Somogyi Néplap, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-09 / 7. szám
SOMOGYI NÉPLAP Aldous Huxley: A SZOBALÁNY /t/Éár majdnem három/MI negyed órája vetszekedtek. Artikulátlan hangok érkeztek a lakás túlsó végéből. Sophie varrása fölé görnyedve azon gondolkozott, hogy vajon ezúttal miért van az egész. Leginkább a Nagysága hangját hallotta. Éles volt a dühtől, könnyes felháborodás remegett benne, és áradó zuhatagokban tört elő. Az Úr jobban fegyelmezte magát, és mélyebb hangja tompább volt annál, hogy áthatoljon a zárt ajtón. A kicsiny, hideg szobájában üldögélő Sophienak veszekedés most is, mint másakor, úgy tűnt, hogy a Nagysága hosszú monológjait időnként különös, baljóslatú csend szakítja meg Bár olykor az Úr is elvesztette önuralmát, és akkor nem Volt szünet hangzuhatagok között, hanem a érdes, durva kiabálás. A Nagysága éles hangja Sosem hullámzott, megőrizte monoton dallamát, de az Úr hol hangosan, hol halkan beszélt, hirtelen kitöréseikkel, amelyek szinte robbanásszerűen hatottak. Egy idő után Sophie nem hederített többé a veszekedőkre. A Nagysága egyik vállfűzőjét javította, s a munka lekötötte figyelmét. Nagyon fáradt volt. Kemény nap állt mögötte, mint mindig. Minden nap kemény munkával telt, és ő már nem olyan fiatal, mint régen. Két év múlva eléri az ötvenet. Amióta csak emlékezni tud, minden napja kemény nap volt. Eszébe jutottak a krumpliszsákok, amelyeket kislánykorában cipelt, amikor vidéken laktak. Lassan, lassan bandukolt a poros országúton vállán a zsákkal. Még tíz lépés, annyit kibír. Csakhogy sosem volt vége. Mindig újra kellett kezdenie. . . Fölnézett a varrásról, jobbra-balra ingatta fejét, finnyórgott. Egyszer csak táncoló foltok és karikák támadtak a szeme előtt, mostanában ez gyakran megtörtént vele. Egy kis ragyogó sárga pontocska ugrándozott a látómezejének jobb sarkában. A sárga pont körül vörös és zöld csillagok keringtek, felragyogtak és elhalványodtak egyik a másik után. Ott gomolyogtak közte és a varrás között, akkor is ott voltak, ha becsukta a szemét. Néhány pillanat múlva folytatta a munkáját. A Nagyságának holnap reggel szüksége lesz a vállfűzőjére. De nehezen látott a kis sárga ponttól. A folyosó túlsó végén egyszerre felerősödtek a hangok. Az ajtó kinyílt, a szavak tagoltan, érthetően hangzottak. — ... Nagyon téved, barátom, ha azt hiszi, hogy én a rabszolgája vagyok. Azt teszem, amit akarok. — Én is. — Az Úr élesen, vészjóslóan fölnevetett. Azután nehéz léptek zaja hallatszott az átjáróban, megcsörrent az esernyőtartó, majd az elülső ajtó becsapódott. Sophie újra a munkájára pillantott. Ó, az a pontocska, a színes csillagok s a gyötrő fáradtság minden tagjában! Ha csak egy napot ágyban tölthetne — ágyban, tollas, puha párnák között, egész nap... /» csengő berregése felett riasztotta. Az a go is nősz, darázsszerű csengő. Fölkelt, munkáját az asztalra tette, lesimította a kötényét, megigazította a pártáját, és kilépett a folyosóra. A csengő még egyszer fölberregett, dühödtem Nagysága türelmetlenkedett.A — No, végre, Sophie. Azt hittem, sose jössz be. Sophie nem szólt, nem volt mit mondania. A Nagysága ott állt a nyitott ruhásszekrény előtt Egy nyaláb ruha csüngött a karjáni, néhány másik pedig halomba feküdt az ágyon. »Rubensi szépség«! — így nevezte a férje, amikor éppen szerelmetes hangulatban volt Szerette a ragyogó húsú, teltmagas nőket. A karcsú, hajlékony kis pipaszálak nem érdekelték. Ma este káprázatosan szép volt Arca kipirult, kék szeme szokatlan fénnyel ragyogott a hosszú pillák alatt. Rövid, vörösesbarna haja vadócosan összeborzolódott. — Sophie, holnap elutazunk Rómába — mondta drámai hangsúllyal. — Holnap reggel. — Kiakasztott egy újabb ruhát a szekrényből, és az ágyra dobta. A széles mozdulattól kinyílt a pongyolája, és látni engedte díszes fehérneműjét és egészséges, hófehér húsát. — Azonnal be kell csomagolnunk. — Mennyi időre, asszony? — Két hétre, három hónapra — honnan tudjam? — Nagy különbség. Nagyságos asszony! — A legfontosabb, az hogy innen el! Nem térek vissza ebbe a házba azok után, amiket nekem mondott ma este, csak ha alázatosan megkérlel. — Jobb lesz, ha akkor nagy bőröndöt visszük. Nagyaságos asszony. Megyek és hozom. A gardrób szoba levegője áporodott volt a portól és a bőrszagtól. A nagy bőröndöt begyömöszölték, a legtávolabbi sarokba. Le kellett hajolnia, hogy előhúzza. A sárga pont és a színes csillagok ficánkoltak a szeme előtt, szédült, amikor újra fölegyenesedett. — Segítek ■ becsomagolni, Sophie — mondta a Nagysága, mikor a szobalány visszajött, maga után húzva a nehéz bőröndöt. — Ne fáradjon, Nagyságos asszony — Sophie tudta, hogy sosem érnek a végére, ha elkezdi nyitogatni a fiókokat, és szétdobálja a hat mit. — A Nagyságos asszonynak ha lefekszik. Későre jár,jobb, Nem tudna most elaludni. Annyira fölidegesítette magát. Ezek a férfiak... Micsoda elállatiasodás! Az ember nem az őr rabszolgájuk! Az ember nem tűri, hogy így bánjanak vele. Sophie csomagolt. Egész nap ágyban, hatalmas, puha ágyban, olyanban, mint a Nagyságos asszonyé... De jó is lenne, az ember elszunyókálhatna, fölébredne egy pillanatra, aztán szunyókálna tovább. — Ez az utolsó játszmája — mondta a Nagysága felháborodva. — Még hogy azt mondja nekem, hogy nincsen pénze. Hogy nem vehetek ruhákat. — Széttárta a karját. — Azt gondolja, hogy nem engedheti meg magának. Ez egyszerűen képtelenség. De még mennyire megengedheti! Csakhogy zsugori, borzasztóan zsugori. És ha egy kicsit tisztességesen dolgozna, ahelyett, hogy ostoba verseket firkál, és a saját költségén adja ki őket, akkor még félre is rakhatna. Fel-alá járkált a szobában? — De Sophie! Miért csomagolod be azt a förtelmes, régi kék ruhát? Sophie szó nélkül kitette a ruhát. Vajon ez a nő miért van ilyan szörnyű rossz ^Kínben éppen ma este? Az arca sárga volt s a foga kék. A Nagysága összeborzongott, olyan rémes volt a látvány. El kellene küldeni aludni. De hát a csomagolást is meg kell csinálnia valakinek. Mit lehet tenni? Nagyon bántotta a dolog, jobban mint máskor. — Borzalmas az élet — Sóhajtott, nehézkesen leült az ágy szélére. A finom rugók gyengéden meg-megdobták egyszer-kétszer, mielőtt megállapodtak volna alatta. — Ilyen férfival élni! Nemsokára öreg és kövér leszek. És sosem voltam hűtlen hozzá. Erre, hogy bánik velem. — Újra felállt, és céltalanul járkált körbe-körbe a szobában. — De most már nem bírom — tört ki. Megállt az állótükör előtt, és csodálta a saját ragyogó alakját. Senki sem hinné el ránézésre, hogy elmúlt harmincéves. A büszke vonalai mögött ott látta a tükörben a szobalány sovány, nyomorúságos alakját a sárga arcával és a kék fogaival, amint a bőrönd fölé görnyedt. Valóban kellemetlen volt. Sophie úgy festett, mint azok a koldusasszonyok, akiket reggelenként lát az ember a csatornanyilás mellett. Ilyenkor az ember elsiet mellettük, s megpróbálja nem észrevenni őket. Vagy máskor az ember megáll, előveszi az erszényét, s ad nekik egy-két rézpénzt, néha még bankjegyet is, ha nincsen aprója. De bármit tesz az ember, kényelmetlenül érzi magát, mintha bocsánatot kellene kérnie azért, hogy prémet visel. — Nem nézhetem tovább — szólt, s megpróbálta elhessegetni magától a kék fogú, sárga arcú koldusasszonyok képét. — Nem nézhetem tovább. — Egy székre zuhant. Elgondolni is szörnyű, hogy az embernek lenne egy sárga arcú és kék, szabálytalan fogsorú szeretője! Lecsukta a szemét, és megborzongott a gondolatra. Ebbe bele lehet betegedni. Úgy érezte, hogy újra oda kell néznie. Sophie szeme zöldes ólomszínt öltött, élettelenül csillogott. Mit tehetne vele? A nő arca csupa vád, szemrehányás. S ez látvány őt egészen tönkreteszi. Ennyire ideges még sosem volt. S Sophie lassan, nehézkesen fölállt térdelő helyzetéből. Fájdalmas kifejezés torzította el az arcát. Lassan a fiókos szekrényhez ment, és kiválogatott hat pár selyemharisnyát. Aztán visszafordult a bőröndhöz. Ez a nő valóságos járkáló hulla! — Borzalmas az élet — ismételgette a Nagysága mély meggyőződéssel. — Borzalmas, borzalmas, borzalmas .. . Meg kellene mondani neki, hogy feküdjön le. De egyedül sosem készülne el a csomagolással. Márpedig rendkívül fontos, hogy reggel elinduljanak. Most majd megtanítja a férjét! Rómában találkozni fog Luiginóval. Olyan bájos fiú és márki. Talán... De nem tudott másra gondolni, csak Sophie arcára. Az ólomszínű szemek, a kékes fogsor, a sárga, ráncos bőr. — Sophie — szólalt meg hirtelen. Alig tudta türtőztetni magát, hogy rá ne kiáltson. — Menj az öltözőasztalomhoz, tálalsz ott egy rúzst, Dórin 24-est. Tégy egy kicsit az arcodra. És púder is van a jobb oldali fiókban. Szemét elszántan csukva tartotta, míg Sophie elment, s hogy nyikorgott alatta a padló, odalépett az öltözőasztalhoz, ott állt egy darabig, zörgött a tégelyekkel, s mindez örökkévalóságnak tűnt. Micsoda élet, istenem, micsoda élet! Aztán újra lassú léptek: kinyitotta a szemét. Ó, így már jobb volt, sokkal jobb. — Köszönöm, Sophie. Most sokkal pihentebbnek látszol — ruganyosan felpattant. — És most aztán siessünk! Energikusan a szekrényhez lépett. — Te jóságos ég! — kiáltott fel. — Elfejlejtetted betenni a kék estélyi ruhámat! Hogy lehetsz ilyen ostoba, Sophie! Fordította: Zilahi Judit .. *„ fo * : V ~ ISiouMhtly M**) (Vurnán, Zhiiuín, ^őanáitf Megyek. A völgyben homály heverész; valahol Zirreg egy szorgos fűrész — másutt tölgy szólít kopár melegen. Osztozol, társam, hús vénségemen? Ágak rezzennek havas szél alatt; köd futorászik, megcsap gyantaszag, s úgy viszem magammal az ózon ég ízét, hogy bennem ragyog a rebbenő vidék. Bennem ragyog a rozsé fagyüveg — csillámain a hukkanó hideg, valahol messze szán-csillingelő szavával szól az elsüllyedt idő. Törkölyszagú és tehénillatú háromkirályok: hol van a falu?, Csak arra, arra, arra egyenest, amerre látsz egy csillagot, tüzest! 8 Vasárnap, 1966. január 9. r Szinetár György: A KÖLTŐ HATÁROZOTTAN FEJLŐDIK Volt egyszer egy ember, aki írt egy verset, és mert senki sem verte meg emiatt, hát költő lett. Hosszú hajat növesztett, szerzett némi megbízható piszkot a körme alá, duzzadó, ócska aktatáskát cipelt a hóna alatt, amelyben mindenféle idegennyelvű könyv mocskolódott, amitől feltétlenül tehetséges és feltétlenül művelt ember látszatát keltette. Szólott pedig korszerűen pesszimista költészete imigyen. Hamvasztó szél szaladt a fák között, a táj komor színekbe öltözött, kihűl a szív, és megfagy az ének, halált kiált most felénk az élet. Fagyott könny csillog a pillák alatt, nem döngetünk többé kaput és falat, fogytán erőnk! Sötét semmibe hull fáradt nemzedékünk társtalanul. Tetteink nem őrá emlékezet , bús közöny táncol álmaink felett, W’ haj, pedig egykor akartunk szépet, de hajh, szemen köpött minket az élet! Ez a művet szűk családi körben, szűk baráti körben, szűkkörű matinékon és még szűkebb körű irodalmi estéken személyesen adta elő. Valaki egyszer megjegyezte, hogy e vers elég primitív. Ettől kezdve úgy konferálta be magát, mint a modern primitivizmus úttörőjét. A felszabadulás után megmosdott, és elhatározta, hogy ismét ír egy verset. A rímek adva voltak, csak a rímekhez vezető sorokat kellett kicserélnie. Kicserélte. Szólott pedig megújult költészete imigyen. Tavaly szél szalad a fák között. A táj vidám sánekbe öltözött. Új hangon szól a szálló ének, hurrá! Most már szép lesz az élet! Mit nélkülöztünk századok alatt, édesebb lesz és több is a falat, az úri törvény a múltba hull részvétlenül és társtalan ut Világuk már csak az emlékezet. Szabadság érik a romok felett, teremtünk nagyszerűt, hősit, szépet, kik rabok voltunk, miénk lesz az élet! A költő most már nemcsak költőnek, hanem forradalmárnak is vélte magát, s hogy egy napon váratlanul a szerelem is megrohanta, műfaját is eldörítöttnek hitte. Érezte: ha valaki lírikus, akkor ő az. Elhatározta hát, hogy lerakja a modern líra alapját A rímek már adva voltak, csak a rímekhez vezető sorokat kellett kicserélnie. Kicserélte. Hangzott pedig felfakadó lírája imigyen: Legszebb vagy te a legszebbek között, te, ki álmom fátylába öltözött. Vágy vagy, sóhaj, láz, muzsika, é ?, végcél vagy te, sőt te vagy az élet. Harsány kiáltás az égbolt alatt, csókod íze gyógyír, cukor falat, bolygó, mely a Napból a Földre hull, s míg el nem érsz, bolyongsz társtalanul. Te vagy bennem a szép emlékezet, mely átragyog forró szívem felett, rád gondolok, ha vágyom a szépet, mert végcél vagy, sőt te vagy az élet! E vers, e megragadó lírai vallomás nyilván nem maradt hatástalan, mert a költőnek egyre inkább és egyre több pénzre lett szüksége. Hallgatva a kor legnépszerűbb irodalmi irányzatára, elhatározta, hogy saját anyagi fölsegítésére táncdalt ír, úgynevezett slágert. A rímek adva voltak, csak a rímekhez vezető sorokat kellett kicserélnie. Kicserélte. Hangzott pedig az értékes dal mű imigyen: Tegnap este nyolc és kilenc között a szívem új ruhába öltözött, mert hozzám szállt dalod, az édes ének, ilyen nem volt soha, valóságos csoda, ettől kapott bennem lelket az élet. Némán álltam nyitott ablakod alatt, és neveddel írtam tele a falat, s míg az égről egy csi-csi-csillag lehull, csak állok itt, és várok társtalanul. Ho-ho-hozzád fűz az emlékezet, csa-csa-csak te vagy a szívem felett, neked adnék minden jót és szépet, ebből is tudhatod, ebből is láthatod, s irágám, hogy neked rendelt az élet. Népszerű költőnk ilyen sokoldalú tapasztalat birtokában elhatározta, hogy a hazai dráma föllendítésére verses drámát ír. A rímek már adva vannak, csak a rímekhez vezető sorokat kell kicserélnie. A csere folyamatban van. A szerzővel folytatott tárgyalásokról valamennyi színházunk reménykeltően nyilatkozott, és a mű bemutatását valamenyi színházunk tervbe vette. Ez érthető. Ráérnek eldobni az egészet, ha elkészül.