Sárospataki Lapok, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1887-09-12 / 37. szám
Hatodik évfolyam. 37. szám. Sárospatak, 1887. szeptember 12. .-------------Előfizetési díj : Helyben és vidékre, postai szétküldéssel, egész évre 5 frt., félévre 2 frt. 50 kr. t~------------------------A protestáns egyházi és iskolai élet köréből. ii ii A SÁROSPATAKI IRODALMI KÖR KÖZLÖNYE. — MEGJELEN MINDEN HÉTFŐN. -*b--------------------—P Hirdetések díja: 4 hasábos petit sor többször való közlésénél 5, egyszeri* ért 7 kr. sorra. I Ezenkívül bélyegdíj 30 kr. d--------------------------^ TARTALOM: «A convent figyelmébe.» Fürjész István. — «Huszonöt évvel ezelőtt.» Szabó József. — «Német egyházi viszonyok.» Dr. Szlávite Mátyás. —• «Püspöki látogatás az ungi egyházmegyében.» Szabó Endre. — «A gömöri ev. reform. egyházmegye őszi közgyűlése.» S. Szabó József. — «Könyvismertetés.» N. Kiss Kálmán. — «Vegyes közlemények.» A convent figyelmébe. Alig találunk mai időben embert, ki az anyagi gondok s a megélhetés nehézségei miatt ne panaszkodnék. A gazda panaszkodik, hogy a föld termése nincs arányban a ráfordított munkával s költséggel s e mellett a terménynek és marhának alig van felényi ára, mint néhány évvel ezelőtt. A kereskedő, iparos szintén panaszkodik, hogy az üzlet pang, nem lehet belőle tisztességesen megélni és még ezek mellett a súlyos állami, községi, egyházi s egyéb adókat és terheket is fizetni kell. Valljuk be őszintén, hogy a panaszok nagyrészint alaposak és jogosultak, s azok létezését nem tagadhatjuk. És ha ezek igazak, mit szólhatunk mi, papok, tanítók, kik a súlyos terhekkel megrakott néptől várják verejtékkel megérdemelt fizetésünket? Híveink súlyos anyagi helyzetének nem érezzük-e mi is szomorú hatását? Díjleveleink többnyire régen készültek, mikor más viszonyok, körülmények voltak, a mai társadalom pedig sokat vár, sokat követel tőlünk. A társadalmi műveltségben, tudományban, hivatalos állásunknak megfelelő életmódban nem szabad elmaradnunk, mert különben gúny és nevetség tárgyai leszünk, sőt lealacsonyítjuk azt a vallást is, a melynek szolgálatában állunk. Megvárja tőlünk a társadalom ; józan eszünk s lelkiismeretünk pedig parancsolja, hogy gyermekeinket tisztességesen ruházzuk, neveltessük, taníttassuk. Fiainkat, ha jól tanulnak s jótéteményben részesülnek, nagy erőfeszítéssel csak kitaníttathatjuk; de a leányok neveltetése már nehezebb feladat, s egy leánynak évi neveltetése, bármely nevelőintézetben legalább 300 forintba kerül; már most hogy adhatunk ki egy gyermek évi neveltetésére ily összeget, midőn egész évi jövedelmünk sokszor 600 forintra sem megy fel? Néhány évvel ezelőtt, midőn az életnek s egyéb eladni valóknak jó ára volt s híveink is pontosabban szolgáltatták be a fizetést s a cselédek bére sem volt oly nagy, mint most, csak könnyebben megélhettünk , de a mai megváltozott viszonyok közt, ha elgondoljuk a jelentő eszünkbe jut családunk reménytelen jövője, nem csoda, ha komoly gond és aggodalom száll meg bennünket. A közelmúltban, ha családunkra gondoltunk, melynek jövőjét anyagi tekintetben nem biztosíthattuk, mint mentőangyal tűnt fel előttünk az országos közalap, mely hívatva lesz a papi özvegyek és árvák szemeiről letörölni a kenyeret s megadni a mindennapi kenyeret; ezen édes reményükben is csalódtunk, mert ami e tekintetben eddig történt abból megtudhattuk, hogy ha a tervezett özvegy-árvagyámintézet létesül is, az legfelebb éhenhalástól fogja a rászorultakat megmenteni, de bárcsak létesülne már, ha keveset nyújtana is a reászorultaknak! Azonban úgy látszik, hogy létesítésének még csak kezdeténél vagyunk, mert a legközelebbi convent tárgyalás alá vette ugyan a hozzá beterjesztett biztosítási s gyámintézeti tervezeteket, de ily nagyfontosságú ügyekben nem akart kötelező határozatokat hozni s a gyámintézeti tervezetek felett napirendre térve, néhány évre ismét elodázta a szent ügyet. Szegény papi és tanári özvegyek és árvák mehetnek ezután is szét a nagy világba, kit merre vezérel jó vagy rész sorsa, s örülhetnek, ha jószívű rokonoknál kegyelem-kenyérre akadnak. A zsinat az országos segélyalap egyik fő céljául tűzte ki a papi özvegy-árvagyámintézet megalkotását, örömmel üdvözöltük a szép eszmét és bár a szivek meglágyításának, a részakaratú gyanúsítás elnémításának, a nagyszerű tervezet keresztülvitelének óriási munkája reánk várt, nem csüggedtünk, sőt a sok üdvös célt s azok közt családunk jövőjének biztosítását felgondolva, igyekeztünk a közönyös, hideg szívek jegét felolvasztani s a segélyalap filléreit összegyűjteni. E fillérekből elég tekintélyes összeg osztatott ki a múlt évben is : sok szegény egyház és szegény lelkész kapott több-kevesebb segélyt, a missióra aránylag talán sok is jutott s attól lehet tartani, hogy némely missiói körből a papíroson igen szép eredmény lesz majd feltüntetve, de valóságban másként fog a dolog állani. Sok üdvös történt tehát, de én ezeknél nem kevésbé fontosnak tartom a papi és tanári özvegy-árvagyámintézet sürgős felállítását. Ha a szegény egyházakat, lelkészeket anyagilag segélyezzük; ha a szétszórt s elveszendő lelkeket összeszedjük s megmentjük az erkölcsi életnek; hát a szegény özvegyeket, árvákat szélnek eresztjük, hogy elbukjanak az élet sikamlós útain? vagy küzdjenek holtuk napjáig a mindennapi kenyérért? Ez nem lehet célja erref. egyházunknak és azok a szegény papok és tanárok, kik a szent ügy szolgálatában, küzdve a megélhetés bajaival, híven teljesítették feladatukat, bizony megérdemelnék, hogy elmaradt kedveseik az ő kidőltek után, legalább nagyobb nyomorúság nélkül megélhessenek. Hogy némely egyházmegyék nem igen lelkesülnek egy oly gyámintézet iránt, mely az özvegyeknek és árvák-