Sportvezető, 1982 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
is edzőproblémákkal küszködnek. Lassan — nagyon lassan — javulás tapasztalható ugyan a TFKI és a sportág kapcsolatában, erőteljesebb az orvosi közreműködés, de ez még csak bizonyos szinteken érezhető. Javult a morális helyzet, s ez nem egyenlő a fegyelmi helyzettel, hisz nemcsak egyedi kilengések, különcködő vagy társadalmi normákat sértő magatartás, hanem túlzott követelések is sokáig nehezítették az újbóli kibontakozást. Kicsit több segítséggel, nagyobb összefogással talán még a szövetségi irányító munka is javítható, de a kilátások még így sem napsugarasak. A sportág olimpiai felkészülési programja 1981—82- re sokak számára széles körű lehetőségek biztosítását fogalmazta meg, s 1983- tól már várható olimpiai eredmények megközelítését ütemezi be. Annyi már most bizonyosnak tűnik, hogy ha csak újabb zseniális képességű fiatalok nem tűnnek fel, nagyon nehéz lesz akár teljes létszámú csapatot is kiállítani. A 67,5 kg-os súlycsoportban például 1980- ban 317,5 kg kellett az olimpiai hatodik helyezéshez, itthon még a háromszázat sem sikerült elérni. Ez a súlycsoport tehát valószínűleg kimarad. Ugyanekkor a többi súlycsoportban is olyan teljesítményrobbanások következtek be, hogy azok kétségessé teszik a lépéstartás esélyét is. Legalábbis látszólag. Mert az is tény, hogy éppen a nehézatlétikában, azon belül is különösen a súlyemelésben a legjobbakat is sújthatja sérülés, balszerencsés versenyzés, testsúlyhozási gond, rossz formaidőzítés, mindaddig tehát fölösleges érdemi összehasonlításba akár csak belekezdeni is, amíg a közelítő számadatok mögött nem ismerjük meg tökéletesen az embert. A hazai súlyemelő létszám tavaly közel nyolcszázzal nőtt, javult a versenyeken indulók aránya is, ugyanakkor kevesebben igazoltak át, mint egy évvel korábban. Némi bizankodásra adhat okot, hogy legmagasabb minősítési szinteken is némi javulásról beszélhetünk, tehát elkeseredésre nincsen ok. S bár a látszólag mozdulatlan csigaházakban még mindig kételyek homálya leng, s jószándékú féltéstől vagy a „Majd meglátjuk” féle várakozástól nehezen oldódik a csend, nem lehet, nem szabad a „Jobb ezt nem firtatni” nézetet alaphelyzetként elfogadni. A magyar súlyemelésben mindent firtatni kell. A sportág minden szintjén, minden összefüggésében! Enélkül lehetetlen meglátni, hogy hol korhadt az épület, s ahol a hibák elsikkadnak, ott az érdemek is hamar feledésbe merülnek. Los Angeles rohamosan közeleg. Súlyemelésben nemrég tették közzé a nevezési szinteket. Csodálatosan, mondhatni: álombaringatóan alacsonyak. Az olimpián a világszövetség 115 tagországának legalább a hatvan százaléka indít versenyzőt, ez súlycsoportonként legalább 25 versenyzőt jelent. Figyelve a világcsúcsok, a világversenyek helyezési listáinak alakulását, a magyar súlyemelés csak az erők összefogásával, a szövetség és a klubok, szakosztályok közötti kapcsolatok szilárd egységével léphet túl saját árnyékán. A sportág — engedtessék meg ezt kimondanom — itthon késésben van. De talán még nem késtült le az új tájak felé induló vonatot. Z. VINCZE GYÖRGY Hlavati András jött, látott és győzött. Fiatalságánál csak a tehetsége nagyobb. Hogy mekkora, az a Los Angelesbe vezető út alatt s az olimpián válik lemérhetővé Záhonyi Iván felvételei "Széljegyzet Rendet a nézőtéren! Hovatovább megszokjuk, hogy a három résztvevős jégkorongbajnokság hajrájában félbeszakadnak a mérkőzések. A vesztésre álló csapat szurkolói hógolyótól kezdve földdel töltött üvegpalackig bezárólag mindent bedobálnak meccs közben a jégre, s a játékvezetők — mit tehetnek egyebet — végül is beszüntetik a játékot. A rendezők — ha egyáltalán vannak — ahogyan mondani szokás: mossák kezeiket... Ez a tehetetlenség diadala! Hihetetlennek tűnhet, de ezeket a hokibotrányokat megszoktuk és tudomásul is vesszük. Szinte nem is próbáljuk meggátolni! Pedig tűrhetetlen állapot, éppúgy, mint a hasonló jelenetek terjedése. Február közepén Zalaegerszegen, ahol a közönség néhány éve „Sportszerűségi Díj" kitüntetésben részesült, fajult idáig a helyzet. S nem egy néző vesztette el a fejét, hanem többen is! Olcsó megoldás lenne az eset kapcsán egyikmásik megyei, városi, sportszövetségi, sportegyesületi vezető fejét követelni. A kérdés azonban óhatatlanul jogos: mit tesznek a sportvezetők, hogy megelőzzék a botrányok kirobbanását? Megkockáztatom a választ: semmit! Szomorú igazság, de így van. Ha másképpen lenne, nyilván nem sokasodnának a sportpályákon nálunk is a nemkívánatos esetek, jelenségek. Pedig lehetne tenni, nem is keveset. Például szurkolói ankétot szervezni és azon szólni, hogyan segíthetik győzelemre a nézők csapatukat, sportolóikat. A mérkőzés előtt és szünetben ismételten felhívni a figyelmet a sportszerű szurkolásra. A rendezőket olyan sportszerető emberekből kiválogatni, akik valóban segítik a rend fennmaradását. Mindezzel és még nyilván sok más nevelési lehetőség felhasználásával el lehet érni egy olyan közhangulatot, amely eleve kiveti magából a sportszerűtlen, kötekedő, szenvedélyüket a sportpályákon kiélő egyéneket, és amely a helyszínen megakadályozza a kártevési kísérleteket. Természetesen ehhez is — mint sok minden máshoz — átgondolt tervszerűségre, széleskörű összefogásra és határozott cselekvésre van szükség. Ne egy-egy ember vállára nehezedjék az összes teher, minden felelősség, hanem foglalkozzék ezzel a kérdéssel az állami és a sportegyesületi vezetés egyaránt. A tényeket csupán tudomásul venni, megelőzésük és meggátolásuk érdekében késlekedni több, mint hiba — felelőtlenség! Nem engedhetjük meg, hogy a sportpályák kocsmai verekedések szellemét idézzék, a szórakozás, a játék mind többször botrányba fulladjon. A sportvezetők feladata rendet teremteni a nézőtéren! E. GY. 19