Sürgöny, 1862. október (2. évfolyam, 225-251. szám)

1862-10-19 / 241. szám

ben volna, hogy vasúti kérdésekkel, az igazságszolgál­tatás, a közigazgatás reformjaival stb. foglalkozat­nék, s szintoly jól esnék Plener urnak, ha a birodalom összes népeinek közreműködése mellett foghatna a financiiák rendezéséhez. Helyesebben formulázza az ndv. kanczellár levele e tételt: „Nekünk várnunk kell.“ .... Eddig a beavatott magyar körök eszmeme­nete. Érdekesnek találom, azt önnek vázolni, azonban tartózkodom minden bírálattól. A „Wanderer“ egy ma­gyarázatára nézve tényleges helyreigazítást nyerek. A főkanczellár levelében mondva van: „Ünnepélyesen tiltakoznom kell azon felfogás ellen, mintha a proviso­­riummal nyíltan be nem vallott mellékes czélok után való törekvés lett volna egybekapcsolva.“ A „Wande­rer“ ezen helyet azon magyarosítási vágyakkal hozza vonatkozásba, miket bizonyos oldalról a magyar kor­­mányférfiakról oly szívesen föltesznek. Ez, mint hitele­sen hallom, nem helyes. Azon megyei notabilitás, mely a főkanczellárt interpellálta, azon gyanút fejezé ki, mintha a provisoriumnak azon titkos gondolata volna, a birodalmi tanácsi választásokat előkészíteni, s ezen föltevésre felelt a főkanczellár ünnepélyes tiltako­zással. A „Pester Lloyd“ bécsi levelezője arról tudósít, hogy a nagymű­. k. helytartótanács segédhivatalainak személyzete legközelebb teljesen kileend egészítve,így e legfelsőbb magyarországi kormányszék végleges szer­vezete is befejeztetik.­­ Egyúttal azon elterjedt hírt közli, miszerint Schmerling államminiszter ár érzé­kenyen panaszkodott, hogy az oct. 17-ei finanszbizott­­mány ülésében tett nyilatkozatait a lapok közhírré tették , és pedig nemcsak azért, mert ezek nem egész hűséggel vannak visszaadva, hanem főleg azon okból, mert egészen parlamentáris szokás ellen van, a bizott­­mányi ülésekben tett bizalmas nyilatkozatokat köztu­domásra juttatni.­­ E tudósítás kommentálására elég leend a „Wiener Zeitung“ estek­ lapjában megje­lent közleményt megismertetni, mely így szól : „A napi sajtónak azon legújabb időben gya­korivá vált szokása alkalmából, miszerint a birodalmi tanács házai által kinevezett bizottmányok egyes ta­nácskozásaiból, minden parliament szokás ellenére, közléseket hoz, s még a kormány egyes tagjainak egé­szen bizalmas nyilatkozatait is jelentéseinek tárgyává teszi, föl vagyunk hatalmazva a leghatározottabban ki­jelenteni, hogy a bizottmányi tárgyalásokra vonatkozó minden ilynemű közlések semmi hitelességre sem tart­hatnak igényt, s hogy a kormánynak, azok ellenében, minden felelősséget el kell magától hárítnia.“ A „Presse“ még egyszer visszatér a sajtótör­vényre, s az ahhoz kapcsolt fenyitó toldalékra. Ő nyíl­tan azon párthoz tartozónak vallja magát, mely elvül tűzte ki: „inkább valami, mint semmi“, és sajnálja, hogy a liberálisok közt van egy töredék, milynek jelszava: „minden vagy semmi.“ Megengedi, hogy a felsőház az által, hogy a közhiva­­talnokok, szolgák, papok, tanúk, szakértők, katonák elleni becsületsértéseket hivatalosan az államügyész­ség felperessége alatt akarja megtoroltatni, épen nem nagy rokonszenvet tanúsít a szabad sajtóhoz. De mi­után meg van győződve, hogy ettől sem a ministé­­rium, sem a felsőház el nem álland, tanácsolja az alsóháznak , miszerint e módosítást is fogadja el, nehogy a reichsrath minden sajtótörvény nélkül legyen kénytelen eloszlani , miután e módosítás mellett is a lapok legalább törvénynek lesznek alávet­ve, s nem egyes kisebb nagyobb zsarnokok önkényé­nek.­­ Véleményünk szerint azonban még van egy harmadik út is, mit meg lehetne kisérteni, s ez­­t a v­a­la­ki alkudozása felsőházzal. Már hacsak azon indítvány fogadtatnék is el mind a két ház által, hogy az államü­gyész csak akkor legyen köteles hivatalból fellépni, ha azt a megsértett fél kívánand­ja, bizonyo­san sokat szelídítené e törvény szigorúságát, s előre­láthatólag az államügyészeknek sok munkát, az ál­lamnak pedig sok költséget é s néha még compromis­­siót is megkímélne. A „Botschafter“ a bécsi nemzeti bankkal kö­tendő szerződést s a tervezett bankokmányt 3 szem­pontból akarja tüzetes tárgyalás alá venni; tudniillik először: elfogadhatja­ a banktársulat a reichsratti bizottmány által ajánlott szerződést?; 2-szor a terve­zett intézkedések képesek-e a valutát helyreállí­tani,­­ minő hatással leendenek a nemzetgazdászati és financzviszonyokra ?; 3 szor képes leend­ e a nemzeti bank mindazon követeléseknek megfelelni, Melyek egy birodalmi, független hitelintézettől kivántatnak.­ E szempontok közül jelenleg csak az elsőre terjeszti ki figyelmét, s helyes­li a bankbizottmány eljárását, mely­­szerint a bánáti­­ túlságos áldozatokat nem kíván, s elegendőnek tartja, hogy a privilégium 10 évi meg­­hosszabbításáért 80 millió forint kölcsönt köt ki az ál­lamnak, mely 2% t jövedelmezne, de csak akkor lépne életbe a kamatozás, ha a bankjegyek kényszerí­­tett forgalma megszünend. Egyébiránt, bár a bankbi­­zottmány elég méltányos volt a bank irányában, mégis a „Bolkschafter“ úgy találja, hogy a bankjövedelem ki­számításában nem egészen helyes alapokat használt, így például a jövedelembe azon t­ő­k­é­k és azon előle­gezések ka­matjait is beszámította az 1861 ik évre, melyek csak 1861. deczember 31-ike után fizetendők. És e kétféle kamatok 890,367 forintra menve, ezek a 6,761,506 ft 1861-ki jövedelemből leszámitandók s igy világos, hogy a bankbizottmánynak a bank jövedelmét 1861-re 5,611,139 ftra kellett volna számítani, mely jö­vedelem nem elegendő arra, hogy a bank­alap 6% ka­matozzék, hanem csak 5 * */2 százalék kamatot teszk% — Collegánk észrevétele helyes s csodáljuk, hogy e fon­tos észrevétel a bankbizottmány figyelmét elkerülhette. pinczérhez hasonló szolgálatkészséggel, mint valami hivatalos fensőbbséggel, mely Angliában ismeretlen. Valódi tánctteremek is vannak, például a High Ilolburnon a „Dancingroom“ oly pompás, hogy nem csak Debreczen, de mióta a redoute leégett, Pest sem bir különbet fölmutatni. Mind e mulató helyek feje a híres Cremonne gardens, mely mindent egyesit magában, mi másutt lelhető, hol fényesen illuminált kert, színi productiók minden nemei, s táncz is talál­ható. Persze, hogy e táncz mindenütt egyforma, a közönség alig vesz részt benne, csak 8—12 pár járja meglehetős kopott ruhában, a férfiak fejükön kalappal, a nők shawlban s k­öpönyegben, meglehetős csúfos, s meglehetős rész kedvvel az eltorzított quadrillet. Bé­relt egyének, kik bizonyos díjért tánczolnak, s kortes­kednek a tánczra de nem sok eredménnyel. Mindent összevéve, semmi művészet, sok otrom­baság, kevés élet, vastag tréfák, durva comicum, sok nuditás, s mindig csak ugyanazon unalom. E mulatságok amúgy is inkább csak Londont, de nem jellemzik általán az angolt; ennek valódi nem­zeti mulatsága a sport, lófuttatás, vadászat, agarászat, gyorsfutás, evedzés, az öklözés művészete s mindenek előtt a criquet játék, a­mikben gyönyörködni nem volt alkalmunk, kivéve Windsorban, hol távolról néz­tük a criquetező testőrkatonákat. De van Londonban is egy neme a felettébb jel­lemző mulatságoknak , de a­ki bennök részt akar ven­ni, csak jó kedvét vigye magával, hanem szépészeti, erkölcsi s egyébb finom igényeinek legnagyobb részét hagyja benn. Mert piszkos, többnyire földalatti zugba lépünk, hol pálinka mellett pipázva üldögél a közön­ség, oly légkörben, hogy csodálnunk kell, mint nem fúlnak meg benne. A háttérben levő színpad függönye fölbazatik, ismét élő csoportok (és milyenek) s más productiók váltják egymást. De a nézők érdeke csak most kezd nyilatkozni, most jó a fődolog, t. i. az es­küdtszék paródiája. Megjelen a chiefbaron, fő­bíró, a díszruhájában, az ügyvédek talárban s paró­kával, a nézőkből jelöltetnek ki a surytagok, azután b.jö a vádlott, s tanult. Az előadók mindenféle víg egyének, lumpok, korhely,színészek, dologtalan zug­prókátorok ; a nőszerepeket is ők alják, megfelelő női ruhában. A tárgyalt pörök kényes természetűek, például egy idős gentleman gazdasszonya panaszkodik, hogy­­ ma házassági ígéretekkel elcsábítál — vagy váló pör forog fönn a nő hűtlensége alapján. Képzelhetni, hogy a tanúvallomások, az ügyvédek beleszólásai, el­lenkérdései, a bírák nyomozása mily csiklandós részle­teket fedeznek föl, míg végre a tény napvilágra jö; az ügyvédek komoly szóváltásai, a bíró resumere — mind a komikum netovábbja a nézők babotáznak, tapsol­nak, tombolnak. Az előadásnak vége. Egy velünk volt német pedáns nem győzte rá­­szólását fejezni ki, a bíróságnak ily kigúnyolása fölött. „Mint tisztelje a nép a törvény kezelőit, ha ily iskolába jár, mint e helyek?“ mormogá. Ez a balfelfogás. Nincs jobb iskola a szabadság iskolájánál. Nincs tisztesebb­­ sajtó az angolnál, mert szabad. Nem lehet biztosabb a kormány, mert a szabadságon alapul. Sehol sem tisz­teltebb a fejedelem és a törvény. És igy sehol sem áll nagyobb tiszteletben s annyira minden gyanúsítá­son fölül a bíróság, melyet Angliában, mint a minisze­reket, s mint mindent bírálni s tréfa tárgyává tenni szabad. Ezzel azonban korántsem akarom mondani, hogy e jury-játék különösen erkölcsös s acstethikus mulat­ság. Sőt ellenkezőleg. Persze, ha egy lépéssel lejjebb megyünk, még ennél különb mulatságokra is akadunk ; ilyen a box, hol két ember agybafőbe öblöződik, egymás szemeit kiüti, oldalbordáját betöri, míg a szenvedélyes nézők tapsolnak, s a nyertesre fogadáso­kat tesznek. Szép mulatság lehet továbbá az is, midőn egy zárt arénában kutyák és patkányok viaskodnak egymás ellen. Mind a két mulatság durva, embertelen , de az első legalább némi férfiassággal jár, a második csak merő bestialitás. Mind a kettő keményen tiltva is van, s­­zőbe vétetik a rendőrség által, de többé ke­vésbé titokban virágzik. . .. Íme kedves olvasónők, ezek voltak önök kedves mátkáik, férjeik, imádottaik esti időtöltései Londonban. Semmit sem hallgattam el! Nyugodnak e most már ? Szláv sajtó­mozgalom Magyarországban A „Gáj“ lapja jelenti, miszerint a báni értekez­letnek a vasút ü­gyében kiküldött központi választmánya e hó 18-kán egybe fog gyűlni, az időközben végzett dolgokat tárgyalás alá veendő s határozatot hozandó a fölött, vájjon mi ezentúl a teendő a horvát szlavón vaspálya tekinteté­ben. Ugyanezen gyűlés alkalmával — mond továbbá az idézzük kutforrás — a háromegy királyság leendő földhitelintézetének program­ja is tárgyalás alá fogj­a kerülni. Ily intézet —úgymond — akkora befolyással birhat a haza jólétére, miszerint lehetetlen föl nem kérnünk az illető uraságokat, rostálnák mindenkép a kérdésben forgó tervezetet s támogatnák azt lelkük egész erejével. A „Pozor“ „Teendőink“ felirat alatt veszi föl e kérdést, s ezt mondja: „Tőlük telhetőleg támogatván a háromegy király­ság nemzeti gazdaságát honi törvényhatóságaink, annyira­ mennyire semlegesíthetnék azon közbajunkat, mely az ország és a birodalom mai napig rendezetlen állapotából csirázik. Kiki — úgymond — elevenen érzi, miszerint a jövő küzdelmek tekintetéből nagy erőkre van szükségünk, s ha a nemzet ideje korán s kellőkép készíttetik elő azokra, szerencsésen leküzd­­jük az ellenünkben álló akadályokat. „Íme — úgymond — a magyarok a politikai pan­gás, tespenés közepett is nem csak nemzeti irodalmak, nem csak szellemi érdekeik , hanem szintúgy anyagi jólétüknek is gondját viselik. 1848 óta — úgymond — a magyarok irodalma szépen szilárdult és öregbedett, s épen ezen szellemi tevékenységüknek tudandó be nagyrészt érdemül a múlt évi egyetértés és együtt tar­tás a politikai küzdtéren. Azóta másba nem foghatván, az országos földhitelintézet engedélyét­ eszközlék ki ha­zájuk számára, s ez után sok számos földesurat meg fognak menteni a romlástól s a nemzettestnek megtar­tani jobb időkre. Való igaz (zsiva isztina), a mivel mi horvátok nem kérkedhetünk , miszerint a magyar nemzet előkelőbbjei, jobbjai (bolgársztvo) mindazon közvállalatok élén állanak, miknek rendeltetése a nem­zet jobblétét előbbre vinni, ők gondját viselik a hitel­intézeteknek, a va­uaknak, vízszabályozásoknak, a mocsárok lecsapolásának, a puszták termékenyítő mű­velésének, az iparnak és kereskedelemnek, szóval az egész nemzeti gazdaságnak. „Nálunk is — úgymond — minden emberfia örült, látván, hogy maga a bán állott élére a h­orvát– szlavón vaspálya ügyében létrejött választmánynak s csakugyan újból örülne minden emberül, hogy ha a földhitel­intézet után följajdult szavak viszhangra ta­lálnának azon férfiak keblében, a­kik képesítnék a trón zsámolyához közeledni s igénybe venni ugyanazt a horvátok számára, a­mit másoknak is engedélyeznek.“ Érdekkel bír tudnunk továbbá, mi nézetben van ugyanazon testvér­sajtónk Magyarország nem annyira társadalmi, mint állami, azaz politikai és közállapota felől. Ugyancsak a „Gál“ lapja pesti levelezője, a fenn­­idéztük számban azt mondja, hogy nincsen semmi ör­vendetes jelenteni valója Magyarországból, azon élő­­ igazságot (zsiva­­sztit­a) azonban nem gondolja hall­gatással mellőzendőnek, miszerint"egy­ időtől fogva na­gyon elkomorodott a közvélemény. Levelező e fordulat lélektani magyarázatául némi­­tényeket hoz fel a sajtó és Királyhágón inneni és túli megyei, élet köréből, s a következő megjegyzéssel fejezi be levelét: „Amott a Királyhágón túl a megyebizottmányok szervezésében főkép a kiválóan jóérzületű elemre va­lónak tekintettel. Reményüket ugyanis leginkább a ro­mánokban vetették, szemközt a separatista magyarok­kal, mégis mi jön a következés? Semmi egyéb — úgy­mond — mint óvástételek az oc­rogált alap­elven, föl­­terjesztvények, az alkotmányos törvények visszahoza­­talát sürgetők, s mindemellett egyetlen egy folyamod­vány sem a februáriusi oc­rognak a Lajtán innen is leendő érvényre hozatala dolgában.“ Föl sem említenék a „Gáj“ lapja ezen pesti leve­lét, ha ugyancsak a „Gáj“ lap arra nyomban követke­ző száma élén czikkre nem akadnánk, a­melynek föl­­irata : „Magyarország és a februáriusi pátens.“ Czikkire az „U. und W.“ „A vég előjelei“ czimű s a „Donau Zig“ ellen intézett értekezése szempontjá­ból indulván ki, csak két nyomatékot emelünk ki az egészből. Szó van a horvát- és magyarországi szláv ér­telmiség néhány képviselője nézetéről az államminiszer úr programmja felől, aztán pedig a magyarok lelküle­­téről az od­rog iránt. A horvát- és magyarországi néhány szláv értel­miség — czikkíró szerint — ekkér nyilatkozott volna: „Figyelemmel kísértük —úgymond — a modort, melyben az államminiszer úr a nemzetiségi egyenjogú­ság elvét — hivatalban és köztanodákban a Csehor­szág és Dalmathon részére megirt választási ren­d foly­tán keresztülvitte; jól, nagyon is jól jegyeztük meg magunknak az államminiszer úrnak a birodalmi tanács­ban tett azon vallomását, miszerint lehetetlen keresz­tülvinnie a nemzetiségi egyenjogúság elvét; valamint megjegyeztük magunknak azon nézeteket is, miket ugyanő kifejtett volt Csehország gazdasági egyletei, az egyleti jog, valamint a szláv és a német elem Cseh­országban leendő egyenjogúsítása tekintetében; visz­­szaemlékezünk az államminiszer úr azon vallomására, miszerint neki lehetetlen kormányoznia az 1852-ks büntető törvény nélkül, s látjuk is, miként bánnak a sajtóval Cseh-, Gács, Magyar- és Horvátországban. Mindezen és még egyéb hason természetű sok számos jelenség arra ösztönöz minket is, valamint ma­gyar- és horvátországi szláv testvéreinket: ne csatla­kozzunk a február havi pátens által aetrogált alkot­mány ügyéhez, ne fogadjuk el kényszerű jótéteményeit.“ A magyarokról pedig a „Gál“ lapja vezérczik­­kezője így szól : „Hogy mennyire — úgymond — csillapodott a még múlt évben Magyarországon végig vonult zivatar, azon mindenkinek csodálkoznia kell, ki csak valahogy ismeri a magyarok nemzeti és egyéni jellemének meg­­törhetlen voltát. Azon múlt évi roppant zaj s az ez évi, csak nem azt mondanák, hogy mély síri csend oly el­lentétben vannak egymással, miszerint föltehetnék, hogy az utolsó rövid időszak folytán a magyar kérdés igen-igen közeledett megoldásához. „Azonban —folytatja — ki azon mai csend után ítélne, azt találná az egészből következtetni, miszerint Magyarországban maga a közszellem is megváltozott, hogy tehát a magyarok mai nap mégis hajlandóbbak már egyet-mást engedni abból, a­mit még csak imént az egész világ hallatára oly konokul megtagadtak, az ily észlelő, egybevető csakugyan nagyon tévedne. „A magyarok engedékenységét, ha valaki úgy­mond, úgy bizonyára mi a Dráván inneniek vagyunk képesek legjobban megítélni, mi — úgymond — a­kik­nek velük dolgunk volt, úgy hogy vér is folyt mindkét felől, s­em még a kibékülés idejében is, a midőn köny­­nyebben eshetett volna nekik egyet-mást engedni, nem akartak ők engedni. (mert nem engedhettek még az „O. und W.“ szerint is.)“ Szó lévén az od­rog keresztülviteléről a Lajtán innen is, helyén lesz még a prágai „Nar. Listy“ cseh napi közlöny ebbeli nyilatkozatát is közlenünk. Az ugyanis oct. 16-ki számában közölvén a „Jour­nal des Débats“ legújabb szemlélődését Magyarország ügye felöl, melyet — közbe legyen mondva, a gyerme­­tegség netovábbjának talál jellemezni, közli egyúttal egész kiterjedésében a hivatalos „Prager Zeitung“ egyidejű s amazzal egyirányú czikkét is, meg­elégedvén csakis helylyel-közzel egy egy közbevetett kérdő-, vagy kiáltó­jellel. Ím a czikk a „Národni“ fordítása után: „Hogy ha úgy látszik — mond az államminiszter csehországi közlönye — mintha a magyaroknak sike­rült volna minden kiegyezést lehetlenné tenni s Erdély azon részeiben, melyekben a magyar elem túlnyomó, né­mely előnyt biztosítani maguknak, — mindenesetre oly törvénytelen előnyöket, úgymond, a­melyek a kétségtelen jog egész erejével fölfegyverzett kormányt már csak azért sem tartóztatják vissza , miszerint eddigi útját ezentúl is bátran folytathassa, úgy más­felől, t. i. a háromegy királyságban a közérzület jelen­tékeny fordulata van készülőben, oly fordulat, a­mely a kormány intenziói számára egyenesen utat tör stb.“ Minek is fáraszszuk az olvasót tovább, miután az előzményül s kiindulási pontul szolgáló ténynek maga a háromegy királyság hivatalos közlönye oly cathe­­goricus módon mond ellent. Értjük különösen a „Gáj“ lapjából idézett „Magyarország és a február havi pá­tens“ czimü vezérczikket. Ferenc József: Ift emlékszobrok Magyarországban. Alig van tér hazánkban, mely úgy emelkedett és terjedt volna, mint a képző­művészetek tere. Az anyagi és reális mű­termékenységnek egy év­tized óta évenkint emelkedett forgalma közt minden évben találkozunk már egyes sikerült építészeti- és szobormű­vekkel, melyek mind szellemük, mind tárgyuk által alkalmasak irányuknak megfelelni. Ezen egy­kor oly mostohán kezelt művészeti ágak nagykorúsá­gukhoz közelednek , és mi minden új művek érez­ és köböl alkotott költészetét üdvözöljük, melyek a nemzet elhunyt nagyságai iránti kegyeletnek, a szép­művésze­tek fényének s nemzedékről nemzedékre ápolásának hármas emlékét alkotják. Ezúttal a befejezéséhez legközelebb álló, Székes­­fehérvár számára készült Vörösmarty-emlék­rajzával kezdem. Az erre választott értelmes bizottmány a mű­vészetismerő gr. Zichy Jenővel, mint egy már is jelen­tékeny, e czélra szánt pénzösszeg gyűjtésének kezde­ményezőjével élén, a szobrász választásában merész, de nem csupán hazafias, hanem művészeti tekintetben is kitűnő választást tett, midőn ifjabb b. V­a­y Miklóst bizta meg egyenesen remek költőnk nagy mérvbeni emlékszobrának elkészítésével. Ezen választás nem az említett művész által a legközelebbi időkben készített Berzsenyi és Kazinczy mellszobrok nyomán történt csupán, hanem főkép egy ezen szobrász által a szóban forgó emlékhez készített minta­vázlat után. A nevezett szobrász, kit már csak így nevezünk, ezen bizodalmát igazán művészi módon igazolta. Többszöri megtekin­tés után, miközben a szobor Bécsben modellroztatott, fokonkint láttuk ez emlék keletkezését. Vay az általa éretben örökítendő költő egész egyéniségét oly lélektani igazsággal fogta fel, hogy mind a belső mind a külső jellemzetesség összeolva­dását, mind azon módosítást, melyet az által arányo­sított művében, hogy Vörösmartynak fiatalabb s leg­hatásosabb életidejére ment vissza, világosan és hatá­rozottan fejezte ki. A költő gondolkozó arczát nem ta­láljuk ugyan eszményi felfogással visszatükrözve, de mindenesetre oly nemes kinyomatban, mely őt azon, miben mint ember hasonló volt mindenkihez, túlemeli. E mellett a vonások meglepőleg hasonlók az abban a korban természet után készült kőrajzokhoz és kivált­kép Barabás azon olajfe­stvényéhez, mely előttünk a magyar akadémiából ismeretes. A vonások könnyen áttekinthetők az arcznak ma­ga elé nézése által. Az alak bal lábán nyugszik és a jobb keresetlenül van előretéve. Kezében könyvet tart, melynek lapjai közé a balkéz közép ujja van helyez­ve, s ezzel természetes ellentétben a jobb mintegy a mell feléig emelkedve tartja az ir­ónt. A költő tehát a maga valóságában úgy van ábrázolva, hogy mint ilyen könnyen felismerhető, míg a hasonlatosság, va­lamint az egész emlékábrázolati czél ellentétteljes be­rendezése, valamint több tekintetben új, egyszersmind az egésznek sikerült voltát érezteti velünk. Mi a mellékességeket illeti, a magyar nemzeti viseletét magától érthetőleg alig ábrázolhatta, közvetít­hette volna jobban a plastikui művészet számára vala­­ki, mint épen magyar művész. Már sok rosszul felfo­gott öltözéket volt alkalmunk látni, néha kitűnő szob­rászoktól is, a világ különféle részein. Nézetünk sze­rint a magyar viselet nem csak a mai reális művészeti iránynak általában, de drámai forrását tekintve is, melyre a plastikai műveknél szükséges ellentéteknek oly nagy szüksége van, különösen az érez szobrászat­nál, nagyon kedvező. Ezt Vay, a­ki kora fiatalságától a művészet e komoly mezején előszeretettel tanult oly sokat, érezte, és a­mi több, az anatómiai alkotással együtt emelte érvényre. Az emlék 8 láb magas, czinkből öntetik, bronzi­­rozva lesz. Öntés végett a híres Fernkorn-féle öntödé­nek van átadva, minélfogva mind az öntés, mind a vésett kidolgozás tekintetében csak sikerültet várha­tunk. A talapzat az aránynak megfelelőleg 11 láb ma­gas lesz, simított gránitból. Vajha építészetileg szaba­tosabban sikerülne, mint azon zagyva- és üres talap­zatok, melyek a Kisfaludy és Petőfi-szobrok alatt az egésznek hatását zavarják. Sehol se sajnálatosabb a szigorú vitiszabályok elhanyagolása, mint épen az épí­tészeti- és szobor­műveknél, mert semmi se jelöli vilá­gosabban egy népnek miveltségi fokát századokra, mint ezek. Azért óhajtandó, hogy mindig próbált „szakférfi“ bizassék meg emléki tárgyakkal és azt na bizzák oda egyszerű szállitmányképen (mi fájdalom gyakran történik) valami kereskedőre, mint ez a kü­lönben tiszteletre méltó Gerenday Antal úrnál az eset, a­ki se nem kőfaragó, se nem szobrász. Világ iparrajtárlat. Csengery Antal úrtól következő, általunk telje­sen osztott tartalmú czikket olvasunk a „P. N.“-ban. Pest, okt. 16-án. E lapok legutóbbi számában közölve volt a „W. Zeitungénak a londoni iparműtárlat tárgyait illető hirdetménye. Az ebben foglalt fölszólítás tárgyában nem hall­gathatjuk el egy pár észrevételünket Még Londonban volt e sorok írója, mikor az ipar­műtárlat magyar osztályának rendezőit a „South Ken­sington Museum“ felszólítá, eszközöljék ki, hogy a ma­gyar termékek, állandó kiállítás végett, engedtessenek által­a nevezett intézetnek. A magyar termékek állandó tárlata a világkeres­­kedés központján, oly eszme, melyet lehetetlen volt a legnagyobb örömmel nem fogadnánk. Íme, most értesít bennünket a fent közlött hivatalos hirdetmény, hogy kiállított tárgyaink állandó tárlatának Anglia több je­les nyilvános közintézete is kész megnyitni termeit. S a kiállítási bizottság késznek nyilatkozik a kiállítók által rendelkezése alá bocsátott tárgyakat Nagy-Brit­­tania ezen különböző közhasznú és tudományos intéze­tei közt kiosztani. Nem tudjuk, minő elvek vezérlik a t. bizottságot a kiosztásban, az összes birodalom kiállítási tárgyait illetőleg. Úgy véljük azonban, hogy a tárlat magyar osz­tálya iránti rendelkezés közelebbről illet bennünket, hogy sem a napi sajtó kötelességének ne tartanék, egy pár tájékozó szót ejteni ez ügyben. A magyarországi kiállítókhoz szólunk. A magyarországi termékek állandó tárlata a vi­­lágpiac­on! Szükséges-e fejtegetnünk a hasznokat, melyeket e feladat valósításából várhatunk ? S szükség-e bőveb­ben magyaráznunk, hogy e czél csak úgy érezhetik el, ha a Magyarországból kiállított termékek együtt ma­radnak ? Végig tekintve a „Wiener Zig“ hirdet­ményében elsorolt intézeteken, egyedül a South Kensington mu­­seumot tartjuk oly helynek, hol kiállított tárgyaink együtt maradhatnak. A­kiknek alkalmuk volt e museumot megtekinte­ni, bizonyára bámulattal hajolnak meg a gyakorlati angol ész előtt. Hasonló valamit hasztalan keresünk a continensen. Nem ismerünk tudományos intézetet, mely inkább volna hivatva terjeszteni mindazon ismereteket, melyek a művész, az iparos és kereskedő tudományos kiképezésére szükségesek. Nagy-Brittania többi múzeu­mai főleg tudományos férfiak, egyes szakok mivelői­nek kiképzésére szolgálnak, s a természeti és művésze­ti tárgyak olyatén leltárait képezik, a­melyeket csak szakbeli tudományos előkészület után vizsgálhatni ha­szonnal. A South Kensington múzeum az előkészülete­ket adja meg. A kereskedő itt egybegyűjtve találja minden éghajlat termékeit; a művész mintákban vagy eredetiekben minden korszak alkotásait a művészet minden ágában; s az iparos szemléleti oktatást nyerhet az anyagról, melyből dolgozik, minden változataiban, s a feldolgozás minden stádiumában, a legújabb talál­* * * Egy másik emlék a K a z i n c­z­y a Széphalmon, Ujhely mellett. Az akadémia elnökének gr. D­e­s­s­e­w­f­fy Emil­nek pártfogása alatt ezen dicsteljes mű tervezete egé­szen készen van már. Ybl építőmester volt hivatva egy emléket teremteni, mely Kazinczynak 100 éves jubilaeumán nyilatkozott elismeréséhez méltó legyen. Ő ezen felhívásnak egy valóban emléképítészeti műben tett eleget. Egy szigorúan klassikus modorban épült csarnok fogja Kazinczy egykori lakát mintegy tokba foglalni.

Next