Magyar Sakkélet, 1970 (20. évfolyam 1-12. szám)
1970. január / 1. szám
A hat évvel ezelőtt még magától értetődő volt a szovjet versenyzők abszolút fölénye, és az, hogy utánuk a jugoszláv, az amerikai vagy a magyar versenyzők következnek. Erről tanúskodnak nemcsak a nagy nemzetközi versenyek, hanem az Európa-bajnokságok és a sakkolimpiák eredményei is. Ma már a szovjet sakkozóik több évtizedes hegemóniáját is mind nagyobb veszély fenyegeti. A jugoszláv, az amerikai és a magyar válogatottnak pedig már egyike sem remélheti, hogy a legnagyobb erőfeszítés nélkül dobogóra kerülhet a sakkolimpián, vagy akár csak az Európa-bajnokságon is. Ezen a vitathatatlan tényen már el kell gondolkodniuk a magyar sakksport szakvezetőinek, s ami még fontosabb: idejében meg kell tenniök a szükséges intézkedéseket, nehogy csalódást okozzanak a magyar versenysakkozók sok ezres, és a magyar sakkbarátok több százezres táborának. S természetesen át kell érezniük a fokozott követelményeket élversenyzőinknek is. Ha ugyanis élversenyzőink legutóbbi 2-3 évi teljesítményét abból a szemszögből vizsgáljuk, hogy kikből válogathatjuk össze az Európabajnokság döntőjében és a sakkolimpián részt vevő 12, illetve 6 játékost, akkor már korántsem egyszerű a helyzet. Mindenekelőtt tudomásul kell vennünk, hogy csak egy nemzetközi nagymesterünk, Portisch Lajos mutat viszonylag állandó jó formát. Élversenyzőink formaingadozásai miatt , amely tulajdonítható a kornak, egészségi állapotnak vagy más körülménynek is — sajnos, mind problematikusabb a nagy feladatokra való időzítés. A legkiemelkedőbb eredményt még Lengyel Levente érte el az év végén Belgrádban: bár V—VI. lett, mindössze fél ponttal maradt el a holtversenyes elsők mögött, s különösen az első félidőben nagy küzdőszellemet mutatott. De ha egész évi teljesítményét kell értékelnünk, nem tagadhatjuk, hogy elég ritkák az ilyen kimagasló eredményei. Bárczay László is elismerésre méltó győzelmet aratott a VII. Rubinsteinemlékversenyen Polanica Zdrojban, de több nemzetközi versenyen, és a magyar bajnokság döntőjében is gyengén szerepelt, s ami még inkább kifogásolható, nagyon csekély küzdeni akarást tanúsított. Vigasztaló az a tudat, hogy a válogatás szempontjából tehetséges, küzdeni akaró és tudó nemzetközi mestereink és fiatal mestereink is rendelkezésre állanak. Nyilvánvaló, hogy Dely Péter, az 1969. évi magyar bajnok, vagy Forintos Győző, az előző bajnok és 1969. évi második helyezett olyan versenyzői kvalitásokkal rendelkezik, amelyek mindkettőt alkalmassá teszik arra, hogy számításba vehessük őket mindkét válogatott csapat összeállításánál. Hasonló a helyzet Csom István esetében is, aki bronzérmet szerzett az 1969. évi magyar bajnokság döntőjében, megnyerte 1969 nyarán az amszterdami mesterversenyt, s helyt állt az athéni zónaversenyen is. Azt is tudjuk, hogy a magyar versenysakkozók sorát évről évre frissítik fel fiatal tehetségek, s 25—35. év közöttiek, mestereink többségének fejlődése is biztató. Nem szükségszerű tehát, hogy állandósuljon élgárdánk eredményeinek átmeneti visszaesése. A jobb edzési módszerek széles körű elterjesztésével, a küzdőszellemű sakkfelfogásra való koncentrálással nemzeti sakkválogatottunk megint esélyes lehet, hogy dobogóra kerüljön a legerősebb nemzetközi vetélkedőkön is. De ha ez évi esélyeinket reálisan mérjük fel, azt kell mondanunk, hogy bár a legjobb válogatás, felkészítés és győzni akarás esetén a harmadik, sőt a második helyet is elérhetjük az Európa-bajnokságban, mégis egyáltalában nem lehetne kudarcként felfogni azt, ha az állandóan erősödő európai mezőnyben idén csak a negyedik hely elérésére futná az erőnkből. Még nehezebb akadályokkal kell megküzdenünk a sakkolimpián. 4—5 kiváló játékosa ugyanis természetesen sokkal több országnak van, mint 10—12. Emellett az olimpián olyan erős, nem európai csapatok is részt vesznek, mint az amerikai és az argentin. Ezért őszintén meg kell állapítani, hogy az elmondottakat figyelembe véve kevés kilátásunk van arra, hogy az idei olimpián dobogóra kerülhessünk. Már a negyedik, sőt az ötödik hely elérését is kimagasló eredménynek lehetne tekinteni. A még hátra levő időt szakvezetésünknek mindenesetre maximálisan ki kell használnia a jó felkészítésre, a válogatottaknak pedig mindent el kell követniük, hogy jó felkészüléssel és győzniakarással a lehetőség szerinti legjobb eredménnyel örvendeztessék meg szurkolóinkat. * Az MTI nem egy vezetője, sőt Biszku Béla elvtárs is hangsúlyozta, hogy a válogatott játékosok jó felkészítése mellett az eredményes szereplés további feltétele: a sporterkölcs területén mutatkozó hibák és fogyatékosságok felszámolása, továbbá a sportegészségügy tovább- Versenyrendezők figyelmébe. Új minősítési szabályzat A Magyar Testnevelési és Sportszövetség Országos Tanácsa 22/1969. (MTS. H. 8.) számú határozatával módosította A SPORTOLÓK EGYSÉGES NYILVÁNTARTÁSI ÉS MINŐSÍTÉSI SZABÁLYZATA tárgyában korábban kiadott rendelkezését. Az új szabályzat 1970. január 1-én hatályba lépett. A Magyar Sakkszövetség minősítő bizottsága nyomatékkal felhívja a területi szövetségek, egyesületek, szakosztályok és minden versenyrendező szerver'T'''imét, hogy a köönyvalakban is megjelenő Új szabályzatot szerezzék be, s versenyeik kiírásánál a sakkversenyekre vonatkozó módosításokat vegyék figyelembe, fejlesztése. Nyilvánvaló, hogy ez nemcsak a fizikai sport élversenyzőire, hanem az élsakkozókra is vonatkozik. Köztudott dolog, hogy élversenyzőink egyik-másika a szocialista államunk biztosította jelentős munkaidő-kedvezményt és anyagi juttatásokat akkor is magától értetődő „járandóságnak” tekinti, ha azt egyáltalán nem, vagy csak igen csekély mértékben igyekszik szorgalmas felkészüléssel és jó eredmény elérésével viszonozni. Vannak, akik szorgalmazzák ugyan a nemzetközi egyéni versenyeken való részvételt, de nem küzdenek teljes erőbedobással, megfeledkezve arról, hogy az ilyen versenyeken is hazájuk színeit képviselik. Még kirívóbb azok magatartása, akiknek igazi erőfeszítésére a szövetség nem számíthat, ha anyagi előnyökkel nem járó csapatversenyeiben, vagy az olimpián, a nemzeti színek képviseletében kellene helyt állniuk. Szövetségünk vezetőinek a jövőben határozottan fel kell lépniök a sporterkölcsbe ütköző minden ilyen és hasonló megnyilvánulás ellen, mert csakis azokat illetik meg a kedvezmények, akik jó felkészüléssel és eredményes helytállásukkal bizonyítják erkölcsi szilárdságukat, versenyzői rátermettségüket. Szakfelügyeletünknek olyan rendszerre kell áttérnie, amely lehetővé teszi az élversenyzők munkaidő-kedvezménye hasznos felhasználásának hatékony ellenőrzését. A válogatott keretek és különösen a válogatott csapatok összeállításánál arra is nagy figyelmet kell fordítani, hogy a válogatott játékosok egymás iránti segítőkészsége, a csapat jó kollektív szellemének kialakítása is elérhető legyen. Állandóan fejleszteni, javítani kell edzésrendszerünket, különös tekintettel a válogatottak jó felkészítésére. A válogatottak kevesebb időt fordítsanak versenyzésre, többet a jó felkészülésre. De a jó szereplésnek nemcsak kifejezetten sakkbeli feltételei vannak. A nagy versenyek kívánta szellemi és fizikai megerőltetésre azok a versenyzők lesznek leginkább képesek, akik arra nemcsak elméletileg, hanem fizikailag is felkészülnek. Ezért kiegészítő fizikai sporttal, tornázással vagy legalábbis kiadós sétákkal kell gondoskodniuk versenyzőinknek a jó fizikai kondíciójukról, agyuk jó oxigénellátásáról. Emellett évente egy-két orvosi szűrővizsgálatot kell igénybe venniük, hogy szellemileg és fizikailag egyaránt fitt állapotban csakugyan képesek legyenek a maximális erőkifejtésre. Ha a szövetség szakvezetői és a válogatott versenyzők megszívlelik az elnökségünk sok éves tapasztalatából és a sakkozók kollektív bölcsességéből eredő fenti megállapításokat, akkor ez — úgy véljük — a magyar sakksport továbbfejlődésében és válogatott csapatunk eredményeiben is okvetlenül kifejezésre jut majd. MAGYAR SAKKÉLET