Sürgöny, 1862. november (2. évfolyam, 252-276. szám)

1862-11-22 / 269. szám

Második évi folyam. 269 szám - 1862. Sierkenti-hivatal: Uri-uteza Libasinszky-ház. Kiadó-hivatal: Barátok-tere 7. sa. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó- hivatalban, barátok-tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmentes levelekben, minden posta-hivatalnál. mm _______ mm SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten házhoz hordva. ft kr ft kr Egészévre 16 — Évnegyedre 4 — Félévre 8 — Vidékre, naponkint postán ft kr . f­t Egészé­vre 16 — Évnegyedre 4 — Félévre 8 — HIVATALOS RÉSZ. Ő cs. b. Apostoli Felsége f. évi nov. 7-kén kelt legfelsőbb elhatározása által, Jörg Józsefet, a mar­­maros-szigeti elemi iskolák igazgatóját, sokévi hit és eredménydus szolgálata elismeréséül koronás arany érdemkereszttel legkegyelmesebben feldisziteni mél­­tóztatott. Folyó évi Mindszenthava 18-kán 17,12­5. ez. a. kelt kegyelmes királyi udvari rendelmény szerint. Ő cs. s Apostoli királyi Felsége f. é. October 10 én kelt legfelsőbb elhatározásával az 1863-ik évre az egész birodalomban, a katonai határőrvidék kivételével, 85.000 főből álló had-ujonczjutaléknak kiállítását, s ezen hadkiegészitésnek 1863. évi február 15-től kezd­ve ugyanazon évi mártius végéig leendő foganatossá­gát elrendelni, s egyszersmind megengedni méltózta­­tott, hogy a katonai képző-intézetekből kilépendő nö­vendékek, valamint ez az utolsó hadkiegészitésnél is megtörtént, az ujonczjutalékból le ne számíttassanak. Ugyanazon hó 21-én 17,285. sz. a. kelt k. udvari rendelmény szerint pedig Ö cs. s Apostoli királyi Fel­ségének f. é. October 9-én kelt legkegyelmesebb elha­tározásánál fogva ezen njonczozásnál is mindazon könnyítések és kedvezmények lépenének hatályba, melyek ö Felségének 1860 ik October 6 án kelt leg­magasb elhatározása alapján a hadkiegészítési sza­bályzat 13. 21. 29. és 34. §§., valamint az ehhez adott hivatalos utasítás 12. 23. és 37. §§-ainak a hadkötele­sek irányában­ enyhébb alkalmazására vonatkoznak, s melyek már a múlt njonczozásnál is foganatba vétettek. Azon részletes ujoncz-jutalékok kimutatása sze­rint, melyek egyes országok által az egész birodalmi jutalék számára állítandók, Magyarország (a Mura­közzel, a visszakeblezett erdélyi részekkel s a léte­zett temesi Bánság és szerb Vajdasággal együtt, ez utób­biba a rumai és illoki járásokat bele nem foglalva) 1863 ikévben összesen 25,680 t ujonczot állítani köteles. Az 1863. évi r ujoncz-állításnál az 1842, 1841, 1840. 1839 és 1838-ik években született ifjakra ke­rü­lvén a sor, a hadkiegészítési szabály 3-ik, illetőleg a hivatalos utasítás 5-ik § a értelmében. Az 1842-ik évi január 1-től ugyanazon évi de­­czember 31-ig bezárólag született, s a. 1862-ik év de­­czember 31-vel 20 éves kort elért ifjak fognak tar­tozni az­­ ő korosztályba; az 1841-ik évi január 1-től ugyanazon évi de­­czember 31-éig születtek a Il-ik korosztályba; 1840 ki január 1-től ugyanazon évi deczember 31-éig született figyermekek a Ill-ik; 1839-ik évbeli ugyanezen időszakban született ifjak a IV-ik; végre az 1838-ik évben születtek az V-ik korosztályba. Ennélfogva a fent kitett öt év alatt ez országban született, az osztrák birodalmi, illetőleg magyar állam­­kötelékhez tartozó, s jelenleg itt tartózkodó, vagy tá­vol levő minden hadköteles ifjak ezennel felhivatnak, hogy hadkötelezettségek teljesítése végett, illető ha­tóságaik által tudatandó napon és helyeken okvetle­nül megjelenni, hogyha pedig nem azon hatóság vagy község illetőségéhez tartoznának, hol ezen felhívás őket érte, mégis azon község elöljáróinál, hol jelen­leg tartózkodnak, magukat bejelenteni, a hadkiegé­szítési szabályzatban foglalt súlyos következmény ter­he alatt, semmikép el ne mulasszák. És felhivatnak mindazok, kiknél a fent kitett korosztályokba eső, akár saját illetőségű, akár pedig más hatóság vagy községbeli hadköteles egyének bár­mi oknál fogva tartózkodnak, hogy ezeket saját köz­ségük elöljáróinál a fölszólamlási tárgyalások megkez­dése napjáig, ha pedig ilyeneket az újonczozás folyama alatt fogadnának szállásba, egy 24 óra alatt bejelen­teni kötelességüknek ismerjék, minthogy különben a hadkiegészítési szabályzat 44. és 45. §- aiban elősorolt büntetések szigorával jujtatnának. A katonai váltságdíj ezen njonczozásnál is 1200 p. é. forintnyi összegre lévén legfelsőbbleg meghatároz­va, az érdeklett közönség ezennel értesittetik, mikép a váltságdíj lefizetésénél ezelőtt kivételesen engedélye­zett eljárás, a jövő njonczozásnál többé helyt nem fog­lalhat, hanem a had­helyettezési szabályzatnak idevo­natkozó rendeletei teljes hatályukba lépendnek vissza. Ennélfogva mindazok, kik a jelenleg felhívott s fentebb elősorolt öt korosztálybeli hadkötelesekért a váltságdijt letenni s azokat ekkér a hadkötelezettség­től végleg felmenteni óhajtják, ezen szándékukat az illető megyei, kerületi, vagy városi hatóságnál ez in­tézkedés közhízrétételétől kezdve bezárólag azon min­denütt külön hirdetménynyel tudatandó napig, melyen az illető hatóság területén a felszólamlási bizottmány működése meg fog kezdetni, annyival is inkább beje­lentsék, minthogy ezen időn túl a váltságdíj többé sem­mi szín alatt elfogadtatni nem fog. És oly feltétlenül fognak visszautasíttatni az ujonczozási előmunkálatok, vagy az állítás folyama alatt legfelsőbb helyre közvetlenül intézett küldemé­nyek is; a felek tehát a váltságdíjnak ilyen, eddig több ízben előfordult közvetlen felterjesztésétől jövőre tartózkodjanak. A felszólamlásokat tárgyalandó bizottmányok működésének kezdete­i tartama felől a közönség min­den hatóságnak külön hirdetménye útján tüzetesen ér­­tesülend. Egyelőre csak annyi jegyeztetik meg, mikop a felszólamlások országszerte 1862-ik évi december 15-től 1863-ik évi január 20 áig terjedő időszakban fognak tárgyaltatni. Ezen felszólamlási időnek kellő figyelemben tar­tása a felmentési igényeknek netáni érvényesíthetése czéljából az illetőknek annál is inkább ajánltatik, mint­hogy ezen bizottmányok átalában utasítva vannak, hogy működéseiket az állítást három héttel megelőző­leg okvetlenül befejezzék ; ennek következtében az el­késett beadmányok általuk többé fel nem vétethetvén, ezek közül csupán azok fognak ezen magyar királyi kormányszéknél tárgyaltathatni , melyeknél a nem szándékos mulasztás az egyúttal megteendő tiszti vizs­gálat alapján igazolva leend. E helyütt­ arra is különöse­n fdhivatnak az ille­tők, hogy felmentési ügyekben előbb, mintsem ezek a megyei, kerületi vagy városi bizottmányok által tár­gyaltattak is végzéssel elláttattak volna, ezen magyar királyi kormányszékhez, vagy bár­hová ne forduljanak, valamint felebbezési ügyüket az I. folyamodású bizott­mány mellőzésével közvetlenül ide ne terjesszék, mint­hogy egyedül ez van hivatva az ilynemű ü­gydarabok kellő felszerelésére, mi utólagosan csak az idő elmu­lasztásával s a félnek azalatti károsodásával eszkö­zölhető. Ezenkívül czélszerűnek látta még ezen magyar királyi helytartótanács az érdekletteket a hadkiegészí­tési hivatalos utasítás 15. 16. 24. és 32. §- ainak ked­vezményeire különösen figyelmeztetni. Ezeknek hatá­rozott kitétele szerint az illető bizottmánynál személye­sen megjelenő felek, felszólamlásaikat nem csak írás­ban, hanem élőszóval is előadhatják, s a netalán igénybe venni kívánt fölebbezést is csupán szóval is bejelenthe­tik, ennélfogva más okmányok és bizonylatok költséges megszerzése nem is szükséges, mint a­melyeknek bé­­lyegmentes kiszolgáltatására a hivatali szakaszokban körülírt eseteknél a lelkészek és községi elöljárók hi­vatalból kötelezve vannak. És oly felesleges a családtagok munkaképtelen­ségére vonatkozó orvosi bizonyítványoknak bármily orvostól magán utoni szorgalmazása is, minthogy ezu­tán minden ilynemű vizsgálatnak a megyei, kerületi vagy városi rendes főorvos által, a felszólamlásokat tárgyaló bizottmány szine előtt kellene teljesittetnie, s hivatalos tárgyalás alapjául csupán a főorvos által bizottmányból kiállított s ennek polgári s katonai el­nöke által előttemezett bizonylat fog felvétetni. Ezen egész ujonczozási eljárás pedig az 1858-ik évi September 29 én kelt legfelsőbb határozattal életbe léptetett, s lényegileg most is teljes hatályban maradt szabályzat szerint lévén foganatosítandó, az ennek alapján szükséges teendők részleteivel mai napon az ország minden önálló törvényhatósága egyúttal meg­­bizatátt. Kelt a magyar királyi helytartótanácstól 1862. évi november 9-kén. TÁRCZA. Metternich herczeg és családja. A­n­d­­­a­l báró, egy sokat emlegetett Metternich bg korabeli diplomata emlékiratai „Naplóm“ czim alatt épen most jelentek meg. Ezen emlékiratok, melyek az utolsó 50 évre terjednek, az az időbeli egyének és vi­szonyok sokféle érdekes rajzát foglalják magukban. A jellemek festései nem tűnnek ugyan ki a felfogás mélysége és az erős ecset szilárd kezelése által, hanem oly sok tényleges részletet foglalnak magukban, a­me­lyek, ha mindjárt tekintet nélkül állíttatnak is elő, nem nélkülözik a vonzerőt. Andraw báró sok évig tartózko­dott Bécsben, az államminister szívesen látta őt min­dig és bizodalommal volt iránta. Az emlékiratok tehát előszeretettel foglalkoznak a boldogult herczeg rajzo­lásával, a­ki harminczhat éven át vezette Austria kor­­mányrúdját és egy egész korszaknak nevét kölcsönző. „Több mint a dicsvágy — írja Andlaw béró, — a va­lódi „passion des affaires“ bírt a herczegnél túlsúly­­lyal. Ezért sohasem ment szabadságra; falun vagy uta­zás alkalmával sohasem engedte át magát a nyuga­lomnak, és még múlékony szem- vagy más betegségei­ben is mindig tétetett magának hivatalos jelentést. Ko­rán reggel itt már kabinetjében, aztán a császárhoz ment, délfelé a tisztelgések és értekezletek nem értek véget, de még az asztalnál s este is gyakran tanácsko­zott diplomata vendégeivel, és midőn éjfél felé vissza­vonult a salonból, a tömérdek aláírás, a futárok útnak indítása s. t. e. várt reá. Egyébiránt minden vasárnap elfogadá a diplomatákat és bemutatott idegeneket, míg salonja naponként is nyitva volt ismerősei számára. Csak ritkán kocsizott vagy gyalogolt ki a szabadba, valamint a színházak és társaságok látogatása is a ki­vételek közé tartozott. Közönyössége, melyet az őt kör­nyező hullámok, összetalálkozó tervek és érdekek kö­zepette tanúsított, a vele szemben állókat igen gyak­ran a kétségbeesés bizonyos nemébe ejtő. Metternichet visszavonultságában sokan büszké­nek tartották, ennek oka azonban nem jellemében, ha­nem megfogható szórakozottságában rejlett, a­mely nem mindig tarta magát szigorún az üledékes formák szabályaihoz. A herczeg a szó szoros értelmében világfi volt, vidor társalkodó, valóban előkelő magatartással. A sa­­lonban mindig egyszerűen öltözve jelent meg, s csak az aranygyapjas rendet viselő mellén. Asztalánál, mely­nél mindig volt néhány vendége, feltűnően keveset be­szélt, igen mérsékletesen élt, szórakozva evett és ivott, s egyátalában nem volt inyencz. Konyhája ennélfogva nem tartatott Bécsben a legjobbnak és vendégei ba­­szúságára még a valódi „johannisbergi“ bor is csak szűken folydogált. Ebéd után örömmel töltötte az időt családja körében, hírlapokat olvasott, vagy kabinet­jébe vonult vissza. Tíz óra felé megnyílt a sálon, s miután a her­czeg csak igen ritkán kártyázott, a vidor társalgásban talált üdü­lést. Rendkívüli emlékező­ tehetségénél fogva kifogy­atlan volt az elbeszélésekben, adomákban, neve­zetes vagy nevetséges jellemek festésében, nem minden finom gúny nélkül, a­mely azonban sohase sértett. Ily alkalommal ő maga is szívből tudott nevetni. Egy ár­tatlan mystificatio gyakran órákig foglalkoztató, min­denféle komikus okmányokat, leveleket sat. is gyűjtö­getett, melyekből egész levéltára volt. Természettudománynyal, a vegytannal, orvosi tudományokkal is foglalatoskodott, és valamint Ferencz császár „használható udvari tanácsosnak" tarta ma­gát. Metternich is azt hitte, hogy mint ügyes orvos is megkereshette volna kenyerét. A hirlapok olvasásán kívül, melyek közül a fran­­cziákat , angolokat igen szerette, és közleményeiket hoszasan kommentálta, a kedvencz tanulmányaira vo­natkozó könyveken kívül kevés ideje maradt a divat­irodalomra, mindamellett örömmel hallott felőle. A költészet, még a drámai is, csak kevéssé érdekelte őt, valamint a zenét is csak annyiban szerette, a­mennyi­ben annak minden műveit emberre hatnia kell. Ellen­ben nagyobb részvéttel a képző­művészetek iránt vi­seltetett. A jelentékenyebb művészekkel folytonos összeköttetésben állt, eszmecserében, vagy vásárlás­ban. Tetemei falait élő művészek művei diszíték, más képek csak közszemlére voltak nála kitéve, nyaralójá­nak kép­csarnoka az újkori faragványok remek­műveit foglalá magában. A Metternich nemzetség a Rajna tartományok­ból származik s ezeknek egyik legrégibb családja. A herczeg sok elődje polgári s katonai szolgálatban tün­teti ki magát. Atyja minister volt Kur-Trierben, aztán Austriában, és 1818-ban halt meg Bécsben. Özvegye 1754 ben, Freiburgban született Kagenek Beatrix gróf­né anyja által (Andlaw) atyám unokatestvére lön. Midőn Metternich herczeg 1813. év vége felé az austriai, porosz és orosz uralkodók összejövetele al­kalmával hoszasabban időzött Freiburgban, irodájával azon házban szállásolt, melyben anyja született, ugyan­azon házban, melyben Mária Antoinette, mielőtt a végzetszerű , franczia földre lépett, az utolsó vidor napokat töltő Németországban. (1770. május.) E rokonság, valamint saját választásomnál fogva is gyakran jöttem társaságába. Kevés agg nőt ismer­tem, a ki modora finomságával a lélek azon ideségét kötötte volna össze. Három gyermeke volt: Pauline, született 1771- ben, Clemens született Koblenzben 1773. május 15-én, József született 1774 ben. Mindnyájukon teljes anyai szeretettel csüggött, a­mely azonban mégis Clemens iránt nyilvánult leghatározottabban. Ez leginkább ér­tette anyját, sok dologban őt vette mintaképül; anyja pedig reá ruházta bánásmódjában tanúsított kedves udvariasságát, és a felfogás azon könnyűségét, mely­­lyel birt. Jellemző e tekintetben végrendelete, melyben legidősb fiát mint „mon fils, bien aimée,“ leányát „ma chere fiile,“ József fiát pedig „mon bon fils“ nevezi. Pauline herczegnő oly szerencsés volt, hogy az életben sohasem vált el anyjától és viszonza en­nek gyöngédségét s gondoskodását, a mely ily kö­rülmények közt oly szépen fejlődhetik. Ezen felál­dozó gyermeki szeretet volt az, a mely oly tiszteletre méltóvá tette jellemét. Részese volt ő anyja észbeli tehetségeinek, valamint azon csaknem ábrándos haj­lamnak­ is, mellyel az Metternich herczeg iránt viselte­tett. Pauline jellemében a kedélyesség túlsúllyal bírt, ellenben hiányzott benne a kecsteljes elmésség, a min­dig vidor lélek, a­mely anyját még betegségében sem hagyta el. Sok akadály után csak 1816-ban ment nőül Ferdinánd würtembergi herczeghez, Fridrich király testvéréhez. E házasság klasz- vistás helyzetbe hozta őt, és kitűnő tulajdonságai, melyeket a külső formák nem rit­kán nyomtak el, csak legközelebbi ismerősei által mél­­tányoltattak kellően. Ferdinánd, a­ki cs. k. tábornagyságig mozdulta­­tott elő, szép külsejű, udvarias, de kissé bizar jellemű volt. A csupán katholikusoknak adott arany­gyapjú helyett a császár gyémántba foglalt arczképét viselte. A herczeg e házassága által Metternich s egyszersmind a császár sógora lön; az utóbbi első neje, a­mint tudva van, würtembergi Erzsébet volt. A­mi Metternich József grófot illeti, ez a halan­dók azon osztályához tartozott, akik— miként Figaró mondja, — fáradságot vettek maguknak, hogy a vi­lágra hozattassanak. Élete igénytelenül folyt 50 éves koráig, a midőn meghalt. Mindig hajlamait követve, távol az államügyektől, valamint az első társaságok­tól is, igen sajátságos életbölcsészetnek adta át magát. Azelőtt kanonok volt, később 20 esztendeig lakott az állam­ kanczelláriában, de csak itt, vagy a reggelinél találkozik fivérével. Sohase lehetett őt ennek asztalá­nál vagy salonjában látni, valamint sohasem járt ko­csin sem. Köpenyébe burkolva, sapkával fején som­­polygott haza estenden a sörházból, valamely dohány­zó társaságból, vagy anyjánál játszott Whislpar­­thieból , meggyújta a kapusnál kis kézilámpáját és nem gondolván a nagyvilág zajával, szerény szo­bájában lefekvék. Ezen visszavonult polgári életmód­jánál fogva különcznek tartatott, és családja eléggé in­tegette őt, „don Papa“ czímet adván neki, de ez nem háborította szokásaiban. Befolyásától nem sokat vár­tak ugyan, de útjában nem állt senkinek, és ismerősei kis köre ártatlan lényénél fogva szerette őt. Metternich herczeg első házassága által ausztriai családokkal jött rokonságba. Neje Kaunitz Eleonore herczegnő, igen gyöngélkedő volt, és alig egy évvel if­jabb mint a herczeg. Mindinkább fejlődő betegsége visszatartóztatta a társaságoktól, míg 1825 március havában Párisban meghalt. Két leánya, Mária, férje­zett Eszterházy József grófnő, és Clementine (17 évé­ben) még előtte haltak meg. Az utolsó hasonlít­atlan szépségét Lawrencze adta vissza arczképében, mely még most is a csodálat tárgya. Két ifjabb leánya, Le­­ontine és Hermine, anyjuk halála után 10, illetőleg 14 éves korukban Párisból Bécsbe jöttek vissza. Wrbna- Kagenek Flóra grófnő, a herczeg rokona vitte a kan­­czelláriában a háziasszony szerepét; a vasárnapi na­gyobb estélyeken kívül ritkán rendeztetett nagyobb ünnepély vagy ebéd. Egyetlen fia Viktor, egy szép, nemes tartású, s finom modorú ifjú, az idő szerint a párisi követségnél volt alkalmazva. (Vége köv.) István levelező tag mág a néhai egvet*­** fanámzi i* sokkal nagyobb és terebélyesebő tölgybe vágta a fej­széjét. Lelkünkből sajnáljuk Hun­fal­vy Pál urat, hogy a keserű pohár el nem fordittatott tőle, a mennyi­ben irgalmatlan náthája mellé még ezt az értekezésféle telides telivér humorcsket kellett felolvasnia. Hanem a baj sohasem jő egyedül, ki tudja, mi haszon háramlik belőle; a nevetés plüszszögést okoz, ez pedig a náthás nedvek elvonulását eredményezi. De szóljunk az értekezésről. Szabó István úr elmeséli az Akadémiának, hogy falun lakik, igen meg van elégedve magányával. Vál­jék egésségére! Ezután egy kissé nem akademicus hangón dicsér­­geti magát, de azt is megmondja, mit nem tud , ez a lajstrom nem épen rövid. Folytatólag nem hallgathatja el, hogy több ezer forintot költött classicus könyvekre. Hogy a könyveket megvette, elhiszszük szavára, hogy tartalmukat — szellemileg értve — megette, nem kételkedünk benne; de hogy a­mit evett, meg is emész­tette volna, arról nem igen tesz tanulságot értekezése. Maga az értekezés tulajdonképen a „boldogok szigeteiről“ szól s azt meg nem tagadhatja senki szer­zőtől, hogy lelkes magyar ember, mert hát a többi közt azt állítja, hogy a hajdankorban a magyarok Istenét csak egy magyar ember képes föltalálni és magyari­­zál irgalmatlanul. Szép dolog az a hódítás, kivált a szellemi téren, ha észszel történik, hanem ez a mi akadémikusunk va­lóságos Attila, Hannibal módjára ront a világrészekre s egy szótag elő- vagy hátratételével, egypár betű el­forgatásával magyarrá teszi a birodalmakat. Szerinte az agrikiusok magyarok voltak, Hercu­ Iest tulajdonképen Attilának hívták, a jocusok jászok valának, a siculok pedig székelyek ; a maré jonicum jász tenger volt, a maré macarium meg magyar tenger; a macronesek világosan magyarokat jelentenek. Az elysium annyit tesz, mint ülés, szállás, tehát csak ma­gyarok lehettek az elysiumban ; e szerint ha a régit a mostanira alkalmazzuk, Szeged, Szabadka és Debre­­czen körül tömérdek az elysium. A h­an nem tesz egye­bet, mint hun, a kelta keleti népet jelent; Heródes fele­ségének magyar sírverse van görögül írva. Macedóniai Fülöp és Nagy Sándor tagadhatlanul szittyált, tehát magyarok voltak. (Csak azt vártuk, hogy Beotia he­lyett Beőthy Zsiga, Athén helyett A v­é­n, azaz öreg magyar város hangozzék fölolvasó ajkain.) A magyar tudományos akadémia üléséről a „Szépm. Csarnok“ utolsó számában követ­kező humoristikkus értesítést olvasunk : „Uraim ! Jézus Krisztus jász ember volt. Ezt be­bizonyítom !“ Ily szavak­kal kezdé egy ízben előadását Hor­váth István, a magyar történelem boldogult tanára a pesti királyi egyetemnél. Jaj volt annak a hallgatónak, ki Krisztus jász voltá­nak csalhatatlan valóságában kételkedni merészkedett A tekintetes tudós magyar Akadémiának 1862-i november 10-én tartott szakü­lésében Szabó Szombat, november 22. IVEMHIVATALOS RÉSZ. Az ara­di estiáról, melynek jótékony viszhangja hazánkban min­den szív mélyébe hat, a bécsi napisajtónak csak két, de független közlönyében találunk vezér­cikkeket. Az egyik a „Morgen Post.“ E lap czikke, miután méltányolta az amnestiának üdvös horderejét Magyarországban, lényegében oda czéloz, hogy a Lajthántól is vannak még a 48-ai gyásznapok­nak áldozatai, kikre áldás volna a kegyelem. A „W­anderer“ magasabb politikai szem­pontra állva, érdemlett bókokat mond a kor­mány élén álló magyar státusférfiaknak, gróf Forgách Antal és gróf Pálffy Mór , nagyméltó­­ságaiknak, kik, midőn alig egy év előtt elfoglal­ták állásaikat, az országban vajmi kevés biza­lommal vagy előzékenységgel fogadtattak , és ma már annyira megszilárdultnak látják állásukat s az általuk alkotott rendet, miszerint a Fölség­­nek szigorú igazság helyébe kegyelmet ajánl­hatnak, s a kegyelmes eljárástól műveket nem féltik, a közrend megzavarodását nem várják. Ha tehát a bizalmatlanság megtört, s ho­­gy ők valamit elértek, s sikert kivívtak — ez az ő ér­demük. Ennek ellenében érezteti a „W.", hogy Schmerling maga részéről ily sikernek nem ör­vend, legalább ő nem látta igazolva, hogy ő is hasonló kegyelmi eljárást tanácsoljon a Felség­­nek. Ezen körülménynek tulajdonítja azután a „W.“ azt is, hogy ha Magyarország és különö­sen a magyar sajtó a legfelsőbb kegyelmi tény után sem fog teljesen lelépni a passivitás teré­ről, mert, úgymond­, tartania kell attól, hogy hátha eldöntő pillanatban ismét az államminis­­zer szigorúbb politikája győzne a kormányta­nácsban, nem fogna-e ismét a haditörvényszék egész súlya nehezedni reá? Lapszemle. A „Pesti Hírnök“-ben a Baranyai Vo­lum folytatásának 4 dik czikke osztja Napi újdonságok. * Császár Ő Felsége nov. 5-től a marhavész és égések által károsult guraroi (Erdély) lakosok tehetőségeinek egy 10,000 ftnyi, tíz év alatt visszafizeten­dő kölcsönt adott, a szegényebbek közt pedig 2000 ftot az államkincstárból rendelt kiosztatni. — Értesítés. A „Részvét könyve" több okból csak a jövő év mártiusának első napjaiban jelenhetvén meg, van szerencsém értesíteni szépirodalmi íróinkat, hogy a müvek beküldésének határnapja egész dec. 15— 20-ig meghosszabbittatik. Pest, nov. 20. 1862. Gyulai Pál, a „Részvét könyve“ szerkesztője. — B. E­ö­t­v­ö­s József és Gyulai Pál előfizetési ivet bocsátottak ki a magyar irók segélyegylete által az alaptőke javára kezdendő „Részvétkönyve“ cziműt szép*

Next