Sporthirlap, 1936. július (27. évfolyam, 52-60. szám)

1936-07-01 / 52. szám

SZERDA, 1936 JÚLIUS 1. SPORTHÍRLAP Mámor és ujjongás Újpesten (de csak a szurkolók körében) A vezetőség és a csapat már a Prostejov elleni meccsre ké­szül — bizakodva, de nem el­bizakodottan — A Sporthírlap (Diadalmámor, ujjongás, büsz­keség feszíti az újpesti kebleket. A vasárnapi ragyogó győzelem óta nagy szaporulat állott be a lila-fehér szurkolótáborban. Olya­nok is boldogságtól és büszkeség­től ragyogó arccal fogadták a gratulációkat és vallották magu­kat Újpest-szurkolóknak, akik a tavaszi Hungária—Újpest meccs óta visszavonultak a szurkolástól, sőt olyanok is, akik eddig más klub színei mellett tettek hitval­lást. A mámor erősen felcsigázta a szurkolóképzeletet. Találkoztunk olyan emberrel is, aki már arról beszélt, hogy hány góllal nyeri Újpest ezt a KK-t. A Ferencvá­ros és a Hungária kiábrándító eredményei után úgy jött ez a remek újpesti győzelem, mint szá­razságtól tikkadt földre a kiadós özv. Schreibner Mártonné ÉTTERME KERTHELYISÉGE XIV. Gyarmat­ utca 24 Esténként elsőrangú cigányzene­ i nyári zápor. Nem csoda, ha a lila­­fehér dugózápor nyomán nő a lel­kesedés, mint a gombá­s sztratosz­férában száguldozik a képzelet. Ám­­ itt az újpesti vezér laká­sán nyoma sincs a mámornak. A lefüggönyözött ablakokon át nem jut be a forróság, csak egy kis enyhe szellő berzenkedik bebocsá­tásért. A szóba­ hűvös és az új­pesti vezér hangja higgadt:) — Ha valaki figyelte­ az elmúlt hét folyamán tett nyilatkozatai­mat és magatartásomat, láthatta, hogy nem vagyok elbizakodott, de bizakodom. Az optimizmus — ha hangfogóval is — kicsendült a be­szédemből. Láttam a torinói mécs­esét és — hittem. Ha Torinóban nem játszik olyan lehetetlenül rosszul a csatársor, ott is nyer­hettünk volna. Ám annyira meg voltak a fiúk ijedve a Torino nagy hírétől, hogy épkézláb akciót alig hoztak össze. Emellett Vincze k­lubhűségből nem fitten vállalta a játékot. Soroksári, majd gráci sérülése óta ez volt az első komoly meccse. Mondhatnám: Vincze megengedte magának azt a fény­űzést, hogy Kb.meccsen tartsa első kétkapus edzését. Amint teg­­nap láttuk, ez az edzés nem volt minden haszon nélkül. Vincze lé­nyegesen jobban játszott, mint Torinóban és ez az egész csatár­sorra jó hatással volt. Az ötös­fogat, ha nem is játszott olyan jól, mint a Bocskai, vagy a Sze­ged ellen, de önmagára talált és ez is elég volt a győzelemhez. (Hármasban kavargatjuk a fe­ketét. A harmadik Jánosy. Most ő is közbeszól.) — Vincze vasárnap még nem volt a régi, de látom rajta, hogy egyre jobban feljövőben van. Talán már vasárnap újra for­mája csúcsán lesz. (A kis újpesti vezér szivarra gyújt. Langfeldert szivar nélkül éppen olyan nehéz elképzelni, mint Újpestet Langfelder nélkül. Nagyon összenőtt ez a két-két fo­galom. A szivarfüst árnyékában csendesen folyik tovább a szó. Az újpesti szívről...­ — Nem ujjongok, de — mit ta­gadtam — nagyon boldog vagyok. Nem azért, mert jól játszott a csapat,­ nem is azért, mert győzött és továbbment, hanem azért, mert óriási szívet és akarást láttam a fiúknál. A profifutballistát szere­tik úgy elképzelni, azaz inkább úgy rajzolni, mint akit csak a pénz érdekel , aki csak akkor fut­­ballozik jól, ha nagy díjakat tűz­nek ki számára győzelem esetén. Nos , mi nem tűztünk ki díjat és mégis volt a fiúkban szív, aka­rás és lelkesedés. Ez komoly ok az örömre. Láttam már olyan mérkő­ tudósítójától —­ zést, ahol a nagyobb tudású csa­pat vereséget szenvedett a kisebb tudásútól, de ha egy csapatban a szív és a tudás egyesül, attól még a balszerencse is nehezen veheti el a győzelmet... (A feketekávé „színvonala” apad, Langfelder hangja kissé emelkedik.)­­ Meccs előtt befutott Bécsből a szomorú hír, hogy a Hungária is kiesett. Nem fűztünk hozzá semmi tanulságot. Látszott a fiú­kon, hogy tisztában vannak a rá­juk váró feladattal, hogy nekik kell megmenteniök a magyar fut­ball becsületét. Nos , megtették kötelességüket. Ennyi volt az egész... (Arról beszélgetünk, hogy a mérkőzés elején még meglehetősen bizonytalan volt a meccs sorsa. Az újpesti vezérnek különvéleménye van:) — Optikai csalódás, hogy eleinte nem volt eredményes a csatársor. Az olasz kapusnak hallatlan sze­rencséje volt. El tudom képzelni, hogy a legjobb formában levő Pjanicska ebben a játékrészben már négy dugót kapott volna. Olyan reflexszerűen tolt el az olasz kapus néhány labdát, így Zsengellér fejesét, Szalay nagy lövését, hogy az már több, mint szerencse. Senki sem tehetett volna neki szemrehányást, ha be­engedi őket. Node ez nem mehet egy mérkőzésen át. Egyszer csak a mi időnknek is el kellett jönnie... Én erősen bíztam a győzelemben... (No mi azért láttuk, amint Patyi bácsi idegesen szaladgált le és fel a partvonalon. De talán be­széljünk arról, amit egyesek állí­tottak, hogy sokáig éppen a nagy lendület akadályozta meg az új­pesti csatárok eredményességét, mert odaszorították az olaszokat a kapuhoz és kényszerítették őket, hogy védekezzenek.) — Hallatlan volt az iram. Nem is emlékszem, hogy mikor láttam ilyen nagyiramú meccset. Hogy ez hiba lett volna? Nem. A lendület­ből nem volt szabad engedni. Ez tette lelkileg tönkre az olaszokat. Én azért futkostam le és fel, hogy kövessem a játékot, de rövid idő után feladtam. Kifulladtam. (Jánosyé a szólás joga.) — Mertem ezt az emberfeletti iramot követelni, mert tudom, hogy most remek kondícióban van a társaság. Sokan bámultak, hogy az utolsó negyedórában még tudott a csapat erősíteni. Nos, kijelentem, hogy még nem is jött ki belőlük minden. Ha néha-néha engedtek az iramból, az inkább annak tulajdonítható, hogy olykor-olykor megrettentek az olaszok tisztátalan, lábramenő játékától és óvatoskodtak. Egyik sem futott be halálos fáradtan az öltözőbe. (Arról beszélünk, hogy sok szi­­szegés volt a rossz passzok miatt.) — A tribün távlatából — mond­ja Langfelder — csak azt lehet látni, hogy nem sikerült a leadás. Én azonban közelről azt is láttam, hogy egy-egy rosszul sikerült passz hátterében ott volt egy alat­­tomos lökés, egy alig észrevehető gáncs. Galli például akárhányszor belekapaszkodott hátulról Szűcs nadrágjába , Szűcs ezért nem tudta rendesen átadni a labdát. (Sokan azt mondották, hogy Torino csalódást keltett s Újpest magasan fölötte állott.) — Magasam? Ezt talán nem mondanám. Újpest jobb volt és biztosan győzött. Torinóban ennek ellenére is reálisam kaptunk ki. Torino nem tipikus olasz csávát. Otthon nyílt sisakkal játszott. Csa­tárai bátran harcoltak. Látta vol­na, hogy kétszer olyan gyorsak voltak, mint itt. Egy bajuk van, hogy nincs nemeztközi rutinjuk. Hja! Ezt drágán kell megfizetni. A Hungária tehát kiesett a KK- ból. Fájdalmasan gyorsan esett ki, anélkül, hogy csak egy pillanatra is megcsillogtathatta volna hívei előtt a továbbjutás lehetőségét, nem is idegen pályán vérzett el, mint a Ferencváros, nem is egy végzetes utolsó perc ütötte ki, mint a Phöbust, simán hullott el, még csak vigaszt se­m hagyva maga után a 12 KK-csapat közül rajta kívül csak a­ Zsidenice volt az, amelyik mindkét meccsén kikapott. Ne csináljunk temetést, tanácsol­ja Meisl Hugó, akinek jóval rit­kábban van temetnivalója, mint nekünk s éppen ezért könnyedén adhat tanácsot. De igaza van. Nem csinálunk temetést, csak éppen megkeressük az okát ennek a szomorú kudarcnak. Nem kell soká keresni. A sajtó jelentős része s vele a közvélemény is azt állítja: fáradt a Hungária, ezért nem játszhatott szerepet. Nem kétséges, hogy a Hungária formájának, többet használt volna a bajnokság utáni pihenő, mint az öt portyamérkőzés, de a kudarc fő oka mégsem a fáradtság. Sokat időzöm a kék-fehérek körében s nyugodtan állíthatom, hogy mél­tánytalanság a klub vezetőit okolni a csúfos kudarcért s ezzel felmen­tést adni a csapat játékosainak. Ha a csapat tagjait olyan vég­zetesen kimerítette volna az az öt mérkőzés, akkor arról akár magán­­beszélgetéseik, akár interújaik során feltétlenül szóltak volna. De soha egy szóval sem említették, hogy fáradtak volnának és Schaffer is kijelentette minden alkalommal, ha szóba került, hogy a csapat nem fáradt. Már pedig a fáradtságról elsősorban nekik kellett volna tud­­niok. Ennek a kudarcnak az okát Szabó Péter mondta meg s aláírom minden betűjét: nincs szellem­e a csapatban. Hogyan? — kérdezhetnék — hát akkor volt szellem, amikor veret­lenül nyerték a bajnokságot? Akkor sem volt. * A „csapatszellem” azok közé az elvont fogalmak közé tartozik, amelyek rendszerint csak negatív előjellel szerepelnek. A csapat­­szellem, amely nem más, mint a játékosok jószándékú együttérzése és együttes lelkesedése a klub szí­nei iránt, olyan természetes tarto­zéka minden futballcsapatnak, hogy jelenléte sohasem feltűnő, csak a hiánya. Addig, ameddig a Hungá­ria játékosai formájuk tetején vol­tak s ameddig hideg technikával is tetszés szerint rúgták góljaikat, erre a bizonyos lelki együttérzésre nem volt nagy szükség s eléggé összekötötte őket az érdekközös­ség. De amint az elkerülhetetlen hullámvölgybe értek és szükség lett volna arra, hogy együttérző szívük­­kel pótolják a tudásbeli hiányt — jöttek a vereségek. A Hungária, amelyik egy éven át tartó bajnokságban mutatta meg nagy tudását, nem kaphatott volna ki másképpen egy rossz Viennától a saját pályáján. Hiába tudjuk, hogy a csapat nagy része a szívét is „kiteszi” a győzelem érdekében. Két-h­árom fiú közönye meddővé teszi a másik nyolc igyekezetét. A közöny raga­dás, miért gürcöljek én, ha a másik nem teszi, ezt kérdezi a másik nyolc is és a Bratislava közben hét gólt rúg. Ez a két-három ember a kudarcok oka. Az egyik, mert ön­hittségében magát istennek kép­zeli, a másik,, mert a közönyt szü­letésével hozta a világra, a harma­dik, mert még nem nőtt szívéhez a kék szín s a negyedik talán azért, mert nem a mi fajtánk. Nem a fáradtság... A lelki közöny, a cinizmus. • Csak fokozza a dolog szomorú voltát, de egyébként természetes, hogy ezek a közöny­emberek a csa­pat legtehetségesebb tagjai. És ezt nem szabad figyelmen kívül hagy­ni, ha felvetjük a felelősség kér­dését. Schaffer Alfréd jól tudja, hogy ezzel a két-három emberrel baj van, ha nehéz a helyzete. Ha a Kardos lelke a Sebes Gusztiban lenne, Sebes már régen nem ját­szana, derekas tudása ellenére sem. De az edző nem meri a fele­lősségét vállalni egy nagytakarí­tásnak, melynek nyomán ugyan megváltozna a csapatszellem, de — legalább­­átmenetileg — hanyat­­lana a forma is. Az edző,, akinek valóban szívügye a Hungária h­agy­­gyá tétele s aki a bécsi meccs után már a múltját féltette, holott mindent megtett a siker érdeké­ben, nem szívesen látja be, hogy a közöny­emberek előtt a tekintély­tisztelet is csak három napig tart, mint minden „csoda” s a közönyö­sek lelkében már neki sincs re­­spektusa. És az egyesület elnöke, Brüll Alfréd, aki az emelkedett szellemek idealizmusával nem is­mer javíthatatlan bűnöst, nem tudja elhinni, hogy arra a m­á­­s­i­k nyolc játékosra — sajnos — jobban hat a sztárok cinizmusa, mint az elnök és edző szívből jövő lelkesedése.* Egy klubot igazán naggyá nem annyira a bajnoki pontok száma, mint az a mindent egybefogó sze­retet tesz, amellyel a klub m­i­n­­den tagja kell, hogy viseltessék a színek iránt. Az idegen lelket, a cinizmust ki kell operálni, még ha áldozatok­kal jár is és helyükre kell plán­tálni a hevülni tudó szívet, még akkor is, ha nem mindjárt­­tudja pótolni azt, ami a lábból hiányzik. A KK-mérkőzések nemcsak nem­zetközi viszonylatban fontosak, de még közönség szempontjából is fölébekerekednek a bajnoki mécs­­cseknek. A KK győztese nem sok­kal kisebb hős, mint a bajnokság győztese. Ha ugyan nem na­gyobb... S ha ma még vigasztalóak is Brüll Alfréd szavai, hogy „ne fe­ledjük, ez a csapat nyert veretle­nül bajnokságot", két év múlva Szen­fert Kávéház A sportemberek találkozóhelye. Esténként RIGÓ JANCSI közkedi­lt cigin­zene­­kara muz.ikál. Túl.: Tihaméry Kálmán talán a Hungária bajnoksága után így szól majd a pártatlan futball­barát:­­— Jó, jó, de ne feledjük, ez a Hungária kapott ki kétszer a Viennától...• Néhány hónappal ezelőtt — ha jól emlékszem, Miskolcon — meg­érkezés után kávéházba vonult a Hungária uzsonnázni. A játékosok ott körülülték a hosszú asztalt és percek múlva hozták a párolgó ká­vét és kalácsot. És akkor az egyik játékos — oly mindegy, hogy ki — fejcsóválva és ingerül­ten így kiáltott át a csapat veze­tőjéhez : — Mi az? Se vaj? Se dzsem?. Se tojás?? Hát ez is uzsonna?? Én már akkor tudtam, hogy ennek a cikknek a megírására sor fog kerülni. Meg is írtam, higgyék el: őszinte barátságból. Tabi László: A CSAPATSZELLEM... (Magyarázat a Hungária KK-szereplésére) Sok keserves vereség árán. Sem­leges pályán is megvernék őket két góllal. Otthon azonban minden csapatot megverhetnek. (Talán a játékosokról valamit. Zsengellér... Jánosy a soros.) — Zsengellér pontosan annyit adott, amennyit vártunk tőle. Nagyon meg vagyunk vele elé­­gedve, de lesz még jobb is. Szó sem igaz, amit suttognak, hogy elejtjük egy időre. Szűcsnek az volt a feladata, hogy Gallit, a ve­szélyes olasz középcsatárt semle­­gesítse. Ezt kitűnően csinálta. Külön öröm, hogy komoly sérült nincs. Kállai, Kocsis, Seres és Szalay baja múló természetű. (A heti műsorról.) Kedden és csütörtökön könnyű mozgás és péntek reggel három­negyed 7 órakor a Keletiről már útnak is eredünk Prostejov felé (Prostejov a második KK-állo­­más...) — A szurkolók ujjonghatnak és álmokat szőhetnek — mondja Langfelder — de a vezetők és a csapat nem. Vasárnap este csen­­des győzelmi vacsorán vettünk részt. Az elbizakodottság nem ka­pott hangot. Nincs könnyű meccs, noha örülünk, hogy nem az Ad­­mirával kerültünk össze. Annak is örülünk, hogy Prostejovban lesz az első meccs. Mi örülünk, a Proste­­jov azonban nem. Még hétközben levelet kaptunk tőlük, amelyben azt ajánlják, hogy cseréljünk pá­lyaválasztó jogot, ők ugyanis — amint írták — biztosm veszik, hogy­ mi kerülünk tovább. Vasár­nap este az olaszaiktól megtudtuk, hogy ők szóró­szóra ugyanezt a levelet kapták Prostejovból. Mi persze nem dőltünk be az átlátszó kis driklinek. (Remények...) ■— Remélni és bízni kell. Mi nem álmodjuk meg magunkat a Kb.döntőbe, de ott akarunk lenni és mindent megteszünk, hogy ott is legyünk. A többi a futballsze­­rémesé és az ellenfelek dolga. Jf­ A­ ­ Mindenki gratulált a Szta­feníceknek, hogy ilyen szép ugrással túljutot­tak az első KK-akadályon! — No hallja, Adorján, ez csak természetes!... — Akkor annál kevésbé termé­szetes, hogy pont annak az egye­sületnek az elnöke nem gratulált, amelyben pedig legkevesebb ok van a szomorúságra. — Talán elkallódott az üdvözlő távirat... —• Újpesten nem szoktak elkal­lódni a táviratok. — Hát végre is, nem lehet sen­kit kötelezni arra, hogy örüljön a mások sikerének. — Ezt mondják a lila-fehérek is. De azért megjegyzik maguknak az esetet. Pláne, hogy a nem­gratuláló elnök az 5:0 után tanuk előtt kijelentette, hogy az ő csa­pata gólokkal verné ezt az Újpes­tet. A lila-fehérek majd a legkö­zelebbi bajnoki találkozás alkalmá­val előveszik az erre vonatkozó feljegyzést... — Vigyázzon, Adorján, magá­ról is sok mindent feljegyeztek már!... — Ezt pedig én jegyzem meg magamnak! Sértődötten távozom! 3 » Pihenőre tér a Phetius — A Sporthírlap tudósítójától — A KK-küzdelmekben oly dereka­san szerepelt újpesti kék-sárgák szabadságot kaptak a vezetőségtől. — Két-három hétig pihennek a fiúk, — tájékoztat bennünket Barna Sándor elnök. — Azután ismét edzésbe állnak, hogy kellően felkészülve álljanak ki az új idény első meccsére. Érdekes, hogy a Phöbus első meccsét az új szezonban­­ az Új­pest ellen játsza. A benfentesek már találgatják, milyen csapattal áll majd ki az együttes az őszi idényben Vannak, akik a követ­kező csapatot látnák szívesen: Csikós — Törös­­., Fekete — Wé­­ber, Megyeri, Titkos II. — Béky, Szikár, Solti, Turay,­­ Szabó. A vezetőség még nem foglalt állást. Ráér.A Titkos II., a Phöbus jeles bal­fedezete felépült betegségéből. Most már csak utókezelésre jár a kórházba. Tőrös I. már részt vett a leg­utóbbi edzésen és rövidesen az erősebb gyakorlatokba is belekap­csolódik.

Next