Soproni Napló, 1916. október-december (20. évfolyam, 225-299. szám)

1916-12-24 / 295. szám

4 SOPRONI NAPLÓ — SOPRONMEGYE. December 24 illatos virágokat teszünk, elsiratjuk őket, de nem kapcsolhatjuk egész jövőnket ezekhez a sírokhoz. Nem jön többé vissza, Margitom, tudod jól, eltűnt, elszállt, mint a hős legenda ás nyugvása örök és ott a másik világon a te boldogságodért imádkozik. Az élet szerelmese volt a te szegény urad, akinek minden lépése, minden szava szinte átölelte azt a sok szépséget, mámort, amit a bőkezű teremtés a mohó, falánk embereknek adott. Ő sem akarja, hogy neked többé ne virradhasson meg soha. Gábor mindenképpen neked való lenne, jó, korrekt, gyengéd, emellett ambiciózus, vagyonos, egyszóval mintás én, aki imád. Margit (kissé ingerült hangon): Én pedig várni akarok tovább, örökké, fekete ruhában, a lemondásnak csendes bánatával az arcomon, a lelkemben. Ne gondold, hogy fantasztikus látomások gyötörnek és a viszszatérését remélem, hogy a magányomban arra gondolok, hogy talán az az ezredjelentés tévedett, hogy a tanúk nem az ő drága teste összeroppanását látták. Én tudom, hogy ő már széthullott csontdarabként vegyült el a magyar, az annyi magyar véráztatta galíciai porba és mégis várok, örökké várok, de nem őreá, hanem arra, hogy mivé alakul ez a világ, ez a sok ország, amely anynyi gyermekének vérét, annyi gyermekének legdrágább kincsét áldozta fel. Járok fekete ruhában, sápadt arccal, a már teljesen kiélt bánat zománcával a telkemen, az utcákon egyedül, mint a szomorúság, a szeretetnek egy papnője és nem vegyülök el többé a béke puha, színes lágyköntösébe burkolódzó emberek közé. Kolostorba vonulok, nem olyanba, amelyet apácák tartanak fenn, csak az egyedül való élet, komoly cellájába, ahová azok térnek, akik már csak pihenni kívánnak. Tudom jólt, hogy fiatal vagyok, még az élet akár Gábor, akár másnak a Személyében képes lenne még letörölni ennek a két szörnyesztendőnek szenvedését; azt sem mondom, hogy nem tudnám feledni őt soha többé, hogy nem tudná kárpótolni egy másik szeretem. Edith: De hisz akkor őrültség, aszkézis, akkor meg kell ragadnod azt a kínálkozó boldogságot, amíg késő nem lesz, amíg szépséged rózsái le nem hervadnak, amíg a lényed vágyakat ébreszt. Te mindig regényes voltál, Margit, túlságosan fogékony a szentimentalizmusra, de most az egész jövendő van kockán, mert olyan férfi, mint Gábor, nincs a mi környezetünkben több. Margit (erős drámai páthosszal): És én várok, örökké várok és egyedül járok az utcákon, megfigyelemaz embereket, amikor a béke ismét úrrá lesz a földön és megkezdődik az építésnek a munkája. Megfigyelem, mikor a vészes hullámok elsimulnak és visszatér a szívekben a nyugalom, a harmónia, az életöröm. Szembenézek az ismét boldogság és fejlődés révébe tért tömegekkel, akik olyan gyorsan tudnak feledni, ott járok közöttük sötéten, mint a bánat asszonya. Közöttük leszek és hidd el, nem egyedül, hanem még sok mártírjával együtt ennek a szörnyű időnek örök mementóként. Közöttük járok, hogyha még egyszer megrendülne ennek a szerencsétlen emberiségnek a lelki egyensúlya és a nyugalom, a béke kipárnázott odújából gőggel, nagyravágással, a hódító ösztönök őrületétől hajtva, ismét a háború démonját hozná a földre; ha a gyűlölet, a féltékenység ismét milliós hadseregeket öltöztetne csukaszürkébe és feldúlt porták romján, asszonyszívek közepén gázolva keresztül száguldana, végig a tereken, akkor eléjük állunk mi, a bánat asszonyregimentje, a kifosztottak, a harcvesztettek, a megtiportak, a mártírok, akik sohasem vétettek és belemélyesztjük konyhai árnás arcunkat, összegyötört tekintetünket a fanatizált rajongók lobogó szemébe, akik a férfiasság tomboló, vad, hajrás rohamával akarnak lerombolni mindent, ami szépség, mindent, ami jóság. Oda állunk eléjük: „íme itt vagyunk mi, ártatlanok, jók, tiszták, akik senkinek sem vétettek, akik mindent odaadtak és semmit sem kaptak!” Igen, én várok egész addig, míg jön az örök álom. Én virrasztok afelett az ország, efelett az egész világ felett. Belekepaszkodom a szenvedéseimmel az erős férfiak karjába, hogy visszatartsam őket a vérontástól, hogy a holnapnak, a jövendőnek, a béke korszakának ne legyen több ilyen feketeruhás asszonya, ilyen bánatregimentje, mint amilben most vergődik ezerszámra a kicsiny szürke zugokban. (Odahajlik egész közel Edithhez és mint az anya, gyengéden kulcsolja át.) Én várok, kis Edithem, őrködöm ti felettetek, akiknek még a boldogságtok ép, akiknek öntudatosan, erőssen és szabadon élő és cselekvő férfi adja a szerelmet, a gyönyörűséget. Nem akarom, hogy ismét megnépesedjék ez a világ imbolygó, hajótörött asszonylelkekkel, szorongó, szegény némberekkel, akik támasz nélkül, tudatlanul, elgyengülten kapaszkodnak bele a véletlenbe és sikoltanak kétségbeesett könyörgő sirámokat a templomokban és nem tudják, hogy mi lesz és nem tudják, hogy hol vannak a drága testek és mely földdarab nyelte falánk gyomrába azt, aki valamikor mindenükho’. Mi, a vér zivatarban kikezdett asszonyhadserege a kunnak, mi a Trisztiák, a bánat iszonyai teszünk, a lelkiismeret, a nagy Mementó, akik fekete ruhában járunk és elfonnyadunk és eloszlunk a homály celláiba Tiértetek. (A színre homály borul egy percre.) (Vége.) A siketnéma és a háború. Sajátságos világ a siket néma világa. Sajátságos, de érdekes. Romlott, rossz a hallószerve. Nem hall. A hangról nincs fogalma. Gyermekkorában az „én” önzése, ösztönös érzések irányítják akaratát, cselekvését. És ez természetes is, mert hisz közvetlen környezete is csak szegényes jelekkel érintkezhetik vele, így tehát még a szülőnek sem ad módja van nevelői értelemben vett befolyást gyakorolni a gyermekre. A szó, az ép ember érzésének, gondolatának leghívebb tolmácsollója, csak mint mozgókép jelenik meg előtte. A hang, a szó kiejtésében, színezésében, szárnyalásában rejlő meggyőző, magával ragadó erő nem ejtheti meg lelkét, a hang melegsége sohasem hozhatja rezgésbe szíve húrjait. Csend, örökös csend , honol körülötte. Mindig csak a látható dolgok érdeklik. A külsőségek kötik le figyelmét. Ezek hatnak lelkére, ezek mozgatják érzéseit, ezek foglalkoztatják fantáziáját. A siket csendet látott dolgok képeivel népesíti be és így teremti meg a maga szegényes, naiv világát, melybe az épépzékű embernek olyan nehéz bepillantani. Épp azért nem találom érdektelennek a kérdést, hogy a siketnéma, akinek érzései, gondolatai annyira primitívek, helyhez kötöttek, hogyan fogja fel a jelenben folyó, világot felforgató háborút. Csak néhány megfigyelésemet jegyzem fel, amelyek, azt hiszem, élesen bevilágítanak lelke rejtett mélységébe. A szakemberek eddig általában azt vallották, hogy a siketnémáiknak nincs érzékük a történeti események iránt. Legalább nem tapasztaltuk, hogy akár honszerző Árpád, akár Kálmán király* Nagy Lajos, Mátyás király, Zrínyi Miklós* Rákóczi Ferenc vagy Kossuth Lajos tettei, vagy dicsősége mélyebb, lángolóbb, a szem csillogásában is mutatkozó érzést váltott volna ki belőlük. Azt sem vettük észre, hogy a siketnémák oktatásának történeti alakjai iránti hálaérzés mélyebben befészkelte volna magát szívükbe. E téren szinte hiábavalónak látszott minden fáradozás. Kénytelenkelletlen, bizonyos leverő érzéssel kellett megállapítanunk, hogy a siketnéma mesterességes után megtanulhat ugyan beszélni, ismereteket is közvetíthetünk neki, az előtte holtnak tetsző szó segítségével, de hogy akkor, mikor szavunk ereje, annak zenéje,bensőséges volta a természet rideg törvénye szerint nem jut el hozzá’, a szunnyadó érzéseket lángolásra is szítsuk, arról le kell tennünk. És mégis... Jött a háború a maga rettenetes fenségében. Mintha megindult volna a magyar föld. Az ország képe egyszerre megváltozott. Fiuk, apák elszakadtak a drága otthontól. Ez a mozgalmas, fájdalmas kép a siketnémákra is hatott. Valami döbbenet vett erőt rajtuk. Az általános mozgósítást követő napokban egyre-másra jöttek az m- I nem régtől elszakadt, immár a kenyérkeresés gondjaival küzködő siketnémák. Ott hagyták helyeiket. Nyakukba vették az országutak Lettek az intézetbe, hogy az talán megvédi őket a veszedelemtől, mint ahogy irgalmas szívvel pártfogásába vette valamikor és embereket nevelt belőlük. Talány előtt állottak. Mint mikor az erdő üldözött vadja mindenütt veszedelmet sejt, képzeletükben már itt látták a szörnyű ellenséget, mely őket, az életet olyan nagyon féltő szegény siketnémákat sem kíméli meg. Az események rohamosan torlódtak. A kép megváltozik. A komorság tovatűnik. Virágos vonatok mennek. Színes, szalagos, zászlós csapatok, kipirult arcú katonák ezernyi tömege rajzik el szemünk előtt. A feszültség engedett. A kápráztató kép az ő lelküket is megragadta. A lelkesedés tüze átjárta az ő szívüket is. Nem a szó, nem a betű hatalma igázta le őket. Nem az gyújtotta lángra érzésüket. A kép, az ragadta meg lelküket. Látták, hogy aki ép, akinek erős karjai vannak, az mind megy, siet az ellenség elé. Már nem félnek. Nagy elhatározások előtt állottak. Hiszen ép, erős karjuk van nekik is. És őket még a fegyverek ropogása, az ágyuk dörgése sem ijesztheti meg. Amit nem hittem volna sohasem, be- s következett. A siketnémák egyre másra jelentkeztek katonáknak. Katonák akartak lenni minden áron. A hazát, mely földöntúli fogalmában csak most bontakozott ki lelkükben, védeni akarták a szegény siket-i némák, a természet mostohái is. Eljöttek sokan hozzám is, hogy segíteném be őket a katonasághoz. Lehetetlen megindulás nélkül rágondolni. Óhajuk nem teljesedhetett. De azért sokan vannak, akik mint hadimun,- kasok kikerültek a lövészárokba. És megálltak és megállják a helyüket ott is. .A múltkor kaptam az intézet egy volt növendékétől egy levelet. Gyenge tanuló volt annak idején. Mégis olyan szépen, öszszefüggően írta meg a háborúval összefüggő ú eseményeket, hogy ilyesmire nem hittem volna képesnek sohasem. Hogy magyarázható meg a fiú ilymárva haladása? Ez is lelke minden idegszálával a háború iránt érdeklődik. Szíve minden óhaja, hogy a magyarok leverjék a galád ellenséget. Hogy megtudja, mi történik ott künn, a csatatereken, hozzászokott az újságolvasáshoz. Az I olvasás által pedig szinte önkéntelenül ből vítt nyelvismeretét. Ezzel a fiúval történt meg, hogy mikor megtudta, hogy volt eltartója szerb fogságba esett, se szó, se beszéd, nekivágott a világnak. Ki akarta szabadítani gazdáját az ellenség körmei közül. Pancsován fogták el. Onnan került haza. Végtelen naivság. De megható dolog. Szólhatnék még nagyon sok jellemző, érdekes esetről. De talán majd más alkalommal, itt még csak azt említem meg, hogy a háború minden vonatkozásában rendkívül nagy hatással volt a siketnémákra. kicsinyekre, felnőttekre egyaránt. Ezt mutatja az az áldozatkészség, buzgó munkálkodás melyet az is-kolában katonai ruhák készítésében jótékony célra való adakozásban tanúsítottak. Ezt mutatja a naponként megismétlődő kertezősködés, érdeklődés a harctéri események iránt. A szinte áradozó öröm, ha győztünk, a levertség, ha nyugtalanító hírek érkeztek. És mintha éreznék, hogy a természet árvái a jövőben fokozott mértékben ki kell, hogy vegyék részüket az újra építő munkában, fokozott mértékben is igyekez-