Romániai Magyar Szó, 1992. március (4. évfolyam, 667-693. szám)

1992-03-07 / 673-674. szám

LÁSZLÓFFY CSABA ŐSZI KÜSZKÖDÉS KIÁLTÁS Gyanútlan hírnök a vers — lenyakazva kegyetlen népség ünnepén csak riogatott pernye, régi ruhák redőiből előbújó molyok­­i könyvek kártevői is! s mint álmomban hallott kiáltás: „a hatalom hátrahagyott nyomasztó hamujából úgysem rekonstruálható világod!“ A MENTHETŐ Nem esem foglyul még ha igaz is a jövendölés hogy a város kéklő reggeleire és a kutak vizére könyveinkre szerelmeinkre kocsonyás massza telepszik az emlékeinket őrző kövekre is van aki hanyatt-homlok menekül legféltettebb kincseivel gyöngyház- s borostyántörmelék a rohanó talpak alatt én sem adom meg magam nem leszek a romlás áldozata jól tudom mi az amit meg lehet menteni még ha a feszes hús csak mint legenda marad is kiszolgáltatva a földnek társtalanul 1991. XII. 1. Báró Bánffi Farkas Úr az eklézsia szá­mára 12 szép kolozsvári Graduált, gróf Bethlen Gergely pedig egy kis harangot adományozott a következő felirattal: Föl­di Bálint, Jósika Mária 1689. A gróf Bethlen Gergelyné által adományozott aranyos e­­züst fedeles poháron a következő felírást olvashatjuk: Gróf Bethlen Gergely és Gróf Kendeffi Rákhel tsináltatták Isten Dicsőségére 1772. Közadakozásból 1787. április 7-re, húsvét napjára ,feltették a toronyba az új 8 má­zsás harangot, amelynek a felirata a kö­vetkező: Pia Liberalitas Sacro Usui Eccle­­sie Helvet. Confes, Cibiniensi Dicat MDCCLXXXVII. Az a­dományozók sorát még sokáig lehetne folytatni. Mindez azt bizonyítja, hogy a szebeni református hí­vek nagyon a szívükön viselték egyház­­községük létét. 1838-ban és 1880-ban erő­teljes földrengés rongálta meg a templo­mot. Bizonyára akkor sérült meg a két ha­rang is, amelyek helyébe 1896-ban egy 315 és egy 180 kilogrammos harangot vá­sárolt az egyházközség. 1897-ben Gál Ferenc végrendeletében 1000 forintot hagyományozott egy torony­óra beszerzésére. 1900-ban fel is szerelték. Napjainkban az óra nem működik és az egyházközségnek talán nincs is anyagi a­­lapja a megjavíttatására. Szégyenteljes tény, hogy sokan életükben csak három­szor látogatják meg a templomot: esküvő, keresztelő és temetés alkalmával. De gyer­mekeik vallásos neveléséről se gondoskod­nak. Ideje lenne levetkőzni ezt a beléjük sulykolt nemtörődömséget! A történelmi és politikai eseményekkel párhuzamosan hullámzik az egyházközség élete is. 1893-ban egyházi énekkar alakul, amely 1940-ig működött. 1907-ben megala­kul a Protestáns Nőegylet is. Ezek a cso­portosulások jelentősen hozzájárultak az egyházközség életének az élénkítéséhez. Idővel létrejön a Legényegylet is, majd a Férfiszövetség, Leány bibliakör, vasárna­pi iskola, zenekar, és végül a Református Cserkészcsapat. Ez utóbbinak egy Jakóts nevezetű volt osztrák—magyar őrnagy volt a parancsnoka. Kitűnően tudott bánni az ifjúsággal, nagyszerű szervező tehetség és nagyműveltségű ember volt. Nem tarto­zik e tárgy körébe, de meg kell említeni, hogy szinte Világhíres bélyeg- és műtárgy­­gyűjteménye miatt az ötvenes években meggyilkolták feleségével együtt. A tettes azonban nem tudott elvinni semmit, mert nagyértékű gyűjteménye a Nemzeti Bankban volt letétbe helyezve megőrzés végett. Az 1944-es augusztusi események utáni időszak azonban lassan, de szisztematiku­san sorvasztani kezdte a magyar társadal­mi életet. Ennek hatását, egy kezdeti po­zitív irányzatú fellendülés után, csak az ötvenes évek közepén kezdtük érezni. Az 1948-as tanügyi reform után olyan, gene­ráció nevelkedett fel,, amelyik napjaink­ban a középosztályt képezi. Ennek a nem­zedéknek az egyházi élettel szemben tanú­sított közömbös magatartása más téren is érezteti hatását. Ez mind egy ferde neve­lési irány eredményének tudható be-Erősen megcsappant a hívek száma an­nak ellenére ,hogy a városban szép szám­mal vannak reformátusok. Csak komoly, kitartó munkával lehet őket visszahódíta­ni a gyülekezetbe. Az egyházközség tulajdonképpeni meg­alapítója Bánffi Farkas és Málnás­ László. Bánffi Farkas nem csak elméleti téren nyújtott értékes támogatást, hanem vég­rendeletében 3000 forintos alapítványt is tett, azonkívül két darab kaszálót és két darab szántót hagyott a pap hasznára. Málnász László, miután Bethlen Katánál paposkodott, 1760-ban Szebenbe jött. Ki­tűnő szervező tehetség és lelkes támoga­tója az egyháznak. 1788-ban 385 forintos alapíványt tett az egyház javára. Szeben első rendes lelkipásztora Benkő Ferenc volt. 1790. július 1-ig, vezette az egyház­­község ügyeit, amikor is enyedi profesz­­szorságra hívták meg. Mint érdekességet meg kell említenünk, hogy Monaki János Sztán Máriával kötött esküvőjét románul végezte. Hosszadalmas lenne itt minden lelki­pásztor működését felsorolni. Tény az, hogy a templom javítására, az egyház támogatására sok adomány gyűlt az évek folyamán és ezt ésszerűen igyekeztek fel­használni. 1841. októben 31-én felolvassák Sepsi­­martonos, Gyújtó István nyugalmazott kamaraispán levelét. Ennek értelmében 2480 forintos alapítványt tesz. A kamatok felhasználásáról a következőképpen ren­delkezik: 200 forintot fordítsanak egy új orgona megszerzésére; 40 forintot rendelt a református iskola magyar könyveinek a megvételére. A többi kamat 1/4 részét ad­ják a tőkéhez, 2/4-ét a lelkipásztor, 1/4-ét pedig a kántor vagy rektor fizetésének a javítására fordítsák. Az 1837 és 1855 között itt szolgáló Izsák Elek lelkipásztor, a református iskola mel­lett egy nemzeti iskolát­, is létesített, a­­melyben bárki tanulhatott magyarul nem­zetiségi és felekezeti különbség nélkül. 1903-ban Nyárádi Simon és felesége Lá­zár Polixénia felajánlotta a Rét utca (Wiesen Gasse, volt Petőfi utca, ma Tipo­­grafilor) 2. szám alatti nagy házát eladás­ra az egyházközségnek. A feltétel az volt, hogy 7010 koronát kitevő adósságukat az egyház fizesse meg. 1918-ban, Nyárádiné halála után az ingatlan az egyház tulajdo­nába ment át. 1916-ban özv. Csehi Sándorné, Izsák Elek néhai lelkész leánya, minden vagyo­nát az egyházra hagyta. A hagyaték óriá­si értékű volt Csupán az ékszerek 75 000 koronát értek. Az egyház ezeknek egy ré­szét az 1947-es pénzügyi reform alkalmá­val hivatalos ellenérték fejében átadta a Nemzeti Banknak. Az ingóságok nagy ré­szét a szegények között osztották szét. A bútorzat egy része ma is a lelkészi irodá­ban van. 1920 júl. 25-én eladják a Nyárá­­di-féle házat 201 617 korona és 48 fillé­rért, mert a rossz állapotban lévő épület nagyon sok gondot okozott a presbitérium­nak. A húszas években megalakul a Bethánia Testvérek köre. Érdemes erről néhány tör­ténelmi adatot közölni. A név az Olajfák hegyének keleti lejtőjén, Jeruzsálemtől mintegy 3 kilométer távolságra fekvő Be­­thániából származik. Egyesek szerint hébe­rül datolyaházat jelent. Mai neve El-Aza­­riek (vagyis Lázár városa). Az újszövetség úgy emlékezik meg róla, mint Lázárnak, Mártának és Máriának a lakóhelyéről. Itt támasztotta fel Jézus Lázárt Innen ered sok kórház, betegápoló hely neve. Nagy­szebenben egy egész városnegyedet nevez­nek Lázáretnek, ahol az első világháború idején betegápoló darakokkat létesítettek. Itt ma is számos magyar család, főleg szé­kelyek laknak még napjainkban is. Jelentős eseménye volt az egyházközség életének Makkai Sándor püspök 1933. június 12-i nagyszebeni látogatása. Égető probléma volt egy iskolaépület lé­tesítése. A presbitérium engedélyt kapott iskolaépítésre. Erre nagy szükség volt, mert a harmincas években a tanulók szá­ma fokozatosan emelkedett. A városi ta­nács 1935-ben 2000 négyzetméter területet adományozott az egyháznak. Ugyanebben az évben meg is kezdik az építkezést. 1936 tavaszára készen áll az iskolaépület, amely ma is látható a Berák­ei utcában. Ára 1 975 000 lej volt. Az 1939/40-es iskolai év­ben már 195 tanuló látogatta­ Albert Ká­roly, aki e nehéz időkben volt gondnok, szívvel-lélekkel az egyháznak szentelte az életét 1939-ben bekövetkezett halála után házának fele részét az egyházközségre hagyta és ebből a hagyományból sikerült a gázfűtést a templomba és a parókia é­­pületébe bevezetni. Mint fájdalmas jelen­séget kell megemlíteni, hogy a Bécsi Dön­tés után hétszázan távoztak a gyülekezet­ből Észak-Erdélybe. Ez nagy érvágás volt az egyházközség testén. Visszatérve az iskolaügyre, meg kell említenünk, hogy az első tanító (Nagy Jó­zsef feljegyzése szerint) Berde Benjamin volt 1801 és 1809 között. 1941-ben az új é­­pületet katonai célokra foglalták le, de 1945-ben visszaszolgáltatták. Azonban ek­korra a tanulók száma, az eltávozások miatt nagyon lecsökkent, 1948-ban a tan­ügyi reform kiragadta az egyház kezéből, és államosították. Természetesen nem kívánták ingyen: az egyház kapott érte egy paragrafust. Érdemes röviden áttekinteni az ezután következő éveket. Az alábbiak csak az e­­lemi iskolákra vonatkoznak. A tanügyi re­form után Szebenben három magyar tan­nyelvű elemi iskola működött: az 1-es számú, a volt Ferencrendi zárda épületé­nek a földszínjén, a 2-es az ebben a cikk­ben említett református iskola épületében és a 3-as a teréziánumi árvaház épületé­ben. Ezek tanulóhiány miatt lassan el­sorvadtak, mindhárom helyébe román is­kolák költöztek és ma már csak egyetlen magyar elemi iskola működik a városban, nagy küzdelmet viva a fennmaradásért. Tanuló lenne, de a fentebb említett közép­­osztály elfásult lelkiismerete nem képes erre érdemleges megoldást adni! Keserű­en téved az, aki azt hiszi, ha román isko­lába adja a gyermekét, jobban érvénye­sül. KALMÁR ZOLTÁN _____________|------- --------------­ ERŐL VÁRUNK NEKÜNK AZ ISTEN...­­» sági és már-már védelmi biztonsággal ke­csegtet. A föderációs egyesülési folyamat iskola­példája Svájc, ahol a kanton a szülőhaza, a nyelv főleg lokalizál, és a haza egyenlő Helvécia egészével. Gazdasági sikerpélda az Egyesült Államok, ahol a hazatudat ma már mindarra kiterjed, amin a csillagos­sávos zászló lobog. (Lásd ezt a hajósmen­talitást, később, más vonatkozásban.) S sajátos magyar fejlődés, mely létre­hozott egy közép-európai modellt, szüksé­gessé tette a nemzet reneszánszát, s ennek két apoteózisát, a Szabadságharcot és a Kiegyezést. Ebben az összefüggésben ka­póra jött, előzőleg, Herder jóslata, mely sarkallt, és­ kétféle választ kapott: a­­Ka­­znczy- és a Vörösmarty-félét. Kazinczy. ..Kacagom, amit Herder valahol a magyar nyelv és nép elenyésztése felől jövendölt. A magyar nyelv és nép elenyészni nem fog soha...“ Vörösmarty: „a sírt, hol nem­zet süllyed el, népek veszik körül“. Vörös­marty és a magyar reformkor nagyjai szerint a hon és a haza szinonim fogal­mak, alkalmi kettéválásuk tudathasadásos. Vörösmarty számára — és előtte Kölcsey számára is — a halálnál kegyetlenebb büntetés a hontalanság­.. „Ha! Számkivet­ve vagy tehát / s mellyért vérzettél tenha­­zád / sújt kérlelhetlenül..írja a Hon­talan című versében, mely időben, temati­kában megelőzi a Szózatot: „A nagyvilá­gon ekívűl / Nincsen számodra hely / Áldjon vagy verjen sors keze / Itt élned, halnod kell“. Világos és érthető. Ha a bon­­tatlanság a fő rossz, itthon kell maradni. A jóslat beteljesedését megakadályozandó, nem szabad tovább ritkítani a magyartól amúgy sem sűrű hazát. Ez van hát a dol­gok tengelyében. Innentől már azt szeret­ném bizonyítani, hogy a Vörösmarty-stró­fa geográfiai értelmezése idejétmúlt, szel­lemi kihívása: időtlen. 1991. március 15-én Buenos Airesben mondtam el az ünnepi beszédet, három­száz jelen levő argentin-magyarnak, aki­ken kívül még 35 000-en élnek ott. Van magyar iskolájuk, cserkészetük, kultúrhá­­zuk, papjuk, újságuk, konyhájuk, film­jeik, óvodájuk, és másodgenerációs fiata­lokat küldenek odahazából idehazába ta­nulni. Mutatis mutandis hasonló a helyzet a dél-brazíliai németekkel és a bermudai angolokkal. Az országon kívüli magyarok számára a Szózat sorait 1991-ben így ér­telmeztem: „Igenis, van számodra hely! Elsősorban azoknak, akik határtologatás­sal számon kívül maradtak. Nem ők hagyták cserben hazájukat, hanem ho­nostul együtt a cserbe helyezték őket Mentség a földcsere azok számára is, akik emberségük megőrzése érdekében tele­pedtek le külországokban. De külföldön is lehet szülőhazájához hű a magyar, egy­szerűen azzal, ha megőrzi eredeti kultúrá­ját, fölmutatja értékeit, nemcsak a tria­noni határok által körülzárt kis terület­nek, hanem mindannak, amit földrajzilag, történelmileg és kulturálisan a haza a magasban, a legnagyobb szellemi Magyar­­ország jelentett és jelent". Fontos lábjegy­zetként hozzá kell tennünk, hogy a kultú­ra olyan, mint a szentírásbeli tálentum. Nem véka alatt kell őrizni, hanem élni kell vele. Ha a külföldi magyar kolónia el van zárva a behatásoktól, akkor gettóvá válik. A kapcsolat a szülőhazával a kitágí­tott élő haza lényegéhez tartozik. Érdemes fölvillantani, hogyan módosí­totta Vörösmarty forradalmár kortársá­nak, Petőfinek hazaképét az idő. Hazája a független Magyarhon, hol magát magyar­nak valló honpolgár szabad magyar kö­zegben él (Sub rosa: a reformkortól kezd­ve a magyar összekapcsolta a haza fogal­mát a kivívandó függetlenséggel és a sza­badsággal. Ez már az általános hazafo­galom fejlődésfokának egy stádiuma, de a haza fogalmának nem kritériuma.) Pe­tőfi a Szent István-i ország hazajussát vindikálja anélkül, hogy más ország vagy nemzetiség jussát tagadná. A nagyvilág persze csak akkor lehet a népek hazája, ha a világszabadság szavatolja azt. József Attilánál a haza szimbólumokkal gazda­gabb fogalom, de geográfiáikig nem tágul. Utal arra, hogy a Dunatáj egy tágabb haza lehetne, de nem jobban, mint Ady, kinél Dunának, Oltnak egy a hangja. Fogalom­­rendszerében megjelenik a „mégis, ma­gyarnak számkivetve" motívum, a belső emigráció fenyegetése. Ha van belső szám­­kivetettség, akkor ez annyit jelent, hogy a számkivetett hazatudata és a közösség ak­kori haza tapasztalata között űr tátong. A kirekesztett nem lelé honját a hazában. Mai bővüléssel: hazáját nem leli a hon­ban. Kölcsey és József Attila között itt a kör, mely bezárult. Egy ötvenhatos levelé­ből idézek: „Az otthon ott van, ahol a fé­szek van. De a haza? A haza néha úgy elmegy hazulról, hogy az otthonmaradottak a számkivetettek“* Míg Attila a belső emigráció börtönfala­it döngette, Illyés Párizsból készülődve haza­­tarsolyában a Haza a magasban című verssel, melynek lényege, hogy bárhol le­gyen a födrajzi haza, van egy szellemi haza, amit magunkkal vihetünk bárhová. 1944-ből való a Hazám című verse, melynek kezdő sora: „Ha asszony volna, sose látna többet“. 1945-ös keltezésű a Nem volt elég! itt találkozik a lerombolt ház a kizsigerelt haza aktualitásával, majd vádbeszédbe csap át, és kitálalja,, hogy a hazának az úri vagy középosztályi csele­kedetek összessége sem volt elég, mert: „Sem erő, sem bölcsesség / nem lehet elég, hogy megóvja / a hazát, amelyben a la­kója / nem lelheti meg a helyét“. Nem olyan dodonaiak ezek a sorok, mint vélhetnők. Arról van szó, hogy a viszály­ban az igazi és a hivatalos haza között összeomolhat az igazi haza. A kutya az emberhez, a gazdához kötő­dik inkább, a macska a házhoz, a kör­nyékhez, ahol fölnevelték. Az etológus Konrad Lorenz kísérletileg is bebizonyí­totta, hogy meghatározó kötéssel szolgál a környezet, amire a fiatal állat rányitotta a szemét. Bonding, mondja erre az angol. A jezsuiták az emberpalánta nevelésének főleg a hattól nyolcadik évét igénylik, mert ez meghatározza a következő hetven irányát. A szülőhaza a belső kör, sejtek­be beivódva, mozgásrendszerbe beideg­­ződve — génjeink után a legfontosabb, „Szülőföldem szép határa" neuropszicho­­lógiailag is érvényes, legyen az bár tün­dérország vagy lepratelep. A második kör a tágabb környezet, hol a kultúra azonos vagy hasonlítható jelei föllelhetők. Ugyanazt a nyelvet beszélik (vagy ugyanazt a kettőt-hármat), hason­ló fűszerekkel főznek, valőrjeik közös ne­vezőre hozhatók. Azonos tonalitású a mu­zsika, hasonló az irodalom légzőritmusa, a képek többsége ismert tájakat ábrázol. Ha a belső kör a ház, a casa, a második már a haza, a patria. A történelmen mú­lik, hogy ez a haza tartomány-e, mint Erdély, vagy Írország, ország-e, mint Ma­gyar- vagy Frankhon, esetleg kontinens is, mint Ausztrália. Ám a dolgok mégsem ilyen egyszerűek, mert — szimbolikusan — az emberben a macskatermészet a kutyatermészettel ta­lálkozik. Ha a földmozgások meglódíta­nak egy népet, a haza fogalma számukra kitágul. A Krisztus utáni idők első ti­zenkét százada számos nép felbukkaná­sát, alámerülését jelzi. Ragadjunk ki há­rom sajátos túlélőt. A kelták nyugatra szorulnak, a Frankhonban bretonok lesz­nek, Dél-Angliában Cornishmenként be­olvadnak, Skóciában magukba olvasztják a pikteket, az ír szigeten hibernia urai lesznek. Ahány letelepedés, annyi haza, és mind fölött egy messzibb régióban ott lebeg a kelta tudat. Az örmények hol a perzsák, hol a tö­rökök vagy az oroszok martalékai. El­szenvedik az első modern népirtást, s bár a túlélők fele helyben marad, az Ararát körül, a másik fele a kivándorlást és a helyenkénti beolvadást választja. Egy messzibb régióban némelyek közülük megtartják az örmény származástudatot, a legritkábban az óhaza kultúráját. A zsidók ókori története az Ószövetség, a honfoglalás, hazavesztés és visszafog­lalás krónikája is. A haza fogalma elő­ször a föld birtoklásával azonosul, később fölveszi a közösségi élet vízjeleit. Amikor a haza K.u. 70-ben elvész, a diaszpórába kerültek száma és súlya messze megha­ladja a Palesztinában maradottakét. A Messiástól azt várták, hogy a fogságból hazakerülhessenek, s ennek a szimboliká­jából születik a megváltás gondolata s kö­tődik össze a mennyei hazával. És ismét egy lábjegyzet. A zsidó-keresztény meny­­nyei hazának profánabb variánsával szol­gál Mohammed. Ám mai hívei, az évez­redes ottlakás jogán, ugyanúgy Paleszti­nát tekintik hazájuknak idelenn, mint a zsidók. Földrajzilag a kettő egybeesik. Szellemileg nem lehetne különbözőbb. A diaszpóra is új helyzet előtt áll. A­­zoknak száma, akik az újra fennálló Pa­lesztinát hónuknak tekinthetnék, kicsi. A többség szülőhaza-beidegződése és kultú­rája ugyanúgy a sajátja, mint a bőre. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám", írja Rad­nóti. A brit világbirodalomban, és örökösé­ben, a Nemzetközösségben, a haza fogal­mi rétegeinek egész skálájával találko­zunk. Tegyük föl, hogy valaki Abingdont, illetve Oxfordshire-t mondja szülőhelyé­nek. Szülőhazája ezek szerint Anglia. Or­szág-e Anglia? Mindenesetre Skóciával és Walesszel határos. Skócia Scotlandnak, Skótországnak mondja magát, Wales, a­­hogy Arany nevezi, a Walesi tartomány. Együttesen e három, meg a környező szi­getecskék teszik ki Britanniát. A benne élő népek tehát britek. Arra a kérdésre: „What is your native land?" — az abing­­doni ember így felelhet: Anglia. De arra a kérdésre: „What is your homeland?" — már így felelne: Britain. Ha egy brit hajóra szöl­ünk, amely ki­köt, mondjuk, Dél-Franciaországban, és onnan majd továbbutazunk vele, vegyük­­komolyan a kiírást: THE SHIP KEEPS BRITISH TIME, magyarul A HAJÓN A BRIT IDŐSZÁMÍTÁS ÉRVÉNYES. Ez Európa nagy részén csak egy óra eltoló­dást jelent, de keletebbre egyre többet. A hajón nemcsak British time van, hanem British áruk, tengerészegyenruhák, ka­binszámolási rendszer, brit élelem, Eng­lish tea (megjegyzem, ugyanazt a teát ír hajón ír teának hívják), vannak angol pop- és egyéb lemezek, könyvek, újságok, szabályzatok, fedélzeti játékok, bridge- és whist-játszmák, angol szó, és ott lóg (va­lahol diszkréten) a királynő képe. Ez a brit hajó a brit haza szerves része, sőt megtestesíti a brit hazát. Ez az utazó ha­za. Eme lajstrom beharangozza Határ Győ­ző Állampolgárság című versét, melyet nem, mint vélhetnők, a wimbledoni di­aszpórában írt, hanem még Budapesten, 1948-ban. Állampolgárság minden hajó hazám minden hajó a Föld alattam uszályok hátán partok harmatán lovon tevéken vonatkeréken nekem mindenütt Szentföld a Föld országtalan az Ember Földje nékem mint élő térkép — szegélytelen vagy zengő sziget szárazföld ölén úgy nőttem-nőttön én személytelen s úgy nőtt a vágány: fűtő mozdonyok ormán védtelen útlevéltelen egy himnuszt őrzök — himnuszt hordozok nem bánom már csak én mit érzek se párt se újság se újtestamentum .... Országtalan Szentföldünk — fedélzet! hitvallás nekem himnusz van abban minden hajó hazám minden hajó a Föld alattam Ez az egyéni hitvallás egy mágnes fö­lött kilengő iránytűje a gondolatnak, hogy a földi haza határai hol lehetnek. Ha a mágnest elveszem, és nem az egyént, ha­nem a közösségi együtthatót nézem, ak­kor a New York állam és Szeged közt ér­zelmi ingajáratban élő költő, Horváth Ele­mér versére kell gondolnom: Nem éppen rendületlenül s csak fönntartásokkal híve bölcsönkért szívből köszönet de sírunkkal nem tartozunk Az 1836-ban feladott leckére tehát ma így is lehet felelni. Vagy úgy, ahogy Tol­las Tib­or teszi az Óriásország című versé­ben. Ahogy az angol hazamegy, ha angol hajóra lép, a magyar, magyar kultúrájá­val fölvértezve, bárhol kitágíthatja a föld­rajzi haza dimenzióit. A Clevelandi Ma­gyar Házban, az Ír Köztársaság Magyar Nagykövetségén, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában, vagy az Arhusi Egyetem Magyar Tanszékén. Valamikor valóban csak a szülőföld volt a haza, aminek rögjeit is ismertük ott, ahol születtünk, de a helyzet megváltozott. A becserkészhető világ összezsugorodott, a távolságot, mint üveggolyót, a zsebünk­be rakhatjuk, és a földjárás óta az igazi külföld a külső égitestek. A haza a kiraj­zott, és mégis közös kultúra irányába tá­gult. Emlékezzünk az első példára, az Eszéknél elesett szerb katonára. Kinek a hazájában nyugszik, és kinek a hazáját védte? Petőfi haza fogalmába belefért, hogy a haza becsületét kell védeni. La patrie, a francia haza ifjú leányasszony volt, for­radalmi zászlóval a kézben. Tompa így szólt a gólyához: „Neked két hazát adott végzeted / Nekem csak egy volt, az is el­veszett". Ami a múlt században történt, az az volt (az is volt), hogy egy földrajzi fo­galom olykor megtestesült és mindenkor szimbolizálódott. A mi századunk élménye és az emberi jogok újrakifejezésének egyik ismérve, hogy más kultúrájú népcsoportok együtt élhetnek ugyanazon a földterületen, alá­rendeltségi viszony nélkül. Az Amazo­­nas-vidék hazája az ott élő indián törzsek­nek, és hazája annak az ültetvényesnek, és favágóinak is, akik az erdőt irtják. Ami történik, az a Wai Wai indián számára ha­zaárulás: vadász-halász életmivoltát, kul­túrájának bázisát semmisítik meg. A fa­vágó brazil caboclo számára mindez meg­élhetés: a keresett pénzből elíratja csa­ládját — munkanélküli segély nincs —, és a letarolt területből farmot igyekszik kihasítani magának. Az Emberi Jogokat sajnos nem lehet kenyérre kenni. Láthatjuk tehát, hogy a hazafogalom végső soron a kultúrával, a megélhetéssel, a közösségi életfelfogással kapcsolatos. Ha itthon vagy, mindez körülvesz, mint a le­vegő. Ha Erdélyben élsz, a szüzhazád ma­rad, a Hazával pedig kultúrád — nem­csak múltad és történelmed — köt össze. A helyzeted realitása viszont az, hogy más hazájú népek osztoznak szülőföldeden. Ha külföldön, mondjuk New York magyar negyedében teremted meg molekuláris fel­tételeit a kultúrhazának, akkor szigetha­zában élsz (Nagy Károly kifejezése ez), a­­mi, ha más nem, hát pars pro toto. Vá­laszthatsz: ez, az vagy amaz legyen, ami ápol — és ami eltakar. (Kortárs) • ••••••••••••••••• PETŐFIBE Szeptember végi kánikulában robogunk a Tolna megyei Sárszentlőrinc felé. Ki­csiny küldöttségünk a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet szándék­szik képviselni a Petőfi-emlékhelyek or­szágos találkozóján. (Feleségem és jóma­­gam — saját költségünkön.) Utazásunk előtt „készültünk“ Szentlő­­rincből, de igazából csak a helyszínen is­merjük meg, persze csak felszínesen, a már 1334-ben plébánia-székhelyként Sanc­­tus Laurentius néven emlegetett falut. A török hódoltság végére az ősi település teljesen megsemmisül. 1722-től települ újra a most már evangélikus vallású és egy időre éppenséggel ev. püspöki szék­hellyé előlépő község, melynek jó hírű is­kolája is nagy vonzerővel bírt. Mára a főbb útvonalaktól félreeső falu lakossá­ga 1200 főre apadt. A találkozó időpontja (1991. szeptem­ber 28.) egybeesik a költő ideérkeztének 160. évfordulójával. Édesanyja hozza át lószekérrel Szabadszállásról. Az iskola és a faluközösség hatását Illyés Gyula — szintén e falu szülötte — az el­jövendő költőre így jellemzi: „Micsoda kapu tárult ki elébe Sárszentlőrincen! Nem vágyódhatott olyanra, amit ott meg nem kapott“. Nagydorongon sziltünk ki a Déli-pálya­udvarról indult gyorsból. Kezünkben cso­magjaink és az engesztelőnek szánt ko­szorú. Hargitai fenyőből, bíbor szegfűk­kel. A Duna és a Balaton közén, a „Pro­vence legszebb tájait idéző“ (Illyés) vi­déken vagyunk. Szeptember 28., szombat. Ragyogó nap­sütésben villognak a kalocsai hímzések, a vendégeket kalauzoló lányok ruháin. Csak a templom orgonájának mennydörgése fi­gyelmeztet: a déli végeken újra háború dúl, s az élet nemcsak jóhiszeműség, nem csak költészet. De a leckét már otthonról tudjuk. Kánaáni bőségű asztalok mellől térünk be az 1775-ben épült evangélikus temp­ UTAZVA lomba. Arányai különösek erdélyi sze­münknek. A kétoldali karzat előrenyúlik az aranysugárzású szentélyig. Ez utóbbi mögött lévő padokban ült, két éven át, a kis Sándor is. Érkezésünkkor a teplom­ már zsúfolásig megtelt bel- és külhoni vendégekkel. Ép­pen Csepregi Béla helyi nyugalmazott tisz­­teletes beszél halkan, alázattal kutatása­inak eredményeiről. A helyi általános is­­kola tanulói Gyermekként Sárszentlő­rincen című műsorukat adják elő meg­kapó egyszerűséggel. Fekete Sándor író, esszéista, irodalomtörténész Széchenyi Pe­­tőfi-képét traktálja. Renkecz József ny. iskolaigazgató Goldschidt Israelt, Petőfi egyik német nyelvű fordítóját mutatja be. Dr. Gyula János göttingai egyetemi ta­nár, Petőfi németországi imázsát ecseteli a számok, a statisztika segítségével. A ked­vező képet már két szám rögtön jelzi: Pe­tőfi élete során írt 859 verséből 23 000 né­met fordítás készült. És újra kint vagyunk a verőfényben, a Petőfi-emlékház előtt, melyet a találkozó napjára, a 160 évvel korábbi időket idéző muzeális tárgyakkal rendeztek be, a gyer­mekjátékoktól, a háztartási cikkeken át a kortársakat ábrázoló festményekig. 1845. szeptember 26-án, már ismert köl­tőként látogatott el Petőfi Borjádra, a régi osztálytárs és barát, Sass István meg­hívására. A vizit két hete alatt kereste fel Sárszentlőrincet, boldog gyermekkora szín­terét. Borjádon állítólag a méhesben írta bensőséges hangulatú versét, A négyökrös szekér címűt. Borjádi kirándulásunk azonban elma­radt. És elmaradt sok más megtekintése: a templomé, az utcáké, házaké, az embe­reké. És vajon gyep borítja-e még a Ken­dervölgy medrét, fészkel-e még a kende­rike az árokparti fákon, selymes-e a pá­zsit a falu végi bokrok alatt, csúszkálnak-e gyerekek a Kendervölgy jegén, mint akkor a mesebeli kisgyerek idején? MÁTHÉ ATTILA THALIA A temesvári Új Szó még múlt év szep­temberében, a színházi évadnyitás előtt beharangozta, hogy Göncz Árpád, a Ma­gyar Köztársaság elnöke fogadta Makra Lajost, a temesvári Csiky Gergely Szín­ház igazgatóját, aki e találkozóról Göncz Árpád hat drámáját tartalmazó kötettel, és e színművek bármelyikének az elő­adási jogával tért haza. E találkozás gyü­mölcsei február 29-re, a szökőév utolsó napjára értek be. Ekkor vált elsőként Európában, és elsőként magyar nyelven láthatóvá és hallhatóvá az 1968-ban írott Rácsok, Göncz Árpád első drámája, mely (egy múlt év végi New York-i bemutatót leszámítva) eddig csak olvasható volt. De a Rácsok nemcsak láthatóvá, hallha­tóvá, hanem érezhetővé, átérezhetővé is vált február 29-én, és ebben már Laurian Oniga, a temesvári Nemzeti Színház ren­dezője és Sütő Udvari András segédrende­ző is .,cinkos" volt És cinkosok voltak a Csiky Gergely Színház színészei, akik kivétel nélkül színpadra kerültek e produk­cióban. Színpadra? Ez egy kicsit túlzás, hiszen az előadás mindenütt folyik a szín­ház épületében, előcsarnokban, folyosón, lépcsőn, színpadon, nézőtéren, és a néző maga is szereplő, minden érzékszervé­vel­ széltében-hosszában befogja a sokszor bizarr jeleneteket, és akár módosíthatja is azokat. Módosíthatja, hiszen jogában áll nem megmutatni a táskáját, nem alávetni magát a motozásnak, nem engedni, hogy lenyúzzák róla a kabátot­, jogában áll vá­laszolni, amikor fehér lepedős alakok az arcába bámulnak, és fenyegető vagy hí­zelgő hanglejtéssel összefüggéstelen mon­­datfoszlányokat ontanak felé. Jogában áll, de nem teszi. Nem teszi megszokásból, nem teszi a meglepetés, a félelem miatt, mert: mi lesz, ha... ? Szóval a gyanútlan néző, aki már mindjárt az előcsarnokban efféle meglepetésekkel szembesül a továb­bi kellemetlenségek elkerülése végett próbál minél gyorsabban beszélőpartnert keresni, csevegni, mintha mi sem történt volna, próbál minél tömöttebb alakzatok­ba rendeződni, minél kisebbnek, szürkébb­nek, elfoglaltabbnak, minél kevésbé fel­tűnőnek lenni... És ezzel témában is vagyunk, hiszen éppen ez a hangulat, a rettegés, a kiszol­gáltatottság érzése az, ami egy sorba ta­szítja a nézőket a darab hőseivel: Emma­­nuellel (Makra Lajos), a költővel, akit a költői ambícióval igen, de tehetséggel meg nem áldott diktátor (Higyed Imre) kénye­­kedve, vagy inkább politikai érdeke sze­rint dugnak rácsok mögé, fényűzően be­rendezett lakásba, majd elmegyógyintézet­­be. Egy sorba kerülünk Doloresszel, Emmanuel feleségével (Fall Ilona), aki a mindenkori nő pozíciójából örvend, ha a gyerek sorsa jóra fordul, ha van hol lak­ni, ha van mit enni, de semmit sem ért, és nem is akar érteni az összefüggésekből. Egy sorba a múzsa Beátával (Szász Eni­kő), akiben még szerelme élő példája sem ingathatja meg az elnökbe vetett hitet, egy sorba az elmeorvosnővel (Makra L. Katalin), akin először orvos beosztottja (Nemes Péter), majd a rendőrminiszter (Dukász Péter) vezeti le szexuális ingereit, egy sorba a hordárokkal, szerelőkkel, el­mebetegekkel, akiknek jelenetei mind, mind egy szkizofrén, tudathasadásos vi­lágba, a diktatúra levegőjébe visznek át. Minden amit látunk, hallunk, érzünk, a zsarnokság ízét árasztja magából: a szö­veg, melyben félbeszakadnak a mondatok, sokszor elmarad az alany, az állítmány, az egymáshoz intézett, de nem egymás felé mondott szavak, a disszonáns szín­padi képek, melyek egyikében például egy szereplő jóságosan mondikál, a másik megállás nélkül hahotázik, a harmadik semmiről nem vesz tudomást, a rácsok, melyeken át a színpadon rekedt közönség a nézőtéren játszódó jeleneteket nézi, a fehér leples alakok, melyek itt-ott felbuk­kannak a széksorok támlái mögül, a szü­net nélküli vízcsepegés idegtépő hangja, a szúró fény, mely végigpásztázza a sötét termet... És mindez összecseng, a fények, a hang­effektusok, a szöveg, a mozgás egy egysé­ges masszává áll össze, melybe az előadás során óhatatlanul belekeveredik a néző is. A Rácsok előadása nem szórakoztat, nem pihentet, nem üdít, mint a Csiky Gergely Színház megszokott produkciói, de megrázó művészi élményt nyújt, amit minden művészetbarát figyelmébe aján­lok. GAZDA ÁRPÁD ZSARNOKSÁG-MASSZA Göncz Árpád RÁCSOK című darabjának bemutatója Temesváron

Next