Sárospataki Református Lapok, 1932 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1932-01-02 / 1. szám

1. szám. SÁROSPATAKI REFORMÁTUS LAPOK 3 oldal, amelyek az iskola padjairól való kikerülésük óta a vallással foglalkozó elméleti és gyakorlati tudo­m­ányok sorában felmerültek és amelyekről sem a városi, sem a falusi lelkészeknek más után nincs módjuk értesülni. Ha az orvosok szükségesnek tartják, hogy tudományszakjuk újabb és újabb titkaiba rendszeres továbbképzéssel bevezettesse­nek, hát nem épen olyan indokolt-e a lelki élet orvosainak is hasonlóra törekedniük? Avagy nem fontosabb-e a lélek, hogysem a test? Ha közép­iskolai tanárok elméleti ismereteik felfrissítésére időnként részesülnek iskolán kívüli szakoktatásban, hát csak a lelkészeknél volna mellőzhető ez? Vi­szont az nem továbbképzés, ha csak innen-onnan dobáltatnak morzsalékok a tanulni vágyóknak, a képzésnek általánosnak, mindenoldalúnak kell lenni, hiszen a vallással foglalkozó minden tudomány a vallás életét akarja felfedni, a vallásos meggyőző­dést erősíteni, a hitet elmélyíteni, tehát a tovább­képzés szempontjából mindenik egyaránt fontos. Ha lelkészeinket töredékesen vezetjük tovább a vallásos ismeretszerzés és elmélyedés útján, úgy járunk el, hogy valamit megmutatunk nekik — már amennyire az nekünk is lehetséges —, a nap fényességéből, de engedjük őket megszakításokkal továbbra is árnyékban bandukolni. Dr. Varga Zsigmond. (Folyt, és vége kör.l zást közvetlenül az indította meg, hogy a végre­hajtó bizottság 10 százalékkal csökkentette a nyu­galmazott lelkészek nyugdíját s intézkedését július 1-ig számítandó visszaható erővel ruházta fel, ugyanakkor a nyugdíjak adóterhét is áthárította a nyugdíjasokra, amelyet eddig helyettük a nyugdíj­intézet fizetett meg. A százalékos csökkentés az özvegyek és árvák díjára egyáltalán nem terjesz­tetett ki, csupán az történt sérelmükre, hogy kö­rülbelül mindössze évi 840 P. kereseti és egyéb adójuk az eddigi gyakorlattal ellentétben az ő ter­hükre utaltatott. Ez az adóterhelés azonban a cse­kélyebb ellátást élvező özvegyeket egyáltalában nem érinti, mert — sajnos — ellátásuk a kereseti adó alá nem eső létminimumot nem haladja meg. Körülbelül 120 azoknak az özvegyeknek a száma akik kereseti és egyéb adót fizetnek, ezek között oszlik meg a 840 - nyi összeg. Molnár Vince lelkésztársunkat és a vele mél­tán nyugtalankodókat legalább az nyugtassa meg, hogy illetményeiknek százalékos leszállításától men­­tesíttettek az özvegyek. Ami a nyugdíjak redukcióját illeti, ez elől épen a nyugdíjasok, mindenek felett pedig a nyug­díjintézet érdekében nem lehetett kitérni. A végre­hajtó bizottság nehéz szívvel és keserves önmeg­tagadással végezte a leszállítást. A rendelkezést hosszas tusakodás előzte meg Maga a bizottság előadója hangoztatta, hogy nem lehet fájdalma­sabb dolog úgy reá, mint a Végrehajtó bizottságra nézve, mint ez a hóhér munka. De nem volt más kivezető út. Megvallom őszintén, hogy a tagsági díjak felemelésének a gondolata a bizottságban meg sem fordult. De hogy is fordulhatott volna meg, hiszen az érvényben levő tagsági díjak és belépési járulékok sem folynak be, a hátralékok egyre nőnek ! Hogy lehetne díjemelésről szó akkor, amikor a tagok a gazdasági válság által teremtett szörnyű helyzetükben a kisebb díjak megfizetésére is képtelenek! Mert azt fel sem tételezem, hogy akár a tagok, akár a fenntartók hanyagságból nem fizetnek. Annál kevésbbé gondolhatok erre, mert hiszen az év első felében a fizetések tekintetében egy sokat ígérő fellendülés volt észlelhető, aminek azonban a minden eddigit felülmúló leromlás egy­szerre gátat vetett úgy, hogy a végrehajtó bizott­ság dec. 8 iki üléséig kerek számban 289 ezer pengőre rúgtak a be nem fizetett díjak, ami azt jelenti, hogy az 1931 évi hátralék a megelőző évivel szemben 100 pengővel fog emelkedni. A járulékok emelésével a nyugdíjcsökkenést nem­ le­het elhárítani. A leszállítás elháríthatatlan kénysze­­rűség gyanánt jelentkezett. A nyugdíjintézet teher­viselése ugyanis köztudomásúlag az 1 millió 100 ezer pengőt alig meghaladó alaptőkén, — mely­ben benne foglaltatik az ingatlan tőkeértéke is, — a tagok és a fenntartók díján és járulékán, a köz­alap évi hozzájárulásán és végül a rendes és rend­kívüli államsegélyen nyugszik. A rendes államsegély 11.543 P-vel, a rend­kívüli államsegély pedig 32.319 P-vel redukálta­­tott; az együttes csökkenés összege így 43 862 pengőt tesz ki Az intézet teherviselő képessége ennyivel gyengült meg. Erre kellett megtalálni a Nyugdíjintézetünk helyzete és jövője. Lapunk egyik számában (1931. 50. sz.) a nyug­­díjintézeti végrehajtóbizottságnak 1931. dec. 8 án tartott ülésével adott rövid híradás formájában már foglalkoztunk a nyugdíjintézettel. A kérdés azon­ban olyan közérdekű és annyira elevenünkbe vágó, hogy azt a hírrovatban nem intézhetjük el. Hogy a kérdés mennyire belemarkol gondolat és érzés világunkba, mutatja az, hogy Molnár Vince darvasi és Gönczy Béla vésztői lelkésztársaink a nyug­díjintézettel a Lelkészegyesületben egymást követő cikkekben foglalkoznak. Mindkettőjük cikkéből a féltő szeretetet és aggódást, azon túl pedig a jö­vőre is történő provideálást olvasom ki. A magam is szívem, lelkem egész szeretetével és minden melegével csüggök nyugdíjintézetünkön Magunk, de főként hitveseink és gyermekeink sorsa van hozzákötve. Öreg napjaink csendes réve, hajótörött családjaink egyetlen kikötője a nyugdíj özvegy­­árva gyámintézet. Ha már partikuláris melléklé­teinket, egyházmegyei, egyházke­rü­leti gyáminté­zetünket, a viharos idők szörnyűséges árja be­­iszapolta, ha már egyházkerületi özvegyárvatá­­runknak a megnyitását szegénységünk miatt, — amely mellett belépési járulékaink befizetése szinte lehetetlenné vált, — jobb időkre kellett halasztani, legalább nyugdíjintézetünket kell úgy alátámasz­tani, hogy az átmeneti idők próbáját roppanás nélkül kiállja. Tájékoztatni kívánom tehát a közvetlenül érdekelteket a nyugdíjintézet mai helyzetéről és szólni fogok röviden annak jövőjéről és a jövő teendőiről is A nyugdíjintézettel való behatóbb foglalko­

Next