Magyar Sakkélet, 1983 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1983-01-10 / 1. szám

A XXV. férfi és a X. női olimpia A szovjet csapatok fölényesen győztek! A bronzérem jó eredmény, az ötödik hely reális Csak megszámláltattunk, és híjával találtattunk. . . Bár a luzerni szereplés — Buenos Aireshez és Máltához viszo­nyítva — valahogy túl nagy súllyal esett latba. Az elmúlt évtized sikerei­nek fényében, a gyengébb eredmény okait vizsgálva, sokan túlzó következ­tetéseket vontak le. Pedig nem csök­kent hírnevünk a világban, és élsak­kozóink sikerei a jelentős nemzetközi tornákon tényként bizonyítják, hogy a magyar sakkozás őrzi előkelő helyét az élvonalban. A következtetések alapját minden szinten és mindenhol az Adorján-ügy képezte. Napról napra, és nyugodtan mondhatjuk, hétről hétre, amikor a luzerni olimpián elért eredményeket tettük a mérlegre, óhatatlanul előtér­be került, hogy Adorján András miért maradt ki a csapatból, amikor beállí­tását Portisch Lajos támogatta. Az igazság az, hogy az MLSZ elnöksége, két tartózkodás mellett, egységesen úgy határozott: a szakvezetők elő­terjesztését elfogadva, nem állítja be a csapatba Adorjánt. Ennek ellenére Szerényi Sándor elnök — méltányolva Portisch véleményét — beszélt Ador­j­ón Andrással, számítva arra, hogy sakk­életünk ismert, nagy tudású nagy­mestere ígéretet tesz arra, hogy vál­toztat eddigi magatartásán. Nem szól bele a vezetés munkájába, nem befo­lyásolja csapattársait, és megpróbál mindenki számára elfogadható maga­tartást tanúsítani. Adorján András azonban erre nem volt hajlandó, fenn­tartotta kifogásait az MLSZ elnöksé­gével és a szakvezetéssel szemben. Mindössze ennyi történt a kiutazás előtt. Portisch Lajos nagy jóindulattal csak saját véleményét mondta el az elnöknek, tehát nem kérte ismételten Adorján beállítását a csapatba, sem az elnöktől, sem pedig más fórumokon. Nem sokkal az olimpiára történő ki­utazás előtt — a sajtótájékoztatón el­hangzottakat felnagyítva és elfer­dítve, Adorján közreműködésével és a hírközlő szerveknél egy-egy mun­katárs elfogult összefoglalója nyo­mán — nem kis vihar támadt a problémából. A híradásokban azután — Portisch véleményéből „ismételt kérés”, majd a tv sporthíradójában „hiábavalónak bizonyult Portisch fá­radozása” stb. lett — az ügy eltávolo­dott a valóságtól, és félrevezette a sak­­­kot szerető közvéleményt is. Mindezek mérlegeléséhez még az is hozzátarto­zik, hogy a köztudatba került hírrel ellentétben fiatal nagymestereink, Ribli Zoltán, Sax Gyula és Pintér Jó­zsef soha nem jelentették ki kategori­kusan, hogy nem játszanak Adorján­nal egy csapatban. Hiszen nem is olyan régen Walesben az EB-selejte­­zőn együtt szerepeltek Adorjánnal! Csak kifejezésre juttatták a vélemé­nyüket: „Nem játszanak szívesen Adorján Andrással egy csapatban!” — ennyi volt és semmi más. Ezt is első­sorban azért, mert Adorján emberi magatartása eddig zavarta a jó csapat­munkát , de egyikőjük sem állította azt, hogy Adorján gyengén sakkozik. Min­denesetre az Adorján-ügy így vagy úgy, az olimpia előtt, alatt és után is mérlegre került, és nyilvánvalóan káros hatással volt az olimpiára kiutazó csa­pat egységére is. Másként látták itthon a hibákat, és nyilvánvaló, hogy másként látták azok, akik végigszurkolták Luzernben a tizennégy fordulót. Nehéz ennél a megméretésnél az igazságot, a való­ságot feltárni. Tény, hogy nem szere­pelt olyan rosszul a magyar váloga­tott, ahogy jó néhányan az első hetek­ben ezt értékelték. Női csapatunknál sem ment minden úgy, ahogy szerettük volna. Ivánka Mária és Csonkics Tünde mélyen tu­dása alatt játszott. Csak Petronicsné Verőci Zsuzsa és Angyalosiné Porubsz­­ky Mária múlta felül önmagát. Jó-jó, mondhatja a laikus, de ez csak bronz­érem! Az a kérdés, hogy mihez viszo­nyítjuk. Máltán két esztendővel ez­előtt minden sikerült. A szovjet csa­pattal fej-fej melletti küzdelemben, mindössze fél ponttal szorultak a má­sodik helyre. Akkor lányaink e fél pont miatt bizony-bizony még könnyeztek is. Most a bronzérmet tudták megsze­rezni, de balszerencsés körülmények között, igazi harcban. Tény, hogy a három táblás női sakkolimpián két sakkozónk teljesítménye hozta meg számunkra a bronzérmet. És igaza van Verőci Zsuzsának, hogy ez a bronzérem ilyen körülmények között, így kiharcolva csodálatos! A díjkiosz­tón a magyar himnusz hangjai mellett az érmek átadása, nemcsak felemelő és felejthetetlen, hanem küzdeni tu­dásuk ünneplése is volt.

Next