Magyar Sakkélet, 1983 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-10 / 1. szám
A XXV. férfi és a X. női olimpia A szovjet csapatok fölényesen győztek! A bronzérem jó eredmény, az ötödik hely reális Csak megszámláltattunk, és híjával találtattunk. . . Bár a luzerni szereplés — Buenos Aireshez és Máltához viszonyítva — valahogy túl nagy súllyal esett latba. Az elmúlt évtized sikereinek fényében, a gyengébb eredmény okait vizsgálva, sokan túlzó következtetéseket vontak le. Pedig nem csökkent hírnevünk a világban, és élsakkozóink sikerei a jelentős nemzetközi tornákon tényként bizonyítják, hogy a magyar sakkozás őrzi előkelő helyét az élvonalban. A következtetések alapját minden szinten és mindenhol az Adorján-ügy képezte. Napról napra, és nyugodtan mondhatjuk, hétről hétre, amikor a luzerni olimpián elért eredményeket tettük a mérlegre, óhatatlanul előtérbe került, hogy Adorján András miért maradt ki a csapatból, amikor beállítását Portisch Lajos támogatta. Az igazság az, hogy az MLSZ elnöksége, két tartózkodás mellett, egységesen úgy határozott: a szakvezetők előterjesztését elfogadva, nem állítja be a csapatba Adorjánt. Ennek ellenére Szerényi Sándor elnök — méltányolva Portisch véleményét — beszélt Adorjón Andrással, számítva arra, hogy sakkéletünk ismert, nagy tudású nagymestere ígéretet tesz arra, hogy változtat eddigi magatartásán. Nem szól bele a vezetés munkájába, nem befolyásolja csapattársait, és megpróbál mindenki számára elfogadható magatartást tanúsítani. Adorján András azonban erre nem volt hajlandó, fenntartotta kifogásait az MLSZ elnökségével és a szakvezetéssel szemben. Mindössze ennyi történt a kiutazás előtt. Portisch Lajos nagy jóindulattal csak saját véleményét mondta el az elnöknek, tehát nem kérte ismételten Adorján beállítását a csapatba, sem az elnöktől, sem pedig más fórumokon. Nem sokkal az olimpiára történő kiutazás előtt — a sajtótájékoztatón elhangzottakat felnagyítva és elferdítve, Adorján közreműködésével és a hírközlő szerveknél egy-egy munkatárs elfogult összefoglalója nyomán — nem kis vihar támadt a problémából. A híradásokban azután — Portisch véleményéből „ismételt kérés”, majd a tv sporthíradójában „hiábavalónak bizonyult Portisch fáradozása” stb. lett — az ügy eltávolodott a valóságtól, és félrevezette a sakkot szerető közvéleményt is. Mindezek mérlegeléséhez még az is hozzátartozik, hogy a köztudatba került hírrel ellentétben fiatal nagymestereink, Ribli Zoltán, Sax Gyula és Pintér József soha nem jelentették ki kategorikusan, hogy nem játszanak Adorjánnal egy csapatban. Hiszen nem is olyan régen Walesben az EB-selejtezőn együtt szerepeltek Adorjánnal! Csak kifejezésre juttatták a véleményüket: „Nem játszanak szívesen Adorján Andrással egy csapatban!” — ennyi volt és semmi más. Ezt is elsősorban azért, mert Adorján emberi magatartása eddig zavarta a jó csapatmunkát , de egyikőjük sem állította azt, hogy Adorján gyengén sakkozik. Mindenesetre az Adorján-ügy így vagy úgy, az olimpia előtt, alatt és után is mérlegre került, és nyilvánvalóan káros hatással volt az olimpiára kiutazó csapat egységére is. Másként látták itthon a hibákat, és nyilvánvaló, hogy másként látták azok, akik végigszurkolták Luzernben a tizennégy fordulót. Nehéz ennél a megméretésnél az igazságot, a valóságot feltárni. Tény, hogy nem szerepelt olyan rosszul a magyar válogatott, ahogy jó néhányan az első hetekben ezt értékelték. Női csapatunknál sem ment minden úgy, ahogy szerettük volna. Ivánka Mária és Csonkics Tünde mélyen tudása alatt játszott. Csak Petronicsné Verőci Zsuzsa és Angyalosiné Porubszky Mária múlta felül önmagát. Jó-jó, mondhatja a laikus, de ez csak bronzérem! Az a kérdés, hogy mihez viszonyítjuk. Máltán két esztendővel ezelőtt minden sikerült. A szovjet csapattal fej-fej melletti küzdelemben, mindössze fél ponttal szorultak a második helyre. Akkor lányaink e fél pont miatt bizony-bizony még könnyeztek is. Most a bronzérmet tudták megszerezni, de balszerencsés körülmények között, igazi harcban. Tény, hogy a három táblás női sakkolimpián két sakkozónk teljesítménye hozta meg számunkra a bronzérmet. És igaza van Verőci Zsuzsának, hogy ez a bronzérem ilyen körülmények között, így kiharcolva csodálatos! A díjkiosztón a magyar himnusz hangjai mellett az érmek átadása, nemcsak felemelő és felejthetetlen, hanem küzdeni tudásuk ünneplése is volt.