Romániai Magyar Szó, 1997. június (9. évfolyam, 2367-2402. szám)

1997-06-01 / 2372-2373. szám

LÁSZLÓFFY CSABA Még egy macska az esőben (Hemingway és Örkény emlékének) A tükrös bárszekrény lakkozott polcaira lerakodott porrétegben jól látható az elmozdított üvegek helye. Kint őszi eső, taknyos idő, a legutálatosabb. Záróra az állomás éttermében. A piszkos homályban a pincérlány sepreget. Közben megáll az egyik asztalnál, felvesz egy kistányért és gyors falással eltünteti a szájában azt, ami rajta volt. Jól kivehető a sötétkék állami­ pecsét a tányér peremén, amint elveszi róla mutatóujját és - krém vagy mustár? - lenyalja. Két vendég tartózkodik az étteremben: egy kopaszodó férfi és egy táskás szemű nő, javakorabelieknek látszanak. Mintha megbújtak volna a kijárati ajtó mögé tolt asztalnál. A csupasz asztallapon előttük két pohárban iszapszínű folyadék. Csaknem érintetlenül. - Egy szavadat sem értem - mondja a nő. - Mint egy mutyj, úgy motyogsz. Ráadásul a szádat sem látni a kezedtől. - Ujjj! - nyikkan fel a férfi. - Ha tudnád, hogy fáj... - Persze, hogy fáj, ha piszkálod. Mióta mondom már, hogy dobasd ki a felsőket egytől-egyig, s csináltasd meg szájpadlással. - Jó vicc. Hogy ne tudjak többet becsületesen harapni. - A hiúságod megint. Mit mondtam?!... Egész életedben szörnyeteg voltál. - A nő csúnyán lebiggyeszti ajkát, s mint aki tudatában van annak, hogy a férfi milyennek látja, már nem próbálja leplezni indulatát. - Harapni! Még most is a pipéken jár az eszed. Azt hiszed, nem vettem észre? - Mindig így kezdődik - szívja meg fájós fogát a férfi.— Valahányszor elindulunk valahova. - Elindulunk? Még másfél óra, s remélem, otthon leszek. — A széklábak sikkantanak, ahogy a nő felugrik ültéből. - Ez volt az utolsó alkalom, hogy veled elindultam. - Szegényken még megdöglik - szól oda a pincérlány a pultnál álló kolléganőjének. - A kis csipás!­­ Az őszülő, idős nő egy vízzel teli tálba meríti a használt poharakat. Akad köztük csorba szájú is, azokat mintha jobban utálná, ki se mossa. - Ráadásul hideg is van. Ma én is dupla harisnyanadrágot húztam - paskolja meg combját a pincérlány. Be kéne hozni. - A poharakat öblö­gető asszony hangja színes, meleg. A férfi most figyelmesebben rápillant, s úgy tűnik neki, hogy az idős, kövér arc is pírban ég. - Hogyisne! Hogy bőrig ázzak! - mondja a pincérlány. - Itt az ernyő... Na, eredj! A férfi föláll és az étterem ablakához sétál. Félrehúzza a függönyt. A bepárá­sodott ablaküveg a füsttől meg a kosztól palaszínű. Kétszer is végighúzza rajta kabátujját, hogy jobban láthasson. Lassító tehervonat halad át a harmadik vágányon. Hosszú szerelvény, olajtartályokkal. A nőnek - még mindig az asztal mellől — pár pillanatig az az érzése, hogy a szerelvény áll, és a férfi távolodik. „Sose tettem oda ablakot pucolni”, gondolja önsajnálkozással, beszakadt körmére pislantva. „Nem ússza meg olyan könnyen!” S mint aki váratlan elhatározásra jutott, elkenve magában egy torz vigyort, a férfi mögé lopakodik. - Biztos egy macskakölyök volt - súgja kis idő múlva a férfi az éberen figyelő nő füléhez hajolva, miután a pincérlány üres kézzel tért vissza. - Ha volt esze, azóta már egy marhavagon­ban melegszik. - Macska az esőben! - neveti el magát a nő s a büszkeségtől szájvonala szinte megszépül. - Ilyet csak Hemingwaynál olvastam valamikor. - Olvastunk - javítja ki szelíden a férfi. - Nemcsak nála - s látszólag szórakozottan a vajszínű női ballonkabát ujjába karol. - Ráadásul a peronon! - gúnyolódik tovább a nő, karját azonban nem húzza el. A férfi egészen fölélénkül, suttogása felerősödik a szenvedélytől. - Kis csipást mondtak, nem hallottad? Ha nem cica, akkor valami más állat. Esetleg sün. - Az nem csipás - kuncog a nő. - Igazad van. Mégis macska. De egy csipás kiscica nem képes felugrani egy vagonba... Megint nevetsz rajtam, mi, hogy dilis vagyok?! - Kimerült vagy - fújja az ablakra fázós­ leheletét a nő. - Én kimerült?! - húzza ki magát a férfi. - A temetésen, nem mondom... - Főleg utána - szakítja félbe egy éles oldalpillantás kíséretében a nő. - Féltem, hogy túl sokat itatnak. - Á, meg se kottyant. Legfeljebb kimelegedtem tőle. - A férfi fél füllel a (Folytatása a c. oldalon) Mai mellékletünkben a bukaresti BOJTOR MIHÁLY rajzaiból közlünk egy csokorra valót 64 éves lett volna május 18-án, két éve hunyt el május 19-én PÁSKÁNDI GÉZA Kevesen tudják Páskándi Gézáról, hogy megyénk, pontosabban Szat­­márhegy szülötte. Pedig igencsak híres ember, méltán híres, hiszen életműve, hagyatéka - bármilyen mér­cével is mérve - tekintélyes. Több verseskötete, elbeszélése, párbeszéde, színjátéka, gyeremek­verse és meséje is napvilágot látott élete során. S a volt budapesti dolgozószobájának szekrényei jelenleg is több ezer még meg nem jelent iratcso­mót rejtenek magukban, s mind arra várnak, hogy napvilágot lássanak. Szín­műveit még Londonban és New Yorkban is bemutatták.­­Díjai: József Attila-díj, 1977; Kossuth­­díj, 1993. Verseiben az érzéki és az intellektuális élmény együttesen jelentkezik. Erősen ragas­zkodik az anyanyelvi kultúrához, küldetéstudata azonban avantgarde formakísérle­tekkel párosul. Novellái többnyire abszurd ötletre épülnek, bennük a gondolat bemutatását tartja elsőrendűnek. Parabolisztikus és intellektuális írásai valójában a hősök vitái, érvei, ellenérvei.­­ Irodalmi Kislexikon, 1996). Szatmár, a város - melyre élete során olyan büszke volt - már majdnem teljesen elfeledte. Egy ember azonban, egy kedves teremtés, valahonnan a Cloaca sugárút egyik tömbházából, rengeteget gondol az elhunyt író- és költőóriásra. Felidézi gyermekkorát, az­­ első versek okozta lelki gyönyört, a börtön keserű, hosszú éveit, az élet borús-derűs pillanatait. Ilyenkor összeszorul torka és könnybe lábadnak szemei... — Géza fiam 1933. május­­18-án született Szatmárhegyen. Ősztől tavaszig az ottani elemi iskolában tanult, majd beköltöztünk a városba, és itt folytatta tanulmányait a Zsadányi úti (ma Cloaca sugárút) Állami Elemi Népi Iskolában. Géza nagyon szófogadó, jó gyermek volt. Már alig tízévesen nagyon szerette a színházat és ha csak tehette, mindig elment, pedig apja sokszor megfenyítette emiatt. Nem volt pénzünk akkoriban ilyes­mire... Gyerekkorában nagyon szeretett futballozni, barátaival sokszor kijártak a város szélére, a legelőre rúgni a labdát. Már tizennégy éves korában írt verseket. Amikor hazajött az iskolából, sokszor még ebéd közben is írogatta füzetlapokra a strófákat. Akkor férjemmel nem tudtuk, mit ír, csak akkor derült ki, amikor hazahozott egy-egy újságot, és mutatta benne a megjelent verseket. 16 éves volt, amikor elment Bukarestbe dolgozni az akkori Ifjúmunkás szerkesztőségébe. Ekkor már rendszeresen jelentek meg versei a helyi magyar nyelvű újságban. Sógoraim és egyik sógornőm, akik nyomdászok voltak azt mondták nekem, hogy a vakáció idejére küldjem fel Gézát Bukarestbe a szerkesztőségbe, ahol dolgozhat, és még egy kis pénzt is kereshet. Majtényi Erik az Ifjúmunkás szerkksztője ideutazott és a helyi lap (Dolgozó Nép volt, azt hiszem) főszerkesztőjét arra kérte, ajánljon neki tehetséges­ fiatalokat szerkesztőségi munkára. Ő Gézát ajánlotta, aki benne is volt a dologban. Rengeteget könyö­rögtünk neki, ne menjen, fejezze be először az iskolát és csak aztán menjéig de nem volt hajlandó­ itthon maradni. Rengeteget sírtam. Azt mondta, hogy nem akarja még jobban nehezíteni nehéz életünket, elmegy és még egy kis pénzt is kereshet. Abban az időben meg kellett fizetni az oktatásért. Elment, és két hét próbaidőt szabtak meg neki. Azzal vigasztalt, hogy úgysem felel meg és akkor visszajön. De nem így történt: két hét múlva jött a levél: „A próbaidő alatt sikeresen beváltam, itt maradok Bukarestben..." Akkor is sokat sírtam, hiszen egyedüli fiam volt és nagyon fájt, hogy nem jött vissza. Bukarestben érettségizett, majd beiratkozott a kolozsvári Bolyai egyetemre, ahol jogot végzett. Ott tanult és dolgozott egy réyi újságnál. Szegények voltunk akkoriban, anyagilag nem nagyon tudtuk segíteni, ő fedezte minden költségét keresetéből. Néha, egy-egy jris csomagot küldtem neki, így ment ez az 56-os forradalomig, amikor is letartóztatták mint annyi sok tanárt és diákot. Miután letartóztatták, barátai mindent megtettek annak érdekében, hogy ne ítéljék el. Még Groza Péterhez is folyamodtak segítségért, de ő később meghalt. Mielőtt letartóztatták - így meséltek el nekem akkori barátai: Kányádi Sándor, Bodor Pál, Majtényi Erik, Földes László -, a cukrászdában reggeliztek, megjelent egy vörös hajú nő és közölte Géza fiammal, hogy hivatja a dékán. Géza elindult az egyetem felé és visszaszólt barátainak, hogy várják meg, nemsokára visszatér, de nem jött vissza, mert letartóztaták, később pedig bebör­tönözték... Akkor jelent meg első verseskötete, a Piros Madár, melyet be is tiltottak... Először Szamosújvárra vitték, majd később átszállították egy másik börtönbe. Két évig azt sem tudtam Géza fiamról, hogy él-e vagy hal. Hatévi börtön után, harmincévesen szabadult. Visszament Bukarestbe, és ott minden munkát kénytelen volt elvégzeni: raktárban dolgozott, ládákat cipelt, később pedig egy könyvtárban bibliog­ráfusként. A rehabi­litáció után álnév alatt tovább írt... Most 1997-et írunk, május havában vagyunk. Nagyon sze­retem a menye­met és az unokámat. Minden évben eljön­nek és meglátogat­nak. Régebben én is látogattam őket, de már így, 87 évesen nagyon gyenge vagyok. 1970 óta itt lakom a Cloaca sugárút egyik tömb­házában, egy egyszo­bás lakásban, melyet még a fiam vásárolt meg az árvíz után. A szomszédaimmal jól kijövök, segítenek, tisztelnek... csak azt sajnálom, hogy a fiam ilyen korán elment, hamarabb, mint én... Páskándi Géza lega­lább ennyire szerette édesanyját, első ver­seskötetének elősza­vában ezt írta: „Aján­lom pedig verseim legszebbjét annak aki szerencsekereső utaiára feltarisznyáit: az Édesanyámnak." Halála előtt ekkép­pen búcsúzott el édesanyjától: „Drága édesanyám köszönöm, hogy megszültem, mert sok jó mulatságban volt részem. Nyugodjunk bele isten akaratába. Örökké szerető fiad, Géza." És legalább ennyire szerette szülőföld­jét is, melyre élete során oly büszke volt. Egy olyan ember ment el két éve, amilyen csak nagyon ritkán születik. Temetésén a világ és Erdély számos pontjáról érkeztek azok, akik végső búcsút kívántak venni tőle. Szatmárral... senki. Erdély nagyobb, településein minden évben megemlékeztek és megemlé­keznek a költőről, íróról. Szatmáron,... ÉN KÉRDEZEM HELYETTE IS MIÉRT? (Az elhunyt író, feleségének levele) Férjemnek, jó uramnak, Páskándi Gézának a Rákóczi Kollégium javára rendezett kiállítás megnyitása volt utolsó nyilvános szereplése. Kérve kértem, ne menjem, hisz már nagyon beteg volt, elengedte füle mellett szavai­mat és csak annyit mondott: „ha bármi történik is, meg kell tennem", és meg­tette, utána soha többé nem tudott lábra állni. Utolsó mondatai: „Mindennel megbé­kéltem, utamat megjártam, csak egyet sajnálok, hogy a történelmi magyarság nem kapta meg az igazságszolgál­tatást". Mikor Szatmárra megyek, nézem a fejlődő várost, az embereket, sok minden megváltozott, de mit tettek az emberek a lelkükkel? Ez az a város amelyre Páss­ándi Géza mindig oly büszke volt. És ez a város elfeledte őt. Okát meg nem tudhatom. 1989 decem­beréig tudtuk, miért nem mutatják be darabjait, miért nem beszélnek róla, hisz persona non grata volt Ceaușescu idejében. 1990t­ől 95-ig várt, de hiába. Közben bemutaták Londonban, New Yorkban, Hollandiában, de otthon hall­gattak. Sorban az addigi díjai (József Attila, Magyar Művészetért, Kortárs, Életünk, Magyar Rádió Televízió első díja) után megkapta az 1956-os emlé­kérmet, a Kossuth díjat és a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. Szat­márra csak szeretett Gimnáziuma hívta meg, nem ment, ezen érdekes mód senki nem gondolkodott el, vajon miért? Egész életére jellemző volt egy latin mondás: „Ha derűs az idő - sok a barátod, ha fellegek gyülekeznek - magadra maradsz. Azzal a tüskével halt meg, hogy a szülőföld elfeledte. Számomra kis remény maradt, mert a szatmári színház Harag György társulatának igazgatója ígéretet tett, bemutatja valamelyik darabját. Az ígéret ígéret maradt, még egy levelet sem kaptam. Két éve lesz május 19-én, hogy meg­halt, emléktábláját avatjuk fel az évfor­dulón. Május 18-án Pünkösd vasárnap­ján lenne 64 éves. Itthagyott bennünket, de emlékeznek rá sokan, fiatalok és öregek, itthon és otthon. Most mortem megkapta a Nagy Imre emlékplakettet, a Fitz József könyvdíjat, a Rendület­lenül diplomát és Szép Ernő-életműd­­íjat. Szatmáron egyvalaki mindennap gondol rá, szeretett édesanyja, a Jóisten adjon neki erőt, életet. Amíg Szatmáron, Kolozsváron, Bu­karestben élt és a hat év alatt a börtön­ben, majd Budapesten, minden írásával és közszereplésével szülőföldjét, a magyarságot és az emberiséget próbálta segíteni. Kérdezem én megérte? Hiszem, hogy megérte, mert az eszmélés hosszú idő, és talán az ifjúságnak jó az ilyen kapasz­kodó, mert úgy érzem, magukra hagytuk őket. Divatok jönnek és mennek, de Páskádni Géza írásai kiásják az idők próbáját. 1997. május 15. Budapest PÁSKÁNDINÉ SEBŐK ANNA Összeállította: ILONCZAI TAMÁS M­ost, amikor műholdak sokasága záporozza ránk, sokféle nyelven a különböző tv-műsorokat, amelyek nagy részétől óvni kellene a serdülő korúakat, arra gondolok, hogy évtizedekkel ezelőtt mily gyermekesen szép reményeket fűztünk a televízió nevelő, s az általános ismereteket terjesztő lehetőségéhez. Ám a lakosság jogos igénye és követelése egy állandó magyar nyelvű műsorszórás tekintetében több mint 30 éven át (a Duna televízió megszületéséig) tulajdonképpen megoldatlan maradt. Románia az 1970-es években „a belügyekbe való beavatkozás” ürügyén nem járult hozzá, hogy Magyarország tv-adást sugározzon Erdély területére, később hosszas huzavona után engedélyezett hetente egyszer egy kis hazai, cenzúrázott kotyvalékot, majd a 1980-as évek derekán azt is beszüntette. Ugyanakkor a román sajtóban, a rádió- és tv­­adásokban újra felerősödött a gyűlölködés hangja. Már nyíltan hangoztatták a másodrendű állampolgárság elvét. Csakhogy fordítva sült el a puska: a gátlástalan diszzkri-’ mináció sokkal nagyobb reakciót váltott ki a magyar lakosságból, mint ahogy azt sokan gondolták. A nyilvánosság előtt máig ismeretlen események játszódtak le mind városokon, mind falvakon. Több helyen kabaréba illő körülmények között, összetörték a tv-készülékeket. Marosvásárhelyen tömegesen tagadták meg a tv-tarifa kifizetését, mondván: „Nap mint nap szidalmaznak minket s még fizessük is meg?!” A postahivatalokban parázs viták folytak s követelték, töröljék nevükről a televíziót... Emlékszem, hogy néhány nap múlva hivatalos közlemény jelent meg a sajtóban: „... márpedig a tv-készüléke után, minden állampolgárnak adóznia kell!...” Amíg a határmenti területeken rendszeresen fogták a magyar tv adásait, addig a távoli Maros és Hargita megyék lakói elszigeteltségükben mindenféle megoldásokat kerestek. Voltak olyanok, akik csoportosan mentek nyaranként a határmenti fürdőhelyekre kocsikkal, sátorral, sporttévével, antennával felszerelve, ott tölteni pihenőszabadságukat. Egy marosvásárhelyi csoporttal magam is voltam egyszer Tamásin. A kis termálfürdőt, mi és a hargitaiak teljesen megszállva tartottuk. Jól éreztük magunkat, fürdőztünk, borozgattunk, tévéztünk, amolyan fölszabadultan, mintha már nem is lettünk volna másodrendű állampolgárok. Azt viszont közülünk is kevesen tudták, hogy létezik egy megszállott természetjáró csoport, aki egészen más megoldást keresett és nem fogadta el a „lehetetlent”. Több éves makacs munkával méternyi pontossággal feltérképezte az „aktív” területeket. Érzékeny URH-rádiókkal bejárták Maros és Hargita megye hegységeit és kiderült, hogy a tokaji tv-relé hullámai foghatók azokon a helyeken. Déli irányból pedig az erőteljes bolgár tv-adó sugároz be az Erdélyi Medencébe, kitűnő intenzitással. Hamarosan a lakosság minden rétegéből kerültek ki barkácsolni, kísérletezni vágyó emberek, köztük technikusok, mérnökök, elektronikus szakemberek. Nemsokára készülni kezdtek a bonyolult s meglehetősen költséges antennák és erősítők. Nyaranként a sportrajongók tömegei - különösen a labdarúgó VB idején - valósággal elárasztották a hegyeket, harsány örömmel nézték a magyar és bulgár televíziók egyenes adásait a nagy eseményről. Lassacskán jó pár marosvásárhelyi családi ház tetején is megjelentek azok a különös antennák. Kapcsolatba léptem az illetékes szakemberekkel, akik máris kezembe adták a város legjobb antenna-tulajdonosának címét és telefonszámát, így jutottam el Balogh doktorhoz. Mikor beléptem a kapun, már az udvaron megcsodálhattam az egész háztetőt elfoglaló szerkezetet, amely négy hatalmas méretű antennából állott, Tokaj irányába rögzítve. Balogh doktor, akit előzőleg felhívtam telefonon, szívesen és örömmel fogadott, s hellyel kínált a szobában a képernyő előtti széken. - Éppen jókor jött - mondta. - Ma tűrhető a vétel és pár perc múlva lesz a híradó. Leültem és nem akartam hinni a szememnek. Budapest hídjait láttam, háttérben a parlament épületével. A kép időnként kissé „havas” volt, de a hang tiszta és érthető. Szó nélkül néztem végig a híradót, majd érdeklődni kezdtem, hogy miként lehet mindezt megvalósítani. - Kemény rzub­lkával, uram - kezdte magyarázatát a fogorvos . - Elsősorban kell egy kitűnő teljesítményű tv-készülék. Nézze, ez nekem már a harmadik... Aztán kell egy jó URH-rádió, a hangvétel biztosságáért, mivel a nagy távolság miatt a kép és a hanghullámok eltávolodnak egymástól. És természetesen az ilyen nagy teljesítményű antennarendszerhez hang- és képerősítő egységek is kellenek, egyszóval olyan technikák, amilyeneket itt nálunk nem forgalmaznak. De ne ijedjen meg, kitűnő szakembereink vannak, akik nem ismerik a lehetetlent. Tudni kell azt is, hogy a nagy távolság miatt a vétel nem állandó jellegű, a légköri viszonyok beleszólnak . Vannak napok és hetek, amikor még gyönge jel sem észlelhető. De azért megéri, hiszen az ember néha anyanyelvén tájékozódhat a világról, így kerültem be az antennakészítők csoportjába és elhatároztam, hogy saját kezemmel vágok ablakot a világra. Konzultáltam a csoport tagjaival, akiktől szakkönyveket kaptam és megismerkedtem az összes antenna-típusokkal, már ránézésre tudtam, melyik hány decibell erősségű. Megismertem a rádiók, televíziók frekvencia-tartományait, az erősítők képességeit. Különböző léptékű térképekről pontos képet nyertem a sajnálatosan alacsony Tokajról, méternyi pontossággal ismertem azt a közbeeső területet, ahol a tv-hullámok időnként elvánszorognak hozzánk. Végül alumínium-idomokból és -csövekből elkészítettem az antennát, azzal a módosítással, hogy fordítani is lehessen bármilyen irányba. Majd telefonon hívtam segítséget fölszerelni a háztetőre. Nemsokára rá megérkezett a nyolc emberből álló, különleges csapat, amely tapasztalt hegymászókból s barlangászokból tevődött össze. Csupa vidám és edzett fiatalemberek, akiknek meg se kottyant a háztetőn Való munka. Sajnos, félig le kellett bontani a tetőszerkezetet a nehéz fémoszlopra erősített antennarend­szert úgy rögzíteni, hogy az a nyári viharokat is kibírja. Mikor e sorokat írom, nevetgélve gondolok vissza példás önfejűségünkre, hiszen rengeteg időt, energiát, pénzt emésztett fel az a kis „ablakvágás”. De amikor a napsütésben ott csillogott ezüstül fénnyel a háztetőn, már nem bántam PIROSKA JÓZSEF (Folytatása a c. oldalon) Ablakot a világra Epizódok az erdélyi tévézés hőskorából Ha Donát feltámadna... (alapszerződés öt húrra és egy lére) | McDonald's nyitik útfélen s nem orgonák | a dollár újra szász csodát ígér I Buddhapesten Bukarestesedik reánk | Brasshowban a taps Kolhozvárig ér I isztambuliznak oroszok a német márkával mint egykor régen világháborúk idején cigányok házát újra lángra gyújtanák a Bécsben nyitó Sztálin-orgonák mit ér az ország mit ér a csend , mit ér a balkáni éj , hajtt soha,nem lesz rend. . ..tjVulis nyugatról se jön be fény megyünk és fogyunk észrevétlen újra nem jelentkezem ! kóbor farkas orgonái­­s vérzik a szívem Romkert fölött Globe csörög, ellobbant végszó! Reflektor kering agyamban flíz pisla pászta fürkészi, szusszába belenyikkan-e az utolsó? Végül unod, ha betuszkolnak a tavalyi féregjárta kulisszákba kukkolni sorvadt, szöszke halált míg rímélte dól mór, pártütés vérzik el a strófán cselezik bakkedély, pávián­yi tapsra talált ketyegő szerelmet szegez szét latorkezű toszkán. Elvetélne bármit, bárkit­ ezért tetszik a feihr leszűrt kifent monológja: Ez Jú­lik Itt. a nyélre nyúlik, a bársony létörlórongy Pakol a mester, búcsúcsók elmarad, nem int Ujjhegyen a pörge fricskát, cipeli a Globe-ot, Ellobbant végszóban kering, flíz az itthagyott.­ FAZAKAS ATTILA DÉNES LÁSZLÓ Sárhelyi Planéta a tincses város Egyszer télen másszor nyáron Rádobom a nagykabátom Egyszer éjjel másszor nappal Betakarom garmadámmal Egyszer fürdőn másszor tavon Kéjes masszázs dögöny dagony Egyszer gráncból másszor srégen Áthornyolom lenn a stégen Egyszer hóban másszor strandon Béke-, Szálka-, Macskadombon Egyszer hátból másszor szemből Megterpesztem szerelemből Egyszer fűben másszor fában Hűvös combok árnyékában Egyszer hajvást másszor balgán Elbágyadok keblek halmán Egyszer búbig másszor talpig Sörényfogó nyargalásig Egyszer asszonyt másszor szüzet Míg a holtom nem olt tüzet

Next