Romániai Magyar Szó, 1991. július (3. évfolyam, 465-490. szám)

1991-07-06 / 469-470. szám

•• •••• MILYEN IS EGY TANÚ­KÖNYV ? (2.) Balla Zsófia új verskötetén• is ott a stigma: INDEX. TILTOTT KÖNY­VEK SZABADON. Mintha legalábbis harsány hajtogatás, fojtott sziszegés, ökölrázás, gyilkos handabanda fröcsögne az egyébként „jó minőségűként“ is silány dézsi vagy ba­kói papírlapokról. Mintha a tiltakozásnak és érték­állításnak ez a halk és/vagy magabiztos formája, a nyílt politizálástól merőben független, csak az etikai tar­talom révén aktualitást nyerő hang föl sem csendülhetett volna, ha nem érke­zik el a szabadnak remélt lélegzetvétel és az alternatívnak áhított lehetőségek ideje. Vegyünk mély lélegzetet, nyugodjunk meg, hogy A páncél nyomai akkor is megjelent volna, ha történetesen még pár évvel tovább tart a lehe­tetlenség. Valószínű, hogy a látszólagos deffenzív tartás jó csapda, jó fegyver. Hiszen a páncél nyomán felvirágzó seb, a sérülés ezernyi jele a szótlanság ere­jénél is jelentősebb érv. Bizonyíték. (kisgyörgy) • BALLA ZSÓFIA: A páncél nyomai, Kriterion kk., Bukarest 1991. Átmegyünk illusztrációba, állunk a Főtéri szobor előtt, mutatjuk, milyen nagy, milyen kicsik vagyunk, csak embernyik. Megyünk a Szamos-parton, mint sétáló kolozsváriak, polgárok, néhány jó magyar. Dacosan fölszegve az állunk vagy le­, attól függ, mit akar a fotós kihozni: büszke népet, dacost, emeltfejűt, zsenit? Vagy feketében forgó, karikásszemű szökevényt, félrészeg bújdosót, legyintve élőt? Állunk a Fellegvár tetején, térdig panorámában, piros háztetőkre nézünk, a kép nem mutatja, amit mi látunk: a kertben lángoló csalánt, sok-sok lerontott régi házunk. Megyünk az utcán. Járunk. Ez az! Lakosságot adunk. Honos írót, értelmiségit, mikor mit, nyájas vendéglátó embert, erdélyi ismerőst, barátot. Eljött valaki néhány percre, néhány rettenetre. És a szívünkbe és a vesénkbe látott. 11. Átmegyünk illusztrációba. Csak úgy vagyunk. Úgy létezünk, mint bútorok egy régi házban, kertben, fásszínen, kiaszottan, kirágva, csupa érték. Jaj megnéznek, sajnálnák, hogy betelt a mérték! Hogyan leh­et kibírnunk mindent? Kérdik a legjobb akarattal és legjobb fényképezőgépekkel. A legjobban illusztráljuk a történelmet, a kihunyt vulkán kráterében sétál egy madár. Kék a szárnya, zöld a lába, láva fölött jár. Csuda színes képünk van! Piros orcánk! dallamos dalainktól csak úgy zeng az ország. S a milliónyi öltéssel varrott párnák, térítők tollászkodnak a villanófényes napon. Amíg itt kárálunk a kendermagos képen, fent köröz a héja, sas, ülü. A versben csupa szép nő, anya, almacsóka, harmatos ölű. Csupa régi sétapálca, kamásli, régi nyelv: becs­, becsek. Beállunk a városképbe s én egy anyanyelvű verset bégetek.­ ­*- ■^mfflP'T**'*****^ Utazások Mert egyszer már „bedugultunk“, elhú­zódtunk, ahová lehetett, bújtunk pótcse­lekvések hullámbádogja mögé, tarkoltunk ezt-azt, bidonville-quartier várta a „má­sodik műszakra“ a munkást, a műszaki szakit, a mérnököt, a faluról beáramlot­takat is, hogy fölvegyék a „mihesnapi gú­nyát“: murkot, répát, retket, paradicso­mot termesszenek — s bosszankodjanak a tolvajok miatt... Mások „pinceklubba“ tömörülve várták a világvégét — azaz: az „éra“ letűn­tét, elbújva a világ elől, bor mellett búsongva, mulatva, politikai vic­ceket mondva s félelem nélkül (?) kacag­va rajtuk, ekként engedve ki a felgyülem­lett feszültséget az idegek forrongó „ka­zánjából“ — ez a szép képzavar az agyat szeretné „érzékeltetni“ —, mindenképpen szabadulni szerettünk volna mindennapi szorongásainktól, valahogy, valamiképpen. Akik nem bírták, alkoholistákká váltak, elmenekültek, vagy megpróbáltak kitörni a vasburokból s cselekedni — ellenállni. Kevesen merték vállalni ezt, a zöm kény­telen-kelletlen élt tovább a diktatúra szkizofréniájában. Hogy miközben tudva tudom, látva látom, tapasztalom (mert hiszen a bőrömön érzem!) azt, ami van, a hatalom minden eszközzel igyekszik meg­ingatni én-tudatomat, megzavarni identi­tás-tudatomat, belém szuggerálván: jól van, így szép, így nagyszerű, sosem volt jobb dolgod, nagyok vagyunk, hatalmasak vagyunk, mi vagyunk az egyetlen igazsá­gos és méltányos társadalmi rend a vilá­gon... S a többi. Sokakban sikerült is meg­ingatni hitét a valóságban, a változásban. Legtöbben azonban, ha voltak is tétovázó lépéseik, nem hitték el a minden képze­­letet felülmúló blődséget. Az utca embere vigyázott magára, de nagyon élénken fi­gyelt — azt leste, mikor gyengül meg már egy picikét a szorítás, hogy azonnal ránt­hasson egyet a pórázon. És az utca embe­re döntött, az utcán, döntött félrevezetve, a választáson. Illetve döntött, a valós hely­zetet felismerve ott, ahol nem sikerült is­mét és ismét félrevezetni őt!... Amikor a nép „politizált", általában szélsőséges esetnek számít, legalábbis mi­nálunk. Nyugaton más, ott bárki bármi­kor politizálhat, mert biztonságban tud­hatja magát, a demokratikus államrend törvényei adják meg jogát a szabad véle­ménynyilvánításhoz, és ugyanezek védik is meg őt attól, hogy a más véleményűek esetleg bunkókkal támadjanak rá. Nálunk a „politizálás“ egybefonódott a manipu­lálással, a félrevezetéssel, a dezinformá­­lással, s kihasználva az iszonyú tájékozat­lanságot, a történelmi ismeretek fantasz­tikus hiányát vagy hamis voltát, az elemi indulatokra s „hevekre“ apellálván a „for­radalmi“ hullámlovas csoport, mely gyor­san meglovagolta a helyzetet, kihasználta a hatalmi űr keltette bizonytalanságot, úgy befészkelte magát a legfontosabb po­zíciókba, s oly kitartóan „építi“ hálóját hatalma megszilárdítására, a régi, de na­gyon hasznos — mármint nekik hasznos — fiúk „mozgósításával“, hogy a nép tel­jesen ledermedve ámul. Mi ez? Mi tör­ténik? Hát akkor mire volt jó az egész? És most mi lesz? És a nép szépen visszaesik a közönybe. Mindennap nem lehet tüntetni. Minden­nap nem érdemes követelőzni, mikor úgy­sem ér semmit, nem mond le senki, sőt, megvádolnak, hogy hazaáruló vagy. Pedig májusban döntöttél. Nép. Pedig júniusban megint döntöttél. Nép. És egy­értelműen nem szereted, ami itt és most van. Nép. Amikor Te utcára lépsz, ennyit szoktál tenni: 1. Beleegyezel valamibe, mert az a valami jó, megfelel neked, legi­­ti­mzálsz valamit, igaz? Elkergetted a diktátort és bájos akadémikusát. Te ker­getted el, nem azok a pulcsis legények, akik aztán szabadtéri színházat produkál­tak neked, és szerepet is kaptál, néhány fiad — a golyó nem válogat? — odave­szett ... 2. Nem értesz egyet valamivel, azaz tiltakozol, azaz tüntetsz, vagyis kon­tesztálsz. Igaz? És, most figyelj: — hagy­ják. Hagyják, öregem, tüntess csak, amíg megunod, mert megunod te is egyszer, ne­ked gyermekeid vannak, feleséged, és nicsak, sorba is kéne állni, mert van ez, van az, meg dolgozni is illik, fizetés, hm, emelődik... Tehát meggondolod, Nép, meggondolod ezt a mindennapos hacacá­­rét. Sőt, néha már határozottan az idegeid­re megy. Mert, mindig ott vannak azok, akik ügyesen gondolkodnak, hogy te soha semmit se tudj meg pontosan. Te csak fél­igazságokat tudsz, a valóságot mindig az­után mondja meg valaki, de azt­ már hiá­ba, úgysem hiszed el... Imigyen vernek át téged, hogy a végén már a magasságos mennybéli atyaúristenben sem hiszel, nem­hogy a papjaiban, akik szintén emberek, éppúgy, mint magad, és ők is esendők és tévedhetnek, bár most nem volna szabad tévedniök... És akkor csak azt mondod magadban vagy akár teliszájjal is, Nép, egye meg a fene ott, ahol van, én többet nem kia­bálok, én többet nem tüntetek, én torkig vagyok már mindennel... Ezt a tudósok úgy hívják, Nép, hogy a nagy társadalmi mozgások szupraszaturá­­ciója. A hatalom ködlovagjai meg a mar­kukat nézik, fizes­s és megint belekap­nék. (Lehet, úgy tudják: a markukban vagy!) Na, Nép, ezt akarták ők, ezt el is érték. És te ismét pofára vagy ejtve, tő­led már mehet Temesvár, ahová akar, te visszaültél a padodba, nem politizálsz többet, egyelőre: hallgatsz. És forrong benned megint a düh, ez a fekete szurok, és megint készül benned a pokol... Majd elszabadulsz megint, amikor eljön az ideje. Addig is, figyeld csak türelem­mel, hogyan semmiznek ki mindenedből ezek a kis hintabetyárok, hogy verik szét gazdaságodat, privatizálás címén letépik a foltot a fenekedről (kell nekik, cégér­nek), s földjeidet is úgy osztják el, testvé­rig módra, hogy nekik jusson több. A ver­gődésedet röhögve nézik, mint ahogy ki­röhögték Temesvárt is, udvari bohócaik kabaréját élvezve; kéjelegve figyelik, hogy „teóriájuk“ mennyire beválik ismét és ismét, ha nem értesz valamihez, dönts a saját javadra, és aztán magyarázd meg a pali madárnak, miért jó ez neki. Most azon hahotáznak, hogy otthon, a kis fa­ludban hajbakapnak az emberek egy fél holdnyi föld miatt, nem is sejtve, kinek jutnak majd a tíz és száz hektárok!... Most azon röhögnek, hogy máris „kiter­meled“ mindenfelé a nyakadba telepedő akarnokok, szarháziak diktatúráját, akik nappal feltűzik a zászlót a fenyőfára, éj­jel leszedik, a fával együtt, aztán potomért vagy éppen ingyen, koporsót vágnak be­lőle s eladják neked öt ezresért, lakkozás nélkül; a következő éjjelen ismét kidől egy fa, és így tovább, míg fel nem dol­gozták az erdőt; és Te még hálás is vagj­ nekik, hogy a nyakadba telepedve meg­gazdagodtak, összejátszottak a hatalom­mal, ők állítanak polgármestert, ők jelö­lik ki sírhelyedet is a temető szélén, mi­kor majd, elunva mindent, felakasztod magad... Sőt, azzal dicsekednek, hogy már a pap is az ő szájuk íze szerint pré­dikál a templomban!... Petőfi azt mondta, mikor vele is elbán­tak annak idején a választásokon, hogy nem Te vagy a hibás, és nagyjából igaza van. „... de én azért nem a népet kár­hoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit. A nép előttem szent, s annál is inkább szent, mert gyönge, mint az asszony, s mint a gyermek." Mit szólsz? Tényleg így volna, ilyen maradtál 1848 óta? Semmit sem oko­sodtál? Nem tanultál sorozatos meggya­lázta­tásaidból? Minden új nemzedéked megismétli elődei hibáit, tévedéseit? Jaj, Nép. Jaj, Nép. Tudod, „ezek“ hiába mind papolják: legyen társadalmi konszenzus, meg ez, meg az. Ha egyszer Te már azt mondtad rájuk: wax, akkor kész, pász, 600. Félnek tőled, nagyon. Én azt mondanám, még ne menj haza. Jöjj, Nép! Jöjj, Nép. Tégy valamit. Mert ha nem, bedugulunk megint... BÖLÖNI DOMOKOS BEDUGULUNK MEGINT? EGY KIS TÖRTÉNELEM A SZÁLAK A MAROS VÖLGYÉBE VEZETNEK Katona József drámájának alakjai, köz­tudomású, hogy részben valóságos, részben költött szereplők. Hogy az utóbbiaknál ma­radjunk, például Melinda alakja, ui. a tör­ténelem nem jegyezte föl Bánk bán nejé­nek még a nevét sem, s Biberach, ama lé­zengő ritter is csupán a drámaköltő fan­táziájának terméke, akárcsak Tiborc az együgyű nép „szószólója“. Ugyanakkor Melinda „fivérei“, Mikhál bán és S­imon bán, kiknek családfáját Ka­tona Kézai Simon mester 13. századi ges­­tája alapján vezeti föl Hispániáig, valóban történeti alakok, ha nem is aragóniai származásúak. Azt nem tudjuk miven ro­konságban álltak — ha egyáltalán ki­mutathat valamiféle vérségi kötelék — Bánk feleségével avagy a címszereplővel, de azt bizonyosan tudjuk róluk, hogy a Kacsics vagy Kachych nemzetség tagjai voltak. Ebből az adatból viszont az követ­kezik, hogy inkább délszláv eredetűnek kell tartanunk őket s családjukat, mintsem büszke hispánoknak. A félreértések elkerülése végett pontosí­­tanunk kell: a történelem már régen kide­rítette, hogy ama nevezetes összeesküvés­ben két Simon keresztnevű nemesember vett részt; az egyik az alább tárgyalandó Kacsics nembéli Simon, Mihály testvére; a másik Simon viszont Bánk veje volt. Eb­ből következően — ha igaz a szóbeszéd miszerint Bánk feleségét elcsábította volna Gertrud valamelyik rokona — akkor az asszony nem lehetett túlságosan fiatal, hamvasságát már megemészthette az idő, ur. anyósa volt az említett második Simon­nak. Természetesen létezik kiút ebből a logikai szer­ tóból: az elcsábított és meg­csúfolt fehér személy Bánk második/har­­madik felesége kellett legyen. Ennyi kitérő, után forduljunk vissza ki­indulási pontunkhoz: Kacsics Simont való­ban ott találjuk a merániak elleni össze­esküvés résztvevői között Bánk nádor (a király helytartója, tehát magasabb hiva­talban, mint a korábbi horvát-szlavón báni méltósága, mellyel Katonánál szerepel). Tőre fia Péter (Petur) és a már emlege­tett másik Simon, Bánk veje társaságá­ban. A szövetkezést, talán, János eszter­gomi érsek is támogatta. 1213. szeptember 28-án a pilisi erdőben va­­dászgató víg királynői társaságra támad­nak és felkoncolják a gyűlölt német asz­­szonyt. A király, ki épp Halicsba (azaz Ga­líciába) tartott hadjárat élén, sietve vissza­fordul a vérfagylaló hírre s menten tör­vényt láttat, karóba húzatja Peturt, azaz Tőre fia Pétert. A többi név szerint ismert résztvevő azonban­­semmiféle súlyosabb büntetést nem­ kapott. Egyelőre ... Az, hogy a Kacsics nembéli Simon az összeesküvők egyike volt, maga a király állítja egy tizenöt évvel később kelt okle­velében. Simon bán, Mihály bán fivére — hangzik — „a korona gyalázatára és ki­sebbítésére hallatlan gonosz és vérszomjas cinkosokkal fegyveres összeesküvésre kelt, s a boldog emlékezetű Gertrud ki­­rálynő, hőn szeretett feleségünk meggyil­kolásában részes volt“. Ennek okáért mos­tan, tehát másfél évtizeddel a gyilkosság után, a király tanácsot tartott az ország - EGY RÉGES-RÉGI KRIMI - püspökeivel s báróival és közös akarattal elhatározták, hogy Simon bánt minden birtokától megfosztják, emezek pedig a ko­ronára szánjanak vissza. II. András király az elkobzott földeket rögtön továbbadományozza a Tomaj nem­zetségből származó Dénes fia Dénesnek, aki nem más, mint az ország tárnokmes­tere, vagyis a királyi kincstartó, s kinek birtokai eddig határosak voltak Simonnal. A tárnokmester jelentős földterülettel ke­rekítette ki birtokait —, valamivel terje­delmesebbekkel, mint amekkorát az 1991- es földtörvény juttatott a régi és az új gazdáknak.... .­ A Bánffi család őse — Dénes fia Dénes — 1228-ban ezek szerint Széplak és Gyeke nevű falvak birtokába jutott, melyek a Maros völgyében feküdtek (Szász Régen­­től észak-északkeletre). A határbejárás során derül ki, hogy Si­mon bán egykori (Torda és Doboka vár­megyei) birtokai Marosvécs vára, Magyaró és Erdőszakáll nevű falvak mellett, terül­tek el, s az oklevél pontosan megjelölte a földterület kiterjedését E három helységet éppenséggel ez az 1228-as oklevél említi először írásos formában! Persze, bárkiben felmerülhet a kérdés: miért ilyen későn történik még a felelős­ségrevonás. Nem II. András nemes jelle­méből fakad a tizenöt esztendős hátralék. A bűnök elévülését sem ismerték, de azt is le kell szögeznünk, hogy nem váratlanul felébredt, hanem tudatosan hosszú ideig ébren tartott bosszúvágy öltött testet Simon bán birtokainak elkobzásában. A kezde­ményezés azonban nem a királytól e­­redt... András ugyanis, hogy egyebet ne em­lítsünk, a jelzett esztendőben már réges­­régen (1215-től) új és boldog házasságban élt Pierre de Courtenay konstantinápolyi latin császár leányával, Jolánnal. A késedelmes törvénylátás magyarázata a keresztes hadjáratban részt vevő királyi elfoglaltság mellett Magyarország zűrza­varos és bonyolult belső helyzetében ke­resendő A főúri csoportosulások („pár­tok“) többször is összeesküvést szőttek a központi hatalom ellen: András legidősebb fiát, a későbbi IV. Bélát tolták maguk e­­lőtt apja urával szemben. Ezért a király közvetlenül az összeesküvés után — 1214- ben — kénytelen volt kiskorú fiát megko­ronázni, majd 1222-ben tényleges hatalom­mal is felruházni. Bélának juttatta — nem önként, hanem a Bélát támogató főúri párt nyomására — a Dráván túli területek kormányzását. A történészek véleménye szerint (Pau­­ler Gyula, Wertner Mór, Hóman Bálint, Kristó Gyula, Fügedi Erik) a Simon bán elleni eljárás mozgatója IV. Béla, a későb­bi király (1235—1270) volt, akinek sikerült rávennie apját, hogy határozottan lépjen föl anyja gyilkosaival és tettestársaikkal szemben. Béla ugyanis ott volt azon a végzetes pilisi vadászaton, hétéves gyer­mekként szemtanúja volt a történteknek, látta Gertrud lekaszabolását, és nagybáty­ja Bertold fejvesztett menekülését. Bánk bán — az akkor már halott nagy­­úr — ellen Béla csak 1240-ben jár el ha­sonlóan. Az oklevél bevezetője ilyesfor­mán teremti meg a jogcímet a vagyonel­kobzáshoz­ „Bánk, egykori bán, felség­sértés okán összeesküdött ugyanis szeretett anyánk meggyilkolására, azon ítélettel, melyet közmegegyezés hozott ellene nem érdemtelenül, hisz nagyobb bosszúállásra lett volna méltó, összes javát elvesztette.“ SEBESTYÉN MIHÁLY Mit NEM kedvel a kolozsvári közönség William Shakespeare-t például. Meg Thomas Mann-t. A hasonló neveket tovább­­ sorolhatnám. .­­.­­ — . ... Úgy áll a dolog ezekkel a szerzőkkel, hogy — mint az Úr a langyossal — nincs a nézőnek e voll kezdenie velük. Talán nem eléggé vörösek (feketék, nem egyértelműen vidámak) szomorúak vagy soha nem vol­tak minálunk annyira „index alatt“, hogy pusztán emiatt megnyerjék a nagyérdemű szíves figyelmét. A tények minden kommentár helyett többet árulnak el: Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátéka Tompa Gábor ren­dezésében volt annyira jó, hogy már a pár szinte kötelező első játék után elriassza (!) a közönséget. Nem kulisszatitok, hogy a „technikai okok miatt elmarad az előa­dás “-kiírat a népszerűtlenséget hivatott leplezni... A kevéske sajtóvisszhangot leszámítva hasonló volt a sorsa az Ördögváltozás Csíkban, a Mária és a varázsló, valamint a Székely fonó, című­­ előadásoknak is. Nincs már az a feszültségtér, amely 1989 decembere előtt jelentéssel töltötte fel mondjuk, az ókori tragédia konfliktusát vagy akár a legbanálisabb kiszólást. Mint­ha akkor mindenről tudtuk volna, hogy voltaképpen miről is szól. A szüntelen ak­tualizálási készség mindannyiunkat olyan szerepre kényszerített, amely a csökkent képességű túlélőé volt: megfigyelni és azt vélni csupán, hogy no igen, ez az volt. Jól odamondott! S ha mégsem, hát legalább azt is magyarul tette. A lassan kiküszöbölődő vákuum után arra ébredünk, hogy színház- és operael­lenes hangulat van. Érthetetlennek­ hat például a Székely fonó magyarországi si­kere: „Demény Attila bátran, s ami még fontosabb: koncepciózusan szakított a Székely fonó belterjes előadási hagyomá­nyával, s nemcsak felszínesen, amennyi­ben kiemelte a darabot a provinciális zsá­­nerből, vagy ami aktuálisabb veszély, a népművészeti boltok hamis világából, ha­nem éppen a tartalmilag döntő ponton, kifelé is befele is áttörte a hagyományos határokat, a székely fonót egyrészt világ­­színpaddá, másrészt az emberi lélek és kapcsolatok mélyrétegeinek színpadává tette.“ (Fodor Géza: A kolozsvári Magyar Állami Opera vendégjátéka az Operaház­ban). A politikai­­ kontextus feszültségtere hí­ján, a Shakespeare-előadásban is hajdan aktuális­ üzenetet kereső túlélő-mentalitás csődje miatt, csupán elcsodálkozik a ko­lozsvári néző azon, hogy sikeres volt az Ahogy tetszik-előadás Szegeden és Kis­várdán. .. A „színház az egész világ“-elv rezignált filozofikuma tán soha nem hor­dozott annyi semleges érvénytelenséget, mint itt és most. A mágnásmiskák, cir­kuszhercegnők, de még a Shakespeare-da­rabok helyébe is himnusz-betétekkel oldott véres ótestamentumi történetek kellené­nek. Színház? — legyint a kolozsvári nagyér­demű. Király László szavaival megtoldva: „ . .. ugyan, hol van mindettől a való­ság?!“ KISGYÖRGY RÉKA JÁNOSKA/­ GYÖRGY Túl Szent Bertalan­­éjeken A máglya rég elhamvadott, kihunyt a welszi tűz, az ötszáz bátor bárd halott — de érzik még a bűz, évszázak éjszak­áin át még hallani a dalt: elnémít pénzcsörgést, imát, fanfárt, koldus-ricsajt; sírjuk sincs, holt költők szavát hallják hajcsárok, satrapák, s gyűl arcukon a ránc, torkukban gyűl a félelem: túl Szent Bertalan-éjeken vár rájuk már a sánc. Rajzolta: Madách Imre Egyik hűséges olvasónk és munka­társunk behozott a szerkesztőségbe né­hány árva folyóiratlapot 1895-ből. A Vasárnapi Újság kitépett oldalairól van szó, s rajtuk régmúlt rajzok, szövegek. Ezekből egyebek mellett tudomást sze­rezhetünk arról, hogy nagy drámaköl­tőnk, Madách Imre remek rajzkészség­­gel is rendelkezett. Az itt mellékelt há­rom munka különböző korszakokból származik. Az első édesanyja névnapjá­ra készült gyermeki mű, korai alkotása, a másik kettő felnőttkori munka. Ez u­­tóbbiakat is inkább csak társasága mu­­lattatására veti papírra, de a madáchi életműhöz ez is szervesen hozzátartozik. (CS. G.) * . ér,■%£***!' 'V I * ‘ tj*' ii I fi IwilÄÄ mx 'Ulá'i -1 » ' / '■ , WEfo - ; -Wmm J‘% f ...

Next