Romániai Magyar Szó, 1997. november (9. évfolyam, 2526-2555. szám)

1997-11-01 / 2526-2527. szám

KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR Emlékfeltár Kolozsvár a béke szigete­ ­(mikor apám 1942 áprilisában először felvitt a Fellegvárba, fentről olyan jól látszott minden, hogy azonnal megértettem, mi hol van, mekkora városba csöppentem. Megmutatta, melyik a IX. hadtest parancsnoksága, ahol dolgozik, hol a Fő tér, a Szent Mihály templom, a Kossuth Lajos utca, melynek 5. számú házában, az úgynevezett Sora ház második emeletén laktunk. Mutatta, a városon túl a Feleki hegyen merre húzódik el a román határ. Minden új volt és nagyon érdekes. Hétvégeken sokat sétáltunk, például a Sétatéri tó körül. Csónakáztunk is. Elmentünk a Botanikus kertbe, ahol sok fénykép is készült, Klári húrom kézzel akarta megfogni az aranyhalakat. Apám elemében érezte magát, olyan volt, mint aki hazajött. Több unokatestvére élt Kolozsváron, és még több Szé­kelyföldön. Első perctől terveztünk egy nagy körutat, mely a szülőföldjén, Háromszéken tetőzne, de nyilván a szolgálat miatt­­ erre csak 1943 nyarán került sor. Anyám nem volt ilyen maradék­talanul boldog. Az ő rokonsága Pesten maradt, hiányzott neki az összetartó család, a testvérek közelsége. Anyám árva volt, apám válási árva, mindket­tőjüknek nagyon sokat jelentett a család. Hogy kissé felvidítsa feleségét, minden héten elvitte egy este a tiszti kaszinóba, kuglizni. Ezt anyám élvezte, apám sok bajtársával s tiszti asszonnyal jött össze ilyenkor. Nyugalom és béke vett körül bennünket, mintha nem is a háború harmadik évében lettünk volna. Mivel Magyarország már Angliával is hadiállapotban állt, anyám Magda nővérével - aki még 39 őszén úgy döntött, hogy Londonban marad, s akkor sem tért vissza, amikor a hadiállapot beálltakor a követséget be­zárták­­, csak a Nemzetközi Vörös­­kereszt pár soros semmitmondó nyomtatványain levelezhetett. Nekünk ez is sokat jelentett, mert tudtuk, Londont sokszor bombázták, tehát a pár sor a legfontosabbat mond­ta el, azt, hogy él, megvan. Akkor fogal­mam sem volt, miért választotta Angliát, de tudtam arról, hogy szüleim a londoni rádió magyar adásait állandóan hallgatják, amiről nem szabad beszélni. A háború hírei nagyon érdekeltek. Ekkor már jól ismertem a térképet, és ceruzával meghúztam, majd radírral igazítottam a változó frontvonalakat. A rádióhírek összehasonlítását is iskolás korom előtt kezdtem. Emlékszem, egy nagy angol légitámadás után a magyar rádió 120 angol gép lelövését jelentette, a londoniak pedig azt mondták: „96 gépünk nem tért vissza”. Hol lehet az igazság? - tűnődtem. A német nyelvű adókat nem értettem, de szüleimmel együtt sokszor hallgattam. 1942 nyara volt, gyakran hangzott fel, hogy „sondermeldung”, azaz különjelentés következik, s ha Liszt Les Preludes-je is fölcsendült, tudtuk, valami nagy győzelemről hallunk. Például elfoglalták Harkovot, átkeltek az egyiptomi határon, vagy elérték a Volgát. Szégyellem, de olyan élve­zettel hallgattam a hadijelentéseket, mintha valami távoli, de roppant érdekes sporteseményről tudósítottak volna. El sem tudtam képzelni, mi lesz a háború után, miről szólnak majd a hírek békeidőben. A „térképezés” volt kedvenc játékom, meg a „hajtogatás”, amikor egy papírral vagy hajlékony tárggyal játszva szabadjára engedtem a képzeletemet a legkülönbözőbb témákban. A háború személyesen nekem csak akkor jelentett valamit, amikor anyámnak is légoltalmi tanfolyamra kellett járnia, egyszer hazahozott egy gázálarcot, és az egész család felpróbálta. Apám is elvitt néhányszor a gyakorlatára, Gyalu és Szászfenes környékére. Egyszer kézigránátdobálás tanúja lehettem. A kassai temetés óta érdekelt, milyen egy ilyen gránát hatásfoka. Most egy földhányás­ mögé dobálták a tisztek a gránátot, így biztonságos, harminc­méteres távolságból csak a robbanást hallottam és apró földdarabokat láttam fölrepülni. Vasárnaponként a szomszédunkban lévő nagy unitárius templomba mentünk. Házunk másik oldalán állt az Unitárius Gimnázium. Apám nem egyszer mondta, nekünk unitáriusok­nak Kolozsvár olyan, mint a katoli­kusoknak Róma, a reformátusoknak Debrecen. Itt székel a püspök, itt a más irányba. Otthon én mindent meg­kaptam, csak zsíroskenyeret nem, és ízlett Z­ék sós, pirospaprikás zsíros­kenyere. A társadalom felépítéséről, a világról elég keveset tudtam. Miért élünk Kolozsváron? Mert a németek és olaszok segítségével visszakaptuk a magyarlakta területek egy részét, ezért most velük együtt háborúzunk. Megtanultam a magyar Hiszekegyet, meg hogy Kis-Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyor­szág. A nagyobb fiúktól hallottam ezt a Petőfi torzítást. Talpra magyar, seggre oláh, zsidó bújt az asztal alá, de érteni nem értettem. Épp úgy, mint azt, hogy egyik sétánk alkalmával apám megállt a harmincas években épült román ortodox templom előtt és azt mondta, menj be, nézd meg belülről is. Bementem, láttam az ikonokat, a gyertyákat, néhány hívő öregasszonyt és a fallal elválasztott oltárrészt. Kijevet megkérdeztem: „Te miért nem jöttél be?” „Egyenruhában nem mehetek. Megijednének tőlem.” Az újabb miértre már nem tudom, mit válaszolt, az esetet behelyeztem a szaporodó rejtélyek közé, melyekre mielőbb magyarázatot kell találnom. Milyen lehettem, milyennek láttak osztálytársaim? Nem is sejtem. Nagyon kíváncsi, minden érdekelt, az pirim­us biztos, mert mindig önként szaladtam le megvenni a Képes Vasárnap című lapot, s mire fölértem, a képeket már átfutottam, s a címeket is el tudtam olvasni. Elsős koromban, ‘42 szeptemberében érte Pestet az első légitámadás, méghozzá szovjet. Meg­döbbentettek a képek. A városmajori templom, a romba dőlt budai házak, a sorba rakott halottak. Akkor először vágott mellbe a háború naturalisztikus részleteivel, addig nyilván azt hittem, hogy mindez máshol, másokkal történik, mi kimaradunk belőle. Testetlen volt az egész. Kíváncsiságom egy másik területen kissé korainak tűnhet. Még Kolozsvár előtt történt, hogy egy ülő női aktszo­bornak ollóval kivájtam fenekét. Kolozsváron viszont Erzsi cseléd­lányunk egyszer az erkélyt mosta fel, s én véletlenül észrevettem, nincs rajta bugyi. Pontosabban két méterről láttam a húszéves, szobá­jában a babá­ját rendszeresen fogadó lány teljes nőiségét. Ezután fantasztikus trükkö­ket találtam ki, segítettem neki a konyhában, csakhogy valamiképpen újra meg újra alája leshessek. Persze rájött, miben sántikálok. Mégis egy alkalommal, amikor szüleim színház­ba mentek, a húgom pedig már aludt, megengedte, hogy megmossam a hátát a kádban. A gyakran ott alvó katona miatt anyám rövidesen kitette a szűrét, amit azért is sajnáltam, mert utóda, Irma, jóval negyven fölötti, szigorú sváb nő volt, akinek csontos, szemem­ben öreg arcát látva azonnal feladtam minden érdeklődésemet a konyha és a házi munkák iránt. Apám szívesen idézte - úgymond - talpraesett válaszaimat. Például azt: (Folytatása a h. oldalon) teológia, ahol a leendő lelkészek tanulnak, és itt a legnagyobb egyházi gimnáziumunk. Magától értetődő volt, hogy szeptemberben az unitárius elemi iskola első osztályába írattak, a Brassai Sámuel utcába, mely a vallás­alapító Dávid Ferenc nevét viselő utcából nyílt, alig száz méterre házunktól. A beiskolázás gyökeresen megváltoztatta életemet. Ajtai József igazgató úrnál sikerélménnyel kezdtem, mert földgömbjén minden megnevezett országra rá tudtam mutatni. Mivel nem jártam óvodába, csak alkalmi játszótársaim akadtak addig, most egy új világ nyílt ki előttem, melynek minden élménye azt mondta: Kolozsvár a világ közepe, itt a legérdekesebb az élet. Mindjárt az első hónapokban két barátra tettem szert. L. Zsiga apja pallér volt, vele délutánonként elmentem az építke­zésre, ahol édesapja dolgozott, máig az orromban van a zsaluzásra használt fenyődeszkák finom illata. M. Csaba a legmagasabb, legtestesebb volt az osztályban. Elég agresszív fiú, de engem kedvelt. Vele is csatangoltam. Azt vette a fejébe, hogy egy máso­dikos lányt, a csinos T. Jucit követjük és valahol jól a falhoz nyomjuk. Az udvarlásnak ez a kezdetleges formája nem nyerte el Jucika tetszését, aki a nem fájdalmas, de mégiscsak ijesztő agresszió után sírva szaladt apja rádió- és elektromos­cikk-üzletéig, és rögtön bepanaszolt bennünket. Noha az a pillanat, amikor rövid testi közelségbe kerültem vele, nagyon tetszett, mindjárt megértettem, hogy Csaba módszerét nem folytathatom, ha azt akarom, hogy barátságba keveredjek ezekkel a copfos szoknyá­sokkal. Harmadik barátom házmester­gyerek volt, náluk főleg zsíroskenye­ret szerettem enni. Anyám majd elá­jult, mikor erről értesült, mert tudta, hogy a mama tüdőbeteg, nem tudta viszont, hogyan viszonozhatná a ked­vességet, hogyan terelhetne engem Művésztelep Békésen Az idén augusztusban az ötödik nemzetközi művésztelepet rendezte meg Békésen a Békés Művészetéért Alapítvány és a Csuta Galéria, melyeknek alapítója Csuta György festőművész. A művésztábor alkotóházában két hétig szinte családias hangulatban dolgozott együtt 30 képzőművész szerte a világból: Ausztráliából, Spanyolországból, Olaszországból, Ausztriából, Dániából, Romániából és Magyarországról. Mellékletünk képanyaga a művésztelep táborzáró kiállításából nyújt ízelítőt, amelyet a Jantyik Mátyás múzeum békési galériájában rendeztek meg idén augusztusban. Az alábbi beszélgetés CSUTA GYÖRGY festőművésszel a kiállítás megnyitója előtt készült. — Visszatekintve az öt eddigi mű­vésztelepre, megérte-e a sok utánajá­rást, fáradságot, amellyel ezt az al­kotótábort létrehoztad és fenntartod? — Föltétlenül megérte, hiszen nagyon sok ember fordult meg itt az évek során. Az alkotótábor tagjai közül menetközben többen bejutottak szépművészeti főis­kolára, s többüket fölvették a Magyar Alkotók Országos Egyesületébe. A tábort Kossuth-díjas művészek vállalják fel, mint Faludi György, Gyurkovics Tibor vagy az idén Jókai Anna, aki eljött megnyitni a táborzáró kiállítást. De nemcsak ezt kell nézni, hanem a visszajelzést is, amely a művészektől érkezik, ahogyan várják a következő táboron való részvételt. — Békés viszonylag kisváros, s távoli országokból érkeznek ide saját megítélésem szerint kiváló képző­művészek. Hogyan sikerült a kapcso­latot fölvenni velük? — 25 éve járok művésztelepekre Magyarországon és külföldön, s ez a hosszú idő kialakította ismeretségi körömet, mert általában személyes kap­csolatok nyomán hívok meg olyanokat, akiket emberileg és művészileg is ismerek és értékelek. — A magad szervezte művész­táborban viszont festőként dolgozni nincs időd: látsz-futsz, intézkedsz családtagjaiddal együtt, akik e mun­kában mellédálltak, s igyekszel a mű­vészek minden igényét kielégíteni. Milyen gondokkal jár egy ilyen tábor megszervezése? — A legjelentősebbek az anyagi gondok, hiszen két hétig 30 embert ingyen fogadni, biztosítani az étkezte­tését és elszállásolását, nem­ kevés költség. Pályázatokat nem írok, mert tapasztalatom szerint nagyon kevés pénz jön be egy-egy pályázatból. Szemé­lyesen keresem meg a szponzorokat. A békésiek nagy szeretettel fogadják a tábor lakóit, büszkék arra, hogy váro­sunkba jönnek, s az öt év alatt sok ba­rátság szövődött külföldiek és magyarok, illetve helybéliek és máshonnan érkezet­tek között. Nekem a legnagyobb elég­tétel, hogy színvonalas kiállítást tudtunk rendezni azokból a munkákból, amelyek a két hét alatt itt Békésen készülnek. A művészi munkához általában elmélyült, nyugodt körülményekre van szükség. Itt együtt dolgoztak a művészek, nem „művészi magányban“, s ennek ellenére - vagy épp ezért - olyan jó alkotások születtek, hogy bármelyik országos tár­lattal fölveheti ez a kiállítás a versenyt. Erkölcsi elégtétel számomra az is, hogy a művésztábornak sajtóban, tévében, rádióban visszhangja van. GÁL ÉVA EMESE A kiállításról készített fényképek, amelyekkel mellékletünket illusztráltuk, KLOTZ MIKLÓS munkái „Virraszt bennünk fülemüle” Találkozásom egy magyarul beszélő finn költőnővel Anna-Maija Raittila finn költőnő és műfordító a magyar költészet lelkes népszerűsítője Finnországban, 1971-ben Kajvojen maa (Kutak földje) címmel a magyar költészet antológiáját publikálta, azóta minden évben ellátogat Erdélybe. Valvo meissä satakieli (Virraszt bennünk fülemüle) címmel Kányádi Sándor verseit tartalmazó kötetet adott ki, Reményik Sándor és Áprily Lajos verseiből is fordított. Tíz nyelvből fordít, hét nyelven beszél - magyarul kitűnően. Anna-Maija Raittilával a temesvári atomfizikus, Toró Tibor lakásán talál­koztam. Mint kiderült, nem először járt itt, a volt „Ceau^escu-villa” melletti tömbházban; régi barátság fűzi a házigazdákhoz, nyolcvanas évekbeli találkozójukról verset is írt Kérdezett: PATAKI ZOLTÁN (Folytatása a h. oldalon) A történészek felelőssége Nemrég a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem díszdoktorrá avatta Gosztonyi Péter történészt, a berni Kelet-európai Könyvtár nyugalmazott vezetőjét, számos úttörő jellegű történelmi monográfia tudós szerzőjét, lapunk rendszeresen jelentkező külső munkatársát. Ez alkalommal tanulmányát a Magyar Nemzet után közöljük. Málta titkai Málta hovatartozásáról megoszlanak a nézetek. Van, aki Európa legdélibb csücskének tartja, és van, aki Afrikához számítja. A szigetország lakossága vegyesen olasz és arab. Málta újkori történelme a Johannita Lovagrend kezében volt. Ők foglalták el e szigetet 1530-ban. Abban az időben, amikor Rodoszt a Szentföld közelében az oszmán hódítók offenzívája során évszázados birtoklás után fel kellett adniuk. A szaracénoktól vették el kemény harcban. Máltai településük a Nagymesteri Palotával közel sem volt olyan pompás, mint Rodoszban. Ezzel szemben a szigetországot katonailag megerősítették. Hatalmas kőfalakkal vették körül a védeni való helyeket, és ezen belül is mindenféle zugot megerősítettek. A pénz ide ment. Évtizedekig tartott a kőművesek munkája. Mestermunkát végeztek. A falak ma is állnak, és a johanniták (közben Máltai Lovagrend) fénykorát idézik. S akkor jött Bonaparte Napóleon. Nem mint császár, hanem mint hadvezér. A franciák flottája - útban Egyiptom felé - 1798-ban úgy megdermesztette az akkor már pénztelen, egymással veszekedő lovagrend felelős vezetőit, hogy meg sem próbálták a franciák invázióját kivédeni. Kapituláltak, 1814-ig franciák uralták a szigetet. Majd brit koronagyarmat lett. A II. világháború alatt a johanniták építette erődrendszer kemény diónak bizonyult a német-olasz csapatoknak. A brit légierő és a hadihajók az Afrikába menő Rommel-féle hadseregcsoport utánpótlási vonalait kitűnően tudta a tengeren és a levegőben zavarni. Göring légiereje hiába bombázta Máltát. Nem tudták kapitulációra kényszeríteni. A 161 ezer négyzetkilométer nagyságú Málta 1964-ig volt brit tulajdon. Utána független állam lett. Köztársaság. Itália próbálkozott Máltát bekebelezni. Csődöt mondott. A mai Málta erős arab befolyás alatt áll. Gazdaságilag különösen. Ezzel szemben a máltaiak ügyes politikusoknak mutatkoztak. Európával jó kapcsolatokat tartanak fenn. S még jobb titkos kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. A rossz nyelvek szerint Washington tömi őket dollármilliókkal: az Egyesült Államok egyik titkos bázisa - anélkül, hogy „zászlót" lobogtatna Washington La Valettában. Nem véletlen tehát, hogy 1989. december 3-án itt, Málta szigetén, illetve - a zord, vad időjárásra, a széltől felborzolt tengerre hivatkozva - a szigetország fővárosától alig kődobásnyira, de a nyílt tengeren (ahol a lehallgatás igen nehéz) tartotta félig nyílt, félig titkos megbeszélését az akkori világ két szuperhatalmának fő képviselője: az Egyesült Államok elnöke, Bush és a Szovjetunió elnöke, pártfőtitkára, Gorbacsov. 1989 cezúra volt Kelet-Közép-Európa jövőjében, és cezúra a két szuperhatalom majdani együttműködése terén. Minket elsősorban az a gyarmatbirodalom érdekel, amit „népi demokrácia" gyanánt könyvelt el a világ 1949 óta. Vagyis azoknak a közép- és délkeleti államoknak a sorsa, amelyeket Sztálin Vörös Hadserege vett birtokába 1944-1945 folyamán. Ez a birodalom előtti európai szovjet „mezsgye" 1956 óta recsegett-ropogott. Krízis krízist követett. Elég, ha csak évszámokat mondunk: 1956 Magyarország, 1961 Kelet-Berlin, 1968 Csehszlovákia, 1970 Lengyelország, 1976 Lengyelország (Danzig), 1981 Lengyelország. Ezek a szovjet berendezésű „köztársaságok" gazdaságilag évről évre mélyebbre süllyedtek az adósságok mocsarába: a Nyugat kisebb-nagyobb politikai engedményekért (vagy anélkül is) tömte a kommunistákat hitellel, és a Moszkva helyi satrafái éltek a lehetőséggel. „Majd eljön a kapitalizmus végső bukása. S akkor nem kell semmit sem visszafizetni!", vigasztalták magukat álmatlan éjszakákon, amikor kézhez kapták a kimutatást, mennyire adósodott el országuk Nyugatnak. (Magyarország - tudjuk - „csak" húszmilliárd dollárral!) Kádár aggkori érelmeszesedésében egyre csak biztatta elvtársait: „Nincs itt krízis. Csak nehézségek vannak. Azok még mindig voltak és lesznek!" A kommunista „szakemberek" - egykori suszterek és kőművesek, tisztelet a kivételnek - meg nem tudták (honnan tudhatták volna?), hogy hazánkban is (hasonlóan a többi „népi demokráciákhoz") állandóan csökken a termelékenység: évek, sőt évtizedek óta olyan portékákat gyárt az államosított ipar, amelyre már az előállításnál ráfizet, és képtelen őket Nyugaton eladni. A harmadik világ vásárolt tőlünk­­ hozamra. És a nagy Szovjetunió - szintén hozamra. De a kétszáz kiemelt magyar nagyüzem munkáslétszámához nem volt szabad hozzányúlni. „A szocializmusban nem létezik munkanélküliség." Inkább fizetik a munkást, ha nem is dolgozik. És aki dolgozott, annak munkája nem sokat ért. Csak a vörös iparbárók keresték meg prémiumokban a forintmilliókat. És a párt vezető funkcionárius hada építtetett magának megyénként több „kastélyt" afféle nyilvános háznak, amit a puritán Kádár Jánosnak és nejének rendre pártiskolaként mutattak be. Megérett a második magyarországi tanácsköztársaság a pusztulásra. Ahogy csúful el is bukott. Pozsgay Imréé az érdem, hogy 1989. február 29-én egy rádióinterjú során a riporter kérdésére ország-világ előtt kimondta: 1956 nem „véres ellenforradalom" volt, hanem a magyar nép szabadság melletti kiállása, egy igazi népfelkelés! S lám: meztelen lett a király! A pártvezetők megdermedtek, a Belügyminisztérium ugrásra készen állt. Csak Moszkva megtorlásra felszólító intésére vártak. S ez elmaradt. Grósz - az akkori Magyarország vezetője - megelégedhetett a duzzogással, a fenyegetéssel. Gorbacsov megvonta a vállát. „Ez a ti ügyetek, elvtársak!" A Belügyminisztérium riasztására nem is volt szükség. Ott is foszlott, esett szét minden, mint az egykori Római Birodalom utolsó napjaiban. Még senki nem kutatta a hazai történészek közül a „népi demokrácia" elrothadásának történetét, nem vizsgáltak meg olyan fontos tényezőket, mit csinált 1988/89 telén a híres-nevezetes pártmilícia, a Munkásőrség. Sok minden mást is elmulasztott a szakma (historiográfusok) az elmúlt hét esztendőben, amit ma már nem lehet pótolni. A tény: ahogy Pozsgay Imre kimondta a bűvös szót a népfelkelésről, úgy kezdett először repedezni, majd kártyavárként összedőlni a párt alapépítménye. Grósz ostoba sportcsarnoki beszéde csak olaj volt a tűzre. Megmutatta, hogy az MSZMP-vel még krízisidőszakban sem lehet együttműködni. A kerekasztal nem kommunista tagjainak bűne, hogy mindezeket nem vették észre, nem vonták le a tanulságokat, és nem ezek alapján cselekedtek. Pedig ők voltak a győztesek! És ők az okosabbak, az erkölcsi Grál-lovagok. A kerekasztalvita sincs feldolgozva. A tény maga sem, hogyan került az MSZMP kezéből ki a hatalom, és hogyan ment az át - puskalövés, pofoncsattanás nélkül - a demokratikus magyar közvélemény és a gomba módra megszaporodott pártok kezébe. De miért csak magunknál keressük a hibákat? Tudunk-e valamit az 1989. GOSZTONYI PÉTER (Folytatása a h. oldalon)

Next