Romániai Magyar Szó, 1991. július (3. évfolyam, 465-490. szám)
1991-07-06 / 469-470. szám
Talpig fehérben,örök hűségben Nincsenek pótolhatatlan emberek, csak pótolhatatlan mesterségek. Az orvos életünk legigazibb és legbiztosabb társa: bölcsőtől a koporsóig árnyként kíséri lépteinket. Anyánk előtt vesz ölébe, s gyermekünk helyett csukja le örökre szemünk. Olyan útitárs, aki nem kér és nem kap hűséget, akit jobbára csak a bajban igényelünk, s akiről derűs-boldog napokon örömmel megfeledkezünk. Pedig talpig fehérben és örök hűségben ott állnak hétköznapjaink hátsó udvarában — ugrásra, mentésre, gyógyításra készen. Unos-untalan, mindig és mindenhol, éjjel és nappal ugyanazt teszik: enyhítik tengernyi fájdalmunkat, visszaadják megtört egészségünket és hitünket, bekötözik sajgósebeinket. A társadalom kiválasztottjai és egyben mostohái. Mert önként vállalt esküjük nyomán életük egyetlen pillanatában sem vethetik le patyolatfehér köpenyüket — szolgálatuk könyörtelenül örök. Nincs ennél súlyosabb hivatás, szentebb, de parancsolóbb fogadalom. És lám, nem tudjuk, nem akarjuk (?) megbecsülni sebeinkre balzsamot, kínjainkra enyhülést, életünkhöz reményt és bizonyosságot nyújtó szolgáinkat. Mert mivé válik az a társadalom, mely az emberi test és lélek vigyázó őreit, „a titkok tudóit“ közönyösségével és gőgjével eltaszítja, bénaságra kárhoztatja? Leváltjuk, kiközösítjük, tétlenségre ítéljük őket a büntetésből? És kik lépnek helyükbe? Igen, sztrájkolnak az orvosok! Harmadik hete a polgári engedetlenség göröngyös és egyelőre sehova se vezető útját járják, ahonnan nincs visszatérés, mert immár nem alkusznak. Követelnek, mert kérni már nem lehet, nem érdemes. Jogot, megbecsülést, hivatásuk szentségét és méltóságát, európai bánásmódot — a nép nevében, a nemzet javára. S bár tisztul, világosodik körülöttük az égbolt, még mindig parttalan az orvoslázadást övező tudatlan vagy szándékosan rosszindulatú érezetlenség. Az egészségesek és betegek zöme ma már tudja, érti és hiszi, hogy nem fizetésemelésért tették le a munkát az egészségügyiek. A minap mégis szomorú tehetetlenséggel kellett olvasnom egyr olyan bányásznyilatkozatot mely szerint a „doktor urak“ szálljanak csakle a föld alá, s egy-két napi fejtés után majd elmegy a kedvük a sztrájkolástól... Életem során több ízben találkoztam „boldog“ bányászokkal, fiatalon megtört, megkínzott sorsú emberekkel. Tisztelem és becsülöm őket kemény munkájukért, olykor emberfeletti testi-lelki megpróbáltatásaikért, s mindannyiuknakit két kézzel szórnám az oly sokat nélkülözött fényt és tiszta levegőt. Ám az soha sem jutott eszembe, hogy munkájukat, érdemeiket és törődésüket összevessem az orvosokéval. Egy gondolat azért most nem hagy nyugodni. Egy fiatal, egészséges orvos egy hónap alatt betörik a bányamunkába (a kommunista lágerekben volt erre példa bőven!), ám egy ugyancsak fiatal és erőt bányászból mennyi idő alatt lehet sebészorvos? Gondoljátok jól meg, emberek! „A béke, a part, a rév, az élet...“ — írja Kosztolányi Dezső az „áldott aranyembernek“ nevezett doktor bácsiról. Békénket, életünket védjük, ha nemes küzdelmük, jobbító törekvésük lelkünkben visszhangra talál. Mert talpig fehérben és örök hűségben nem ellenünk, de érettünk bontottak zászlót, fújtak harci riadót ! KISS ZSUZSA TOLLAS TIBOR Sötétzárka Nincsenek, napok, évszakok, Mindig csak sötét és hideg. Tűl az időnek ritmusán Kihagy már, félrever szíved. Valaki kopog túlfelől... Rég befalazott rabnak lelke? Sötétben is visszhangra vár És vergődik e vak verembe. Döngetem én is a falat, Beszélgetünk ez ősi nyelven, De csitt... az őr jön... megszakad. Csak szívem üt az ájult csendben. ...Hogy a maradék egyszer elmaradt Borsó, bab, lencse... szürke éhezés. A kondér megcsörren a köveken. Meghalni sok, az élethez kevés. Zajára szétszakad a türelem, S lázasan készít csajkát, kanalat. Vacsorát vernek a börtönfalak. Fakó szemünkben kinyílik az ég Míg habzsoljuk az íztelen babot. Az igazságot emlegettük hárman. S eszembe jutott a sok millió: A mezőkön, a föld alatt, a gyárban, S mögöttük sort állt egész légió, Az éhes had, mely századok alatt A maradékból mindig kimaradt. Én szégyenülten hallgattam el.... zárkám rajongott még, — benn csöndes lett szívem. S míg ábrándoztak zsíros koncok láttán, Ragyogott arcuk s nem volt senki sem. Kit bántott volna, ha megint akad ki a maradékból majdt kimarad. Itt nem lett szó, már kifacsarták régen. Ember, — csak ezt a percet vidd tovább, Mit érzel itt most lenn a mélyben, Mikor más kapja meg a vacsorád, S vigyázz, mert hiába leszel szabad, Ha mohó kezed új zsákmányra csap S a maradékból egy is kimarad. HIÁTUS 1920-ban született Nagybarcán. Budapesten a Ludovika Akadémia, hallgatója volt. 1941-ben avatták hadnaggyá. 1947 decemberétől 1956 nyaráig a pesti Gyűjtőfogházban és a váci börtönben raboskodott. 1956 óta Nyugaton él, Bécsben a Füveskert munkatársaival megalapította a NEMZETŐR című hírlapot. A lap évek óta Münchenben jelenik meg.... Művei magyar nyelven: Füveikért (vér^antofógia,''1957,-1976), Csak ennyi fény maradt (1959), Gloria^VicifiS'(1956, 1966), járdaszigeten (1967), Eszterlánc (1969), Irgalmas fák (1975), Évgyűrűk (1979), Forgószilben (válogatott versek, München 1983), Varázskor (1988). Hetente kerül ránk a maradék Őr, teli csajkák, hát ünnepnapok. Várjuk, várjuk — megváltó pillanat... De a maradék egyszer, elmaradt. Az őr tovább ment, kiosztotta túl. A szomszéd zárkák laktak jól vele. Véletlen eset s három szál vadul forgó, csikorgó dühvel lett tele. S keserű lett szánkban a falat. Hogy a maradék egyszer elmaradt. TAMÁSI ÁRON A MAGYAR ÉS A ROMÁN NÉP KÖZELEDÉSE 1947-ben román estet rendeztek a magyar Parlamentben. Ezalkalommal a nagy magyar prózaíró az alábbi, idénig kiadatlan előadással szólt a közönséghez (rövidített szöveg): ...Minden ősöm Erdély szülötte volt, s némelyek azt is tudják rólam, hogy magam is Erdélyben születtem és ott nőttem fel... A székelyudvarhelyi gimnázium negyedik osztályába jártam, amikor valahonnét. ..messze földről“, néhány különös diáktársunk iratkozott közénk az osztályba. Rosszul és furcsa hangsúllyal beszéltek magyarul. Ez nekünk, székely falusi fiúknak igen feltűnő volt, hiszen akkor még nem jártunk volt sehol a tágasabb világban, s nagyon meglepett, hogy egyáltalában másféle emberek is vannak, mint amilyenek mi vagyunk. Bátorságot vettünk, s meg is kérdeztük az egyik tanártól: — Tanár úr kérem! Tessék megmondani, hogy ezek miféle fiúk, akik olyan furcsán beszélnek magyarul ? — Azok bizony román fiúk — mondta a tanár. — S hova valók? — kérdeztük tovább. — Hát erdélyiek! — felelte a tanár. Nagy ámulattal folytattuk mi. — Hát Erdélyben románok is vannak? — Van egy-egy a hegyekben — mondta a tanár. Ma úgy hat ez az emlék, mint egy kedves erdélyi nemzetiségi anekdota. De bezzeg nem hatott ilyen adomaszerűen azon a nyári napon, amikor az említett gimnáziumi felvilágosítás után tizenkét esztendővel, , egy szép nyári napon, az történt velem, ami történt. A sors szerkesztési kedvéből ez is Székelyudvarhelyen történt, mintha a tanár úr rövid magyarázatát a románokra nézve, kíméletlenül és túlozva akarta volna helyreigazítani a sors. Három esztendei amerikai tartózkodás után akkor jöttem haza, azon a nyáron. Természetesen első dolgom volt, hogy a szüleimet, akik Udvarhely megyében laktak, meglátogassam. Meg is érkeztem a székely anyavárosba, de ahogy az utcán, hazai örömmel az arcomon mendegéltem, egyszerre elém állt egy fiatalember s azzal a különös magyar beszéddel, amit negyedik gimnazista koromban hallottam volt először, így szólott hozzám: — Az úr nekem nagyon ismeretlen. — Nekem is maga — mondtam neki. Erre felszólított engem, hogy kövessem őt az állambiztonsági hivatalba, vagyis a szigurancára. Ártatlanságom tudatában nem ellenkeztem, sőt szívesen követtem őt abban a hitben, hogy igazam miatt ő fog szégyenbe kerülni. A szigurancán egy óriási nagy és mérges kutya fogadott s egy barátságtalan hivatalfőnök, aki mindjárt átkísértetett a csendőrségre engem. Itt a csendőrmester, a szokott várakoztatás után, végre nyersen reám szólt: — Miért jött maga ide? — Azért jöttem ide — feleltem neki —, mert meg akarom a szüleimet a szomszéd faluban látogatni. — Nem kérdeztem magától — szólt még nyersebben az őrmester —, hogy kit akar meglátogatni! Azt kérdeztem, hogy miért jött ide a városba ? Azt feleltem neki, hogy itt vezet keresztül az utam, de nem volt megelégedve a válaszommal. Utána azt is mondtam, hogy itt jártam iskolába, ebben a városban, majd azt, hogy szülőföldemen vagyok, ahol sokan ismernek. Mindenre az volt az őrmester válasza, hogy nem azt kérdeztem magától, hanem azt, hogy miért jött ide a városba?! Mivel az indoklásból is kifogytam s nem is akartam többé hiába felelgetni, elhallgattam. Erre betettek egy sötét kamrába, ahol két napig töltöttem az időt, gondolkozván azon, hogy micsoda esztelenség, ami történt. Vagy hátha nem is volt esztelenség! Hátha egy távoli, derengő cél érdekében tette velem ezt a forgandó élet! Hátha a román őrmestert csak eszközül használta arra, hogy engem az erdélyi kérdés dolgában gondolkozásra ösztökéljen, ahogy később Surgyélán is gondolkozásra ösztökélte Ábelt. Ha ez lett volna a cél, akkor nem múlott el haszontalanul az a két nap, mert gondolkozhattam a nagy erdélyi kérdésen, melynek a megoldása mégsem lehet más, csak egyedül az, hogy a román és a magyar népnek békességben együtt kell élnie az erdélyi földön. Szépek és önmagukban értékesek a tudományos elméletek arról, hogy ősi jusson kit illet meg Erdély. A magyar ősfoglalás, sőt a hun, avar-székelymagyar történeti legenda éppen olyan elfogadhatóan igaznak hat, akár a dák—román magyarázat. A román népesség nagyobb számával szemben ott van a történelmi tény, hogy az erdélyi magyarság színe-java, sőt a székelység egész állománya egyre pusztult és vérzett az állandó harcokban, melyeket az erdélyi föld védelméért folytatott a magyarság, miközben a románok, nem katonáskodván, egyre szaporodtak! Folytatva ezeket, szakadatlanul sorolni lehetne az érveket, amelyek hol a magyarok, hol a románok igaza mellett szólnak. De ebben a kérdésben nem vezetnek megoldásra az érvelések, és nincsen haszon abban a tudományban, mely a politika szolgálatába áll, mivel a végén mégis ott van maga a tény, vagyis az, hogy magyarok és románok egy közös földön élnek, mert nem tudnak és nem akarnak máshol élni. A kérdés tehát nem az, hogy az egyiknek uralkodnia kell és pusztulnia a másiknak, hanem a kérdés az, hogy miképpen volna lehetséges békében együtt élniük. Az a gondolkodási mód, mely az erdélyi kérdés megoldását abban látja, hogy Románia és Magyarország között szigorúan elválasztó határt kell megvonni, nem vezet célhoz. Ilyen határt igazságosan megvonni nem is lehet, hiszen legtöbb helyen egymásba fonódva él Erdélyben a román és a magyar. De ha ez lehetséges volna, akkor is az olyan országhatár, amely országokat és népeket egymástól szigorúan elválaszt, nem a jövőt építi, hanem visszavetne a múltba, mely ádázés céltalan szenvedésekkel van tele. ... A harmincas esztendőkben egész Erdélyt bejárta egy magyar művészcsoport, melyben erdélyi magyar írók, szavalók és énekesek voltak, s amelyet az apostoli szerepet betöltő Benedek Elek vezetett. Ki az úttörő szellemi csoport, melynek én voltam akkor a legfiatalabb író-tagja, Medgyesre is elment, abba az erdélyi városkába, ahol magyarok, románok és szászok vegyesen éltek. Irodalmi estélyünkön egy szász író is szerepelt és felkértünk egy segesvári származású román énekest is, hogy magyar dalunk és szavunk mellé énekeljen román népdalokat. S ahogy énekelt, egyik román népdalt a másik után, lassan könnyes lett a szemem, mert a sóvárgás és a bánat, mely különös illat gyanánt áradt a dalokból, nemcsak a Körös és a Maros bánata volt, hanem az Ölé és a Küküllőé. S akinek közös a bánata, közös a sorsa. KÉPRIPORT EZERKILENCSZÁZH Régi reklámpapírban, még régibb felvételek negatívjai. Marosparti Szabó Péter, az aradi fotós és költő aggódó tekintettel dédelgeti a megviselt negatívokat. Beavatkozása sikeres. Életre keltek a dokumentumok, hét darab fotó. A fényképfelvételeket Olosz Gizella (sz. 1901), a költő húga készítette, 1930. január 23-án. Később, Kuncz Aladárhoz írott levelében Reményik Sándor megemlíti, hogy „láttam nyomaitokat fényképeken, melyeket akkor készített Olosz Gizi, mikor az öreg Kossal ama propagandakörúton voltatok“ (in. Kuncz Aladár, Levelek / 1907—1931 / Bukarest, 1982, 248. oldal). A vendégek közül Kós Károly és Kuncz Aladár már találkozott Olosz Lajossal. Kós Károly, két Olosz-kötet grafikai szerkesztője. Ezeket saját költségén adta ki a költő. Alacsony példányszámuk miatt, manapság könyvritkaságnak számítanak. Paperback típusú, felvágatlan példányok. A Gladiátorarc című kötet fedele tüdőszínű, apróleveles díszítésű, alul ott a kisbetűs szignólós, kolofonja nincs, 1. 9. 2. 3.-as Minerva-kiadás. Az Égő csolnakon borítója szuggesztívebb, hármas tagolású, betűtípusai, vonalvezetése össze nem téveszthetően utal tervezőjére. Központi figurája, a gladiátor termetű férfi, szélnek feszülő vitorlás csónakban. Ugyancsak a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet adta ki, 1. 9. 2. 6.-ban, Cluj—Kolozsvárton. Visszhangjuk rangos Olosz Lajost igazolta ; ötven évvel később, irodalmidíjjal felérő kitüntetésként nyugtáztam, az ajándékba kapott és a szerző által dedikált két kötetet. És, életre szóló, ritka élményem az a délután (1971. XII. 25), amit Kós Károly társaságában tölthettem. Megelevenedett sokvoltású arca, a,, mikor a nyolcvanéves Olosz Lajosra tereltem a szót. Még emlékezett a kisjé■ női házra,a Háda parkra, irótársaira. Huncut mosollyal idézte Cociubant, a köröskisjenei gazdát, aki a sűrű ködben nevét kiáltozva ikosslúrrtereeere/“, második keresztapja lett, 1920. január 22-én, éjfélkor. A vonat lassan elpöfékelt, uttasai fázósan gyűrték fel gallérjaikat. Jól esett a forró tea, a Czárán-féle kisüsti Olosz Lajos vendégszerető házában. Kuncz Aladár, noha először járt Kisjenőn, otthonosan érzi magát. A kényelmes karosszékekben reggelig beszélgetnének, mint nemrég Budapesten. *1929 novemberében hosszasan beszélgettem Kuncz Aladárral a Baross kávéházban. Ez alkalommal megkísérelte, hogy prózai művek írására ösztönözzön. Erre magam is gondoltam néha, sőt kialakultak bennem olyan témakörök, jogfilozófiaiak s egyebek, amelyeknek a megírásához csak időre lett volna szükségem. „(in: Magnus , beszélgetés Olosz Lajossal, 1970. 08. 32). Erős erkölcsi kisugárzású, tiszta emberek. Marosvécsen találkoztak : először, 1926-ban, majd 1928 novemberében Déván. A budapesti beszélgetés emlékezetes marad, mindketten számon tartják. Érthető, hogy Kós Károly és ,Kuncz Aladár, 1930 januárában,vaharon,kiútít, Orosz Lajost is , felkérték,, legyen „segítségükre Bihar, illetve Arad megye területén a Helikon és a Szépmive».Céh könyvsorozatának beszervezésében.' (in: Olosz Lajos műhelyében,' Igaz Skó,‘,1971/9. szám, 391. oldalt. Megbeszélnivaló akadt bőven. Végül is gyengéd erőszak, asszonyi rábeszélés Lágyba parancsolta a társaságot. Reggelre eloszlott a köd. A bőséges, ízletes tízórainál poharukba sütött a nap Olosz Lajos tetőablakos dolgozószobájában. Sétára csábítón szikráznak az ablakok. Kinn azért jól fog a nyaksál s a meleg télikabát. A Háda-parkba indultak megszemlélni ,fi. kidöntött óriásokat, olyanok voltak, mint a Via Appián a V Nifró által legyilkolt apostolok.“ (in: Marosi Ildikó — Erdélyi Lajos, Közelképek, Bukarest, 1974. 29. oldal), a kivágott őstölgyeket, ...amelyek alatt a Hunyadiak korában a nadabi vár lovaglóiskolája működött. Döbbenetes látvány. Egyre-másran kattan Olosz Gizi fényképezőgépe. A felvételeken nyoma nincs hónak, télnek. Láthatóan meleg a hangulat, Kós, Kuncz, Olosz elmélyülten beszélgetnek, Teleki Ádám megértően szivarozik. Gyorsan telik az idő. A délutáni vonat füttye figyelmeztetően sikít. Hamarosan kocsiba ült a társaság, úgymint Olosz Gizella, Kuncz Aladár, Kós Károly, Teleki Ádám és Olosz Lajos. Olosz Gizella emlékezete szerint egy 1930-as kiadású Ferrdba. Simán gördültek Simándig. Ott, majdnem belerohantak egy szabályos tengelytöréssel veszteglő járműbe. Hosszan csikorogtak a kerekek, de megúszták egy nagyobb ijedtséggel, Kuncz Aladárt kivéve, aki vérző orral érkezett Aradra. Szerencsére, csupán felületes horzsolásból eredő vérzésről volt szó, amit azonnal elállít a szakszerű ellátás, s egy csinos ragtapasz eltüntette a sérülést. Az akvizíciós munka jól haladt. Estefelé Szántó György édesapjánál gyűltek öszsze az író barátai, ott fejezték be a vitát. Olosz Lajos nagybeteg barátjához sietett, mint minden nap, mióta az kórházba került. „Olosz Banyi ekkor a szokottnál is szomorúbb volt, legjobb barátja, Czárán Miklós haldoklott egy aradi szanatóriumban.“ (in: Szántó György, Fekete éveim, Bukarest, 1982, 316—317 oldal). Nyomdahiba, vagy Szántó György írja tévesen? Tulajdonképpen, a gyergyószentmiklósi örmény kereskedők sarjáról van szó, a seprési Czárán Jánosról, akit nagyra értékelt a költő. A Köröskisjenő környéki rókaűzéseken, fácánlövéseken gyakori vendég vagy éppen házigazda a híres lovas és vadász Czárán János. Barátságuk mélyen gyökerező, gyerekkori barátság. Egy kellemetlen incidenssel kezdődött. Állítólag, emiatt vesztette el egyik szemére látását a költő. Születésekor ugyanis a falusi bába elmulasztotta a kötelező szemfertőtlenítést. Az újszülött mindkét szemén gyulladás keletkezett. A több ízben kihívott körzeti orvos, Vékony József csak visszaszent, ne intézkedjenek, míg oda nem ér, hogy láthassa a váladékot. Közben a seprősi Czárán-fiúkat kezelte néhány napig. Az aggódó anya, Podhorszky Gizella okleveles tanítónő, saját felelősségére kitörölte a váladékot a gyerek egyik szeméből. Az meggyógyult. Tény, hogy a felcseperedő ifjak a sajnálatos incidens ellenére jóbarátok lettek. Barátságuk, a klasszikus férfibarátság szép példája, így mondta ezt el a család legidősebb tagja, a hűséges Olosz Gizella. Emlékező szavaival és tanúságtevő felvételeivel a romániai magyar irodalomtörténet régi foghíját pótolta, a huszonnegyedik órában. HEVESI JÓZSEF Ágya, 1991. május 5-én (Sajnáljuk, hogy a riport 7 fotójából csak négyet sikerült nyomdaképes állapotba hozni. — RMSZ) Balról jobbra: Kuncz, Kós Károly és gróf Teleki Ádám séta közben Balra fent: Olosz Egon; az első sorban balról a második maga a költő, Olosz Lajos Kuncz Aladár a ..helyzet magiatai"