Romániai Magyar Szó, 1992. október (4. évfolyam, 848-875. szám)

1992-10-17 / 862-863. szám

bO«9©© Kovács andrás ferenc Legnagyobb Magyar Matt Széchenyi Istvánnak hódolatul Még egy-két lépés ... Széttekint a táblán: veszett csaták, fantaszta századok viharzanak — mért folytatná tovább?... Tán csak önvád hajtja, csak hagymát dadog, e nem enyhülést, csak nyűgre bűnt hoz álma — már visszakapná lépni kész kezét, akárha védne, cselvetőn rosálna — ki­vert hadat vagy hidat vétkezők, annak most nincs se Bécs, se Pest, se Döbling: minden lépést előre lát busán, mert harcmezőn hős bábu egyre több ing, csak­ nemzetek csodás haláltusán... Lovak, vitézek, romba dőlt a bástya, de menti bőrét pár futó, bolond, csáléra ál a Szent István palástja, patak szelében száll a szórt porond — Ó, fuss, te küldönc balsorsi messze iszkolyt hátrálj, jövendől rajta, jó paraszti szól, víg tarack! dicsőn dörren­, te pisztoly! mert úr az úr, midőn golyót szalaszt fejébe! Kész a Nagy Magyar Szatíra — a vaktörténet sunyin ünnepel, hisz van Hitel, mit példás korszak íra, és kész a sír, hol nemzet tűnhet el, mert el­jövend a Legnagyobb Magyar Matt: szétszóratás ,szabad tiportatás —­­ravaszdi szennyben reszket majd a gyarmat, de ez kevés, ha nincs is folytatás ... Még egy-két lépés .... Sejti, semmi sincsen — se nép, se nyelv, mit lélek árja vitt, s egy mozdulattal színre lép az Isten: lassan lesepri vesztes bábjait. JÁNOSHÁZY GYÖRGY Páros szonett Seven Forts indián rezervációjáról I. Irtották tűzzel, pálinkával őket, s mint dúvadat űzték a tengerig, elvette tőlük a vadászmezőket csel és erőszak most itt tengetik gyásznapjaikat, fikik, megmaradtak, gettóba zárva, a lét peremén, nem nyílvesszőt, bazárholmit faragnak, kihunyt szemük élében a remény, szíjas karjuk nem duzzad hősi tettre, sastollaikat a moly már megette, pej paripájuk rég kehes igásló. Farmerben és trikóban ténferegnek, s pár nikkelpénzért hóka némbereknek vajából a kopott, koszos varázsló. . II. Így múlnak a napok, telik az élet ■— de néha este a törzs egybegyűl, az ősöktől rájuk maradt meséket fölmelegítni pisla tűz körül, s míg régiek vitézségét regélik, a régi virtus, régi kedv kihajt, vad vágtában beszáguldják a prérit, hajszolva sápadt arcút és bivalyt, villog a bárd, kontyukban leng a sastoll, s ha el kell hullni végül hosszú harcban, a Nagy Szellemhez szállanak lovegte. Merész tettekről suttognak parázsló szavakkal, és vock­ába bújva, halkan csatadalt dúdol a vedlett varázsló. Pár évvel ezelőtt Máriás József új­ságíró Olajos Béla festőművészről írott riportjának ezt a címet adta: “Ír a kétszárnyú ablak, már nem néz a régi hídra, a régi hidat lebontották ... Az ablak gazdája is örökre megpi­hent ... ” A hetvenes évek végén, a dátumra nem emlékszem pontosan. Szatmár vá­ros nagy várakozásban, lázban égett! Jön, jön, jön!! Jön a nagyfőnök, szeretett apánk, szemünk fénye, legjobb hazafi, kiváló szónok és így tovább! Jön, jön, mikor és merre jön? Csodálatos golyóálló kocsiban vagy helikopteren az égből érkezik? Imádott, szeretett, jó édesanyánk va­jon jön-e? (Csirkeosztás lesz-e? Jó volna!) Zászlók lengedeztek mindenütt! A régi hídra néző kétszárnyú ablak előtt, mindenki Béla bácsija és a ked­ves barát, a japános nevű Azaki be­szélgetett. Egyszer Béla bácsi megszólalt. Innen az ablakból pecsetét le lehetne lőni! A megjegyzést biztosan a kaján kis­ördög súgta neki, mert életében még a légynek sem ártott! Nem is törődött (látszólag) senki ve­le! Leültek Azakivel „még egy parti sakkra“! ír A nagyfőnök másnap sem jött! Ellenben dél felé irgalmatlan hosszú létrával megjelent két munkás! „Jöttünk a rendőnyöket leszedni!“ — mondták sorául. Miféle rendőnyöket és miért? „A második emeleti redőnyöket, mind a nyolcat! Azt parancsolta a fő­nök!“ Ki az a főnök? „Nem tudjuk, a főnökünk főnöke!“ Szóhoz sem tudtunk jutni, felmász­tak a kétágú létrán és közös erővel rán­gatták, összetörték, ledobták a redő­nyöket, szóval nagy pusztítást végeztek! Aztán a szomszéd négy redőnye kö­vetkezett! Szedték a cókmókjukat, s mint aki jól végezte dolgát, elmentek. ★ Elrohantam a házkezelőségre Bandu­la igazgató úrhoz. — Miért szedték le a redőnyöket? — Semmiféle redőnyről nem tudok, utasítást sem adtam, nincs is redőnyö­sünk! Tessenek visszatétetni! Nyolc darab széttört, hasznavehetet­len redőnyt?! Érdeklődtünk, akkor egy új redőny ára ezer lej volt. A ház régi, sarokszobánk, két utcára néz, három ablak van rajta, huzatos, nehezen fűthető! A redőnyök még valahogy fékezték a hideget! Redőny nélkül télen tisztára megfa­gyunk! Két telet átvacogtunk, aztán közös erővel, a régi redőny maradványaiból és új lécekkel vegyesen, három redőnyt rendbe tettünk. A szomszéd, a hiányzó négy redőnyt a mai napig sem csináltatta meg. A Béla bácsi minden alapot nélkü­löző megjegyzése, még egy ágat hajtott, sajnos. Pár nap múlva, megjelent egy isme­retlen egyén, aki szívélyesen érdeklő­dött külföldi rokonaink, barátaink iránt, jól szétnézett, aztán egy hónap múlva a másik: nem megyünk-e külföldre? Stb. Így ment éveken keresztül! Nagyon untam már, jókívánságaim csak gondolatban skandáltam... De minden álom egyszer véget ér! A nagyfőnök elhunyta után az érdek­lődés egyszerre megszűnt! ★ A nyolcvan-száz méterre lévő régi hídra a kétszárnyú ablaknak nem is volt egyenes rálátása! Egy mesterlövész e magas ház tete­jéről a lehetetlent megpróbálhatta vol­na, de ez privát, több százezer dollár­ba kerül! Sajnos, Londonban vagy Ka­nadában sohasem élő keresztanyánk nem létező örökségünket eltékozolta, gondolom rulettezett az árva ... Hát ez van! Volt! •Az Japános nevű, szeretett barátunk Azaki? Na, ne! „Lelf Made Man“ angol megjelelölés, olyan emberre, aki saját erejéből te­hetségéből lett vagy lesz valaki! Azaki a legjobb úton halad! . Nem akarok az „Amicus Certus" vagy a Cave Canem“ szép mondásokra em­lékezni, mert elsírom magam!... „Több dolgok vannak az égen és a földön Horacio, mint­sem bölcselmetek felfogni képes!“ Emlékezete saját tapasztalatából OLAJOS VÁCZY MAGDA A kétszárnyú ablak a régi hídra néz Csurgónál A nemzet és az állam nem azonos területet takar EMBERI ÓHAJ ÉS ODATARTOZÁS ÉRZÉSE TESZI A MAGYART KOSÁRY DOMOKOS, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke történel­mi kategóriának tartja a nemzetállamot, a „nemzeti liberalizmust“ pedig párt­politikai kérdésnek, amelynek manapság más hangsúlya van, mint volt a 19. században. A magyarságot nem­ biológiai vagy születési adottságok határozzák meg. A politikai nemzet fogalma már akkor fából vaskarika volt, amikor kitalál­ták. A jövő Európája nemzetekből fog állni, az egykori Jugoszlávia népei is le­vetik a kényszerzubbonyt — mondta a Magyar Hírlapnak adott interjújában. — Olvastam egy hivatalos nyilatko­zatot, s bár nem szeretnék politizálni, megkérdezném, mi a véleménye a ma­gyarok világkongresszusával foglalkozó külügyminisztériumi nyilatkozatról, ar­ról, hogy „az új demokratikus Magyar­­ország nemzeti elfogásának alaptétele, hogy mindazok a magyar nemzet tag­jának tekinthetik magukat, akik ma­gyarnak vallják magukat.. “ A gondom a „magyar nemzet tagjával" van Mit jelent az, hogy a magyar nemzet tagja? — Én másként mondanám talán, bár alapvetően egyetértek ezzel. Nálunk sokat szoktak vitatkozni azon, hogy ki a magyar és mi a magyar. Én ezt a kérdést értel­metlennek tartom. Mi vagyunk magyarok, kész. Nem kell tétován örökké a tükörbe nézni, hogy ki is vagyok, mi is vagyok, mert ez talán a betegség jele Én magyar­nak tekintem mindazokat, akik magukat magyarnak vallják. Ez tulajdonképpen a „plébiscite de tous les jours“ — a minden­napos népszavazás. Szóval, nem születési biológiai adottságok határozzák meg ezt, hanem az ember óhaja, akarata, az oda­­tartozás érzése — ez határozza meg, hogy ki a magyar. Aki magyarnak vallja magát, az magyar. Ha más államban él egy ma­gyar, akkor vajon micsoda? Nagyon sokfe­lé — és ez főleg a kelet-közép-európai szomszédságra áll — a nemzet és az állam nem azonos területet takar. Az etnikai ha­tárok és a politikai határok nem esnek egybe. Akik a magyar határokon belül élnek és magyarnak vallják magukat, azok természetesen a magyar nemzet tagjai. Valaha a múlt században volt egy olyan fogalom, hogy politikai nemzet. Az 1868- as nemzetiségtörvény szerint mindenki, aki Magyarországon él, nyelvre való te­kintet nélkül az egységes politikai nem­zetet, a magyar nemzetet alkotta. Ez már akkor is fából vaskarika volt, teljesen tarthatatlan. Azóta mások is ugyanezt al­kalmazzák velünk szemben — de most már még tarthatatlanabb. Mi történik azonban, ha mondjuk valaki egy adott idő­pontban falustól együtt átkerül egy másik államba. Ez azt jelenti, hogy ő politikailag más ország állampolgára, és politikailag nem Magyarország törvényeit tartozik megtartani, hanem az illető ország tör­vényeit. De megváltozik-e ezzel a kultu­rális háttere és hovatartozása? Nem! Te­hát lehet azt mondani, hogy valaki kultu­­rálisan a magyar nemzethez tartozik, de politikailag egy másik ország állampol­gára. — Mindennek azonban van számos politikai, gazdasági és jogi vonatkozása is. Az angolszászoknál sok alkalmazási területe van a „nemzetnek“, a „nép­nek“, az „államnak". Ön szerint ma mit jelent a „nemzetállam“ fogalma? — Erre történetileg tudok válaszolni, mert ez történeti jelenség. Az más dolog, hogy egy történeti jelenséget a jogászok vagy szociológusok hogyan próbálnak meg­határozni. A meghatározások a történe­lemben mindig nehezek. A nemzetállam azt a koncepciót jelenti, amely szerint egy adott területen, egy államon belül van egy uralkodó nemzet, amely ezt az államot mintegy saját kizárólagos tulaj­donának tekinti, és ezért joga van bel­­ügyének minősíteni mindazok ügyét, akik az ő határain belül laknak. S ha van ott valami más etnikum vagy más nemzetiség, akkor saját belügye, hogy miként intézi annak dolgait — esetleg zavaró elemnek tekinti, esetleg fölhasználandó nyers­anyagnak, esetleg — újabban erre is van példa — igyekszik megszabadulni tőle úgy, hogy átküldi a határokon. Ez a tö­rekvés sosem ment teljes, abszolút és ma­ximális értelemben végbe, mégis ez volt az uralkodó tendencia a 19. század óta. De ez már akkor is rengeteg bajt okozott. Jelenleg, a 20. század végén — a kegyet­len 20. század végén és a talán kegyelme­sebb 21. század küszöbén — ez elavult, tarthatatlan és életveszélyes. Ez össze­férhetetlen a jövő Európájával. A jövő Európája is nemzetekből fog állni — nem egyetlen nemzet lesz Európa. Ez csak úgy képzelhető el, ha elfogadjuk a sokfélesé­get, a mások megbecsülését, a toleranciát. A jövő Európájában hogyan lehet beil­leszkednie egy államnak? Nyilván úgy, hogy az integrált szervezetbe kapcsolódva a szuverenitás egy részéről önként le­mond, bizonyos dolgokat közösen intéznek el Európában. De ugyanakkor azt is je­lenti, hogy a szuverenitást alsó szinten is korlátozni kell, tehát minden egyes et­nikai, nemzeti stb. kisebbségnek meg kell adni azokat az alapvető kollektív jogo­kat, bizonyos mértékű autonómiát, ame­lyek saját kultúrnemzeti létét intézmé­nyesen biztosítják. Európai normák fog­ják majd előírni, hogy melyik az a ruha­darab, amelynek a viselése kötelező, ha valaki be akar lépni az európai bálte­rembe. Nem lehet egy szál ingben vagy mosdatlanul vagy cipő nélkül bemenni — fel kell öltözni. Ezt azért tartom lényeges­nek, mert ebben az esetben ennek az új normának az elfogadása magyar érdek, természetesen, mert igen sok magyar él a határokon kívül. De ezúttal ebben a kérdésben a mi álláspontunk párhuzamos az európai érdekkel. Nem lehet majd Eu­rópába belépni olyan nemzetnek, amely a kollektív emberi jogokat meg nem adja, ezeket a normákat nem tartja tisztelet­ben.­­ Magánvélemény, de ha az emberi jogokat abszolút tiszteletben tartják, akkor ebben benne vannak a kisebb­ségjogok is.­­ Valóban nagyon sokaknak ez az ál­láspontja, és főleg ez volt az álláspontja az Egyesült Nemzeteknek is, amikor bizo­nyos hatalmi, érdekekre főleg a szov­jetre­­ való tekintettel ki akarták kerül­ni és mellőzni akarták ezt a kérdést. Azt mondták, hogy az egyéni emberi jogban minden benne van. Nincs benne, semmi­lyen körülmények között nincs benne, és a legnagyobb emberi katasztrófákat idéz­ték azzal elő, hogy a második világháború után a kollektív kisebbségjogokat kikü­szöbölték, a békeszerződésekből kihagy­ták, mert úgy fogták fel, hogy az egyéni emberi jogban minden benne van. Nincs benne. Szerencsére az újabb, az utolsó másfél évtized tendenciáiban, a nemzet­közi jogban, politológiában egyre nyilván­valóbban kiütközik az az irányzat, hogy az egyensúly helyreálljon. Gondoljuk el: van egy nagy kisebbség valahol Patagó­­niában (Argentína — a szerk.). Ennek tagjai kulturálisan joggal tartanak igényt egyetemre. Hogyan lehet egyéni emberi jogként az egyetemet elképzelni? Vagy van-e Kelet-Közép-Európában olyan em­ber, aki egy egyetemet finanszírozni tud? Tehát bizonyos emberi jogok és az anya­­nyelvhez, a nemzeti kultúrához való jo­gok — az érintkezés joga, az információ­csere joga, a publikáció joga —, ezek nem oldhatók meg egyéni szinten. Vagyis az egyéni jogtól is megfosztjuk az illetőt akkor, ha nem biztosítunk kollektív jo­gokat számára.­­ Ezt kell elérnünk, ezt kellene elérniük az érdekelt nemzeteknek — és úgy látom, erre megvan az esély, mert európai összérdek —, hogy az egyé­ni jogokat ilyen esetekben kollektív jogok­kal egészítsék ki és támasszák alá. — Folyik a vita Magyarországon a nemzeti liberalizmus és általában a li­beralizmus között. A nemzeti liberaliz­mus azt veti az „általános“ liberálisok szemére, hogy igyekeznek a szőnyeg alá söpörni a nemzetiségkérdést, a nemze­tiségek önrendelkezésének problémá­ját, sőt azt mondják, hogy dekadens tendencia, amikor Jugoszláviában a szlovének, horvátok nemzeti önrendel­kezésre törekednek, ami nem járható út. Ebben az értelemben van-e a libe­ralizmusnak jelzője? — Mint minden nagy történelmi, poli­tikai, szellemi áramlat, a liberalizmus is rendkívül sokarcú. A „nemzeti liberális“ kifejezést egyébként nem annyira a jelen valamelyik irányzatára szoktuk alkalmaz­ni, hanem Kelet-Közép-Európa liberáli­saira a múlt században. Azért, mert ami­kor a régi rendi, tehát feudális kiváltsá­goktól teli társadalom helyett a polgári társadalmat akartak létrehozni — ami Magyarországon ’48 —, akkor arra, hogy a kiváltságokat lebontsák, megvoltak a feltételek; arra viszont, hogy az önálló nemzeti államot megteremtsék, nem vol­tak meg a feltételek, ezért ez a követelés erősebben jelentkezett. Ami az embernek hiányzik, az mindig nagyobb hangsúlyt kap. A nemzeti jelleg benne volt az an­gol és a francia liberalizmusban is, de itt nálunk nagyobb hangsúlyt kapott, akár­csak szomszédainknál. Ezért nevezzük mi a reformmozgalmat nemzeti liberális moz­galomnak. Most ennek más hangsúlya van, de ez pártpolitikai kérdés, amit száz év múlva fognak elemezni. Ami pedig a nemzeti önállósági törekvéseket illeti: is­mét az európai fejlődésből indulok ki. Abban, hogy a horvát nemzet, a szlovén nemzet, a szlovák nemzet szabad utat kö­vetel magának vagy önállóságot — én nem ellentmondást látok, hanem folytatást. Természetes folytatása ez egy olyan fej­lődési tendenciának, amely már 1918 után megmutatkozott. Nem arról van szó, hogy mindez valami sajátos dezintegráció, hanem arról, hogy az első világháború után bizonyos mesterségesen létrehozott állam­alakulatok születtek. Ez a cipő szűknek bizonyult az érintetteknek, és joguk van a szűk cipőt levenni. Ez nincs ellentétben az alapképlettel. Meggyőződésem: egyet­len kisebb vagy nem is annyira kis nem­zet sem engedheti meg magának, hogy ha létrejön az integrált Európa, akkor ő egyedül „haragszom rád“-ot játszik, hátat fordít és nem akar, belépni. Ehelyett in­kább boldogan csatlakoznék hozzá. Tehát ahhoz, hogy az integráció Európában ki­alakuljon, előbb a mellényt ki kell gom­bolni. Ilyen mellény — vagy talán kény­szerzubbony — a volt Jugoszlávia. — Mint történész mit vár a magya­rok világkongresszusától? — Erre nem én vagyok hivatott vála­szolni, azért, mert ennek előkészületeivel, struktúrájával, az egész szerkezettel nem vagyok tisztában. És nem is fogok részt venni ennek a ... — ... miért nem? — Ennek kizárólag az az oka, hogy én úgy érzem, hogy ha valakit valamire felkérnek, akkor ezt megfelelő formában kell megtenni. Ebben az esetben ez nem úgy történt meg, ahogy kellett volna. Na­gyon szívesen vállaltam először, de aztán kénytelen voltam.... De ez nem változtat sem a Csoóri Sándor iránti személyes nagyrabecsülésemen, barátságomon, sem azon, hogy magát a vállalkozást nagyon sokra tartom és nagyon remélem, hogy a találkozás eredményes lesz. Nem könnyű a dolog, többféle tendencia van, és azt remélem, hogy a külföldi magyarok meg fogják érteni­ azokat a törekvéseket kell számunkra megkönnyíteniük, amelyek itt megvalósíthatók. Értem ezen, amit mond­tam a kollektív jogokról, a kisebbségjogok intézményes biztosításáról, s nem a politi­kai határok megváltoztatásáról. FODOR GYÖRGY Sigmund arra gondolt, hogy holnap reggel kipróbálja az egyik betegétől kapott Dior aftersévét. Miközben ezen tűnődött, teljesen megfeledkezett az ágyon fekvő Brauntham Lívia szépségszalon tulajdonosá­ról, aki végeláthatatlan szófolyammal ecse­telte unalmas napjait. — Ugye igazam volt? — vinnyogta a szépségszalon tulajdonosa. — Igen. Folytassa! — tért magához Sigmund, és azon bosszankodott, hogy miért kell neki kifognia az ilyen unatkozó libákat?­­Az ilyen nőnek mit tud ő mon­dani? Az ilyen nő akár egy felzavart lá­vás víz. Ki kéne loccsantani a valóságba! Nyűgös, unatkozó, és ráadásul még ostoba is. Igaz, gazdag. Tehát végig kell hallgat­nia a locsogását. Sigmund lopva az órá­jára nézett. Te jó ég! Már három óra hosz­­szára kotkodácsol ez a nő. Kiég! Az ő tű­rőképességének is van határa. Ahogy föl­­tápászkodott a fotelból, az állólámpába rúgott. A csörömpölésre Braunthall Lívia fölült, s hogy az analitikus nem lökte vissza az ágyra, tudta, hogy a mai napra rendelt kúrának vége. — Doktor úr! Amit ma elmondtam ön­nek ,Sigmundnak fogalma sem volt ar­ról, hogy mit mondott el az asszony, csak arra koncentrált, hogy eltűnjön a szobá­jából­, szóval ért engem? — kacsintott a nő. — Mondja el, hogy mi a véleménye! Csak úgy priváté! SZŰCS MARIANN Álmfejtés — Majd legközelebb — tuszkolta kifelé Sigmund az asszonyt. — Tesztet fogunk csinálni, de most könyörgöm, fejezzük be! Viszontlátásra! — Rendben van. De haza kell kísérnie! Ilyen idegállapotban nem mehetek haza egyedül. Orvosi felelőssége teljes tudatá­ban hazaküldene, így?! Sigmund először bambán nézte az asz­­szonyt, aztán megadta magát. Kilökte a szépségszalon tulajdonosát a folyosóra, majd az ajtózár babrálása közben úgy döntött, hogy állást fog változtatni. A pszichoanalízis helyett telefonfülkéket fog pucolni. Azok nem szoktak álmodni. — Hát akkor, vigyázzon magára, meg az álmaira, és csütörtökön találkozunk! —• toporgott Sigmund egy húszemeletes ház bejárata előtt. Ekkor a szépségszalon tu­lajdonosa hisztérikus rohamban tört ki. Sigmund az ön- és közveszélyesekről ta­nultakat alkalmazva hagyta, hogy az asz­­szony megragadja a karját, és maga után vonszolja a liftbe. — Az ösz­tönöknek nem lehet gátat szabni — dörmögte maga elé Sigmund —, mert akkor fölhalmozódnak, és pufff, kész a baj. Az ösztönök ellen tulajdonképpen az ösztönökkel muszáj harcolni, sőt, az sem baj, ha egy analitikus mindezt ösz­tönösen bevallja saját magának is! A liftben minden visszarendeződött. — Hányadikra megyünk? — kérdezte Sigmund. Braunthall Lívia velőtrázó kacajba zu­hant. ■ — Cuki pofa maga, doktor úr! Hát nem erről beszéltem egész délután?! — Aha — bizonytalanodott el Sigmund, és a hajába túrt. — Végül is hányadik emeletre megyünk? — Semelyikre — sziszegte az asszony. — Maga nem akar engem észrevenni! — Hová vezet ez a lift? Hováááá! — or­­dította a férfi. Az asszony a férfi zakóján lassan lej­jebb haladt, majd vibráló ujjaival a nad­rág­szíjat matatta. — Az álmaimba vezet. Mit gondolsz, miért f­izetek neked annyit? Sigmund sápadtan figyelte önmagát, a­­hogy a repülő liftben páciense, Braunt­hall Lívia mezítelenre vetkőzteti. Ez a nő minden bizonnyal a zártosztályra, és nem ebbe­ a zárt liftbe való! A lift változatlan sebességgel búgott fölfelé. Most már az asszony saját magá­ról kezdte lefejteni a ruhadarabokat. Sig­mund egy óvatlan pillanatban felfedezte a „stop“ gombot. Ez az! — és megnyomta. — Ne! Neeeeeeea — visította az asz­­szony. — Mi ez, miért zuhanunk? — kérdezte rémülten a férfi. Az asszony összetörten kucorodott le. — Vége. Maga nem akarta megvárni az álmom végét. Kár. — És most mi lesz, meddig zuhanunk­? — Teljesen mindegy, nem? — vont vál­lat az asszony, és lassan öltözködni kez­dett.

Next