Romániai Magyar Szó, 1995. október (7. évfolyam, 1800-1829. szám)

1995-10-25 / 1823. szám

1995. október 25. RIPORTOK• VITÁK• KÖZLEM ÉNYEK® Romániai Magyar Szó Küldjétek 3 rajzot! ! Mai számunkban a gyergyószentmiklósi FE-­­­RENCZ ZSOLT (8 éves), LOKODI MÁTYÁS (8 éves) és SZILÁGYI CSONGOR (8 éves) munkáit­­ közöljük, következő alkalommal a gyergyószentmik­­j­­lósi Rokaly Ingrid-Imola­­(8), Ferencz Hunor (8) és­­ Tamás Annamária (8) egy-egy rajzát „állítjuk ki”­­ rovatunkban. Küldjétek továbbra is címünkre a legjobb gyerek-­­ rajzokból: Romániai Magyar Szó, 79776 Bucuresti f 33, Piața Presei Libere nr. 1, sector 1, Gyereksarok, sj ár ügyvezető elnöke, Nicolae Lo­­treanu lemondott, az Új Románia Párt legutóbbi sajtóértekezletén nem szervezeti-szervezési kérdések képezték a sajtos találkozó központi témáját. Dr. Emil Silvan professzor és Virgil Stoenes­­cu közgazdász professzor (a két szakbizott­ság elnökei) a párt agrárpolitikai elkép­zeléseit körvonalazták oly meggyőzően, olyannyira a gazdálkodók érdekeit szem előtt tartva, hogy a jelen levő újságírók kény­telenek voltak mindenben egyetérteni az előadókkal. A már-már gyanúsan realista megközelítésnek, a jelenlegi kormányzat és hatalom agrárpolitikáját elmarasztaló állás­pontnak egyetlen „hibája” van: arról egyha­mar éppen az érdekeltek, a földtulajdonosok nem fognak tudomást szerezni, hiszen a hatalomnak gondja van arra,­hogy a tévé és rádió csatornáin saját programjait népsze­rűsítse. Az elhangzottakban tallózva, a követke­zőkre hívnánk fel a figyelmet: A fejlett orszá­gokban fejlett a mezőgazdálkodás is. • Ro­mániában a földterület 80 százaléka valóban magánkézben van, de a termelőeszközök­nek csak alig egyötöde szolgálja ezt a terü­letet. • A jelenlegi kormányzatnak nincs - a korábbiaknak sem volt - életképes agrárpo­litikai elgondolása. Van programja, terve, de a mindennapi gondok orvoslására még elképzelése sincs. • 89 óta öt mezőgaz­dasági minisztere volt a kormánynak, s mind az öt új „programmnal ” jött. Svájcban egy­­egy miniszter úgy 20 évig igazgatta az agrárgazdálkodást, hiszen az elmúlt 108 év alatt ott is csak 5 miniszter volt a szaktárca élén... A gazdálkodónak - akit nem kell annyit ijesztgetni a földbirtok nagyságával, illetve kicsiségével - pontosan, naprakészen tudnia kell, milyen irányba haladhat akadály­­mentesen, de mindenekelőtt azt, hogy milyen támogatásra számíthat a kormány­zat, a hatalom részéről. Az agrárgazdál­kodás menete az egész társadalom ügye, tehát annak irányítását ne sajátítsa ki ma­gának semmilyen minisztérium. A hatalom pedig ne feledje: a mezőgazdaság az or­szág egyik legnagyobb vállalata, s mint olyanhoz viszonyuljon kellő odafigyeléssel, segítséggel... Mint mondottuk: már-már gyanúsan „nagylelkű” szavak, gondolatok, melyekre akarva-akaratlanul fel kell figyel­nünk, annál is inkább, mert az új párt - az ÚRP - vezetőségében egyre több, a gazda­sági életben valóban járato­s, a szakma csúcsát képviselő személyiségek jelennek meg, akik valószínűleg a gazdasági erő kéz­ben tartásával próbálják a hazai politikai élet porondjára léptetni az új formációt. Olyan politikai erőként - mint a párt tiszteletbeli elnöke, Ovidiu Trasnea egyetemi tanár is hangsúlyozta -, mely kellő mérték- és távolságtartással viszonyul a jelenlegi politikai spektrum mindkét pólusához, de nem rejti véka alá azt sem, hogy igenis készül az előre hozott választásokra. (F.L.I.) Az ÚRP és agrárpolitikája Hoim I­II mm A gyergyószentmiklósi Gora Városgazdál­kodási Vállalat és a Mark House Kft. szerve­zésében október 19-21 között nagyméretű szimpózium színhelye volt Gyergyószentmik­­lós. Az ivóvízhálózat felújításának új techno­lógiái Románia helységeiben címmel, melyen több mint száz szakterületen dolgozó igaz­gató, mérnök, technikus vett részt, képvisel­tette magát a bukaresti vezetés, Dinu Constantin úr, az APPGCl titkára, és Aurel Dumitrescu Aurica, a MLPAT igazgatója, vendége volt Nagy György, a Magyarországi Köztisztasági Egyesület elnöke, jelen volt Minner Gábor, a megyei tanács alelnöke, Dézsi Zoltán polgármester, Nagy István, a vendéglátó városgazdálkodási vállalat igazgatója és mások. A szimpózium keretein belül külföldi és hazai cégek kiállításon mutatták be a víz- és szennyvízcsatorna-rendszerek legújabb technológiájának eszközeit, és sor került egy referenciamunkára a Galamb utcában a Wavin-Com Trade cég jóvoltából. Erről nyújtott tájékoztatást Böröczky Gábor, a Com­- Trade cég magyarországi ügyvezető igaz­gatója: - Egy 200 méteres utcában 20 ház beköté­sét végezzük el a vízvezetékhálózatba, ke­mény polietilénből, a hegesztési technológia és a szerelési munkálatok bemutatásával. Ezt cégünk ajándékként, a szimpóziumhoz való hozzájárulásként valósítja meg Gyergyószent­miklóson. Az itt bemutatott cégek kizárólagos képviselői vagyunk Romániában. Böröczky Gábor és Domokos Endre urak, a Wavin-Com Trade cég magyarországi, illetve romániai ügyvezető igazgatói szakterületen­ként vázolták a kiállítást. A Wavin-Com Trade cég kemény polieti­lénből készült anyagokat mutat be: utcai magas nyomású gerincvezetékek, szállítóve­zetékek, műanyagaknák, víz- és gázcsator­nák, PVC-csatornarendszerek, egészen a derítőállomásig. Már van Romániában refe­renciamunkájuk: a csíkszentkirályi borvíz­­töltöde korszerűsítéséhez ők szállították a berendezést, aminek nagy sikere volt. A következő cég, a Pemü, házi belső sze­relésekkel foglalkozik: polipropilén csövek, csaprendszerek, műanyagszivattyúk. Fő ter­mékük az elsősorban padlófűtéshez használt fűtéscső, amely nem lágyul, hosszú élettarta­­múak, nem vízkövesedik és könnyen szerel­hető. A Poligen amerikai cégnek szintén ők az itteni képviselete. Csőbetétek szigetelésével, korrózió elleni védelmével foglalkozik, 30 éves garanciával. A Kristály magyarországi társa­ság szennyvíztisztítók korszerűsítésével fog­lalkozik, új, biológiai eljárással. Ezenkívül derítőállomások számítógépes tervezését végzi, amely 1-2 nap alatt a derítőállomás tel­jes adatrendszerét dolgozza ki a lakosság viszonylatában. Norvég képviselete van a ma­gas tisztaságú bronz gyorskötő idomok forgal­mazására. A Csíkszeredai Kontrét cég összegezi a képviseletet. Újdonsága a szemétürítő rend­szer, amit saját fejlesztésben kezdett gyártani, csak román, helyi beszerzésű alkatrészekből, s­ amely környezetbarát­ Európában elfogadott rendszer, egyhatod részére tömöríti össze a szemetet, zárt rendszerrel szállítja, mozgatja. A rendszerből Gyergyószentmiklós már vásá­rolt egyet, melyet a Gyilkostónál fognak fölállítani. Bíznak benne, hogy sikere lesz az országban. Jelen pillanatban Konstancával folytatnak tárgyalásokat. A Kontrét forgalmaz, egyelőre importból, ehhez kapcsolódó szemétgyűjtő edényeket is, de ha igény lesz rá, egy éven belül beindítják romániai gyár­tásukat is. Ferencz Károlytól megtudtuk, hogy július­ban Csíkszeredában alapítottak egy betone­­lemgyártó üzemet: járdalapokat, támfaleleme­ket, csiszolt köveket, kerítéselemeket stb. gyártanak. Magyarországon nagy sikere volt a hasított kőnek, melyet itt is be szeretnének vezetni: impozáns látvány kerítések, falak külső burkolására. A szimpóziumon részt vevő Nagy György úr, a Magyarországi Köztisztasági Egyesület elnöke a környezetvédelmet biztosító lehető­ségeket mutatja be, és szándéka, hogy a két azonos profilú szervezet között együttműkö­dést létesítsen. A Magyar Köztisztasági Egye­sület kialakította kapcsolatait az osztrák, német, francia stb. hasonló szervezetekkel, és szeretné Románia hasonló profilú szerveze­teivel is megteremteni az együttműködést. GÁL ÉVA EMESE BALOGH LÁSZLÓ A kikolc frizet (17) Zsák László visszaemlékezései Társaim közül a legjobban Palczer Károly tanárt viselte meg a szamo­­sújvári rabélet. A nehéz fizikai munka és a megalázás súlyos depresszióba kergette, úgyhogy 1960-ban a helyi rabkórházban kötött ki, majd innen a Duna-csatornához szállították, onnan is szabadult ki amnesztiával. Ilyen „sem­miségekkel", mint gyomorfájás vagy hosszan tartó gyomormenés, egyáltalán nem törődtek, így járt Vorzsák János is, de gyógyszerről még csak nem is ál­modhatott. Még csak egy teát sem adtak neki. Ő maga kezelte saját magát: hársfából égetett szenet evett, és forralt vizet ivott, de ennek ellenére is­ csak gyengült és egyre fogyott. Őt az mentette meg, hogy akkor már eljött az az idő, hogy csomagot kaphattunk, ha jól viselkedtünk, és ha a normát is telje­sítettük. Ebben az időben szabadult a csíkszentdomokosi Bíró Benjamin, aki megjegyezte a gyógyszerek nevét s így történt, hogy Vorzsák János később a tojáscukorkák közt gyógyszert is kapott hazulról. A látványos betegségeknél muszáj volt intézkedjenek. Ez volt a szeren­csém, mert 1961 elején egy esti szám­láláskor nagyon rámjött a köhögés. A zsebkendőt a szájam elé kaptam, de az azonnal megtelt vérrel. Amikor lefeküd­tünk, a vérzés még akkor sem szűnt meg. Társaim kezdték verni az ajtót. Hozták a raborvost, aki a kukucskáló nyílásán beadott egy fiolát, és csak miután annak tartalmát kiittam, kezdett csendesedni a vérzés. Reggel pedig elvittek a gyengélkedőre, ahol pihenhet­tem egy hetet, majd újra visszakerültem a szerelőműhelybe. Itt aztán kedves mester egy időre felmentett a nehéz háromajtós szekrények cipelésétől, s ugyancsak az ő jóvoltából naponta hozzájutottam egy csésze tejhez. Közülünk Szőcs László, tanáraink kö­zül Puskás Attila bizonyult a legszívó­­sabbnak. 1961 őszén levelezőlapokat osztottak ki közöttünk. Ez volt az első alkalom, hogy írhattunk haza. De ekkor sem sza­badott egyebet írjunk, csak az ötkilós csomag összetételére vonatkozó igényünket. Még csak a nevünket sem volt szabad aláírni. Feladónak egy szá­mot írtunk. Az enyém 344 volt. Az otthoniak csak a kézírásból ismerték fel a lapokat. Miután végeztünk a kimerítő 10-12 órai munkával, szakmai oktatáson ve­hettünk részt. Ezt a lehetőséget a fiata­lok nagy többsége igyekezett kihasz­nálni, hogy majd a kiszabadulásunk után legyen egy mesterség a kezünk­ben, amivel újrakezdhetjük az életünket. Molnos Tibor mérnök vezette ezeket a tanfolyamokat. Ő is rab volt, akárcsak mi. A tanfolyam elvégzése után a gyár vezetősége előtt levizsgáztunk, és szabadulásunkkor a kezünkbe adták az igazolást a tanfolyam elvégzéséről. 1962-ben vasárnap már nem dolgoz­tattak. Vasárnap délelőttönket össze­gyűjtöttek, és a szocializmus győzel­méről tartottak hosszú előadásokat. Délutánonként pedig a cellában pihen­tünk. Amikor az idő annyira felmelege­dett, a vasárnap délutánokat kint töltöttük a szabadban. Egész késő őszig minden vasárnap délután kint voltunk a szabadban. S ráadásul még a koszt is javult. S mindezek mellé még otthonról is kaptunk csomagot, így megtörtént az is, hogy a rabkoszt nem fogyott el. Ezekből a jelekből mi mindenáron arra akartunk következtetni, hogy nem­sokára amnesztia lesz, és megszaba­dulunk. Vágytunk sorsunk további javu­lására, hiszen egy percig sem hittük, hogy a büntetésünket teljes egészében le fogjuk tölteni. A hit azokban volt a legerősebb, akik öt-hat évnél nagyobb büntetést kaptak. Az ők optimizmusa ránk is hatott, bíztunk benne, hogy a szabadulás itt toporog a börtön küszö­bén és egy reggel majd ránk nyitja az ajtót. 9. Kinyílt a kapu A börtön nyomasztó világában igazi eseménynek számított, ha olykor-olykor közülünk szabadult valaki. A szabaduló rabokat minden esetben a szabadu­lásuk előtt két-három héttel elkülöní­tették a többitől. Az úgynevezett sza­baduló cellában várták, hogy kilép­hessenek a szabadnak hitt világba. Velem nem így történt. 1962. szep­tember hatodika... A megszokott módon végeztem a megszokott munkát. Azt hittem, hogy a szokásos börtönnap virradt rám. Nem így történt. Igaz, ezt én akkor még nem tudtam. Végeztem a dolgom. Délután az egyik őr odajött a gyalupadomhoz és elkezdett kérde­zősködni. Többek között az is érdekelte, hány évre vagyok ítélve és már mennyi telt le a büntetésemből. Ebben még nem láttam semmi különöset. Csak akkor fogott el a nyugtalanság, amikor egy fél óra múlva jött egy másik őr, és ő is feltette nekem ugyanezeket a kér­déseket. Éreztem, hogy valami történik, csak nem tudtam, hogy mi. Éppen ez volt a nyugtalanító, hiszen arra e­gy percig sem gondoltam, hogy szabadulni fogok. Inkább az járt eszemben, hogy elválasztanak a társaimtól, és valahova máshova szállítanak el egy másik bör­tönbe vagy kolóniára. Esetleg tanúként hallgatnak ki... Ki tudja?... Csupa ilyes­mi fordult meg a fejemben, s ezek közül egyiket sem tartottam pozitív változás­nak. Annál is inkább, mert abban az idő­ben az amnesztiának még csak az előszele sem fújdogált, álmodni sem mertünk róla. tétel iskolavárosban, értani Van aki mindent tud, illetve mindent jobban tud, mint bárki más. Ő az Igende, a Jojódé, a Nem úgy van. Van, aki tudomásul veszi, olyan a világ amilyen. Van, aki tudomásul veszi, hogy nem olyan a világ, amilyennek mondják, hanem, sőt és így tovább. Van aki észreveszi, a valóság­vagy állapotjelző érvényét kikezdte az idő, el is majszolta szép csöndesen, minda­mellett ma is úgy emlegetik, mintha igaz volna. Meglehet igaz, csak éppen meg kell keresni az időközben feledésbe hajigált érveket, mert addig­ a tótágast álló tétel önmaga s a hely karikatúrája. Székelyudvarhely iskolaváros - mondják minden lehetséges alkalommal. Becsenge­­téskor és kicsengetéskor, kora tavasszal és télután, a tanügyi törvény heteiben­­hónapjaiban. A kijelentés pontatlan, mert Kolozsvár: iskolaváros, Marosvásárhely szintén, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Brassó, ha valaki azt mondja, a Székely­föld e sarkának legjobb iskolája volt a római katolikus főgimnázium, a református kollégium, a főreál, elhiszem. Tán azt is, hogy a hasonló nagyságrendű városok értékrendjében legelöl volt. És itt követ­kezne a bizonyítás, a bizonyság pedig az a számos vagy számtalan diák és pro­fesszor, akiknek köszönhetően tán Sydneyben vagy Bostonban is tudnak Székelyudvarhelyről, és nem feltétlenül az ott élő magyarok. Ha tehát ez a feltéte­lezés, akkor tessék az érv, a bizonyítás: az egyik iskola a Tamási Áron, a másik a Benedek Elek nevet kapta a keresztség­­ben, ők pedig innen indultak neki a nagy­világnak - az irodalomtörténetnek. Más? Lássuk csak, lássuk. A, tű beakadt, valaki egy finom mozdulattal most kellene hogy átemelje az üresjáraton. Péter Attila nyugdíjasan nyugdíjtalan korú tanár. A tavaly, az idén megírt dolgo­zatát veszi elő táskájából. Ez az érv. A Ta­mási Áron Gimnázium egykori tanárainak sírja Székelyudvarhelyen - olvasom a címet, s alatta, mögötte félszáz, a város felekezeti temetőiben elvillantott fotó, színesben. Gyönyörű, szecessziós emlék­kövekről, tán ezért kockáztatom meg az újabb feltételezést, Székelyudvarhelyt a század első évtizedeiben még teljes joggal mondták iskolavárosnak, valóban az volt. Akárcsak a többi. Lássuk, ki él még az eleven köztudat­ban? A köztudat ugyanis, régiek lakóhelye valóban eleven, ma még az. Kampósbotra támaszkodik és kicsi nyugdíjából él. A köztudatnak a témában behatárolt fertálya:­­ az a legfönnebb ötven, az is lehet, csupán harminc őshonos, akik még élték azt a kort. A történeti kisvárosra rátelepedett falvak középnemzedéke, és a fiatalabbak ugyan hol, kitől hallottak volna Embery Árpád klasszika-filológusról, Embery Tátiról, vagy Spanyár Pál festőművészről­­rajztanárról? Tamás igazgató úrról, e szí­ves­ kedélyes polgáremberről, akit a diákok mindközönségesen Kószának kereszteltek el, mert a bentlakókat meg-megkérdez­­gette ebéd után, na, fiaim, finom volt-e a kása? Nem is lett volna baj az aznapi kásával, csak az öregúr enyhén pöszögött, s a kritikus betű épp a szó gerince, ezért is hogy minden ízétől-szagától függetlenül emlékezetes a kásza... - Mihálovits Béla? Élete kész regény - mondja Péter Attila - és tényleg: a matúra után felvételét kéri a piaristákhoz, aztán módosít a pályán, az egyetemen a matematikát és a természet­­tudományokat tanulmányozza. Hege­dűórák honoráriumából él. A petrozsényi gimnáziumba helyezik, nem fogadja el. Eperjessy Miklós fiának nevelője lesz. Eperjessy a Monarchia nagykövete Per­zsiában, így kerül Mihálovits Teheránba, megír néhány könyvet, a perzsa sah a tudományok és művészetek első osztályú arany érdemrendjével tünteti ki. Mindössze huszonöt éves, amikor visszaérkezik Per­zsiából, 1901 őszétől a székely­udvarhelyi főgimnáziumban tanít, három esztendő múlva, mindössze huszonkilenc évesen meghal tüdővészben. Sírjánál idős Szem­­lér Ferenc, a költő apja, ki maga is költő volt, mond gyászbeszédet. Szóval ilyen kicsi ez az udvarhelyi világ, mindamellett nagyon nem ismerjük. És nincs honnan, hacsak be nem szólnak Péter Attila nyugdíjtalan korú tanárnak: rajzoljon meg egy térképet, mert Udvarhely iskolaváros ugyebár, és a koszorúzás kö­vetkezetes szokása a gimnázium véndiák­jainak. A térképből ez lett, ez a dolgozat, amint a város keresztjeit, szám szerint har­minckettőt is példás buzgalommal leírta­­fényképezte. Némelyik, mint a szentimre­­falvi vagy a gyárosfalvi, hajdanvolt tele­pülések helyén áll. E keresztes könyvre, ha nehezen is, de kapott kiadót. A félszáz gimnáziumi tanár életét és pályáját, sírját bemutató könyvre sajnos eddig még nem akadt támogató. Melyik alapítvány, egyál­talán ki akar segíteni? Nagy munka tehtén, de nem múltán. OLÁH ISTVÁN „Mi nem mondhatunk le semmiről” Beszélgetés Tempfli József nagyváradi római katolikus püspökkel — Mi a benyomása a bukaresti újságírókkal való találkozásról? Gondolom, ritkán vesz részt ilyenen... — Nagyon örülünk ennek a találkozásnak. Nyílt párbeszéd folyt, nem volt falazás. Vilá­gosan, közvetlenül letárgyaltuk az egész problémát. Nem kerülgettük sem azt, hogy a felvetett kérdés nemzetiségi jellegű, sem azt, hogy vallások közötti probléma is, tehát nem csak etnikai. Két példát mondok. Az egyik: a görög katolikusok 90 százaléka román, az orto­doxok is románok. S mégis kettőjük között is baj van. Egyik román nem adja vissza a másik románnak a templomait, például... A másik: a római katolikusok között is feszültség van, a két Kárpátokon túli egyházmegye - a bukaresti és a iasi-i - és a Kárpátokon inneniek között. Miért? Mert nem akarják megérteni, hogy mindenkinek meg kell adni az egyéni jogát is és a kollektív jogát is. A nagyváradi püspökség területén például a hívek 80 százaléka magyar, de van mintegy 20 000 szlovák hívünk is, öt egyházközségben, a Bihari-hegyekben, akiket Mária Terézia idejében telepítettek oda, a bányákba és az üvegfúvókba. Egyik egyházközség közülük tiszta szlovák, a többiben a hívek fele magyar, fele szlovák. Vannak román híveink is, néhány ezren Váradon meg a környékén. S ugyanígy vannak németek is. Senki sem kérte, mégis gondoskodtunk róla, hogy anyanyelvükön végezzék az istentiszteletet. A szlovák falvakban a hívek nyelvén, de Váradon is, ahol tíz plébánia van, minden nemzetiség nyelvén tartanak misét és folyik hitoktatás, templomonként elosztva: szlovák nyelven a premontreieknél, románul a kapucinusoknál, és német nyelven is... anélkül, hogy kérték volna. Ezt várnánk el a csángó vidéken is! Különösen, hogy kérték ezt, és nemegyszer. Bukarestben régebben három helyen is volt magyar mise, most csak egy helyen van... Ha tiszteletben tartanák a hívek anyanyelvét, akkor eltűnnének az egyházon belüli feszültségek. — A temesváriak hiányoztak a Kálvineumból. Ők nem tagjai a Romániai Magyar Keresztény Egyházak Értekezletének? — Dehogynem. Krauter püspök úr arra hivatkozott, hogy három egyházközségben is egy­másutáni napon fontos egyházi ünnep van: templom-, illetve kápolnaszentelés, és hasonlók, amelyen részt kell vennie. De azt mondta, hogy tisztában van a problémákkal, és ha dokumentumot készítünk, tegyük oda az ő nevét is, mert mindenben egyetért velünk. — Térjünk vissza a váradi helyzetre. Nagyvonalakban: mije volt az egyháznak és jelen pillanatban mit kérne vissza? — Mi nem mondhatunk le semmiről. Kötelesek vagyunk mindent visszakérni, akár épületről legyen szó, kezdve a püspöki palotával, az iskoláinkat, a kórházainkat, gyermekházunkat, öregházunkat, kultúrházunkat, de ugyanígy visszaköveteljük a földet is. Miért? Mert nem az én tulajdonom, nem a püspök tulajdona az, hanem a híveké. Az ő közös tulajdonuk. Nekem nincs jogom lemondani azokról, mert akkor hűtlenül kezelem a rám bízott javakat, mert akkor méltó vagyok arra, hogy elzavarjanak vagy agyonüssenek. Tehát mi mindent visszakérünk. Persze nem most, máról holnapra mindent. Nekünk is van türelmünk és belátásunk, de legalább kezdték volna el a visszaszolgáltatást. Micsoda dolog az, hogy míg a püspöki palotában benne ül a múzeum, és van olyan terem, amelyben négy kép van és egyéb semmi, addig mi nyomorgunk volt cselédszobákban. Legalább kezdenék el, adnának vissza valamit, hogy létezhessünk, lehessünk. De nem! Liviu Maior tanügym­iniszter például kijelentette: ne is várják a magyar törté­nelmi egyházak, hogy iskoláikat visszaadják, mert azok a román jobbágyok verejtékéből épültek. Hát ez hazugság! Történelmi tényhamisítás. Mindenki tudja... azt válaszoltam neki: valóban így van, ha a mi őseinket (a több mint ezer éve itt élő), magyar földműveseket és városlakókat is román jobbágyoknak tekinti a tanügyminiszter úr. Akik elmagyarosodtak, ugye, magyarról magyarra. (Folytatjuk) ZSEHRÁNSZKY ISTVÁN Egy európai rangú művész és közöttünk Mátyás József festőművész és grafikus jú­nius 27-én 65 évet töltött. Az eseményt, az évfordulót családja, barátai, támogatói segít­ségével úgy tette emlékezetessé, hogy nagy-­­szabású életmű-kiállítás keretében, az általa legjobbnak tartott 70 munkáját állította ki a dévai galériában, olyan szakmai és baráti érdeklődés mellett, amire az utóbbi években, legalábbis itt, Déván, nem volt példa. De még mielőtt a megnyitón elhangzottakat összefoglal­nánk, néhány adat a művész életrajzából a hortobágyi Alkotótábor 1993. évi kiadványa alapján: „Mátyás József festőművész és grafikus 1930. június 27-én a Hargita megyei Szent­­márton községben született. Tanulmányai: 1950-1956 között Kolozsváron végezte a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetet. Tanárai Abódi Nagy Béla és Andrássy Zoltán. 1956 óta tagja a Képzőművészeti Szövetségnek. 1956- tól részt vesz a megyei és országos kiállítá­sokon. Részt vesz jelenkori külföldön rendezett kiállításokon, valamint nemzetközi tárlatokon: Moszkvában, Genfben, Bécsben, Helsinkiben, Athénban, Budapesten, Torinóban, Milánóban, Buenos­ Airesben, Pekingben, Hyvinkääben, Ferrarában, Schwetingenben, 1960-ban a Velencei biennálén, 1980-ban a beszterce­bányai grafikai biennálén. Egyéni kiállítások: 1958-ban, 1967-ben, 1973-ban, 1975-ben, 1976-ban, 1979-ben, 1982-ben, 1987-ben, 1991-ben. 1958-ban kitüntették a Képzőművészeti Szövetség grafikai I. díjával. 1968-ban a Kép­zőművészeti Szövetségnek a monumentális művészetért járó II. (csoport) díjával. 1980-ban a besztercebányai grafikai biennálé díjával. Monumentális alkotások: Petrozsény, 1968-ban (közös alkotás), Brád, 1972-ben. Kritikai tanulmányok: A Kriterion Könyvkiadó által 1984-ben megjelentetett monográfia.“ Tanulmányutak: Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Bulgária, Finn­ország, Németország. Nemzetközi alkotótábo­rok: Hortobágy 1992; 1994; Rezi 1992; 1994, Zalaegerszeg, Szárhegy 1994. A kiállítás megnyitóján elhangzottak művei egyéni vonásait, sajátos forma- és színvilágát, valamint a népköltészeti-népballadai emlékek jelenlétét hangsúlyozták, melyre Mezei József, a művészről írt monográfia szerzője is felhívta a figyelmet. Bátca Mircea festő, Tellmann József festő és grafikus, Adam Nicolae, Kovács Ernő és Beu Joan szobrászok a művek értékelésén túl az embert is méltatták: segítőkészségét, vezetői képességeit, hiszen évekig vezette a Déva­­petrozsényi Alkotóközösséget, szerénységét, komolyságát, örök optimizmusát, hitét, kitartá­sát, szorgalmát, amit pedagógusként is éveken keresztül kamatoztatott. Maga a művész, az érdeklődést meg­köszönve, munkásságában két korszakot határolt körül. Az első 1956-1961 között a Zsil­­völgyében teljesedett ki, elsősorban grafikában, a második 1961-ben kezdődött, már Déván, ahová tanárnak hívták meg a képzőművészeti középiskolába, és ez töretlen azóta is pompá­zatos színvilágot árasztó festményekben és időnként grafikákban is. A Zsilvölgye adta a rajzot, a formát, Déva hozta és hozza a szí­neket; a kettő így lett egy, így fonódott össze. Van egy velünk maradt európai rangú művészünk, Mátyás József, akinek hosszú életet, kitartást és további sikereket kívánunk! DEÁK LEVENTE Tökéletlen... a legdemokratikusabb! (Folytatás az 1. oldalról) Hogyan válaszol a hatalom mind­erre? Először is ködösítéssel. Vasile Vacaru szenátor háttérbe húzódó erőre célozgat, amelynek jól jönne, kiváló precedens lenne az új tanügyi törvény vitájának felújítása. Hogy ki ez a hát­térben működő erő? Nem mondja, de ahogy célozgat, abból érthető: az anyanyelvű oktatásért küzdő romá­niai magyarság és az RMDSZ. A pre­cedens pedig valóban félelmetes! Be­bizonyíthatja ország-világ előtt, hogy a törvényt megszavazó több mint abszolút többség nagyot tévedett. Bebizonyíthatja, hogy mégsem jó és mégsem demokratikus a nagy propa­gandával dicsőített törvény. Lerántja a leplet alkotóiról. Kitűnik azok felü­letessége, olcsó nacionalizmusa, és nem utolsósorban: erkölcsi gyengén­­fejlettsége. A törvény végszavazásakor ugyanis mindenki reá voksolt - egyetlen tartózkodót kivéve! És természetesen az RMDSZ-t, amely kivonult a teremből. Most, két hónap múlva a honatyák felének, harmadának máris megváltozott a véleménye? Napnál világosabbá válik, hogy törvényho­zóink, enyhén szólva, felelőtlenek. Ha e törvény meginog - és ilyen hamar meginog! - a Tisztelt Ház tagjai el­vesztik politikai tőkéjük maradvá­nyait is. Ezért veszélyes most a hibák bevallása, a törvény újbóli vitára bocsátása. Ezt kívánja minden áron elkerülni, ezért ködösít Vácary úr. De vajon a választó nem lát át a ködön? ZSEHRÁNSZKY ISTVÁN

Next