Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1942 (2. évfolyam, 1-8. szám)

1942 / 8. szám - ÉLET ÉS IRODALOM

662 ÉLET ÉS IRODALOM. Az út? A megoldás? Darvas József nem mutat rá kinyújtott kézzel: ez a vezércikkírók feladata. Első olvasásra megoldatlanul marad minden, a nagy francia re­gények fél-befejezettsége jut eszünkbe. A legendát mentő nép vezetője, a harangos kút védelmezője elbukik. A nemesség nyer, de érzi az ember: őt sújtja jobban a nyereség. A népben elevenen él a legenda, új tápot kap, gazdagabb lesz, sok bajjal, kínlódással, de mégis alakul az új pa­raszti életforma, a Bagiak, a kubikosok, az öntudatos parasztok életfor­mája, míg a nemesség bizonytalan hatalmi helyzetben marad, ami — érez­zük — nem tartható soká. Szépen, az irodalom legnemesebb eszközeivel mondja el ezt a regény és sohasem a vezércikk, vagy a politika szólamai­val, Írói eszközeiben is teljes írás a Harangos kút. Darvas József teljes sikerrel oldja meg a legnehezebb írói feladatot: a tömegek mozgatását. A regénynek nem egy vagy három, de húsz-harminc szereplője van és mind főszereplő, mégsem futnak kuszálódottá a szálak, mégsincsen a regényben sehol sem ismétlődő sablon. Túl a tömegek ilyen felvonulásán, még a sze­replők sem individuumok, hanem kollektív lelkű, egész rétegeket megtes­tesítő szereplők, akik mégsem válnak homályos alakokká, vagy sablonokká, saját életüket élik a regényben, de érzi az olvasó, hogy ez az élet nem egyetlen, hanem ezer és ezer formában ismétlődik az életben. Egész világ tárul fel így előttünk, az írói ábrázolásnak olyan tökéletes világa, amely­nek gyökerei a megírt koron túl, az örök magyar lélek mélységeibe nyúlnak. A regény annyira sikerült és írója még annyira fiatal, hogy az em­berben akaratlanul is felvetődik a kérdés: van-e még feljebb Darvas Jó­zsef számára? Tud-e még olyan új utat vágni, ahol elérhet az alkotásnak ugyanilyen magas fokára? Vagy ismételni fogja magát? Az írónak mindig bizalmat kell előlegeznünk és a Harangos kút írója megérdemli ezt a bizalmat. Gulyás Gábor: FEKETE BOJTÁR VALLOMÁSAI. Sinka István önéletrajza. (Magyar Élet, Budapest, 1942.) — E lap múlt számának egyik cikke már foglalko­zott Sínka könyvével, de azt a megjegyzést fűztem hozzá, hogy nem értek egyet a szerzővel Sínka értékelése dolgában. A kritikai véleményszabadság tisztelete kényszerített a cikk közlésére, azonban némiképp kötelezve ér­zem magam megjegyzésem igazolására. A könyv körül viták folytak, elvi és alkalmi hozzászólások történtek, de ezekre nem kívánok kitérni, sőt emlékezni sem. Azt hiszem, elvi szempontképp fölvehetjük, hogy mindenki jogosult vallomások írására, ha életpályája dokumentum értékű, vagy ha mondani­valója általános emberi érdeklődésre tarthat számot. Egy jelen­téktelen svájci tanár, Amiei előtt halála után kiadott naplója nyitotta meg az irodalomtörténet kapuját, nem pedig vékonypénzű verseskötete és esz­tétikai tanulmányai; a világirodalom leghíresebb naplóírója, Baskírcsev Mária, életében csak egypár igen közepes festménnyel szerepelt a nyilvá­nosság előtt, s nem sokkal jobb az arány Jules Renard vagy a mi Justh Zsigmondunk művei és naplófeljegyzései között sem. Napjaink írói közül Erdélyi József önéletrajzában meg éppen a költő életének mindennapját, a mű alatt elterülő realitást akarja megörökíteni, és így tovább. A műfaj tehát sokféleképp felfogható, előzetes kategóriája nincs, egyet­len kritériuma maga a munka, a könyv. Nézzük, mit nyújt Sinkáé. Egy két évtizede még „csodálatos élet“-nek nevezték a Jack London-féle self made man-ek életrajzait (nyilván Szabó Dezső hatása alatt), s ma már igénye­sebbek lettünk s csodák helyett inkább azt várjuk a mélyről jöttektől, hogy

Next