Somogyi Ujsag, 1902. július-december (9. évfolyam, 26-52. szám)
1902-07-01 / 26. szám
IX. évfolyam. 26. szám. Kaposvár, 1902. julius 1. A »Kapossvári iparoskor« hivatalos közlönye. Kiadóhivatal: ripokir, Irányi D.-n. 14. Ide czimbendjik az elhfizetési pénzek. Hirdetések és nyílttéri közlemények . Szerkesztöstég: Kaprnvár, Irán, D.-n. 14. Ide küddend Szép szellemi részét .Illeti mintént közlemény. Bérmentetlen küldeményt nem fogadunk el. Kéziratokat vissza nem adunk. ELŐFIZETÉSI DÍJ Égési évre . 8 ki Félévre . . 4 s Negyedévre . 2 » Egyes niniák: 20 OH. MEGYKI é 1 ( h K 1, Y I - ER 1) EK 0 VEGYE 8 TARTALM 1) HETILAP Megjelenik hetenkint egyszer: KEDDEN. Felelős szerkesztő és kiadó: POÓR SÁNDOR. Nyelvében él a nemzet. Magyar nyelven dicsérjük az Urat! Széles e hazában, amelyet az első magyar király bölcsessége megváltott az őspogány hittől, magyar nyelven zengjen a dicséret a Magyarok Istenéhez, aki annyi viszály és balszerencse közt megtartotta nemzetét egy ezredéven át. Hangzatosabb, édes bűbájjal csengőbb, szebb nyelv van-e a világon a magyar nyelvnél ? Magyar fülnek édes zenéje, magyar léleknek, magyar szívnek legszebb imádsága ez! Ebben a nagy emberi társadalomban a sok czifra, hatalmas, büszke nemzet között olyan a magyar, mint a tüskétől megtépett, ágtól megvérzett árva fiú. A zápor megverte, a nap lesütötte. Senkije és semmije nincs és a szeretet szava nélkül megy előre az élet nagy országutján. De nem kell félteni. Ez a fiú keményfájú legény. Szivében nagy emlékeket és nagy álmokat hord. Az emlékek ezerévnek vidraiból szállnak ki s az álmok az ezredévre szólnak. Sorsunk és rendeltetésünk, hogy mindenképen ki legyünk zárva a nyugati világ nagy társadalminak közösségéből. A nyelvünk idegen a föld kerekségén. Lelkét megérteni, szellemét felfogni nem tudja a nyugati fül. A benne rejlő erő, a benne viharzó nemzeti öntudat meg nem ihleteti a nyugati hibrid szellemet. Legyünk büszkék erre. Ez a mi kiválóságunk, a mi szuverenitásunk. Mi más nyelven, külön nyelven dicsérjük az Urat, aminthogy Isten fogalmából is elvontuk az általánosságokat és hisszük, valljuk, hogy az Úr lényegében van egy parányi rész, amely egyedül és csupán értünk érez. Mi absztraháltuk az Urnák isteni lényegét és a lelkünk mélyén oltárt emeltünk a Magyarok Istenének ! Ez a sovinizmus a nemzetnek legszentebb és legszebb imádsága Istenéhez és ennek az imádságnak a nyelve csak egy lehet: — magyar! Hatalma, indulata, szine, csillogása ennek a nyelvnek nemzeti önállóságunk kifejezője, nemzeti erőnk biztosítéka. Vele élünk az örökkön örökké való időkig, de nélküle meghalunk egy szellő fuvallatnyi pillanat alatt. Akarjuk a halált és mást se kell tenni, mint feladni nyelvünket; akarjuk a szolgaságot és mást se kell tenni, mint lemondani nyelvünkről ! De nem akarjuk! A magyar nemzet életének, boldogulásának és hatalmi fejlődésének irányítói megértik minár a magyar nyelvnek ez igézetes erejét. Tudják, hogy belőle sugárzik ki a nemzeti génusz életfentartó ereje. Tudják, hogy nélküle a Duna, Tisza táján meghalna a magyar. Hármas koporsóba kerülne, a halál, szolgaság és névtelenség koporsójába . A sírját, mint egykoron a T A til 5 . a.. A haldokló vallomása. Irta : Hosszú Lajos. ASomogyi Újság eredeti tárczája Felnézett még egyszer az üvegesedő szempár végig futott kialvó fénye az üres, elhagysggatott szobán, az asztalnál imádkozó öreg asszonyon , a falon függő sárguló, de ismerős vonású képeken, mint őszi nap a száraz haraszton. Fellélegzett, felsóhajtott a már aligalig pihegő kebel, megnyílott beszédre a hervadó ajak . . . Hosszasan, elhúzva, megtörötten szólt az asszonyhoz, s hörgő melléből úgy jött a remegő hang, mintha a girból szállana fel valaki. — Meghalok ... meghalok . . . Hivjon papot . . . gyónni szeretnék . . . valami nyomja szivemet.. . menjen . . . S az öreg anyóka — a haldokló egyedüli gondozója — leteszi olvasóját, megigazítja kendőjét megőszült fején s egy öreg könycseppet morzsol szét szemében. Majd lassan, vontatva útnak indul miközben mormogja fogai közt. — Végre Istenhez tér... ki ellen oly sokat vétkezett . . • Bocsásson meg neki az Isten... bocsásson . .. A tegnap érkezett uj káplán lép a szobába. Szelíd arczu, édes beszédű, nemes szivü, igaz lelkű ember ! Csupa jóság, szelídség Lelkitisztaság sugárzik arczárós, szerénység, ájtatosság s a mély vallásos lélek képeis égkék szemeiben. Nincs benne gőg, indulat büszkeség : maga a megtestesült jóság, igaz ember, igazi pap, Isten választott szolgája, a Krisztusi szeretet apostola. A halálos beteg révedező tekintete az Úr szolgája bánatos, fehér arezón, mint ifjú a jegyese kebelén, mint útja végén a vándor. . . Aztán leküzdi a fel-fel újuló fájdalmat a feketedő ajkát megnyitja a beszédre. Szól, beszél kétségbeejtőt, utolsót . . . bucsuzót. . . míg erői meg nem tagadják a szolgálatot, míg szive meg nem S20nak dobogni.. . * — ősz van, életemnek hatvanötödik ősze ! Hervad, fonnyad körülem az élő virág, a fák sárga levelei zörögve, könynyedén hullnak le az esti szőlő lágy fugalmára. A tavasz édes virágillata elenyészett, a száradó fűszálon fagyos könycsepp ragyog, remeg ... Az árnyas ligetből, a suttogó lomb alól kihalt a madárdal s az elhagyott fészket haraszt öleli át. Megszűnt a nyár perzselő heve, a nap játszi sugára felhő sátrába vonult, csak néha pillant ki egy-egy felhő foszlány közül a haldokló természetre. Az esti pir sápadt fénye elönti az erdőt, mezőt, mint a haldokló arczát szerettei könnye ; az őszi szellő az enyészet gyilkos fugalmát bocsátja a sárguló vidékre Elenyészik, meghal minden egy szebb tavasz reményében, nem marasztja már se dal, se szellő, se napsugár. . . élt, élt, tehát meg kell hallnia . . .’ így vagyok én is ! . . . Szivem fáj, vérzik, látva a hervadó világot a komor égboltot ; lelkemet mélyen átjárja az elmúlás gondolata ; tudom, hogy silómat gyom veri fel, emlékem velem elmúlik, s mégis óhajtom a halált. Esdek, könyörgöm, kétségbeejtő fajaim az eget csapkodják, mégse jön a megváltó halál, min borul rám az elszenderülés alkonya. Nem lehet, nem szabad még meghalnom ! Megbüntettett az i; az Isten gonoszságomért, feleségem s gyermekem jajszavai s keserű könnyei gyötörnek folyton, s ki tudja meddig ? ! . . . Életem egy nyitott könyv, melynek lapjai szomorúan intenek felém, melynek soraiból csúfos életem gonosz tettei látszanak, melynek minden szava, minden betűje vérrel van írva . . . Volt édes, szerető jó feleségem, keblemre gyermekem simult, ajkamat szerető