Siketnémák és Vakok Oktatásügye, 1927 (29. évfolyam, 1-10. szám)
1927-01-01 / 1-4. szám
2 és a nagy magyar gondolatért dolgozik, annak lehetetlen el van ismernie azt, hogy a fogyatékosok művelődésügye a magyar társadalomnak rendkívül fontos kérdése, hogy az általános és közérdekű nemzetművelődési és nemzetgazdasági ügy. Tanulságos itt még annak a megemlítése, hogy Jung dr. porosz országos tanácsos (Landesrat) az Amtsblatt des Reichsarbeitsministeriums 1925. évi 48-ik számában kimutatta, hogy Németországban pl. a siket némák 80o o-a önálló kenyérkereső és csak 200-a szerül még a család, a társadalom, a hatóságok támogatására. Munkanélküli sem fordul köztük nagyobb arányban elő, mint az épérzékűeknél. Ez a helyzet nálunk alig kedvezőtlenebb, mint pl. Németországban. Az alsó érzetek hatalmas munkája a gyógypedagógiai ügyet európai színvonalra emelte, a külföldi elismeréssel van ügyünk tudományos és pedagógiai — gyakorlati fejlettsége iránt, sőt nem egy tekintetben követésre méltó dolgot is tapasztaltak, tőlünk is tanultak. Ismétlem, hogy e nagy munka közben, amely az ügyet tudományos vonatkozásban és gyakorlati eredményeiben magasra emelte, anyagi ellátásunk napról-napra sülyedt, rosszabbodott és különösen 1918 óta a legválságosabb helyzetben vagyunk. Ma már csak szégyenkezve, pirulva merünk válaszolni ama gyakorlati kérdésre: »...és ezért a nagy munkáért milyen díjazásban részesülnek?« Intézeteinket, az ezekben folyó mélységes és nehéz pedagógiai munkát, igen gyakran keresik fel előkelő érdeklődők, de különösen tanulmányozzák tanárok, tanítók, iskolák. Már egészen közönséges és megszokott dolog a meglepetésnek, a lelkesedésnek szavakban való ilyen megnyilvánulása:: »...bámulom Önöket ezt a nagy munkát nem végezném el semmiféle pénzért!« És mi mégis végezzük becsületes lélekkel, — mert a szerencsétleneken, a szenvedőkön való segítés felemelő érzése a saját szenvedésünket tomplja, agyunkat és szivünket még-még erősiti. Ámde mégis fájó, napról-napra fájóbbá lesz bennünk az az érzés, hogy hiába minden nemes törekvésünk, megfeszített munkánk, hiába minden művelődési és nemzetgazdasági eredmény, mert a megbecsültetés hosszú-hosszú évek óta nem jár munkánk nyomában. A földi életben egy a test l és a lélek. A lélek még bírná úgy ahogy az elmélyülést és a nagy munkát, de a test már teljesen elgyengül, elsorvad. Teljesen tárgyilagosan, a szerénytelenség minden érezhető vádja nélkül szögezhetjük le, hogy a magyar társadalom által közismerten oly élénk, annyira hasznos s az egész nemzet regenerálását mélyen érintő fontos munkásságot fejtünk ki még es súlyos időkben is, amelyet korszakosnak nevezhetünk. Kötelességünk azonban kifejteni ezt az aggodalmunkat, hogy ha a test nem lesz képes követni a lélek röptét, vajjon nem az egész épület fog-e összedülni? Az ügy iránt tartozó köteles nyíltsággal kell itt felemlítenem azt a megdöbbent tényt, — aszaráasi törvénnyel 150 főben megállapított státushoz viszonyítottan —, hogy 1922 óa az ifjabb generáció sorából a mai napig 17-en hagyták el az áll. gyógypedagógiai intézeti tanári pályát és könnyebb munkájú, ha biztosabb előmeneteld más pedagógiai pályán helyezkedtek el — holott intézeteink már évek óta nagyfokú tanárhiánnyal küzködnek. És vájjon hánynak él még a lelkében a gyógypedagógiai pályáról való távozás vágya?... Hogy ez az elvágyakozás mennyibe érthető, azt a következőkkel igazoljuk: Státusunk 5860-a a X. és IX. kezdő fizetési osztályokban teng, jóllehet az e fizetési osztályokba sorozott tanárok életkora általában 32—45 év, közszolgálatuk ideje pedig 9 —24 év. Ezzel szemben a múltban közel egy évszázadig a középiskolai tanárokkal, rövidebb ideig a tanitóképző intézeti tanárokkal biráltattunk és egyezően; je-