Magyar Sakkélet, 1980 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-10 / 1. szám
Töredékek emlékeinkből a XXX. évfolyamhoz A világ vagyok — minden ami volt, van: A sok nemzetség, mely egymásra tör, A honfoglalók győznek velem holtan, s a meghódoltak kínja meggyötör. (József Attila) Ez a szerkesztőségi nap is olyan volt, mint a többi. . . A verdikt is megszokott: a múlt havi számban „a kevesebb több lett volna, és a több most is kevésnek tűnik. . .” Következő számunk színvonalasabb lesz! Kötelességünk! És már sorolja tovább dr. Földi József felelős szerkesztőnk: mi maradt ki, mit kell közölni feltétlenül a következő hónapban, és olvasóink írták és írják... El kell fogadni a kritikát. . . Hiába, a „Figaró házasságából” a grófi inas szavai már szállóigévé váltak: „Ahol nem szabad a bírálat, ott nem édes a dicséret...” És ismét születtek kis hibákból nagy kifogások, igaz néha csak azért, mert csak így lehet a nem egészen tökéletesre tökéletlent kiáltani. . . Behozzuk januárban Pintér első ,„nagymesterség” teljesítését, Csem berlini sikerét az Adorján — Ribli páros mérkőzés játszmáit, meg Alicantét meg Tilburgot. . . meg... és szól a fő-fő műszaki referens, Meleghegyi Csaba: Csak 24 oldalunk van! 4 oldal az állandó rovat, és még van 9 oldal állószedésünk is. A „versenyről versenyre” rovat játszmái is fél évet öregedtek már ólomban . . . Tilburg csak februárban fér be a bajnoki döntőkkel együtt!. . . Közben — ahogy közel 20 éven át a szerkesztőségi napokon, Jenei mesteredző felesége — a mi kedves Julikánk átnyújtja „gondolatébresztőnek” feketénket: Ki, hány cukorral kéri?... Csak 70—80 papír kell, és még ez is sok. Melyik oldalra mi jön? Átírjuk a cikket, vagy nem írjuk, mennyi legyen az anyag? És még jön a vezércikk! A vezércikk? Indul a 30. évfolyamunk! Dr. Földi: legyen benne a múlt és a jelen..., és írja meg az olvasószerkesztő. Meleghegyi: a belső első oldalra jön. . . maximum csak 5 gépelt oldal. . . És a határidő, és mikor gépeljük?... Ez a szerkesztőségi nap is olyan volt, mint a többi. Gyérülő emlékezők, gyérülő emlékek. A Magyar Sakkszövetség székházában körös-körül a falakon, a fotótablókon régi nagy versenyek hősei, a vitrinekben relikviák. Csak jelzések, utalások másfél évszázad sakkvilágára. Pedig most ide kívánkozik, ha sorokban is egy kis sakktörténelem, azokról, akik csinálták a sakktörténelmet és azokról, akik írásaikkal megörökítették számunkra. Illik, hogy egy nagy kibővített szerkesztő bizottsági ülést rendezzünk gondolatban, olyan irodalomtörténeti parlamentet, amelyre megidézzük idő és térbeli különbség nélkül sakktörténelmünk kiválóságait. Meg kell állnunk egy pillanatra a múltnál, hogy jobban becsüljük a jelent. Egy-egy nemzedék zászlóvivőjénél csak azért, mert a sakkművészet sajátos formanyelvén valami emberien lényegest fejeztek ki, mert küzdésük, életpályájuk és alkotásaik lenyűgöző varázsa visszahat a mi világunkra is. Velünk vannak az útjelzőket felállítók. A sakk világának első elismert magyarja Szén József, a pesti levéltáros, Grimmel és Lőwenthallal. Itt volt Erkel Ferenccel, a nagy zeneköltővel az élen az egész „Pesti Sakk-kör”, és a millenniumi évek budapestivé növekedett sakkélete, az esztéta Jakobival, az 1889—1895-ig megjelenő Budapesti Sakk-Szemle szerkesztőjével, a szomorú Makovetz-cal. Itt tündökölt, ha csak egy villanásnyi időre is az emlékezetben, Charousek. géniusza. És eljött Fehérvárról Exner tanár úr, és a „Világversenyek élén” az ifjú Maróczy, Géza, aki mint a néhai dr. Vajda Árpád írta: „...elsőnek ragyogtatta meg a magyar nevet a világhír fényes egén.” A húszas évek oly korán szertefoszlott reménye, a zseniális Breyer Gyula, és Réti Richárd új tanaival hirdetve ismét, hogy „az eszme többet ér, mint a változatok.” Az értekezlet elnöki asztalánál szakirodalmunk nagyjai ültek. Az első sakkrovat megindítója a Vasárnapi Újságban, még 1860-ból Cseresnyés meg Márki és Rozsnyai. Ott volt szegény Gajdos János, aki elsőnek adta sakkújság-alapításra fejét, mellette Abonyi, a kormányfőtanácsos, aki 1916-ban 300 koronáért megvette tőle a kiadói jogot, hogy átmentse a Magyar Sakkvilágot az első világháborúban. Természetesen az elnök, most a felejthetetlen Tóth László volt, aki ismét elmondta a Magyar Sakkvilág 30. évfolyamának 1945. január — áprilisi első számának belső oldalán a sakkozók szívéhez írt örökszép sorait: ,,Mélyen megrendít ez a boldog óra és az ünnepi alkalom, amelyben a 30. évfolyamába lépő Magyar Sakkvilág barátait szeretettel köszöntöm, boldogtalan esztendők után esztelen háborúnak még érzékeny sebeivel. .. s ha erőmből kevésre futja, vigasztal Tolsztoj: „Az ember elé tűzött cél örökké elérhetetlen. Megközelítésében áll az emberi élet értelme.” Itt voltak Tóth László kortársai is: Galgóczi, a történész, és a színes, avatott tollú Chalupetzky Ferenc. Azok, akik vele együtt kezdték az új sakkélet szervezését a felszabadulás után, azok, akik életüket a sakkra áldozták. Bedő Ödön, a Népszava sakkrovatával, Krónosz Ferenc, a munkás sakkozás zászlóvivője, Zákonyi Antal, a nyomdász sakkélet szervezője. Itt voltak Kossa Istvánnal, első elnökünkkel az élen az újjáépítők. A fanatikus nagy szervező, Róbert Ferenc, aki ha kellett a sakkért szembeszállt a világgal. „A végjátékok taktikájának” első és egyben utolsó kötetével, meg a „Sakkjáték elemeivel” dr. Bán Jenő, volt szerkesztőtársunk, az első vidéki főtitkár, akinek a sírjánál csak nemrég álltunk lehajtott fejjel, és mondtuk: megőrizzük emlékét! És dr. Asztalos Lajos, mintha most is mondaná: „Erre mit húztál volna fiacskám?” A sakkozásért éltek ők, és még ki tudja hányan. Mint Alföldy László, mindig derűsen és mindig jókedvűen, színes cikkeivel és a „33 Sakkleckével”, és dr. Szily József, dr. Bély Miklós. A „Csodák a sakktáblán” könyvével a kezében Poros György elhozta a feladványok csodálatos világát. De szépen írja Eminescu: ,,. . .mert, mit sem ér az élet, ha másképp álmodtad, és másképp éled!” Természetesen eljöttek a nagy öregek: Dalmadi Jenővel, az első ügyvezetővel az élen, a kedves Balogh János bácsi és Vécsey Zoltán, a mi Négyesy Gyuri bácsink levelezési rava-