Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1872

elég utalást lelünk az örökbecsű ezetnekekre. Kölcsey a szónoklatra hívja fel figyelmünket, lássuk tehát, milyen volt ezen tan állapota a rómaiaknál. * * * A római ékesszólás fejlődését figyelemmel kísérve a következő kor­szakokat lehet megkülönböztetni : I) A Ciceró előtti korszakot, II) Cicero korát, mely az ékesszólás fényszaka, III) a császárokét; ezen utolsó ismét két korszakra osztható: A) Augustustól Hadrianig, B) az Antoninusoktól a nyugatrómai birodalom megdöntéséig. 1) Ciceró előtti korszak. A római nemzet sehol sem mutatá jobban szellemnagyságát, mint a történt dolgok leirásában és az ékesszólásban. Mind a két tudomány kiválólag Rómában lelé ápolását. Legjobb eszközöknek tekintették a római nemzet fényének és dicsőségének kitüntetése és emelésére. Az ékesszólás az, mi e nemzet nyilvános és tudományos életét átlengi, mi összes szel­lemműveinek sajátszerű jelleget kölcsönöz, mi a legfényesebb polcokra állitá azokat, kik horderejét felismervén, buzgón ápolták. A közügyek vezetésére, az általános miveltségre, a tudományok buzgó pártolására a szónok gyakorolt legnagyobb befolyást : elődeinek valamint saját korának is szellemi képzettséget kellett magában foglalnia. Maga Ciceró is, a szónokok királya, ezt mint szükséges tényezőt kívánja a szónokban. Róma első 5 századában az ékesszólás józan belátás és dús élet­tapasztalással párosított természeti adománynak tekintetett ; csak akkor, midőn Róma közlekedni kezdett idegen államokkal és nemzetekkel, kik a műveltség magasabb fokán állottak, csak akkor, midőn ezen viszonyoknál fogva Róma előkelőbb rendeiben tudomány és irodalom iránt fensőbb érzelmek ébredeztek, kezdték az ékesszólást mint művé­szetet ápolni. Első nyomait a halotti beszédekben (orationes funeb­res) találjuk. Appius Caecusnak ékesszólása, kinek híres beszéde a Cyrussal kötendő szerződés ellen, még Ciceró idejében fennmaradt, sem lehetett más, mint a természet mesterkéletlen kifolyása; a nyelv zsenge állapota nem enged mást következtetni. Későbben azonban, midőn a ró­maiak a görög szónokokkal és a görög bölcsészettel megismerkedtek; midőn az állam hatásai mindinkább növekedtek és kormányozási alakul az alkotmányosság el­len fogadva, az ékeszólásnak, mint az alkotmányos élet nélkülözhetlen tényezőjének művészi művelésére is gondoltak. Látván továbbá hogy a szónok beszéde döntőleg hat a tanács és nép határoza­taira, a törvényszékek ítéleteire, az ékesszólás nem sokára a finomabb képzettség nemcsak hasznos, hanem szükséges kellékének is tekintetett .

Next