Sárospataki Református Lapok, 1948 (43. évfolyam, 1-21. szám)

1948-01-15 / 1. szám

TISSZÁNINNENI GYÜLEKEZETEINK Ónod, 1947. évvége. Idén a karácsonyt ebben a gyülekezetben töltöttem el. A betegség következtében ágyhoz kötött, helybeli lelkipásztort helyettesítettem első nap délelőttjén igehirdetéssel és úrvacsoraosztással. Rendezgetve magamban az emlékeket és itt szerzett élményeket, s egyre parancsolóbb érvénnyel visszhangzik lelkemben az írás szava: „írd meg, amiket láttál“. A sablonostól eltérő gyülekezeti élet volt az, ami leghamarább szemembe ötlött Ónodon. Emlékszem a szentestére. Az úrvacsorai előkészület utolsó alkalmakor szinte teljes számban jöttek el az atyafiak templomba. Istentisztelet után a papné a leányokkal, a kántortanító pedig a fiukkal foglalkozott. Minden bűnbánati estén felolvassa a lelkipásztor a 10 parancsolatot. Az apostolihitforma és úri imádság fennhangon való, közös elmondása nélkül nem tartanak Ónodon egyetlen istentiszteletet sem. A léleképítő munkaágak közül legjobban szereti a gyülekezet a háziistentiszteleteket. Nem győznek a szülők betelni az örömmel, hogy vasárnapi iskolák és gyermekelőadások révén a tanítók állandóan foglalkoztatják gyermekeiket. Múlt őszön kalákában, saját erejükből szép, kis KIs házat építettek maguknak a fiúk. Az evangélizáció mai, sokban és sokszor erőszakolt formájától hihetetlenül idegenkednek az egyháztagok. Ennek ellenére én pezsgőnek találtam a hitéletet. Amiket eddig elmondottunk egy cseppet sem maguktól értetődőek. Ónod ezelőtt a pusztuló eklézsiák közé tartozott. Kitérések révén évi EZT LAT tizedekkel ezelőtt a lélekszám jó százalékát vesztette el. Két lelkipásztorával is volt ellenségeskedő viszonyban. A régi pusztulás helyét mért váltotta hát fel az élet lüktetése ? Azért, mert végre valahára a gyülekezet megtalálta a nekivaló lelkipásztort. Ez a lelkipásztor alapos körültekintéssel idevaló munkatársakat választott a fiatal tanítók személyében. S öle most hárman — teljes szivükkel, minden erejükkel — nekifogtak Isten ügye munkálásának. Olyan pedig még nem történt soha, hogy a mindenütt jelen levő Úristen Szentlelkének ereje által meg ne áldotta volna az Ő dicsőségére végzett szorgalmas munkát. Ónod ismertetéséből semmi szín alatt ki nem maradhat az itt működő iskolákról való híradás. Minthogy a községen átviharzott harcok alkalmával megsemmisült a gyülekezet iskolája, tanterem hiányában — a pártok ajánlatára és a felsőbb hatóságok jóváhagyásával — kénytelen volt az egyház 1946 őszén iskoláját a Meczner-féle kastély üres termeiben megnyitni. Micsoda mozgalmas élet folyik azóta — én Uram, Te- Iremtőm — ebben a hatalmas, régi épületben! Délelőtt és délután apró iskolás gyermekek zsivalyától hangosak a folyosók. Este pedig 6—10 óra között, felnőttekhez illő komolysággal a parasztdolgozók gimnáziuma működik itt a református lelkipásztor, a 2 református és 3 római kathólikus tanító közreműködésével. A népért való szolgálat teljesítése közben így tűntek el az akadályok a felekezeti béke megvalósulása elől Ónodon. Külön örömünkre szolgált, mikor hallhattuk a 'UK ÓNODON... hírt, hogy ez a paraszt ifjúság nem azért tanul és jár ebbe a szabad iskolába, hogy könnyen úrrá lehessen. Parasztoknak akarnak ők itthon megmaradni mindnyájan. De azt érzik, hogy a jövő csak a művelt parasztságé lehet. Mondanivalónk még, hogy nemcsak Isten áldja meg a hűséges munkát, hanem népünk is megköszöni azt megható hűséggel és ragaszkodással. Bizony nehéz volt könnyek nélkül végignéznem a minden előző megrendezés nélkül papja előtt karácsonykor tisztelgő gyülekezetet. Az asszonykor tagjai éneket énekeltek, ahogy végigvonulva a szobán, kezet fogtak beteg lelkipásztorukkal. Ifjúsági és leányegyleti tagok, a parasztdolgozók iskolája, a teljes számú presbitérium, — mindenki ott volt ezen a tisztelgő látogatáson. S az a sok őszinte könny, ami kibuggyant a résztvevők szeméből, — bizonyítja, hogy érdemes nekünk a mi magyar népünkért küzdenünk és dolgoznunk. Várjon, ha bennünket nem szeret a nép, nem mibennünk van-e a hiba? Megtettünk-e minden telhetőt a népünkért, a gondjainkra bízottakért ? Nehéz kimondani: én inkább hiszek a magunk hűtlenségében, mint a nép hálátlanságában. Ónodról jövet eszembe jutott a község határában lévő, régi szomorú helynek, Muhinak a históriája. Évszázadokkal ezelőtt teljes leverettetése volt itt a magyarságnak. Ma ezen a tájékon én a felénk közelgő Holnap szerelmes pihegését éreztem. S megtelt a szívem a látottak után örömmel és hálaadással. Tóth Gusztáv Égő csipkebokor Esztendeje múlt, hogy a csehek Délmorvaországba deportáltak sok embert a volt falumból. E szomorú évfordulón teszem közé rövid emlékezésemet, amit még 1947 május 1-én írtam. Pársoros levél érkezett hozzám messze Délmorvaországból. Rámgondoló, kétségbeesett emberek írták a levelet, akiket az elmúlt, kegyetlen télen raboltak el otthonaikból rabszolgatartó uraik. A rövid levélben szóról-szóra így hangzik egy mondat: — Most már elővesszük sokszor az „Égő csipkebokor“ című könyvet. Először nem tudtam ezzel az értesítéssel mitévő lenni. Később elkezdett bennem valami derengeni homályosan, mint hosszú éjszaka után a hajnalkezdet. Legyenek áldottak a kezek, melyek írták ezeket a szarkaláb betűket! Régen nem ért engem ilyen nagy és boldogító öröm, mint az „Égő csipkebokorról“* szóló párszavas híradás. Ebből tudtam meg ugyanis legelőször, hogy élnek az elhurcolt híveim. Méghozzá — Isten dicsőségére élnek! Kezdődött pedig ez a történet életemnek abban a legszomorúbb pillanatában, mikor összeomlott körülöttem és bennem minden. Az összedőlt ország épületéből, mint zuhanó tégladarabok, átesve a határon idegen uralom alá jutottak újra a gömöri kis faluk — köztük az enyém is. Egymás nyakába borulva hányszor fakadtunk ott sírva magunkra maradt, árva magyarok! S egyszer csak tudtomra adták kegyetlenül, hogy énreám ott többé semmi szükség nincs. Nem baj, ha nem lesz senki a faluban, aki hirdesse a nép előtt az Igét. Maradjanak inkább temetetlenül a holtak, kereszteletlenül a csecsemők, de jöjjek, ha kedves az életem. A kiutasítási parancsot kézhez kapva elmentem még egyszer ahhoz a családhoz, amelyiket öt esztendős lelkipásztorkodásom idején legjobban megszerettem. Kezemben könyvet vittem. A könyvbe még otthon ezeket a sorokat írtam be: — Ha eljönne az idő, hogy magyar nyelven istentiszteletet nem hallgathatnának, vegyék elő majd akkor, minden vasárnap ezt a könyvet! Óh Isten, de szavamon is fogtál Te akkor engem! Mért nem engedted meg, hogy rossz próféta legyek ? Mert azóta nemcsak nekem kellett eljönnöm a gyülekezetből. Az „atyafiak“ legnagyobb része még nálamnál is keservesebb sorsra jutott. A deportálás kegyetlen eszközeivel ellopták őket otthonaikból. Szétszórtságban élnek azóta az egyháztagok. Mint Péter apostol hívei egykoron, az enyémek is ma. És ismét az „elszéledt jövevények közül“ rám gondol most egy kis család az irgalmat nem ismerő idegenségben és megírja nekem — hogy továbbítsam azt mindenfelé — pár sorban a betű legendáját. * Ilyen címen adta ki valamelyik esztendőben a Kálvin-téri egyházközség a rádiós istentiszteleteken elhangzott igehirdetéseket.