Romániai Magyar Szó, 1992. július (4. évfolyam, 769-795. szám)
1992-07-01 / 769. szám
1992. július 1. KÁDÁR GYULA: A romániai magyarság rövid története XIV. A székely szabadságjogokért folytatott küzdelmek Még a XIV. században is a székelyt nemesnek tekintették, így például 1346-ban Sényei Pálnak elég volt igazolnia a székely származását ahhoz, hogy az ország bármely részén szabad embernek számítson. A székely vagyonközösség akadályozta a magánbirtok kialakulását, ezért a vállalkozóbbak igyekeztek a Székelyföld szomszédságában birtokadományhoz jutni. Elsősorban a Székelyföld közelében lévő vármegyékben és a Székelyföldbe ékelt Felső-Fehér vármegye területén lettek nagybirtokosok. A XIII. században Apor és Kézdi székely családoknak a birtokába kerül Bálványos vára és környéke. Magyar és szláv jobbágyokat telepítettek ide, megpróbálták kiterjeszteni hatalmukat a szomszédos Kászonra is, de ezt a csíki székelyek 1324-ben megakadályozták. A Barcaság és Sepsiszék közti „Székfölde nevű területen 1252-ben a Nemes, a Mikó és a Kálnoki családok jutnak jelentős birtokhoz. Lassan-lassan kialakulóban van egy vagyonosabb réteg, amely a XIV., de főként a XV. századtól kezdődően már nem egyenrangú a közösség tagjaival, hisz annak elszegényedő, katonai szolgálatra alkalmatlan elemeit igyekeznek szolgaságba venni. A XV. században a jogfosztások egyre sűrűbben csaptak át lázongásba. Mivel Székelyföld a keleti határok mentén, a kun, tatár, moldovai, török betörések útjában van, ezért a központi hatalom is érdekelt a nagyszámú szabad, önfenntartó kato — 33 —naréteg fennmaradásában, és saját érdekében nemegyszer avatkozik be a villongásokba, igyekszik megakadályozni a székelység tömeges eljobbágyosodását. A könnyűlovas harcmodor a keleti határokon egészen az újkorig hatékonyan alkalmazható harcmodor volt, míg a nyugati határszélen már korán rátértek a páncélos lovassági hadtechnikára Mindezen feltételek mellett a közszékelység „támadásaival“, küzdelmeivel is magyarázható, hogy a székelység megőrizhette szabadságjogait. A közszékelyek harcait, küzdelmeit nem téveszthetjük össze a parasztfelkelésekkel, mert ők a székely szabadságjogokért, olyan jogokért küzdenek, melyek a köznemesek jogaihoz hasonlíthatók, vagyis a katonai szolgálatuk fejében mentesítve vannak a ló-, később ökörajándék kivételével az adófizetés terhe alól, ugyanakkor saját maguk kebléből választják vezetőiket, döntenek a közösségüket érintő kérdésekben. A székely szabadságjogok védelmében már 1446-ban és 1453-ban Hunyadi Jánosnak, 1466- ban Mátyás királynak kell beavatkoznia. Az 1466-os zabolai gyűlésen a székelyek kimondták, hogy a közszékelyeket nem lehet szolgaságba venni, munkát is csak önszántukból vállalhatnak. A bíráskodásban, a közigazgatásban pedig kétharmad részben képviseltetik magukat. A szék kapitányait, hadnagyait és a székbírákat a régi rendszer alapján választják. A központi hatalmat a székely ispán által kiválasztott királybíró képviseli. Az 1466-os szabályozással azonban még nem ért véget a közszékelység forrongása. Jó részük nemhogy már könnyűlovas szolgálatra is alkalmatlan, hanem alig-alig képes eleget tenni a gyalogszolgálatnak is. Mátyás király 1473-ban újból szabályozza a székely társadalom katonai szervezetét. Eszerint a szabad székelység három katonai rendet alkot, melynek alapja a katonai alkalmasság. Az első kategóriába kerültek azok a székelyek, akik legalább három fizetett lovassal indulnak a csatába, ők alkották a főemberek (primores) osztályát, a lovasszolgálatra alkalmasak a „lófők“ (primipili) osztályát, míg a többség, a közrendűek a gyalogosok (a pixdarii) rendjét alkották. Azok az elszegényedett, katonai szolgálatra alkalmatlan székelyek, akik egyik kategóriába sem illettek bele, e szabályozás után törvényesen is szolgaságba juthattak. Mátyás halála után II. Ulászló (1490—1516) és II. Lajos (1516—1526) uralkodása idején a főurak hatalmi vetélkedései, az egyre sűrűbb török betörések, valamint a Székely (Dózsa) György vezette parasztháború kiélezte a székely társadalomban feszülő ellentéteket (is). A székely közrendűek 1505-ben Udvarhelyen és 1506-ban Agyagfalván tartottak úgynevezett nemzetgyűléseket, ahol éppúgy fegyveresen jelentek meg, mint a Rákos mezején össze-összegyűlő köznemesség. Szigorú törvényeket hoztak a közszékelyek érdekében, az egyenlőséget messérti előkelői ellen — 41 — si győzelmét. Ezt megelőzően már 1521-ben elesett Nándorfejérvár, Zimony és Szabács vára. A családi kapcsolatokban bíró II. Lajos (1516—1526) visszautasította I. . Szulejmán 1520—1566) békeajánlatát, bár a török visszaverésére nem volt elég katonai ereje. Ilyen feltételek közt kezdte meg 526-ban Szulejmán serege a Száván való átkelést. A magyar védelem kezdetben a kalocsai érsek, Tömöri Pál alig néhány száz katonájából állt. II. Lajos általános hadfelkelést hirdetett, a jobbágyok felegy vérzését is elrendelte. A mindössze 25 ezer embert számláló haderő vezetői Tömöri Pál és Szapolyai György volt. Augusztus 29-én a mohácsi síkon azt a hadrendet dolgozták ki a magyarok, hogy nehézfegyverzetű lovasrohammal megbontsák az ellenség táborát. Ez kezdetben eredményes volt, de a balszárny megfutamodott. Mintegy 15 ezer eaber volt a veszteség, köztük nagyszámú főúr és a király. Ezalatt Szapolyai János mintegy 10 ezer főnyi erdélyi hadserege a Tisza bal partján táborozott. Szulejmán cseltől, tártyán nagyon óvatosan haladt előre, megszállta Budát, de nem hitte, hogy a hatalmas területű Magyarországról csak ennyi haderőt állítottak volna ki, ezért még szeptember 12-én elrendelte a visszavonulást, miközben elpusztította a Dunántúlt, a Duna és a Tisza közti területeket, csak a szerémségi várakban hagyott őrséget. A mohácsi vész néven ismert csata után fokozódtak a széthúzó erők közti küzdelmek. A nemességet az új királyválasztás érdekelte. Az egyik párt az ország leggazdagabb őurát, Szapolyai Jánost (1526. november 10-én), míg a másik párt (december 17-én) Habsburg (I.) Ferdinándot (1526— 1564) választja királlyá. Ferdinánd, II. Lajos sógoraként, dinasztikus szerződés alapján igényelte a magyar trónt. Támogatói a Német-Római Birodalomtól remélték a török eleni fellépést. Az úgynevezett magyar párt, János (1526— 1540) király pártja, kezdetben belpolitikai sikereket kövvelhet el, de külpolitikai törekvései csődött mondtak. Ferdinánd német zsoldoscsapatok élén 1527-ben legyőzte Szapoyait. János király Erdélybe, egykori tartományába húzódott vissza. Itt azonban Ferdinánd hívei ellene fordítják Perényi Péter vajdát és a szász városokat. A János-pártiak — 1528- ban — ismét vereséget szenvedtek, minekutána kénytelenek Lengyelországba menekülni. Szapolyai a szultán segítségével visszanyerte az ország keleti felét, Buda fővárossal. Az országnak tehát két koronás királya van, két részre tagolódott, amelyek közt tovább folytak a pártharcok. 1538- ban Váradon megegyezett a két király, elismerve a fennálló helyzetet, azzal a kikötéssel, hogy János király halála után, az ő országrésze is Ferdinánd uralma alá kerül. Időközben János király feleségül vette Jaggelló Izabella lengyel királylányt, és fia született. Amikor meghalt, 1540-ben, a fia, a kis János Zsigmond, kéthetes volt. A gyámul kine — 45 — mely városok és a király (fejedelem, vajda) által meghívott tekintélyesebb birtokosok, az úgynevezett regalisták. 1556-tól már nem a rendek, hanem kizárólagosan az uralkodók hívhatták össze a diétát (országgyűlést), az előterjesztett javaslataikat „általában“ szó nélkül elfogadták. A külügy, a hadügy az uralkodó kezében, a pénzügy, az adómegajánlás formailag az országgyűlés hatáskörébe tartozott. A rendeknek még volt némi beleszólási szerepük a helyi közigazgatásba. Az uralkodó akaratával való dacolásra ritkán került sor. Az államapparátust Szapolyai János Budán, az 1526 előtti mintára szervezte újjá, de az erdélyi vajdák mellett még működtet néhány személyből álló irodát. György barát próbálkozik egy kancellária megszervezésével is. Ez 3—4 titkárból és írnokokból áll, feladatuk az ország pénzügyi, diplomáciai, hadügyi és jogszolgáltatási kérdéseinek a megoldása volt. Az ún. nagy kancellária első kancellárja Csáky Mihály lesz 1556-ban. A jogszolgáltatás biztosítására szervezték meg 1559-ben az ún. kisebb kancelláriát, élén az ítélőmeseterrel és az ország első főbírájával. Külön kincstartót is kineveztek főadószedővel együtt. A hadseregvezetők a jelentékenyebb várak kapitányai közül kerültek ki: Várad, Déva, Kővár és Huszt. A fontosabb tisztségekkel még a megyei főispánokat, a székely székek vezetőit bízták meg. A régi közigazgatásukat, önigazgatásukat teljes mértékben csak a szászoknak sikerült megőrizniük. A felsorolt hivatalnokok csupán támogatták, kiszolgálták a fejedelmet. A főbb tisztviselők tagjai voltak a királyi fejedelmi tanácsnak, e tagok egy részét az országgyűlés jelölte ki. Mivel a tanács tagjainak többségét az uralkodó kénye-kedvére nevezhette ki, ezért a központi hatalom is korlátlan. Az erdélyi fejedelmek ténylegesen abszolutista uralkodók, a kancellár kivételével más szerv nem szólhatott bele az államvezetés kérdéseibe. Minden központosítás mellett e vezetés nem mondható sem korszerűnek, sem szakszerűnek. Az erdélyi fejedelmek abszolutista uralkodását tette lehetővé a rendiség gyengesége. Míg a korábbi magyar királyságban, de a Habsburg-vezetés alá került királyságban is, az erős rendiség kifejlődése révén, az uralkodói elithez tartozó személyek kivégzése ritkaságszámba ment, addig Kelet-Magyarországon Izabella királynőegyszerűen legyilkoltatja a számára veszélyesnek gondolt főurakat, Báthory István vajda pedig nem várta meg a rendek döntését a kerelőszentpáli csatában résztvevő ellenzék kivégeztetésére. Báthory Zsigmond sem gondolkodott sokat, amikor elrendelte a törökpárti politikát óhajtó ellenzéki főurak kivégzését. Az erdélyi rendiség gyengeségét magyarázza az is, hogy ezt az államot tulajdonképpen nem a belső erők hozták létre. A török birodalom elsősorban a gazdag Nyugat felé akart terjeszkedni, ebben pedig a hatalmas Habsburg-birodalom állta útját. Erdély kívül esett a török terjeszkedés fő irányán, a maguk részéről pedig a Habsburgok sem akartak túl sok 42 é vezett Fráter György (1482—1531) megszervezte a csecsemőnek II. János néven való királlyá választását. György barátot tekintik az önálló erdélyi állam megteremtőjének.. 1540-ben sikerrel védte meg Budát, Ferdinánd hadai ellen. 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata 15. évfordulóján, a „városnézőbe“ indult janicsárok elfoglalták Budát. Fráter Györggyel közlik, hogy II. Jánosnak meghagyják a Tiszántúlt és Erdélyt, évi 10 000 aranyforint adófizetés mellett. A hadakozások véget értek, Magyarország pedig három részre bomlott: a Habsburg jogai alatt levő királyi Magyarországra (Felvidék és a nyugati határvidék), a középső rész a török hódoltság alatti terület Budával, míg az ország keleti része töröktől függő, bizonytalan státusú állammá válik, melynek története az Erdélyi fejedelemség néven válik ismertté. I. Az erdélyi fejedelemség születése (1541-1586) a) Új állam születik (1541—1571) Az erdélyi állam létrejöttének folyamata már 1526 után megkezdődött, de ténylegesen Báthory István 1586- ban bekövetkezett haláláig tartó 60 év alatt formálódott ki. A kialakulás szempontjából döntő időszak azonban az 1541 és 1571 közti három évtized. Míg 1541 előtt csak lehetőség az önálló államiság, 1571 és 1586 közt már a Habsburgok által is elismert állammá vált, addig az 1541 és 1571 közti időszak a tényleges formálódás, államépítés kora. 1526—1541 között az északi és a nyugati országrészekből szerveződik a Habsburgok vezette magyar királyság, a középső országrész török uralom alá került, a keleti részben pedig egy másik királyság alakult ki I. és II. János királyok uralma alatt. 1571-től a koronázás jogán a Habsburgok már csak magukat tekintették magyar királyoknak, később pedig ezt erősítették meg a váradi, a gyalui, a nyírbátori megegyezések. A keleti magyar királyt, a speyeri egyezmény értelmében csak a fejedelmi cím illeti, s bár II. János (a köztudatban helytelenül használt János Zsigmond fejedelem), hirtelen közbejött halála miatt még magyar királyként hunyt el, mégis az államjogi szempontból a döntő fordulat ekkor kezdődik. Habár a speyeri egyezmény ratifikálására nem került sor, II. János, mint „Magyarország választott királya“ ekkor egyezik ki a másik magyar királlyal,ésnyert el a „János Isten kegyelméből Erdély és Magyarország részeinek fejedelme“ címet. E bizonytalan státusú államala— 43 — kutat tehát egészen 1571-ig „királyság“, élén a lengyelek, a franciák és a török Porta által elismert királlyal. II. Jánost (1540—1571) vajdai minőségben Báthory István követi. Báthory csak lengyel királlyá való ...választása , után érvényesítheti a speyeri egyezményben előírt fejedelmi címet. Az ő uralkodása alatt fejeződött be, szilárdult meg véglegesen az önálló államiság. A váltakozó kiterjedésű új ország területe, melyet a sokat emlegetett egyezmény is elismert, magába foglalta az egykori erdélyi vajdaságot, valamint Máramarost, Krasznát, Közép-Szolnok és Bihar megyéket, ezeket később Partiumnak (Részeknek) nevezték. Bár a szerződés nem rendezte Temesköz, a lugosi-karánsebesi bánságok, Arad és Zaránd megyék sorsát, ezek is az új államtesthez tartoznak. A felsorolt területek nagysága mintegy 100 ezer km 2 (a mai Romániához tartozó — 1918-tól — nagyságrendű terület), melyből a történeti Erdély (felfelé kerekítve) 59 ezer km. Miután Fráter (más néven Martinuzzi)György (1482—1551) II. János gyámja 1341 októberében sikertelenül kísérletezik, a Habsburgokkal való kiegyezés tető alá,hozásával, erős kézzel fog hozzá az erdélyi állam megszervezéséhez. Az „Erdélyi fejedelemség“ megnevezés a nem hivatalos , szóhasználatban már az 1560-as években megjelent, de államjogilag csak 1571 után lesz érvényes. György barát az új állam közigazgatási, politikai megszervezésének bázisává az erdélyi püspökség hatalmas birtokait, a solymosi-lippai uradalmak jövedelmeit teszi. Az erdélyi uralkodók (akiknek megnevezése 1571-ig királyok, majd vajdák és 1594 után egyértelműen fejedelmek) hatalma épp a kiterjedt kincstári uralmakra fog alapozódni. Ez már az állammá szerveződés időszakában az ország birtokainak 15—20 százalékát, azaz több mint 700 falut foglalt magába. A gyulafehérvári, dévai, váradi, kővári uradalmakhoz csatolják később a Báthory-uradalmakat, majd a Bethlenek és a két Rákóczi György birtokait is. Fráter György, a gyám a Tiszától északra fekvő területek és a Bánság kivételével korlátlan úr, bár formailag Izabella királynő, II. János király anyja vezeti az országot. A baráti kincstárnoki, királyi helytartói, valamint az ország főbírói tisztségében a legfőbb hatalom. A történeti királyság legfőbb méltóságainak tisztét — a nádor, az országbíró, a kancellár, a tárnokmester — betöltetlen hagyta. Nem neveztek ki új vajdát sem, de a mindennapi kormányzási feladatokat Kemény Jánosra, s köznemesi származású alvajdára bízták.. Miután Fráter György legveszélyesebb ellenfele, az 1534—1540 közt erdélyi vajdai méltóságot betöltő Majlád István török fogságba került, adva voltak a feltételek arra, hogy az 1542. január 20- án Marosvásárhelyen megtartott országgyűlés elismerje a királyi helytartó uralmát. A tordai országgyűlés — márciusban — hívta vissza Lengyelországból Izabella királynőt — 46 — energiát rápazarolni, s ezzel fölkínálták neki a lehetőséget, hogy egyfajta ütközőállammá alakuljon. Az egységes és erős rendiség kialakulásának talán legfontosabb akadálya épp a három rendi nemzet volt, amely együttműködött ugyan, de a köztük lévő ellentétek soha nem egyenlítődtek ki. Egymással szemben állt a gőgös nemes, a szabad állapotú székely és a polgári beállítottságú szász mentalitása. A törökbarát politika mentette meg egyébként Erdélyt a bekebelezéstől, bár a Porty már 1546-tól követelte Becskerek, tehát a Délvidék egyik jelentős várának átadását. A török mohóság ellen, e bizonytalan helyzetben, Izabella királynő és György barát 1548-ban kénytelenek alkudozásokba lépni a Habsburgokkal, és 1549-ben megkötik a nyírbártori egyezséget, melynek célja a két ország egyesítése Ferdinánd,jogara alatt. Ennek ellenében Izabellának és fiának felajánlották a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegségeket. Fráter Györgyöt pedig kinevezték Erdély vajdájának. Izabella (1540—1559) azonban sérelmezte a nélküle megkötött egyezményt, sietett feljelenteni saját kormányzóját a Portán. Ugyanakkor Petrovics Péter bánsági hadak élén a királyi család támogatására Erdélybe érkezik. A királynő parancsára kizárják György barátot Gyulafehérvárról. A helytartó sem marad tétlen, öszszegyűjti hadait és hatheti ostrom után megnyitja a főváros kapuit. Az október 29-i tordai országgyűlésen a fegyveresen összegyűlt rendek mellette sorakoznak fel. A budai pasát, Kászimot, Török János kényszeríti visszavonulásra, a havaselvieket Kendi János, míg Ilie moldvai vajdát György barát veri ki. Ilyen körülmények között Izabella november 30-án kénytelen kibékülni helytartójával. 1551-ben azonban ismét kiújulnak a fegyveres összecsapások. A barát, az ország egységesítésének céljából, isarit felajánlja Ferdinándnak az országot, aki kinevezi őt Erdély vajdájának, a pápa pedig bíborosi méltóságra emeli. A trónról lemondatott királynő fia kénytelen elhagyni Erdélyt. 1551 nyarán Giovanni Battista Castaldo és Nádasdy Tamás országbíró vezetésével 6—7 ezer főnyi sereg érkezik Erdélybe, miközben a rumeliai keplerbég, Szokollú Mehmed is támadási parancsot kap. Habár Fráter György időben elküldte a szokásos adót, a török mégis megszállta Becsét, Becskereket, Csanádot és Lippát. Ez utóbbit csak a királyi hadaknak sikerült felmenteniük. A Szüleimén Ahmed másodvezér vezette török főerők támadásának a mintegy 80 ezres sebet és 16 lövet ostromának kitett Temesvár őrsége Losonczi István vezetésével tíz rohamot vert vissza. A négy hétig sikerrel véd°kező Temesvár eleste után török birtok lesz Karánsebes és Lugos is. Ugyanebben az időben Ali budai pasa seregei ostromolják a Nógrád és Hont megyei várakat. I. Ferdinánd — Castaldo vádaskodásaira hallgatva — bizalmatlan Fráter György iránt, narancsára Sforza Pallavicini zsoldosvezér megszervezi — 1551. december 17-én — a 70 I XV. Dózsa parasztháborúja atyás halálával lezárult egy korszak, az oligarchia megerősödött, az állam jövedelmének nagyobb részére a bárók tették kezüket, a király nem volt képes megakadályozni a főurak hatalmi visszaéléseit. A zsold nélkül maradt katonák kódorogtak, éleződött az ellentét a fő- és köznemesség, a nemesség és a jobbágyok, a zsellérek közt. Pestisjárvány, éhínség szedte áldozatait. A felhalmozódó gyűlölet 1514-ben robbant ki, amikor Bakócz Tamás (1442—1521) bíboros a pápa felhívására keresztes hadjáratot hirdet a pogányok ellen. A keresztes hadjáratra való felhívást április 19-én adták ki. A hadsereg élére — május közepén — az 1470 táján, a Kézdivásárhely közeli Dálnokban született kisnemes Székely Dózsa György került. Mivel a szervező hadsereg élére nem állíthatták egyik bárói párt vezérét sem, így esett Bakócz választása Dózsára, a nándorfehérvári lovashadnagyra, akinek népszerűségét növelte az egyik török főtiszttel vívott párbajban aratott győzelme. Azonban a királyi kincstár üres volt, a főnemesség nem akarta vállalni a keresztes háborúban való hozzájárulást, annak terheit, így tovább éleződött a török ellen fegyvert f/irrAL- economoccófl Izrn follontóf Mósik szezon#in Rabirz A b) Az erdélyi fejedelemség megszilárdulása (1571-1586) a z 1571. május 25-i országgyűlésen az erdélyi rendek „minden további és szó nélkül“ Erdély fejedelmévé Somlyai Báthory Istvánt (1533—1586), Bihar vármegyei magyar főnemest választják, aki már 1559-ben elnyerte 39 — 1506- ban a király, fia születésének tiszteletére, elrendelte a székely ököradó, az úgynevezett ökörsütés behajtását. A katonáskodó, nemesi öntudattal vértezett székelyek az adófizetést nemes emberhez méltatlannak tekintették. A székely öntudatot táplálta még aXIII. század óta elterjedt hun hagyomány, mely szerint ők őrizték meg a legtisztábban a hun—magyar harci erényeket. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a székelység megtagadta az adó beszolgáltatását, a forrongások lecsillapítására a fogarasi kapitányt, Tömöri Pált, a későbbi mohácsi hadvezért küldték. A rendcsináló kapitány azonban sebesülten menekült vissza Fogaras várába. Újabb királyi seregek bevetésével sikerült megfékezni a székely lázadást. 1507- ben a szebeni szászok ellen támadnak a székelyek, megtorlásként az ő leverésükbenvaló, részvételükért. A támadások vezetője állítólag Székely (Dózsa) György volt. 1510-től Szapolyai János lett az új vajda, tudatosan törekedett a székely szabadságjogok felszámolására. Kemény kézzel fékezte meg a közszékelyek 1515-ös és 1519-es lázadásait. Legfájdalmasabb büntetés a lázadók számára jószágaik elkobzása volt. Ez a korabeli székely jogrend elleni legnagyobb jogsértést jelentette,mivel „székely örökség“ addig még hűtlenség esetén sem szállhatott a királyra, csakis a rokonokra. — 47 — éves barát meggyilkolását. Az ország vezetése Castaldo és a vajdává kinevezett Báthory András irányítása alá került. Az 1552-es megtorló háború során a keleti országrész, területi veszteségei mellett, ki van téve még az osztrák zsoldosok fosztogatásainak is. Szulejmán követelte Izabella és fia visszahívását. Tiszántúl nemessége Petrovics Péter vezetésével fegyveres megmozdulással igyekszik elősegíteni a királynő visszatértét. 1552-ben Erdély vajdái Dobó István (az egri hős) és Kendi Ferenc lesznek. Bár a nemesi lázadást leverték, Szulejmán 1554-ben Karánsebest és Lugost átadja Petrovicsnak. Ilyen körülmények között I. Ferdinánd magyar királyként sem tehet egyebet, minthogy kifizesse az 1555. évre járó tartományi adót. Török utasításra a két román vajdaság is készenlétben áll Erdély megtámadására. Ilyen feltételek között a Marosváshelyen összehívott — 1555. december 23-i — országgyűlés arra kérte a királyt, hogy vagy küld elegendő katonai erőt Erdély védelmére, vagy felodázza őket a hűségeskü alól. Az 1556. januári tordai országgyűlés visszahívta a Lengyelországba menekült Izabellát és fiát. Ferdinánd pedig kénytelen lemondani Erdélyről. Izabella hatalma ismét Kassáig ér. Véresen leszámol az ingadozókkal. 1558 augusztusában meggyilkoltatja Bebek Ferencet, Kendi Ferencet és Kendi Sándort. Izabella 1559. november 15-én bekövetkezett halála után az ország vezetése a 19 éves II. János „választott magyar királyra“ szállt. A Habsburgokkal ismét feszült a viszony. 1561-ben a Tiszántúl nagybirtokosa, Balassa Menyhért átpártolt Ferdinándhoz 1562-ben a székelyek lázadtak fel ellene. Bár a székely felkelést sikerült ugyan elfojtani, de a harcok során elveszett Szatmár, Tokaj, Kassa, Erdély számára csak Máramaros és Bihar maradt meg. 1564/1565 fordulóján sikerült visszafoglalni Nagyváradot és Szatmárt. Ferdinánd fia, Miksa, a királyi címről való lemondás fejében hajlandó elismerni II. Jánost Erdély és a Partium urának, fejedelmének. A tárgyalások a speyeri megegyezéssel értek véget. Romániai Magyar Szó 3 — 40 — már kénytelen betiltani a katonatoborzást. Időközben a Délvidék, tehát a török hadszíntér felé haladó keresztes táborban egyre inkább általánossá vált a főnemesség-ellenes hangulat. Az első összecsapásra Apátfalvánál került sor, ahol egy keresztes előőrs vereséget szenvedett. Május 24- én Dózsa 30 ezres serege szétverte Nagylakon a nemeseket, s vezérüket, Csáky Miklós csanádi püspököt karóba húzták. Ezzel tehát nyílt, kenyértörésre került sor. A jól szervezett keresztesek serege elfoglalta Arad, Csáklya, Zádorlak várát. Dózsa György hadvezérei, öccse, Gergely és a pap-kapitány, Lőrinc. Az alföldről indult felkelés átcsapott Erdély egy részébe is. Elsősorban a jobbágyok lakta vármegyékben, egészen Besztercéig, lángba borultak a kastélyok. Az erdélyi felkeléshez csatlakoztak Abrudbánya, Zalatna, Torockó, Dés, Torda városok lakói is. A felkelés nem terjedt ki a Székelyföldre Szapolyai János vajda, miután leverte az erdélyi mozgalmat. Június 18-ra Dévára összehívta a három nemzet gyűlését. Itt értesült arról, hogy a Dózsa vezette fősereg Temesvár ellen fordult. Időközben Lőrinc pap elfoglalta Váradot és Kolozsvár ellen indult. Azonban a város főbírája, Kalmár János lemészároltatja a város falai közé befogadott parasztkapitányokat, és Barlabásy Lénárd alvajda serege visszavonulásra kényszeríti Lőrinc pap seregét. Ekkor már a Szapolyai vezette hadsereg Temesvárnál legyőzte a paraszthad főerejét. Dózsa és a vezérkar már az ütközet elején fogságba esett, a vezér nélkül maradt seregben eluralkodott a pánik A két tűz közé került keresztesek jó része letette a fegyvert és elmenekült. Ez idő tájt Biharban legyőzték Lőrinc pap hadát is, őt magát pedig Kolozsvár főterén megégették. Dózsát „először is tüzes vassal megkoronázták, azután élve (...) saját katonái (...) fogaikkal széttépték és felfalták“. E pontos — II. Ulászló király által készített — tájékoztatóban szó sincs az izzó vastrónusról. Az első napok kegyetlenkedései után a kártérítés kérdése került előtérbe, hogy a „jószág“, a munkaerő kímélődjék. XVI. Az erdélyi fejedelemség kialakulásának előzményei (1526-1541) Dózsa-felkelés leverése, az erős zsoldos sereg hiánya, az oligarchia uralma, a központi hatalom gyengesége. — .44 — és a csecsemő II. Jánost királynak, akik a gyulafehérvári püspöki palotában rendezték be rezidenciájukat. Az erdélyiek mellett a Tiszántúli megyék is hűségesküt fogadtak 1542 decemberében. 1543 elején küldik el Sztambulba (Konstantinápolyba) az első 10 ezer forintos adót, mely a vazallusi státus elismerését jelentette. Ez az összeg csekély, csak szimbolikus, jelképes jellegű volt. A XVI. század utolsó harmadában az állam kincstári bevételei így alakultak: 24 ezer erdélyi, 17 ezer partiumi portális adó, melyhez számítani kell a szászok cenzusát, a székelyek cicáját, a városok taxáját, a bánya-, a vámbevételeket, az aranybeváltást, a dézsmabérletet, tehát együttesen mintegy 300 ezer aranyforintos bevételről beszélhetünk. Összehasonlításként hadd említsük meg, hogy 1526 előtt, az osztatlan királyság jövedelme évi 200 ezer forint volt. A szultán jogot formált arra, hogy a rendek által megválasztott uralkodót jóváhagyja. Ez ceremóniával összekötött díszes oklevél (athname), zászló, szerszámos ló, kard és tollas süveg átadásával történt. A Porta nem avatkozott be az ország belpolitikai ügyeibe, de a külpolitikát ellenőrzése alatt tartotta. Ennek ellenére a fiatal állam az európai politikában független államként viselkedett. Az önállóság azonban nemcsak az erdélyi diplomácia hatásos tevékenységétől függött, hanem a török és Habsburg birodalom egymás közötti viszonyától is. A félhold és az osztrák jogar szorításában is sikerült átmenteni az egykori intézményrendszert, az önkormányzatot, sőt olykor alkotó tényezőként tudott bekapcsolódni az európai nagypolitikába. Erdélyországban valósul meg Európa-szerte példamutató módon a vallás-, az anyanyelv tolerancia, és az a terület lesz átmentője a magyar kultúrának és öntudatnak. Gondoljunk csak a Báthory István alapította kolozsvári egyetemre (1581), Báthory Zsigmond udvarára, amely az 1590-es években az „európai zenei élet egyik központja. A gyulafehérvári fejedelmi udvar — írja Benda Kálmán — 1613 után, Bethlen Gábor alatt az egész magyar tudományos-kulturális és művészeti élet központja. Kezdetben az országgyűléseken az erdélyi vármegyék néhány fős delegációval képviseltetik magukat, mellettük külön a szász székek is követeikkel. Az első olyan magyar országgyűlést, melyen az erdélyiek, így a székelyek is egyenjogúakként jelenhettek meg, 1541. október 18-án Debrecenbe hívták össze Fráter György rendeletére. A magyarországi és az erdélyi megyék 1544-ig külön-külön működtek. 1544-ben a tordai országgyűlésen, a „három nemzet“ mellett jelen vannak a tiszántúli megyék képviselői is, így a négy rend (a partiumival) ezentúl együttesen vesz részt a keleti állam vezetésében. Az erdélyi országgyűlések jelentősége, a Habsburgok uralta magyar országgyűlésektől eltérően, csekélyebb. 1545 után az erdélyi országgyűléseken képviseltették tehát magukat: az erdélyi megyék, a szászok, a székelyek, Partium, né — 48 — Várad kapitányi rangját. Ez azt jelentette, hogy ennek az országrésznek tényleges ura. Apja ugyanilyen néven erdélyi vajda volt, és mégis megválasztását hatalmas birtokainak köszönheti. A 38 éves magyar főnemes — tehát abban a korban — érett politikus, ismereteit a padovai egyetemen és a bécsi királyi udvarban szerzi. Jól ismeri a politikai erőviszonyokat. Mindezek dacára, miután a rendek elismerik és hűséget esküsznek neki, nem veszi fel a fejedelmi címet, mert mint magyar főnemes, a régi magyar királyság jogrendje szerint, nem lehet sem király, sem fejedelem, hanem az erdélyi tartományt kormányzó vajda. E minőségben ismeri el I. Miksát magyar királynak, egyben országának — formailag — a magyar király jogara alá való tartozását. Báthory viszont vajdai címe ellenére, a rendek által megválasztott országvezető. E státust a szultán által küldött athnaméban is megerősítik, Báthory tehát a tényleges uralkodó, kinek sikerült Erdély nyugalmát és önállóságát biztosítania. Szembe kellett azonban szállnia a Felvidékről jelentkező, trónkövetelő Békés Gáspárral, kinek bár az 1573-as próbálkozása kudarcot vallott, mégis 1575-ben ismét sereggel érkezik, miközben keletről a fellázított székelyek is támadnak. A döntő csatában 1575. július 8-án, a kerelőszentpáli síkon Báthory fényes győzelmet arat. Báthory győzelmeinek híre emeli tekintélyét, hamar ismertté válik. Ugyanezen év decemberében a lengyelek királyukká választják. Az ellenjelölt Miksa császár időközben elhunyt (1576), így minden bonyodalom nélkül foglalhatja el a lengyel trónt. Miksa utóda, I. Rudolf (1576—1608) már nem mer beavatkozni a hatalmas Lengyelország, Erdély és a Partium belügyeibe. Amit Báthory főnemesi minőségében nem tehetett meg, most mint lengyel király megteszi, az Erdély fejedelme címet nemcsak felveheti, de nemzetközi szinten is sikerül azt elfogadtatnia. II. Szelim (1566—1574) szultán elismeri a Báthoryak örökösödési jogát az erdélyi trónra. Báthory István lengyel királyként is szívén viseli Erdély sorsát, kormányzását bátyjára, Kristófra bízza, majd annak halála után (1581) unokaöccsét, Zsigmondot nevezi ki vajdának. Az Erdély fejedelme címet és a legfontosabb kérdésekben való döntés jogát, az ország külpolitikájának irányítását saját maga tartja kézben. A vajdák tevékenységét egy Krakkóban felállított „erdélyi kancellária“ révén irányítja. Politikai alapkoncepciója: szülőhazáját Erdélyből kiindulva kell egyesítenie. Mint a nagy Lengyelország egyik legkiválóbb uralkodója, nagyvonalú tervei közt szerepelt a török kiverésének gondolata is, bár reálpolitikusként megfizeti a III Murád (1574—1595) által 15 ezer aranyra felemelt erdélyi adót és ajándékokat. (Folytatjuk)