Sürgöny, 1862. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1862-01-14 / 10. szám

10. szám. — 1862. Kedd, január 14. M­sodik évi folyam. Szerkesztő hivatal: Ba:­á tok­ tere 7. sz. a. földszint. Kiadó hivatal: Barátok tere 7. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó­­hivatalban, barátok­ tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmentes levelekben , minden posta hivatalnál.SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten házhoz hordva. ft kr . ft kr Egészévre 16 — Évnegyedre 4 50 Félévre 8 50 Egy hóra 2 — Vidékre, naponkint postán ft kr . ft kr Egészévre 19 — Évnegyedre 5 — Félévre 10 — Egy hóra 2 — HIVATALOS RÉSZ. O cs. k. Apostoli Felsége f. évi jan. 2-ról kelt legfelsőbb határozatával gróf K­á­­­n­o­k­y Dénest, Há­romszék ideiglenes főkirálybiráját, saját kérelmére, szolgálatától fölmenteni méltóztatott. Ő cs. kir. s apóst. Felsége m. évi dec. hó 24-ről Szeltenre­ich János vezeték­nevének „Ritkay“-ra változtatását legkegyelmesebben megengedni méltóz­tatott. Ő cs. kir. s apóst. Felsége múlt évi dec. 21-ről Lindenberger István gyulai lakos vezeték­nevé­nek „Hárshegy­i“re változtatását legkegyelmeseb­ben megengedni méltóztatott. Ő cs. kir. s apóst. Felsége múlt évi dec. 24-ről H­a­m­m­e­r Lajos gyulai lakos vezeték­nevének „H­á­­­mor­i“ra változtatását legkegyelmesebben megengedni méltóztatott. Ő császári és apostoli királyi Felsége múlt évi karácsony hó 27-ről legkegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy Grünbaum Adolf pesti lakos és gyorsiró vezetéknevét „Fenyvessy“-re megváltoz­tathassa. Ő császári királyi apostoli Felsége múlt évi december 30-ról legkegyelmesebben megengedni mél­tóztatott, hogy P­a­r­a­­­c­z Iván szegedi lakos s hites ügyvéd vezetéknevét „Cs­ermel­ényi“-re megvál­toztathassa. A magyar királyi helytartó-tanács az esztergomi alreál-tanodánál megürült igazgató-tanári állomásra Zajitsek János áldozárt, képezdei tanárt és az ottani alreál-tanoda hitoktatóját nevezte ki. A m. k. helytartótanács a zentai főelemi tanoda 4-ik osztályú tanítójává Győrf­fi Ivánt, eddigi erzsé­betvárosi főelemi tanítót , és ugyanezen tanodánál megürült rajz-tanítói állomásra B­e­st­é­r Pétert, eddigi szegedi rajz-tanodai segédet nevezte ki. Hirdetmény: Folyó évi febr. 1-je napján Nagy-Igmánd helységé­ben egy cs. k. postakiadói hivatal fog életbe lépni, mely mindennemű postaküldemények felvételével és tovább­szállításával, illetőleg kézbesítésével foglalkozand, és a nagy igmándi vasút állomással naponkint kétszeri kö­vetposták által összeköttetésben leend és pedig a kö­vetkező rendben: Elindulás Nagy-Igmándról: Naponkint délelőtti 11’A, délután 13­ órakor. Megérkezés a pályaudvarban: Naponkint déli 12, délután 2 órakor. Elindulás a pályaudvarból: Naponkint délután 12'/. és 27. órakor. Megérkezés Nagy-Igmándon: Naponként­­délután 12'A és 27­ órakor. Ezen postakiadó hivatal kézbesítési körét követ­kező helységek és puszták képezik: u. m. Bana, Puszta- Bábolna, Kis Igmánd, Mocsa, Nagy-Igmánd, Csém, Tömörd, Csanak puszták, Szák, Szent Mihály, Szend, Tárkány helységek, Ölbö s Vasdinye puszták. Pesten jan. 8-án 1862. A cs. kir. postaigazgatóság. ___ NEMHIVATALOS RÉSZ. Bécs, jan. 12-én. L. A konkoly kiirtása unalmas, de hasznos munka, s azért remélem, hogy olvasóink nem fogják türelmetlenül fogadni, ha néha-néha az itteni lapok politikai költeményeinek utána járok. Ma a „Presse“ pendíti meg a magyarhoni szerbek ügyét, hogy néhány alaptalan állításból ékes bokrétát kössön. Legelöl is azt mondja, hogy a magyar félhivatalos lapok makacsul c­á­­folják a hírt, mely szerint a Szerb-vajdaság kér­dése itten ismét tárgyalás alá vétetett legyen, s hogy sub rosi megértetik a közönséggel, miként a Schenkenstrasséban ezen ügyről nem akarnak tudni semmit, habár a német miniszerek hajlan­dók volnának azzal komolyan foglalkozni. Tudtunkra ily értelmű c­áfolat egy magyar lapban sem fordult elő, akár a hivatalos, akár a nem hivatalos lapokat vesszük tekintetbe. A­mennyir­e emlékezünk, körülbelől októberben került az ügy ismét szőnyegre, s igaz, úgy e két hónap alatt a kormány ezen 1691., tehát majdnem két század óta fennforgó kérdésben nem intézkedett oly brevi manu, mint azt vad centralistáink szeretnék, kik a bureaucratikus szenvedélyből, —mindent kény- és kedv szerint, törvényes viszonyokra és tényezőkre való tekin­tet nélkül elin­tézni, —ki nem tudnak gyógyulni. De ha már egyéb okokat nem, azt az egyet leg­alább kegyelmesen fogják mentségül fogadni centralistánk, hogy voltak azóta sürget­őb és fontosabb teendők, mind innen, mind túl a Lajthán, és hogy tehát a vád, mintha a magyar kormányférfiak halasztgatnák a karloviczi hatá­rozatok tárgyalását, —igazságtalan. De ma nem is a vajdasági kérdésről, mely — legalább az e lapban való — fejtegetésekre még meg nem érett, hanem azon adatokról aka­rok szólani, melyekkel a „Presse" Maschirevics püspök urnak legújabban történt kineveztetését kiséri, ezt mintegy diadalát az államministe­­riumnak tüntetvén fel. A mennyire értesít­ve vagyok, ezen ügyben sem az egyik sem a má­sik félnek diadaláról szó nem lehet. A dolog úgy áll, hogy a kinevezés felett egyezkedésnek kel­lett történnie a magyar és horvát kanczellária és a hadügyministérium közt. Ezen egyezkedés alapján képzité azután a három központi ha­tóság a felterjesztést, melyben Maschirevics püs­pök ur kineveztetése ajánltatott Ő Felségének. Ennyit a ténynek megállapítására — a „Presse“ kedvéért. Az egyéb napi hírekre áttérve, megemlítést érdemel az itteni lapok azon újdonsága is, mi­szerint gr. Apponyi mára több magyar mágnást hívott meg „tanácskozás végett“ Kalksburgba, hol az országbíró ir tartózkodik. Hozzátétetik­­ még, hogy a kanczellár úr is meg fog ezen „kis gyűlés“-en jelenni. úgy látszik, hogy az itt tartózkodó magyar főurak nagyon nyugtalanítják centralista lapjain­kat s hogy utóbb is nem marad egyéb hátra, mint ezekre a „feudalisták“ra kimondani a sze­mélyes ostrom-állapotot, úgy hogy kettő közü­lök szóba se állhasson egymással, a­nélkül, hogy valami centralista inquisitió előtt ki ne jelentsék, mit értettek a „jó napot“ és az „adjon isten“ alatt. — Én az ilyen rendszabályt elkerü­lhetlennek tartom , mert bizony már fáj az embernek a szí­ve, ha tapasztalja, hogy a szegény centralista szerkesztők miként­ látnak napvilágnál is kísér­letet. E rendszabályt egyébiránt annál inkább merem ajánlani, mert meg vagyok győződve, hogy az itteni „szabadelvű“ párt alkotmányos lelkiismerete rajta megütközni legkevésbé sem fog. Végül és pedig ismét csak a tény kedvéért hozzáteszem, hogy a kanczellár úr ma Bécset el sem hagyta s igy alkalmasint nem volt Kalks­­burgban . Összeesküvőn. TÁRCZA. Nikodem, a politikus virslis. (Lauka Gusztávtól). VII. (Vége.) A vigasztalásnak utolsó mentő deszkája is elve­szett, melybe a mester annyi hajótörés után kapasz­kodhatott. — Midőn egy hosszú sóhajjal köszöntve a napot, felkelt, felöltözött, s a mellékszobába nyitott, — húsz éven keresztül jóban s roszbani Borsosának — Frau Lizinek csak hűlt helyét találta. Vadul orditott fel, mint a Samum közeledtére a sivatag párducza. Ijedt arczc­al jelent meg a szakácsné. — Hol az asszony ? — Nekem csak annyit parancsolt meg, hogy gondom legyen mester uramra, azután egy levélkét helyezett az ebédlőasztal közepére, s szó nélkül távo­zott. Nemcsak a gyermekeket vitte el magával, hanem az ő s azoknak ruháit is. Nikodem mint keselyű csapott a levélre. Frau Lizi — úgy látszott — nem sokat gondolt az irálylyal, ő csak azt akarta, hogy megértessék. A levél csak ennyit tartalmazott: „Te nem szereted csa­ládodat, nem szeretsz engemet. Jobban szereted a ka­tonaságot, melyben megütlegeltek, jobban szereted a tivornyát, hol gúnytárgyul szolgáltál, jobban szereted a cravallcsinálókat, kik virslieidet megeszik, borodat megiszszák, mint mesterségedet s a munkálkodást. Vagy elválsz örökre ezen élettől és emberektől, vagy én válok el tőled. Gyermekeimet nem hagyhatom ná­lad, mert azok tőled csak roszat tanulnának. Kétség­­beesett szerencsétlen nőd — Lizi.“ A fatum muhamedanum üldözöttje fogaival tépte darabokra az ultimátumot. — Parancsol valamit mester uram ?! kérdé a szakácsné résztvevőleg. — Hozz egy pohár választó vizet! A szakácsné elszörnyüködött. — Helyzetemben azt kellene innom, de nem, gyermekeim ! hozz egy pohár friss vizet! Védszentje még mindig különös gonddal őrkö­dött a sorsüldözött felett. Más ember ilyen helyzetben legalább is egy szere danczigert ivott volna. Nikodem vérző kebellel vágta magát karszékébe. — Lizinek igaza van ! Lizi szeret engemet! Lizi javamat akarja ! Örökre szakítanom kell múltammal, hogy a jövőben családommal és családomnak élhes­sek. Várnom sem lehet! mindennap egy nap múlik, mentül hamarabb kezdem, annál hamarabb pótolhatom mulasztásaimat. A mester, a­nélkül, hogy evett vagy ivott volna, késő estig dolgozott. Midőn nyugodni tért, a házat szomorúnak s ri­degnek találta. Ha Lizije s szerető gyermekei jutottak eszébe, s gyakrabban kellett sóhajtania, hogy meg ne fuladjon. Tíz óra tájban erős utczazaj riasztá fel gondol­kozásából. Figyelmessé lön. A tompa moraj közepett érthetőleg hallható e szavakat : „Bezzeg most kitűnik, milyen hazafi és reformer a virslis ! Mikor mi macskazenével sietünk büntetni a tolvaj hivatalnokot, akkor e lágy vánkosain nyugszik !" E vádszavakat komája, a mészáros mondotta. A felkelés s felöltözés egy perez műve volt. Mielőtt rendeltetésük helyére érkeztek volna, Nikodem már gúnyosan köszönte komáját. Jó estét koma! Azért, hogy hitelt nem adott, megállom helyemet, s egyszerre érek komával azon helyre, hol a hazafiságot mérik. Úgy is jól válaszolt a mészáros még gúnyosab­ban, s a­nélkül, hogy a szomszéddal többé szóba állott volna, eltűnt a tömegben. Mesterünknek, mint hírhedt tüdejü embernek, egy óriás fagottot nyomtak a markába. A pokoli zene az adott jelre megkezdődött, s a fagott a mester tüdeje által működtetve, túltett min­den ismert s ismeretlen instrumentumon. Nikodem még akkor is fújta a fagottot, midőn az orchestrum többi tagjai már minden irányban sza­ladtak. Egy hidegvérrel s biztosan mért kardvágás s egy angol könnyűséggel alkalmazott puskatus-ütés azon­ban mesterünket is csakhamar meggyőzték, hogy itt többféle elemek működnek, s a reform s Selbstständig­keil veszélyben vannak. Ki százért működött, annak legalább is százért kellett szenvednie. A szerencsétlen virslis hajnalban, mindig szerető és mindig hű neje karjai közt tért eszméletre. Az orvos ágyától valamivel távolabb készité s rendezé a gyógyításhoz szükséges kötéseket s eszkö­zöket. — Ugy­e orvos úr, meg fogok halni? én megér­­demlem, hogy meghaljak! — A sebek veszélyesek, de nem halálosak! Hat hónapi ágyban töltendő nyugalom, rendeleteimnek pontos megtartása s az orvosi szerek visszaadandják előbbi egésségét, — mindent, — csak fél fülét nem, melyet levágtak, s melyet a dunaparton feledett. — Meg fogsz, meg tudsz-e nekem bocsátani! — csengett nejéhez Nikodem. — Szegény szerencsétlen férjem! Nekem nem hittél, — az ég büntetett meg, hogy megjavítson. — Lássa kedves barátom ! — kezdé az orvos némi komolysággal — a legszentebb ügy védelmének is megvan az ő oka és foka. — Észszel — a­míg le­het a tanácsban és közlönyökben —• a zöld asztalok mellett és a hírlapokban — legrosszabb esetben fegy­verrel, de rendezett harczban, mit a diplomaták hábo­rúnak neveznek. — A cravallok — szóval az utczai tüntetések nem solid embereknek valók, de különben is a politikával olyan emberek foglalkozzanak, kik ahhoz értenek. — Ha minden ember dolga után látna — s csak annyit tenne, mennyit tennie kötelesség — a reformokat s selbstständigkeitőt is könnyebben kivi­­hetnék. — Nemde nem aprehendál e megjegyzé­sekért. — Köszönöm! nyögé a patiens — nem aprehen­­dálok én senkire, csak magamra! — Ha kigyógyult külső s benső sebeiből, maga magának is meg fog bocsátani. A sorspróbált mester ég felé emelé,szemeit, azután csakhamar lehunyá azokat, s elaludt. Almában nehéz küzdelmei lehettek. Minduntalan fel-felfújta arczait, ujjait meg billegtette. A szerencsétlen bizonyosan fa­go­ttozott. VIII. Frau Lizi munkásságát és gondjait a virsli-ké­­szítés, háztartás és férje ápolása között osztotta meg. Egy hónapon át Nikodem meglehetősen javult, kedé­lye is élénkebbé lön é s mestertársaival, szomszédjai­val és komájával is kibékült. A reformokat és selbst­ständigkeitőt nem emlegették, ő meg örült, hogy a kül­életről mit sem hallott. Ha gyermekei távoztak köré­ből, az ó-testamentomot olvasgatta. A második hónap első napján hitelezője látogatta meg, s a határidő elteltére figyelmeztette. — Miből és honnan? szólt Nikodem inkább kérő mint szemrehányó hangon, s még mindig nyílt sebeire mutatott. — Hány sebe van mester ? kérdé Abrahám a hi­telezők kétoldalú hangján. — Még öt! válaszolt Nikodem — kétkedő tekin­tettel. — Öt! na jó! Vegyünk hát ötöt.Lássa mester, azért, hogy Shakespeare bennünket a velenczei kalmárban kigunyolt, a mi szívünk sincs pappendekliből. Ön most nem tud fizetni. Öt hónap múlva meglehet, fizethet. — Igen, öt holnap múlva fizethetek ! jegyzi meg a patiens örömmel. — Jó ! Én tehát még elvárok öt hónapig. Ön ki­állít egy új váltót, majd a kamatokat kiszámítják — a váltót a Frau meisterin is aláírja. Ezt kell tenniök, különben óvatolok és licitáltatok. — úgy kell tennünk, a hogy,ön akarja. Úgy kellett tenniök, a­hogy Abrahám akarta. Régen megmondta már egyik tudósunk : „Sok múlttá lett már, a­mi vala jövendő. Az idő eljár ....“ Az idő valóban eljárt. Rontott és teremtett mint rendesen, mesterünk sebeit azonban begyógyította. Az ötödik hónap első hetében mesterünk már pantofliban sétált szobájában. Történt, hogy egy ilyen séta alkalmával az ablakon az utczára nézett. — Kedves Lizim ! úgy látom, megváltozott a vi­lág ! ? szól a némi meglepetéssel, — az emberek két araszszal ismét magasabbak! — Nikodem, én nyugodt vagyok ! nem kell, hogy féltselek! A mester komoly hallgatásával megszégyenítette volna magát Socratest is. A reflexiók ezen ünnepélye alatt nyitott a szo­bába az orvos. — Barátom, önnek legalább egy hétig még nyu­godnia kell! — Miért? kérdé a reconvalescens csodálko­zással. — Mert ön még mindig veszélyben van ! mert én, orvosa parancsolom. I< a [i s z e m I e. Az „Ost. D. Post­“nak a slovenismus­­r­ó­l írják Gráczból, hogy az a tősgyökeres német Stá­jerországban határozottan megbukott, nem áll jobban a dolog a szomszédos Krajnában se. Tudvalevő dolog ugyanis, mikép nem régen az igazságügyminiszérium a kerületi törvényszékek által megvizsgáltatta, mennyi és mely kerületi törvényszékeknél volna kívánatos vagy szükséges a szlovén nyelvnek törvénykezési nyelvül való behozatala. A vizsgálatok megtétettek és ime, a legtöbb szlovén helységek tökéletesen meg vannak elé­gedve a német ügy­vitellel. „No lám !“ A bécsi lapok az egyenjogúságot sürgetik Magyarországban , de a Laj­thán túl azt kérik, maradjon a germanizálás, a magya­rizmus rettentő zsarnokság , de a germanizmussal a többi népek „tökéletesen megvannak elégedve!“ A „Ost u. West.“ az „egyházi javak kérdésé­hez“ czimű I. czikkében így szól: „A „Indépendance Reige“ egy kis hire, hogy Austriában a kath. egyház­­javakra új kölcsön vétetnék fel, több lapnak alkalmat nyújtott az egyházi javaknak államczélokrai megterhe­lését figyelembe nem venni és a kath. egyh­ázjavak le­foglalásáról szólani, s azt vagy mint az egyház ellen elkövetett merényletet, vagy mint a liberalismus szo­kott postulatumát föltüntetni, a­nélkül, hogy a jogi kér­dést tekintetbe vették volna. Olvasóinknak nem alkalmatlankodunk a halott kézi javak kérdése magyarázatával és a következő so­rokban csak az egyházjavak lefoglalásának jogi és politikai oldalát érintjük. Az állam, mely polgári és büntető törvénykönyvé­ben a birtokot védelem alá állítja és annak minden megtámadását vétkes cselekedetnek hirdeti, követke­zetesen a halott kézi javakat se tekintheti máskép, mint magántulajdont és a testületi birtokot épen úgy kell védenie, mint a magánvagyont. Az államnak meg kell elégednie minden törvényes kereseti czímmel és h­a ez be van bizonyítva, a törvényes birtokost védenie kell vagyonának élvezetében. Ez áll az egyházi javakra nézve is, melyek ma­gánjogi vonatkozásukban a közönséges polgári jog­el­vek alatt állanak. Az egyház hajdan úgy mint most birtokot szerzett és ez szerencsés viszonyai közt annyi­ra növekedett, mikép az úgy az egyes, mint egész politi­kai pártok észleleteinek tárgya lett, hogy sokkal töb­bet bírván, mint mennyire szüksége van, tehát az ál­lam maga szükségére jogot formálhat rá és ha nem is mind, de a fölösleget elveheti. Elfelejtik azon­ban , mikép a birtok nagysága jog­czímet nem adhat arra, hogy valakinek vagyona megcsonkíttassék és ugyanazon emberek, kik e tételt az egyházzal szemben alkalmazni akarják, a legrettenetesebben kiabálnának a zsarnokság és communismus ellen,­­ha valakinek eszébe jutna azt mondani, hogy az európai „haute finance“ is többe­bb­, mint a­mennyire szüksége van, és hogy az állam a fölösleget foglalja le a maga szükségei­nek fedezésére. A törvény a birtoklási kérdésekben egy­formán mérlegeli az egyházat és börzét, és az államnak mint a törvény őre- és végrehajtójának a közönséges törvénykezési rendet illetőleg kivételt tenni nem lehet és nem szabad : ha az államban a magánbirtok szent, úgy a testületi birtoknak is annak kell lennie. A kath. egyház Austriában mindenesetre roppant, de e mellett oly rosszul felosztott vagyonnal bír, mikép a magas clerus egy része fejedelmi bőségben él, míg az alsóbb clerus nagyobb része, tehát az egyházi és erkölcsi életre nézve annak legfontosabb osztálya, tényleg szükséget szenved. Azért mondják, hogy az egyházi javak elkobzása által csak egy kis rész szen­vedne kárt és a végtelen többség mit se veszítene és mind­ezt a közhaszon kiegyenlítené. Ha ezen nézet áll, akkor az állambankezottot is lehetne védeni, mivel ez ál­tal csak azok vesztenének sokat, kiknek állampapírok­ból áll nagy vagyonuk, a vagyontalan tömeg pedig csak nyerhetne, mert az által az államadósság kama­taira fizetendő folytonos adótól mentes lenne. Láthatjuk, hova vezet az ily okoskodás és csak csodálkoznunk le­het, ha oly emberektől halljuk azt, kik Proudhon e tételét: „a vagyon tolvajság,“ az uj idők ördögi tanául kárhoztatják. Francziaország 1789-ik évi august. 4-én az egy­házat egészen és a nemességet részben megfosztó va­gyonától és a clerust az állam költségvetésébe befog­lalta. Ez a forradalom,­­ talán a szükségesség ténye volt; de hogy az a szigorú jog vagy politikai igazság ténye lett volna, ezt tudtunkkal a franczia forradalom egyik történetírója sem állttá. Azonban a forradalom mértékével nem mérhetjük a békés viszonyokat. Más volna, ha az egyházat rá lehetne venni, hogy az ál­lam javáért haza­fiságból mondjon le önként vagyo­náról és ezáltal az egyházi javak elkobzása nem tekin­tethetnék jogsérelemnek. Akkor mi is tökéletesen egyetértenénk e rendszabálylyal, miután az egyházi javakat nem vallási, hanem inkább csak magánjogi jelleműeknek tartjuk és magunk részéről azt hisszük, mikép az egyház világi javak nélkül méltóbb állást foglalhatna az államban, mint ha a nagy földbirtok és haute finance versenytársa marad. A mi a katholikus egyházról, az áll a többi egyházakról is, mert igazsá­gosan nem lehet egyiktől elvenni, mit a többinél meg­hagyunk és azon elvet, hogy a manus mortua birtokot nem szerezhet, se nem birhat, csak egyetlen egyházra szorítani nem lehet. Mivel azonban a többi egyházak birtoka igen csekély arra nézve, hogy tekintetbe jöhes­sen, itt egyedül csak a kath. egyházjavak viszonyai­nak megvizsgálására szorítkozunk. Ezen előzmények után a kérdés maga magát megoldja, várjon megterhelheti e az állam önhatalmi­­lag saját czéljaira az egyház vagyonát ? Valójában az államban egyetlen egyház sincs oly nagy mértékben hálára kötelezve mint a katholikus, mely a Rómával kötött concordatum által kivételes helyet foglalt el az államban, melyre más vallások eddig hiába töreked­tek ; de ezen kötelezettség semmi esetre még jogala­pot nem ad az államnak, hogy a kath. egyház javakkal szabadon rendelkezhessék, mint gazdátlan birtokkal. Az állam tehát az egyház beleegyezése nélkül annak va­gyonára épen oly kevéssé engedhet zálogolási jogot, mint jobbágyainak bármely magánvagyonára és az egyházi javak elzálogosítása az egyház beleegyezése nélkül a vagyonnal merény volna, melyet legkevésbé követhet el egy conservativ állam. Ily rendszabálynak tehát jogalapja nincs. Más­kép volna a dolog, ha az egyház beleegyeznék és az államnak önként áldozatot hozna, hogy pénzügyi za­­varából meneküljön“. De erre, úgymond tovább az „Ost u. West“ — nincs kilátás.

Next