Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1942 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1942 / 7. szám - ÉLET ÉS IRODALOM
Sorsunk II. ÉLET ÉS IRODALOM. 575 AZ ÍRÓ ÉLETE. — Sinka István: Fekete bojtár vallomásai. (Magyar Élet, 1942.) — Erdélyi József: A harmadik fiú. (Turul, 1942.) — Illyés Gyula: Mint a darvak. (Nyugat, 1942.) — Volt idő, amikor az író az „emberélet útjának felén", — vagy tán azon is túl, — tollat ragadott és önéletrajzi vázlatban megírta tapasztalatait, élményeit, eszméléseit. Egyesek naplót írtak, és bár nem voltak éppen érdektelen emberek s művük se volt jelentéktelen, megvárták a hatodik X-et, amikor közzétették mindazt, amit a világról, az életükről és az életről lejegyeztek. Gide túl a hatvanon adta ki naplóját, Jules Renard-ét holta után találták meg, Justh Zsigmondét is két emberöltővel halála után bocsátották közre. Ez az idő ma már történelem. A mű, amit az író alkot, ma kevésbbé lényeges, mint az élet, amely a műveket alkotja. Kitűnő és nem éppen kitűnő írók elmossák a határvonalat élet és mű között, rövid ideig tartó személytelen alkotás után már nem is írnak mást, mint önéletrajzot. Azelőtt egy Balzac könyvtárnyi regényben mondott el jót-rosszat kitalált alakokról, egy Dosztojevszkij megelégedett kifundált históriákkal, s kortársaink közül az olyan vérbeli elbeszélők, mint Thomas Mann vagy Móricz Zsigmond, ha maguk ügyéről szóltak, akkor is közügyről beszéltek. Itt-ott, jobb szívekben, élt még a formának, a műfajnak tisztelete, s nyilván ez volt az oka, hogy ha kitűnő elmék regényt szándékoztak írni, de az írás hevében kissé új utak felé terelték a túlterhelt műfajt, mégis többet adtak önvallomások laza füzérénél. Ez minden formarobbantás titka: a meglévő formát alakítani egy-egy nagy írói vérmérséklet képére és hasonlatosságára. így született meg Proust remekműve, Gide egy sorozat „récit"-je, Thomas Mann regényesített esszéje (vagy esszésített regénye), a Lotte Weimarban. Mit várhatunk azonban azoktól, akik annyira sem törődnek a műfajjal, a formával, hogy legalább kész kereteket robbantsanak? akik megelégszenek azzal, hogy jól-rosszul elbeszélik életüket? Semmiesetre sem az élet és mű összegezését, új műformát, hanem legfeljebb érdekes, — de még többször érdektelen, — felsorolást egy-egy többé-kevésbbé jelentéktelen élet eseményeiről. Az önéletrajzhoz, a naplóhoz, hogy érdekeljen, mit kell és írói egyéniség kell, ami érdekeljen. Elhibázott dolog az, hogy az író az önéletrajzban ígéri meg azokat a műveket, amelyek indokolják bátorságát és önbizalmát, hogy a jóhiszemű olvasóval közölje életének történetét. Nálunk nem régen van ez a divat. Esztendőkkel ezelőtt még a művet tisztelték, jobb kritikusaink, — amikor még voltak ilyenek, — elvárták a művet és nem sokat akartak tudni a mű szerzőjéről. Voltak szerkesztők, akik íróikkal „poste restante" leveleztek, és voltak írók, akik csak műveikben közöltek, személytelenül, álruhában, adatokat, — leginkább költőileg feldolgozott adatokat, — életükről. Az önéletrajzírás divatja akkor kapott lábra, amikor a mű elvesztette lényegességét, amikor az író kibújt az elefántcsonttoronyból, méghozzá egyenesen a pódiumra, és irodalmi életből magánélet, irodalmi vitából magán perpatvar lett. Az író már nem is ír, hanem él, s hogy miként él, legfeljebb azt veti papírra. Végletes exhibicionizmus ez, ma még talán mulathatunk rajta, holnap veszteségekről számolhatunk be. Ami tegnap egy-egy nagy egyéniség, például Szabó Dezső kivételes joga volt, ma igen kis szabó dezsőknek lett önmaguk által kiszabott kötelessége. Csak más egy kiváltságos szellem heve és haragja, és más egy jelentéktelen valakié. Ott egy világ oszlopait rázogatják, itt személyes sértődésekről van szó. Minél jobban kettészakad irodalmunk két társadalmi rétegre, annál nagyobb lesz ez a személyeskedő irodalomművelés, annál nagyobb lesz az önéletírás divata. Csak éppen művek fognak hiányozni. Egy évtizedből kihullnak az írói alkotások, s helyükön önvallomások ocsúja marad, ami még dokumentumnak sem lesz elegendő. 37