére — hangzik — „a korona gyalázatára és kisebbítésére hallatlan gonosz és vérszomjas cinkosokkal fegyveres összeesküvésre kelt, s a boldog emlékezetű Gertrud királynő, hőn szeretett feleségünk meggyilkolásában részes volt“. Ennek okáért mostan, tehát másfél évtizeddel a gyilkosság után, a király tanácsot tartott az ország - EGY RÉGES-RÉGI KRIMI - püspökeivel s báróival és közös akarattal elhatározták, hogy Simon bánt minden birtokától megfosztják, emezek pedig a koronára szánjanak vissza. II. András király az elkobzott földeket rögtön továbbadományozza a Tomaj nemzetségből származó Dénes fia Dénesnek, aki nem más, mint az ország tárnokmestere, vagyis a királyi kincstartó, s kinek birtokai eddig határosak voltak Simonnal. A tárnokmester jelentős földterülettel kerekítette ki birtokait —, valamivel terjedelmesebbekkel, mint amekkorát az 1991- es földtörvény juttatott a régi és az új gazdáknak.... . A Bánffi család őse — Dénes fia Dénes — 1228-ban ezek szerint Széplak és Gyeke nevű falvak birtokába jutott, melyek a Maros völgyében feküdtek (Szász Régentől észak-északkeletre). A határbejárás során derül ki, hogy Simon bán egykori (Torda és Doboka vármegyei) birtokai Marosvécs vára, Magyaró és Erdőszakáll nevű falvak mellett, terültek el, s az oklevél pontosan megjelölte a földterület kiterjedését E három helységet éppenséggel ez az 1228-as oklevél említi először írásos formában! Persze, bárkiben felmerülhet a kérdés: miért ilyen későn történik még a felelősségrevonás. Nem II. András nemes jelleméből fakad a tizenöt esztendős hátralék. A bűnök elévülését sem ismerték, de azt is le kell szögeznünk, hogy nem váratlanul felébredt, hanem tudatosan hosszú ideig ébren tartott bosszúvágy öltött testet Simon bán birtokainak elkobzásában. A kezdeményezés azonban nem a királytól eredt... András ugyanis, hogy egyebet ne említsünk, a jelzett esztendőben már régesrégen (1215-től) új és boldog házasságban élt Pierre de Courtenay konstantinápolyi latin császár leányával, Jolánnal. A késedelmes törvénylátás magyarázata a keresztes hadjáratban részt vevő királyi elfoglaltság mellett Magyarország zűrzavaros és bonyolult belső helyzetében keresendő A főúri csoportosulások („pártok“) többször is összeesküvést szőttek a központi hatalom ellen: András legidősebb fiát, a későbbi IV. Bélát tolták maguk előtt apja urával szemben. Ezért a király közvetlenül az összeesküvés után — 1214- ben — kénytelen volt kiskorú fiát megkoronázni, majd 1222-ben tényleges hatalommal is felruházni. Bélának juttatta — nem önként, hanem a Bélát támogató főúri párt nyomására — a Dráván túli területek kormányzását. A történészek véleménye szerint (Pauler Gyula, Wertner Mór, Hóman Bálint, Kristó Gyula, Fügedi Erik) a Simon bán elleni eljárás mozgatója IV. Béla, a későbbi király (1235—1270) volt, akinek sikerült rávennie apját, hogy határozottan lépjen föl anyja gyilkosaival és tettestársaikkal szemben. Béla ugyanis ott volt azon a végzetes pilisi vadászaton, hétéves gyermekként szemtanúja volt a történteknek, látta Gertrud lekaszabolását, és nagybátyja Bertold fejvesztett menekülését. Bánk bán — az akkor már halott nagyúr — ellen Béla csak 1240-ben jár el hasonlóan. Az oklevél bevezetője ilyesformán teremti meg a jogcímet a vagyonelkobzáshoz „Bánk, egykori bán, felségsértés okán összeesküdött ugyanis szeretett anyánk meggyilkolására, azon ítélettel, melyet közmegegyezés hozott ellene nem érdemtelenül, hisz nagyobb bosszúállásra lett volna méltó, összes javát elvesztette.“ SEBESTYÉN MIHÁLY Mit NEM kedvel a kolozsvári közönség William Shakespeare-t például. Meg Thomas Mann-t. A hasonló neveket tovább sorolhatnám. .. — . ... Úgy áll a dolog ezekkel a szerzőkkel, hogy — mint az Úr a langyossal — nincs a nézőnek e voll kezdenie velük. Talán nem eléggé vörösek (feketék, nem egyértelműen vidámak) szomorúak vagy soha nem voltak minálunk annyira „index alatt“, hogy pusztán emiatt megnyerjék a nagyérdemű szíves figyelmét. A tények minden kommentár helyett többet árulnak el: Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátéka Tompa Gábor rendezésében volt annyira jó, hogy már a pár szinte kötelező első játék után elriassza (!) a közönséget. Nem kulisszatitok, hogy a „technikai okok miatt elmarad az előadás “-kiírat a népszerűtlenséget hivatott leplezni... A kevéske sajtóvisszhangot leszámítva hasonló volt a sorsa az Ördögváltozás Csíkban, a Mária és a varázsló, valamint a Székely fonó, című előadásoknak is. Nincs már az a feszültségtér, amely 1989 decembere előtt jelentéssel töltötte fel mondjuk, az ókori tragédia konfliktusát vagy akár a legbanálisabb kiszólást. Mintha akkor mindenről tudtuk volna, hogy voltaképpen miről is szól. A szüntelen aktualizálási készség mindannyiunkat olyan szerepre kényszerített, amely a csökkent képességű túlélőé volt: megfigyelni és azt vélni csupán, hogy no igen, ez az volt. Jól odamondott! S ha mégsem, hát legalább azt is magyarul tette. A lassan kiküszöbölődő vákuum után arra ébredünk, hogy színház- és operaellenes hangulat van. Érthetetlennek hat például a Székely fonó magyarországi sikere: „Demény Attila bátran, s ami még fontosabb: koncepciózusan szakított a Székely fonó belterjes előadási hagyományával, s nemcsak felszínesen, amennyiben kiemelte a darabot a provinciális zsánerből, vagy ami aktuálisabb veszély, a népművészeti boltok hamis világából, hanem éppen a tartalmilag döntő ponton, kifelé is befele is áttörte a hagyományos határokat, a székely fonót egyrészt világszínpaddá, másrészt az emberi lélek és kapcsolatok mélyrétegeinek színpadává tette.“ (Fodor Géza: A kolozsvári Magyar Állami Opera vendégjátéka az Operaházban). A politikai kontextus feszültségtere híján, a Shakespeare-előadásban is hajdan aktuális üzenetet kereső túlélő-mentalitás csődje miatt, csupán elcsodálkozik a kolozsvári néző azon, hogy sikeres volt az Ahogy tetszik-előadás Szegeden és Kisvárdán. .. A „színház az egész világ“-elv rezignált filozofikuma tán soha nem hordozott annyi semleges érvénytelenséget, mint itt és most. A mágnásmiskák, cirkuszhercegnők, de még a Shakespeare-darabok helyébe is himnusz-betétekkel oldott véres ótestamentumi történetek kellenének. Színház? — legyint a kolozsvári nagyérdemű. Király László szavaival megtoldva: „ . .. ugyan, hol van mindettől a valóság?!“ KISGYÖRGY RÉKA JÁNOSKA/ GYÖRGY Túl Szent Bertalanéjeken A máglya rég elhamvadott, kihunyt a welszi tűz, az ötszáz bátor bárd halott — de érzik még a bűz, évszázak éjszakáin át még hallani a dalt: elnémít pénzcsörgést, imát, fanfárt, koldus-ricsajt; sírjuk sincs, holt költők szavát hallják hajcsárok, satrapák, s gyűl arcukon a ránc, torkukban gyűl a félelem: túl Szent Bertalan-éjeken vár rájuk már a sánc. Rajzolta: Madách Imre Egyik hűséges olvasónk és munkatársunk behozott a szerkesztőségbe néhány árva folyóiratlapot 1895-ből. A Vasárnapi Újság kitépett oldalairól van szó, s rajtuk régmúlt rajzok, szövegek. Ezekből egyebek mellett tudomást szerezhetünk arról, hogy nagy drámaköltőnk, Madách Imre remek rajzkészséggel is rendelkezett. Az itt mellékelt három munka különböző korszakokból származik. Az első édesanyja névnapjára készült gyermeki mű, korai alkotása, a másik kettő felnőttkori munka. Ez utóbbiakat is inkább csak társasága mulattatására veti papírra, de a madáchi életműhöz ez is szervesen hozzátartozik. (CS. G.) * . ér,■%£***!' 'V I * ‘ tj*' ii I fi IwilÄÄ mx 'Ulá'i -1 » ' / '■ , WEfo - ; -Wmm J‘% f ...