Magyar Sakkélet, 1967 (17. évfolyam 1-12. szám)
1967. július / 7. szám
X26 Dr. Véntey Zoltán Emlékezés a stockholmi sakkolimpiára (1937) Sokat töprengtem ezen az íráson. Mit is mondjak olyat, ami ma, az egymást követő nagy sakkesemények sodrában érdeklődést kelthessen? Ha egyszerűen krónikás lennék, feleslegeset művelek. Csupán utalnom kellene Vajda Árpád barátomnak a Magyar Sakkvilágban megjelent részletes beszámolójára. A sok meditálás után mégis írógéphez ültem, s egykori feljegyzéseimet végiglapozva, igyekszem emlékezetbe idézni a magyar sakkozás 30 év előtti értékes fegyvertényének a történet lapjaira kívánkozó mozzanatait. Vajda Árpád a 30-as évek elejéig jutott el visszaemlékezéseinek leírása során, s legutóbb (M. Sc. 1967. évi 114. oldal) a hamburgi és a prágai olimpiákról (1930— 31.) adott számot. Nem szeretnék elébe vágni további cikkeinek, ezért csupán néhány szóban említem azokat a legfontosabb adatokat, amelyek a prágai hullámvölgytől, mostani történetünk időpontjáig (1931—37.) sakkéletünk alakulását jellemzik. A prágai olimpiát 1933-ban Folkestone, 1935-ben Varsó követte, majd 1936-ban egy soron kívüli, 8-as csapatokkal lebonyolított — s utólag hivatalosan el nem ismert — olimpiára került sor Münchenben. A magyar csapat Folkestone-ban 3— 5., Varsóban a 4. helyen végzett, a müncheni tornán pedig — a korábbi három olimpia győztesének, az USA csapatának távollétében — veretlenül szerezte meg az első helyet! A magyar olimpikonok régi gárdájából Havasi Kornél, dr. Vajda Árpád, valamint a Steinerfivérek, Endre és Lajos ezekben az években is állták még a sarat, csak dr. Nagy Géza vonult vissza, Takács Sándor — a hamburgi ezüstérem kiharcolásának részese — pedig 1933-ban elhunyt. A porondon jelentkező új erők közül elsőként Lilienthal Andor tört az élgárdába, s vált 1933-tól állandó csapattaggá, a következő pár évet pedig Szabó László és Barcza Gedeon feltűnése avatja sakktörténetünk fordulópontjává. Szabó Varsóban, Barcza a müncheni nyolcas csapat 6. tábláján kapott első ízben helyet olimpiai válogatottunkban. A stockholmi olimpia idején Maróczy Géza nagymester — a korábbi két világtalálkozón a magyar együttes élversenyzője — már a 68. életévét taposta, Havasi 45, Vajda 41, Steiner Endre 36, Lajos 34 esztendős volt, a fiatalok közül Lilienthal és Barcza 26, Szabó mindössze 20 éves. Rutinos és tehetséges versenyzőkben nem volt tehát hiány, a négytagú csapat és egy tartalék kijelölése mégis okozott bizonyos nehézségeket. De a legnagyobb akadállyal azon a fronton kellett megküzdeni, amelyen a legkevésbé vártuk. Maróczy nagymester, a müncheni nagy diadalt elért csapat kapitánya váratlanul azzal állt elő, hogy Stockholmba ne küldjünk csapatot! Utalt arra, hogy Steiner Lajos távol-keleti túrán van, Lilienthal is huzamosabb idő óta a Szovjetunióban tartózkodik, rájuk aligha lehet számítani, így nincs semmi esélyünk az előző évi siker megismétlésére, még megközelítően jó eredmény elérésére sem. Többször tárgyaltam vele, igyekeztem meggyőzni, hogy a sportszerűség újabb bizonyításra kötelez bennünket, de minden kísérletem hiábavaló volt, makacs ellenállásának még a sajtóban is hangot adott. Maróczy nagymesternek a Pesti Hírlap rovatában közölt tiltakozása szinte bombaként hatott. Következménye volt, hogy a már korábban kilátásba helyezett 5000 pengős állami hozzájárulást a minisztérium nem adta meg, így az előkészítő bizottság — Fleissig L., Abonyi J., Székely J., Sipőcz L., Dragos Gy. és csekélységem — egyszeriben leküzdhetetlennek látszó anyagi gondokkal is szembetalálta magát. De hála Fleissig pénzügyi tekintélyének (az Angol—Magyar Bank vezérigazgatója volt), valamint a többiek fáradhatatlan talpalásának és a gyűjtésben mutatkozó agilitásának, sikerült összehozni azt a szerény összeget, amely lehetővé tette négy játékosnak és Balek László szövetségi kapitánynak a kiküldetését. Tartalék csak úgy jöhetett szóba, ha költségeinek legalább részbeni fedezetét maga vállalja. Közben megjött Lilienthal sürgönye, amelyben részvételét biztosra ígérte, így Maróczy is beszüntette nyílt ellenállását, bár a csapatkapitányi tisztet nem vállalta. A négyes csapat három tagja Lilienthal, Szabó és Steiner Endre személyében szinte adva volt, a negyedik helyre némi vita után Havasi Kornélt jelölte a szövetség. Havasi mellett szólt, hogy az olimpia előtt rendezett nemzeti mesterversenyen Szabó és Gereben mögött a 3. helyen végzett, s a korábbi olimpiák mindegyikén részt vett. Csapatkapitányi és szükség esetén tartalékjátékosi minőségben dr. Vajda csatlakozott — részben önköltséges alapon — a kijelöltekhez. Én sajtóreferensként utaztam a csapattal, amelyik soha nem látott nehézségek leküzdése után, valóban csak az utolsó pillanatban indulhatott útnak. Július 29-én érkeztünk Bertnbe, s este indultunk tovább Stralsund felé. Éjfélre hajlott az idő, amikor vonatunk eltűnt a komphajó mélyében. A fedélzeti székeken virrasztva vártuk a pirkadást, és latolgattuk az esélyeket. Batek ugyan felkoncolással fenyegette azokat, akik elsőségünket kétségbe merik vonni, de az erőviszonyok ismerői nem várhattak csodát; nem hihettük, hogy „Rezsőfi” (Reshevsky) csapatát, az USA-t megelőzzük, de bíztunk a tisztes eredményben. Remek napsütés vont aranyhidat a hullámokra, sirályok százai röpködtek a hajó körül, s nemsokára feltűntek Malmö pirostéglás parti épületei. Délutánra meg is érkeztünk a stockholmi főpályaudvarra, ahol a ránk várakozó rendezők megnyugtató hírrel fogadtak. Lilienthal már előző nap befutott szálláshelyünkre. A kellemes, és a versenyhelyiséghez közel eső Hotel Sveciában éppen elhelyezkedni készülődtünk, amikor arra döbbentem, hogy a pályaudvaron hagytam a táskámat. Kétségbeesetten visszarohantam. De nem sokáig volt ok az izgalomra: a táskát ugyanazon a helyen találtam a nagycsarnokban, ahová szórakozottságomban leraktam! . . . Másnap délelőtt a Berzelius teraszvendéglőben bőséges reggeli tízórai várta az olimpikonokat. Máig emlékezetesek ezek a svéd előételtálak („smörrazbrökka” — az egyetlen svéd szó, amely lapcímeken kívül emlékezetemben megragadt). A hosszú asztalon felvágottak, halak, saláták, tojásételek, húspogácsák, sajtok, a kancsókban habzó tej, s egyéb földi jó. A vendég „önkiszolgálóan” annyiszor rakja meg tányérját és tölti meg csészéjét, ahányszor csak szusszal bírja. Délben — július 31-én — sorsoltak, s este fél hatkor felhangzott a gongjelzés a Royal gyönyörű télikertjében. A hatalmas szállodai díszteremben szinte elvesztek a kis asztalok, ám szükség is volt a nagy térre, mert volt nap, amikor ezernél több belépőjegyet adtak ki. Az iram gyilkosnak ígérkezett: az első 8 nap közül négyre 2—2 fordulót osztottak be (délelőtt 10.30-tól 15.30-ig és este 17.30-tól 22.30-ig), a többi napokon délután forduló (5 óra alatt 50 lépéssel!), délelőtt meg függők. Elképzelhető, mennyire kimerült az a játékos, akinek kétszer öt órai napi ,,munka” után éjszakára még függőjátszmát is kellett elemeznie! Első ellenfelünk amolyan „sötét ló”, Norvégia csapata volt. A rajt kitűnően sikerült: 4:0-ra győztünk. Ez nagy előny, hiszen a 100 százalékos eredmény olimpiákon még a viszonylag gyengébb csapatokkal szemben is fehér holló. A második menetben régi riválisunkkal, Jugoszláviával kerültünk szembe. Ezt az akadályt is sikerrel vettük. Szabó meglepő könnyen győzte le Trifunovicsot. NIMZOINDIAI VÉDELEM Szabó Trifunovics 1. d4, Hf6 2. C4, e6 3. Hc3, Fb4 4. Vc2, Hc6 5. Hf3, d6 6. Fd2, e5 7. d5, Fc3: 8. Fc3:, He7 9. e4, Hh5 10. g3, 0—0 11. Fe2, Hf6 12. 0—0, Hg4 13. Hh4, f5 14. ef:, Hf5: 15. Hg2, Vg5 16. f4, ef: 17. Fg4:, Vg4: 18. Bf4:, Vg5 19. Bafl, Fd7 20. Vf2. Ve7 21. Bel, Vg5 22. Fd2 Vg6 23. Bfl, Ve8 24. g4, Hh6 25. BÍ8:t, Vf8: 26. Vd4, Hf7 27. Fc3, b6 28. Hf4, Be8 29. Hh5, Be5 30. Vf4, Bg5 31. h3, Vei 32. Hf6f!, gf: 33. Ff6:, Bg4t -34. MAGYAR SAKKELET A Magyar Sakkélet Szerkesztő Bizottsága szeretettel köszönti legidősebb tagját, a 75 esztendős dr. Vécsey Zoltánt, akit az elmúlt hónapok során kettős kitüntetés ért: sok évtizedes tudományos ismeretterjesztő tevékenységének elismeréséül a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta, sakkversenyzői eredményeiért pedig elnyerte a levelező mesteri címet. Dr. Vécsey Zoltán Fogarason született, 1892. március 2-án. Alig húszesztendős tanárjelölt korában már vaskos tornakönyvet szerkesztett az 1911-ben alakult Magyar Sakkszövetség első két országos versenyéről (Budapest, 1911 és Temesvár, 1912), s ezt követően széles körű elméleti és sakktörténeti ismeretekkel rendelkező, eleven és színes stílusú szakíróként lépett sportágunk ismeretterjesztőinek és propagálóinak legjobbjai sorába. Érdeklődése a sakkozás művelésének és szervezésének szinte minden ágára kiterjedt. Az első világháborút követően egy ideig Prágában élt, ott a gyakorlati versenyzésben ért el mesteri szintű eredményeket, majd repatriálva a szövetségi irányító munkában vállalt különböző tisztségeket. Mint a csapatbajnokságok lelkes és szorgalmas részvevője, hosszú ideig a VTSK, később a Tipográfia színeiben szerepelt, az utóbbi években pedig — nyugalmazott pedagógiai főiskolai tanárként — Veszprémben telepedett meg, ahol a tábla melletti, de főként a levelezési játéknak ma is aktív és eredményes művelője. Lapunk legutóbbi számában az országos értekezletről fejtette ki — mint Veszprém megye delegátusa — néhány gondolatát, ezúttal pedig az egy emberöltővel ezelőtt lezajlott stockholmi olimpiáról eleveníti fel emlékeit az éles szemű riporter frisseségével. hg, Ve2 35. Bf2, Vdlf 36. Kh2, Fg4, 37. Fc3 — Sötét feladta (1:0). Az első táblán a Pirc—Lilienthal, az utolsón pedig a Havasi—Kosztics játszma döntetlenül végződött, a harmadikon Steiner biztosan nyert Vukovics ellen. Eredményünk így 3:1-re alakult, és két forduló után 8-ból 7 ponttal a táblázat élére kerültünk. Igaz, vezetésünk nem tartott soká — és később nem ismétlődött meg —, mert délután szabadok voltunk, miközben a többi 18 csapat a 3. forduló mérkőzéseit vívta. A vasárnap délutáni kellemes pihenő után bizakodva, s talán kissé elbizakodottan ült asztalhoz csapatunk, a középerősnek vélt argentin együttessel szemben. Hamarosan hideg zuhany ért bennünket! Szabó érthetetlen megnyitási hibát vétett Grau ellen, s alig félórai játék után kapitulált. Havasi és Pleci 21 lépésben remiztek. (Az argentinok 4. táblása igazi „amatőr”, dúsgazdag orvos és nagybirtokos volt, aki nem csupán saját költségeit fedezte, de társai kiküldetéséhez is jókora összeggel hozzájárult.) Steiner és Guimard küzdelme 51 lépés után szintén döntetlennel ért véget, így bizony már vereséggel kellett számolnunk, mert Lilienthal is anyagilag (Folytatás a 143. oldalon.)