Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-22 / 274. szám
1984. november 22., csütörtök Somogyi Néplap am öt nap alatt is lehetne többet dolgozni Az áttérés nem okozott nagyobb gondokat Az 1013-as számot viseli az az 1981-ben elkészült minisztertanácsi határozat, amely az ötnapos munkahétre való áttérésről szól. E döntésnek megfelelően azóta Somogyban is szinte mindenki öt napot dolgozik egy héten, és sokan már negyven órát töltenek hétfőtől péntekig a munkahelyükön. A dolgozó ember szabadidejének megnövekedését szolgáló változás annak idején nem kevés feladatot adott a munkaadóknak, de nemcsak egy-egy üzem vagy intézmény belső szervezési rendjét kellet átigazítani, hanem az életnek szinte minden területén adódott egy sor összefüggő, egymást érintő változtatási kényszer. Balogh Lászlót, a megyei tanács munkaügyi osztályvezetőjét arra kértük, hogy segítsen most a nagyrészt befejezett folyamat áttekintésében. — Az ötnapos munkahétre való áttérés volt nehezebb, mert valamennyi népgazdasági ágat minden dolgozóra érintette, vonatkozott, a negyvenórás munkahét bevezetése pedig egyelőre az iparban, az építőiparban és az államigazgatásban történt csak meg. Nyugodtan állíthatom, hogy semmiféle kapkodás sem volt megyénkben, majos átállás nem a folyaokozott nagyobb gondokat. 1981. júliusától az év végéig hatezer ember tett próbát, 1982-ben mozdultak meg a legnagyobb tömegek, akkor majdnem száznegyvenezer somogyi dolgozónak lett minden héten egy szabadnapja. Jelenleg csupán néhány termelőszövetkezetben és ott is elsősorban az állattenyésztésben dolgozók esetében nem tudták még megoldani az átállást, de információink szerint jövőre már senki sem lesz a megyében, aki nem öt napot dolgozik hetente. A negyvenórás munkahét esetében miként alakulnak az adatok? — Néhány többműszakos iparvállalat már az öt napra való átállással egyidőben bevezette a negyvenórás hetet. Jelenleg 47 000 ember jár munkába ilyen rend szerint. Több cég az idén tért át, és még 1985 januári átállást is tervez néhány jelentős vállalat, például a siófoki kőolajvezetéképítők, a barcsi Dráva szövetkezet. Tehát ez a második változtatás is fokozatosan, szervezetten zajlott le, szintén nagyobb bajok nélkül. Annak idején sokan és sokszor hangoztatták: a kevesebb munkanap, a rövidebb munkaidő nem mehet a munka, a termelés rovására. Sikerült-e ezt a gordiuszi csomót átvágniuk a munkáltatóknak? — Sikerült. Szervezéssel, ösztönzéssel, a belső tartalékok feltárásával, a munkafegyelem javításával visszanyerték a kiesett időt. De van ennek a sikernek egy árnyoldala is: a jelenlegi felmérések szerint még mindig sok belső tartalékuk van vállalatoknak, nehezen érthető, hogy miért állt meg a folyamat úgy, mint egy kampány az áttérés befejeződésekor. Ez természetesen már nem minden munkahelyre érvényes egyformán, de több helyütt ragyogóan pótolni tudták az „elveszett” órákat, akkor, amikor az átállás erre kényszerítette őket és azután nem használták ki a megkezdett folyamat lendületét s most arra panaszkodnak: sok tartalék van még, többet is lehetne dolgozni az adott idő alatt, de annyi nehézséggel jár ez, hogy nem bírnak vele. — Mi volt a legnehezebb feladat az áttéréskor? — Két területet emelek ki. Kisebb zökkenők előfordultak a tömegközlekedés és a megváltozott utazási igények összehangolásaikor, de körülbelül fél éve ezek a panaszok is megszűntek. A másik és még élő nagy gond: az áruszállítás, a hétvégi vagonkirakás és a hétvégi árufogadás. Ez korábban is sok fejfájást okozott, az ötnapos munkahét bevezetése pedig tetézte a bajokat. E téren sok még a teendőnk. • A szolgáltatásban, a hivatali ügyek intézésében is tapasztalhatók visszásságok. Erről mi a véleménye? — Nemcsak az ötnapos, illetve a negyvenórás munkahéttel függ össze ez kérdéskör, hanem a munka- a szervezés és a munkafegyelem általános hazai állapotával is. Mindenesetre együtt kell vizsgálni ezeket a jelenségeket. Az egyik tény: a különféle otthoni javító szolgáltatásokat, az orvosi rendelést, a hivatali ügyfélfogadást is némiképp át kellene igazítani, de hozzáteendő: nem érint nagy tömegeket ez — mármint a szolgáltatók száma szempontjából —, mégis nehéz a megoldás, mert igen szerelők, az orvosok, a hiavatalnokok, a kereskedők és még sorolhatnám a foglalkozási ágakat kétségtelenül hátrányosabb helyzetűek a munkaidő-beosztás szempontjából. A másik tény: több ügyet intézünk ma munkaidőben, mint amennyit feltétlenül szükséges. Egy fonógép mellől vagy a húskombinát szalagjától nem lehet elmenni. De onnan, ahol nem látszik meg rögtön az ember kiesése, könnyen elballagnak az emberek, és nem mindig indokoltan. Országos kérdés ez, s az egész országra szóló válasz várható rá. Ennyi tehát az összegzés. Hozzáteendő: a negyvenórás munkahét is előbb-utóbb általánossá válik, akik még ennél több időt töltenek munkahelyükön, azok is várják az átállás lehetőségét. S az újabb változásokhoz már bőven vannak tapasztalatok. Tehát ha korábbiak nem okoztak jelentős fennakadást, akkor joggal várhatjuk a további javulást. L. P. 5 Eljut tanyára is a könyv Új típusú b A közelmútban Cegléden átadták a Csepel Autógyár és az Ikarrus székesfehérvári gyáregységének gyártmányfejlesztési programja keretéiben az eleve e célra tervezett mozgókönyvtárat. Az új jármű oldalai zártak, a természetes fényt hátulról és a tetőiről kapja. Egyetlen ajtaja elöl nyílik. Hűtőszekrény és mellékhelyiség is található (ez olyan, mint amilyent a utóbbi repülőgépen vehet igénybe az utas). A busz tengelyével párhuzamos polcokon mintegy 3500 kötet könyv helyezhető el, s így egy kisebb falusi könyvtár állományának megfelelő mennyiségből válogathatnak, s itt minden korosztály és érdeklődési körű olvasó megtalálhatja a neki tetsző és szükséges olvasmányt. Tápraktárában további 4000 kötet ál rendelkezésre az állomány felfrissítésére. Évi 100 ezer Ft biztosítja a gyarapítást. A csaknem 2 millió forint értékű bilbíróbussz az Országos Közművelődési Tanács anyagi fedezetéből, s a Pest megyei Tanács jelentős támogatásával készült el. Bár tudjuk, hogy a mozgókönyvtár lehetőségei behatároltak, mégis tény, hogy a jövőben sok ellátatlan helyre juttatja el a könyvet. A kérő este érkezett, s mint az árnyék, kicsi ajtónyitással lépett az almaillatú szobába. neszre az ablak felé fordított fotelból habfehér hajú asszony állt fel, lesimította meggyűrödött pongyoláját, kezét előre nyújtotta, s úgy ment a férfi elé. — Isten hozta nálam, Sándor — sugárzott a szeme, s arcát mosoly lepte el. — Boldog vagyok, hogy újra látom. A férfi kezet csókolt, majd elgondolkodva szólt: — Hová gondol, kedves Anikóm? Mi boldogság lehet egy ilyen vénember érkezésén? — Bízza rám — kacsintott a nő. — Van benne boldogság. Elég biztosíték ez magának? — felvonta a szemöldökét. — Ha kegyed mondja — szólt az öregember bizonytalanul, s a nyugalmat árasztó cserépkályha mellé telepedett. Nagy nap a mai asszonykérő. Lánykérőt nem mondhatunk, hol van itt hamvas arcú arának való? Mindketten özvegyek, öregek már, az asszony jóval túl a hetvenen, s a férfi alig innét a nyolcvanon. Egy hónapja ismerkedtek meg jós klubban, közös a nyugdíismerősük hozta össze őket, s amint tekintetük találkozott, elfelejtettnek hitt fények gyúltak ki az öreg szemekben. Bemutatkozás után a férfi kezet csókolt, s a kézcsók űröket töltött meg, régi érzéseket keltett bennük. A klubfoglalkozáson már egymás mellett ültek, s azon az első estén a férfi engedelmet kért, hogy otthonáig kísérje a fehér hajú özvegyet. Nap nap után találkoztak, a férfi többnyire virággal, vasárnaponként az első osztályú cukrászdában vásárolt finom süteményekkel érkezett az almaillatú szobába. Képesek voltak hosszú órákig, csendben elüldögélni, hiába jött az alkonyat, villanyt sem gyújtottak, nem szóltak, emlékeiket morzsolhatták, s nem győzték egymásnak bizonygatni: még emlékezni is jobb, könnyebb, ha társat érez maga mellett az ember. Bölcsek voltak, amilyen bölcsek csak a sokat megéltek lehetnek, tudták, hogy évekkel előre már nem tervezhetnek, mert ebben a korban minden nap, minden óra ajándék csupán, és tudták, sietni kell, egybe kell kelni mielőbb, s megosztani egymással a kenyeret arra az időre, ami még hátravan. Az asszony hellyel kínálta a kérőt, s a töpörödött, hajlott hátúvá zsugorodott férfi nehézkesen ereszkedett a fotel öblébe, sálját is magán hagyta, hadd melegítse. Az asszony a hátát a cserépkályhának vetette, s úgy babrált egyik kezével a másikon, hogy jól lássék a három aranygyűrű; egy, amit még boldogult szüleitől lánykorában kapott, a másik, amit szegény anyjától örökölt, s a harmadik, amit régen elhalt férjétől kapott egy régi-régi születésnapon, így adta a férfi tudtára, számára is nagy nap ez a mai asszonykérő. Készültek rá, s gondolták, nem fosztják meg magukat a formaság, a házi szertartás adta örömöktől. Csend. A férfi maga elé meredve ül, gondolta, nem szól még, elvégre nem lehet ajtóstul rohanni a házba, hagyta, hogy múljon az idő. — Magára hagyom, Sándor. Melegedjen — szólt az asszony, s magát kihúzva, a konyha felé lépett, s elmenőben mondta: — Megfőzöm a teát. Kér bele mézet? — Ha lehetséges. Huruttal küszködök, és arra a méz kiváló orvosság. — Igen, biztosan az — helyeselt az asszony. — Megboldogult uram kimondottan mézpárti volt. Azt mondta, a méz csodaszer, erősíti a szivet, hála legyen érte a méhecskéknek. — Miben halt meg szegény? — A szive vitte el. — Szomorú az asszony mosolya. — De én azért hiszek a mézben. — Okosan. Nagyon okosan. A férfi bólogatott, az asszony meg kitipegett a konyhába, s csak szelíd konyhai zajok keringtek az öreg kérő körül. Micsoda nyugalom, micsoda békesség. Kellemes borzongások futottak át az öregemberen, s mintha mélységbe zuhanna, úgy szippantotta magába az álom. tán Az asszony tíz perc múlgőzölgő teáskannával jött. kérőjét Megszomorította, hogy alva találta, de sebaj, úrrá lett rajta a lelkesedés, visszatért a konyhába, és sütőbe rakta a szendvicseket. Odakint várt, amíg megkészülnek. Arcán babrált a tükre előtt, hajába túrt, újra rúzsozta hervedt ajkait, s midőn mindennel elkészült, nyitott újra kérőjére. — Ébresztő, Sándor! Ébresztő! — csilingelt a hangja önfeledten. — Uzsonna. Nem jött felelet. Nevetve lépett a férfihez, csontos kezét vállára tette, s újra szólította: — Sándor, Sándor, ejnye, de nagyon tud maga aludni. Hogy a kérő nem felelt, erősebben mozdított mire a madárkönnyű rajta, test tehetetlenül előre bukott. Az asszony letérdelt, úgy nézett fel a férfi arcába, s nem volt benne rémület, amikor kiolvasta a félig nyitott szemekből: ahol ez az öregember jár, onnét nincs embernek többé visszatérés. A másik fotelhoz lépett, beléroskadt, arcát két tenyerével fedte, s várta, hogy feltörjön belőle a zokogás. Nem csak a vénembert siratta, önmagát is. Mert neki ez a kérő az utolsó kérője volt. Utolsó? A legutolsó. Varga S. József A KÉRŐ Somogyi levéltári évkönyv 1984 Előtérben a legújabb kor Tizenötödször jelent meg évkönyv Somogy megye múltjából címmel a kaposvári levéltár gondozásában, Kanyar József szerkesztésében. A kiadvány tartalma talán némi hiányérzetet kelt azokban, akik a napjainkkal vagy legalább a tegnapunkkal foglalkozó társadalomszociológiai vizsgálódásokat a levéltári kutatások fogalomkörébe sorolják, ám feltétlenül élvezetet okoz azoknak, akiknek elsősorban magyar középkori história a a szívügye . Borsa Iván, Knézy Judit, Komjáthy Miklós, Magyar Kálmán és Tóth Péter tanulmányainak témaskálája a táplálkozási szokásoktól a heraldikáig terjed , s nem kell csatlakozniuk az újkor gazdaság- és művelődéstörténete iránt érdeklődőknek sem. Kanyar József, Király István és L. Nagy Zsuzsa írásait ajánljuk nekik. Tudjuk: Magyarország világháborús szerepének tárgyilagos feltárása iránt ma tömeges az igény. Nyilván ez is indokolja a ma kezdődő levéltári napok témaválasztását, s indokolta természetesen azt, hogy az évkönyv tizenhat tanulmánya közül négynek a szerzője e korszak egy-egy szeletét vette nagyító alá. Elsőként Tilkovszky Lóránt írását kell említenünk, annál is inkább, mert a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nemzetiségi politikájának tudományos feldolgozását sokáig elmulasztották a szakemberek. Tilkovszky sem törekszik teljességre, kizárólag a párt és a hazai német nemzetiség kapcsolatát elemzi. Számos adatot közöl a szociáldemokraták és az úgynevezett „volksdeutschok” tevékenységéről, a demokrácia garantálását jelentő községi önkormányzatért vívott küzdelemről, s a baloldali magatartás lehetőségeinek ama beszűküléséről, mely részint a német és az osztrák szociáldemokraták politikai likvidálásának volt a következménye. Peyer, Braun és Sieder pártja bátran küzdött a német nemzetiséget fertőző soviniszta járvány ellen, bár sokan úgy vélték: az összefogás más antifasiszta erőkkel csupán „elvi áldozatok” árán volna lehetséges. Ám még vitathatatlanabb azoknak pártoknak, mozgalmaknak a a felelőssége, amelyek vonakodtak kezet nyújtani a szociáldemokratáknak. Témája miatt talán kevésbé általánosító érvényű, mégis értékes és a szó legszorosabb értelmében megdöbbentő Szili Ferenc publikációja. Adatok a kaposvári 10. könnyű tüzérezred doni tragédiájához. A hangulatjelentésekre, naplótöredékekre, harctéri beszámolókra csak nemrég bukkant a kaposvári főlevéltáros. Bevezető tanulmányában hangsúlyozza: lehetetlen volt nem vonni a következtetéseseket a katonai vezetés dilettantizmusáról, a nemzetiségi katonákkal szemben lépten-nyomon megnyilvánuló bizalmatlanság súlyos következményeiről, és az ezred — no meg természetesen az egész második magyar hadsereg — ellátásának idővel krónikussá váló zavarairól. A remek egy részletesebb forrásközlés tanulmány lehetőségével kecsegtet. Amint Andrássy Antalnak jelenlegi formájában is tartalmas munkája: Zsidóüldözés Somogyban, 1944. március—július. A csaknem hatezer somogyi zsidó zaklatását és elhurcolását megkönnyítette a területi koncentráltság — írja Andrássy —, s megkönnyítették azok konzervatív-nacionalista beidegződések, melyek a kevéssé polgárosodott megyében sokak gondolkodásmódját jellemezték a jórészt polgári értékeket megtestesítő etnikummal kapcsolatosan. Számos esetet említ a szerző annak bizonyítására is, hogy a Dávid-csillaggal megbélyegzett emberek tragédiáját gyakran okozta a bosszú és a haszonszerzés vágya. Szerecsenmosdatásnak tehát nincs helye — vonhatjuk le a következtetést — amint túlzó általánosításnak sem. Farkas Gábor a dunántúli községi önkormányzatok sorsát kíséri figyelemmel a felszabadulástól 1950 ig. E tanulmány érrendszere is igazolja a már megkezdődött közigazgatási kistelepülések, változások, a társközségek önállósága növelésének szükségszerűségét. Lengyel András