Sürgöny, 1862. november (2. évfolyam, 252-276. szám)
1862-11-22 / 269. szám
Második évi folyam. 269 szám - 1862. Sierkenti-hivatal: Uri-uteza Libasinszky-ház. Kiadó-hivatal: Barátok-tere 7. sa. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó- hivatalban, barátok-tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmentes levelekben, minden posta-hivatalnál. mm _______ mm SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten házhoz hordva. ft kr ft kr Egészévre 16 — Évnegyedre 4 — Félévre 8 — Vidékre, naponkint postán ft kr . ft Egészévre 16 — Évnegyedre 4 — Félévre 8 — HIVATALOS RÉSZ. Ő cs. b. Apostoli Felsége f. évi nov. 7-kén kelt legfelsőbb elhatározása által, Jörg Józsefet, a marmaros-szigeti elemi iskolák igazgatóját, sokévi hit és eredménydus szolgálata elismeréséül koronás arany érdemkereszttel legkegyelmesebben feldisziteni méltóztatott. Folyó évi Mindszenthava 18-kán 17,125. ez. a. kelt kegyelmes királyi udvari rendelmény szerint. Ő cs. s Apostoli királyi Felsége f. é. October 10 én kelt legfelsőbb elhatározásával az 1863-ik évre az egész birodalomban, a katonai határőrvidék kivételével, 85.000 főből álló had-ujonczjutaléknak kiállítását, s ezen hadkiegészitésnek 1863. évi február 15-től kezdve ugyanazon évi mártius végéig leendő foganatosságát elrendelni, s egyszersmind megengedni méltóztatott, hogy a katonai képző-intézetekből kilépendő növendékek, valamint ez az utolsó hadkiegészitésnél is megtörtént, az ujonczjutalékból le ne számíttassanak. Ugyanazon hó 21-én 17,285. sz. a. kelt k. udvari rendelmény szerint pedig Ö cs. s Apostoli királyi Felségének f. é. October 9-én kelt legkegyelmesebb elhatározásánál fogva ezen njonczozásnál is mindazon könnyítések és kedvezmények lépenének hatályba, melyek ö Felségének 1860 ik October 6 án kelt legmagasb elhatározása alapján a hadkiegészítési szabályzat 13. 21. 29. és 34. §§., valamint az ehhez adott hivatalos utasítás 12. 23. és 37. §§-ainak a hadkötelesek irányában enyhébb alkalmazására vonatkoznak, s melyek már a múlt njonczozásnál is foganatba vétettek. Azon részletes ujoncz-jutalékok kimutatása szerint, melyek egyes országok által az egész birodalmi jutalék számára állítandók, Magyarország (a Muraközzel, a visszakeblezett erdélyi részekkel s a létezett temesi Bánság és szerb Vajdasággal együtt, ez utóbbiba a rumai és illoki járásokat bele nem foglalva) 1863 ikévben összesen 25,680 t ujonczot állítani köteles. Az 1863. évi r ujoncz-állításnál az 1842, 1841, 1840. 1839 és 1838-ik években született ifjakra kerülvén a sor, a hadkiegészítési szabály 3-ik, illetőleg a hivatalos utasítás 5-ik § a értelmében. Az 1842-ik évi január 1-től ugyanazon évi deczember 31-ig bezárólag született, s a. 1862-ik év deczember 31-vel 20 éves kort elért ifjak fognak tartozni az ő korosztályba; az 1841-ik évi január 1-től ugyanazon évi deczember 31-éig születtek a Il-ik korosztályba; 1840 ki január 1-től ugyanazon évi deczember 31-éig született figyermekek a Ill-ik; 1839-ik évbeli ugyanezen időszakban született ifjak a IV-ik; végre az 1838-ik évben születtek az V-ik korosztályba. Ennélfogva a fent kitett öt év alatt ez országban született, az osztrák birodalmi, illetőleg magyar államkötelékhez tartozó, s jelenleg itt tartózkodó, vagy távol levő minden hadköteles ifjak ezennel felhivatnak, hogy hadkötelezettségek teljesítése végett, illető hatóságaik által tudatandó napon és helyeken okvetlenül megjelenni, hogyha pedig nem azon hatóság vagy község illetőségéhez tartoznának, hol ezen felhívás őket érte, mégis azon község elöljáróinál, hol jelenleg tartózkodnak, magukat bejelenteni, a hadkiegészítési szabályzatban foglalt súlyos következmény terhe alatt, semmikép el ne mulasszák. És felhivatnak mindazok, kiknél a fent kitett korosztályokba eső, akár saját illetőségű, akár pedig más hatóság vagy községbeli hadköteles egyének bármi oknál fogva tartózkodnak, hogy ezeket saját községük elöljáróinál a fölszólamlási tárgyalások megkezdése napjáig, ha pedig ilyeneket az újonczozás folyama alatt fogadnának szállásba, egy 24 óra alatt bejelenteni kötelességüknek ismerjék, minthogy különben a hadkiegészítési szabályzat 44. és 45. §- aiban elősorolt büntetések szigorával jujtatnának. A katonai váltságdíj ezen njonczozásnál is 1200 p. é. forintnyi összegre lévén legfelsőbbleg meghatározva, az érdeklett közönség ezennel értesittetik, mikép a váltságdíj lefizetésénél ezelőtt kivételesen engedélyezett eljárás, a jövő njonczozásnál többé helyt nem foglalhat, hanem a hadhelyettezési szabályzatnak idevonatkozó rendeletei teljes hatályukba lépendnek vissza. Ennélfogva mindazok, kik a jelenleg felhívott s fentebb elősorolt öt korosztálybeli hadkötelesekért a váltságdijt letenni s azokat ekkér a hadkötelezettségtől végleg felmenteni óhajtják, ezen szándékukat az illető megyei, kerületi, vagy városi hatóságnál ez intézkedés közhízrétételétől kezdve bezárólag azon mindenütt külön hirdetménynyel tudatandó napig, melyen az illető hatóság területén a felszólamlási bizottmány működése meg fog kezdetni, annyival is inkább bejelentsék, minthogy ezen időn túl a váltságdíj többé semmi szín alatt elfogadtatni nem fog. És oly feltétlenül fognak visszautasíttatni az ujonczozási előmunkálatok, vagy az állítás folyama alatt legfelsőbb helyre közvetlenül intézett küldemények is; a felek tehát a váltságdíjnak ilyen, eddig több ízben előfordult közvetlen felterjesztésétől jövőre tartózkodjanak. A felszólamlásokat tárgyalandó bizottmányok működésének kezdetei tartama felől a közönség minden hatóságnak külön hirdetménye útján tüzetesen értesülend. Egyelőre csak annyi jegyeztetik meg, mikop a felszólamlások országszerte 1862-ik évi december 15-től 1863-ik évi január 20 áig terjedő időszakban fognak tárgyaltatni. Ezen felszólamlási időnek kellő figyelemben tartása a felmentési igényeknek netáni érvényesíthetése czéljából az illetőknek annál is inkább ajánltatik, minthogy ezen bizottmányok átalában utasítva vannak, hogy működéseiket az állítást három héttel megelőzőleg okvetlenül befejezzék ; ennek következtében az elkésett beadmányok általuk többé fel nem vétethetvén, ezek közül csupán azok fognak ezen magyar királyi kormányszéknél tárgyaltathatni , melyeknél a nem szándékos mulasztás az egyúttal megteendő tiszti vizsgálat alapján igazolva leend. E helyütt arra is különösen fdhivatnak az illetők, hogy felmentési ügyekben előbb, mintsem ezek a megyei, kerületi vagy városi bizottmányok által tárgyaltattak is végzéssel elláttattak volna, ezen magyar királyi kormányszékhez, vagy bárhová ne forduljanak, valamint felebbezési ügyüket az I. folyamodású bizottmány mellőzésével közvetlenül ide ne terjesszék, minthogy egyedül ez van hivatva az ilynemű ügydarabok kellő felszerelésére, mi utólagosan csak az idő elmulasztásával s a félnek azalatti károsodásával eszközölhető. Ezenkívül czélszerűnek látta még ezen magyar királyi helytartótanács az érdekletteket a hadkiegészítési hivatalos utasítás 15. 16. 24. és 32. §- ainak kedvezményeire különösen figyelmeztetni. Ezeknek határozott kitétele szerint az illető bizottmánynál személyesen megjelenő felek, felszólamlásaikat nem csak írásban, hanem élőszóval is előadhatják, s a netalán igénybe venni kívánt fölebbezést is csupán szóval is bejelenthetik, ennélfogva más okmányok és bizonylatok költséges megszerzése nem is szükséges, mint amelyeknek bélyegmentes kiszolgáltatására a hivatali szakaszokban körülírt eseteknél a lelkészek és községi elöljárók hivatalból kötelezve vannak. És oly felesleges a családtagok munkaképtelenségére vonatkozó orvosi bizonyítványoknak bármily orvostól magán utoni szorgalmazása is, minthogy ezután minden ilynemű vizsgálatnak a megyei, kerületi vagy városi rendes főorvos által, a felszólamlásokat tárgyaló bizottmány szine előtt kellene teljesittetnie, s hivatalos tárgyalás alapjául csupán a főorvos által bizottmányból kiállított s ennek polgári s katonai elnöke által előttemezett bizonylat fog felvétetni. Ezen egész ujonczozási eljárás pedig az 1858-ik évi September 29 én kelt legfelsőbb határozattal életbe léptetett, s lényegileg most is teljes hatályban maradt szabályzat szerint lévén foganatosítandó, az ennek alapján szükséges teendők részleteivel mai napon az ország minden önálló törvényhatósága egyúttal megbizatátt. Kelt a magyar királyi helytartótanácstól 1862. évi november 9-kén. TÁRCZA. Metternich herczeg és családja. Andal báró, egy sokat emlegetett Metternich bg korabeli diplomata emlékiratai „Naplóm“ czim alatt épen most jelentek meg. Ezen emlékiratok, melyek az utolsó 50 évre terjednek, az az időbeli egyének és viszonyok sokféle érdekes rajzát foglalják magukban. A jellemek festései nem tűnnek ugyan ki a felfogás mélysége és az erős ecset szilárd kezelése által, hanem oly sok tényleges részletet foglalnak magukban, amelyek, ha mindjárt tekintet nélkül állíttatnak is elő, nem nélkülözik a vonzerőt. Andraw báró sok évig tartózkodott Bécsben, az államminister szívesen látta őt mindig és bizodalommal volt iránta. Az emlékiratok tehát előszeretettel foglalkoznak a boldogult herczeg rajzolásával, aki harminczhat éven át vezette Austria kormányrúdját és egy egész korszaknak nevét kölcsönző. „Több mint a dicsvágy — írja Andlaw béró, — a valódi „passion des affaires“ bírt a herczegnél túlsúlylyal. Ezért sohasem ment szabadságra; falun vagy utazás alkalmával sohasem engedte át magát a nyugalomnak, és még múlékony szem- vagy más betegségeiben is mindig tétetett magának hivatalos jelentést. Korán reggel itt már kabinetjében, aztán a császárhoz ment, délfelé a tisztelgések és értekezletek nem értek véget, de még az asztalnál s este is gyakran tanácskozott diplomata vendégeivel, és midőn éjfél felé visszavonult a salonból, a tömérdek aláírás, a futárok útnak indítása s. t. e. várt reá. Egyébiránt minden vasárnap elfogadá a diplomatákat és bemutatott idegeneket, míg salonja naponként is nyitva volt ismerősei számára. Csak ritkán kocsizott vagy gyalogolt ki a szabadba, valamint a színházak és társaságok látogatása is a kivételek közé tartozott. Közönyössége, melyet az őt környező hullámok, összetalálkozó tervek és érdekek közepette tanúsított, a vele szemben állókat igen gyakran a kétségbeesés bizonyos nemébe ejtő. Metternichet visszavonultságában sokan büszkének tartották, ennek oka azonban nem jellemében, hanem megfogható szórakozottságában rejlett, amely nem mindig tarta magát szigorún az üledékes formák szabályaihoz. A herczeg a szó szoros értelmében világfi volt, vidor társalkodó, valóban előkelő magatartással. A salonban mindig egyszerűen öltözve jelent meg, s csak az aranygyapjas rendet viselő mellén. Asztalánál, melynél mindig volt néhány vendége, feltűnően keveset beszélt, igen mérsékletesen élt, szórakozva evett és ivott, s egyátalában nem volt inyencz. Konyhája ennélfogva nem tartatott Bécsben a legjobbnak és vendégei baszúságára még a valódi „johannisbergi“ bor is csak szűken folydogált. Ebéd után örömmel töltötte az időt családja körében, hírlapokat olvasott, vagy kabinetjébe vonult vissza. Tíz óra felé megnyílt a sálon, s miután a herczeg csak igen ritkán kártyázott, a vidor társalgásban talált üdülést. Rendkívüli emlékező tehetségénél fogva kifogyatlan volt az elbeszélésekben, adomákban, nevezetes vagy nevetséges jellemek festésében, nem minden finom gúny nélkül, amely azonban sohase sértett. Ily alkalommal ő maga is szívből tudott nevetni. Egy ártatlan mystificatio gyakran órákig foglalkoztató, mindenféle komikus okmányokat, leveleket sat. is gyűjtögetett, melyekből egész levéltára volt. Természettudománynyal, a vegytannal, orvosi tudományokkal is foglalatoskodott, és valamint Ferencz császár „használható udvari tanácsosnak" tarta magát. Metternich is azt hitte, hogy mint ügyes orvos is megkereshette volna kenyerét. A hirlapok olvasásán kívül, melyek közül a francziákat , angolokat igen szerette, és közleményeiket hoszasan kommentálta, a kedvencz tanulmányaira vonatkozó könyveken kívül kevés ideje maradt a divatirodalomra, mindamellett örömmel hallott felőle. A költészet, még a drámai is, csak kevéssé érdekelte őt, valamint a zenét is csak annyiban szerette, amennyiben annak minden műveit emberre hatnia kell. Ellenben nagyobb részvéttel a képzőművészetek iránt viseltetett. A jelentékenyebb művészekkel folytonos összeköttetésben állt, eszmecserében, vagy vásárlásban. Tetemei falait élő művészek művei diszíték, más képek csak közszemlére voltak nála kitéve, nyaralójának képcsarnoka az újkori faragványok remekműveit foglalá magában. A Metternich nemzetség a Rajna tartományokból származik s ezeknek egyik legrégibb családja. A herczeg sok elődje polgári s katonai szolgálatban tünteti ki magát. Atyja minister volt Kur-Trierben, aztán Austriában, és 1818-ban halt meg Bécsben. Özvegye 1754 ben, Freiburgban született Kagenek Beatrix grófné anyja által (Andlaw) atyám unokatestvére lön. Midőn Metternich herczeg 1813. év vége felé az austriai, porosz és orosz uralkodók összejövetele alkalmával hoszasabban időzött Freiburgban, irodájával azon házban szállásolt, melyben anyja született, ugyanazon házban, melyben Mária Antoinette, mielőtt a végzetszerű , franczia földre lépett, az utolsó vidor napokat töltő Németországban. (1770. május.) E rokonság, valamint saját választásomnál fogva is gyakran jöttem társaságába. Kevés agg nőt ismertem, a ki modora finomságával a lélek azon ideségét kötötte volna össze. Három gyermeke volt: Pauline, született 1771- ben, Clemens született Koblenzben 1773. május 15-én, József született 1774 ben. Mindnyájukon teljes anyai szeretettel csüggött, amely azonban mégis Clemens iránt nyilvánult leghatározottabban. Ez leginkább értette anyját, sok dologban őt vette mintaképül; anyja pedig reá ruházta bánásmódjában tanúsított kedves udvariasságát, és a felfogás azon könnyűségét, melylyel birt. Jellemző e tekintetben végrendelete, melyben legidősb fiát mint „mon fils, bien aimée,“ leányát „ma chere fiile,“ József fiát pedig „mon bon fils“ nevezi. Pauline herczegnő oly szerencsés volt, hogy az életben sohasem vált el anyjától és viszonza ennek gyöngédségét s gondoskodását, a mely ily körülmények közt oly szépen fejlődhetik. Ezen feláldozó gyermeki szeretet volt az, a mely oly tiszteletre méltóvá tette jellemét. Részese volt ő anyja észbeli tehetségeinek, valamint azon csaknem ábrándos hajlamnak is, mellyel az Metternich herczeg iránt viseltetett. Pauline jellemében a kedélyesség túlsúllyal bírt, ellenben hiányzott benne a kecsteljes elmésség, a mindig vidor lélek, amely anyját még betegségében sem hagyta el. Sok akadály után csak 1816-ban ment nőül Ferdinánd würtembergi herczeghez, Fridrich király testvéréhez. E házasság klasz- vistás helyzetbe hozta őt, és kitűnő tulajdonságai, melyeket a külső formák nem ritkán nyomtak el, csak legközelebbi ismerősei által méltányoltattak kellően. Ferdinánd, aki cs. k. tábornagyságig mozdultatott elő, szép külsejű, udvarias, de kissé bizar jellemű volt. A csupán katholikusoknak adott aranygyapjú helyett a császár gyémántba foglalt arczképét viselte. A herczeg e házassága által Metternich s egyszersmind a császár sógora lön; az utóbbi első neje, amint tudva van, würtembergi Erzsébet volt. Ami Metternich József grófot illeti, ez a halandók azon osztályához tartozott, akik— miként Figaró mondja, — fáradságot vettek maguknak, hogy a világra hozattassanak. Élete igénytelenül folyt 50 éves koráig, a midőn meghalt. Mindig hajlamait követve, távol az államügyektől, valamint az első társaságoktól is, igen sajátságos életbölcsészetnek adta át magát. Azelőtt kanonok volt, később 20 esztendeig lakott az állam kanczelláriában, de csak itt, vagy a reggelinél találkozik fivérével. Sohase lehetett őt ennek asztalánál vagy salonjában látni, valamint sohasem járt kocsin sem. Köpenyébe burkolva, sapkával fején sompolygott haza estenden a sörházból, valamely dohányzó társaságból, vagy anyjánál játszott Whislparthieból , meggyújta a kapusnál kis kézilámpáját és nem gondolván a nagyvilág zajával, szerény szobájában lefekvék. Ezen visszavonult polgári életmódjánál fogva különcznek tartatott, és családja eléggé integette őt, „don Papa“ czímet adván neki, de ez nem háborította szokásaiban. Befolyásától nem sokat vártak ugyan, de útjában nem állt senkinek, és ismerősei kis köre ártatlan lényénél fogva szerette őt. Metternich herczeg első házassága által ausztriai családokkal jött rokonságba. Neje Kaunitz Eleonore herczegnő, igen gyöngélkedő volt, és alig egy évvel ifjabb mint a herczeg. Mindinkább fejlődő betegsége visszatartóztatta a társaságoktól, míg 1825 március havában Párisban meghalt. Két leánya, Mária, férjezett Eszterházy József grófnő, és Clementine (17 évében) még előtte haltak meg. Az utolsó hasonlítatlan szépségét Lawrencze adta vissza arczképében, mely még most is a csodálat tárgya. Két ifjabb leánya, Leontine és Hermine, anyjuk halála után 10, illetőleg 14 éves korukban Párisból Bécsbe jöttek vissza. Wrbna- Kagenek Flóra grófnő, a herczeg rokona vitte a kanczelláriában a háziasszony szerepét; a vasárnapi nagyobb estélyeken kívül ritkán rendeztetett nagyobb ünnepély vagy ebéd. Egyetlen fia Viktor, egy szép, nemes tartású, s finom modorú ifjú, az idő szerint a párisi követségnél volt alkalmazva. (Vége köv.) István levelező tag mág a néhai egvet*** fanámzi i* sokkal nagyobb és terebélyesebő tölgybe vágta a fejszéjét. Lelkünkből sajnáljuk Hunfalvy Pál urat, hogy a keserű pohár el nem fordittatott tőle, a mennyiben irgalmatlan náthája mellé még ezt az értekezésféle telides telivér humorcsket kellett felolvasnia. Hanem a baj sohasem jő egyedül, ki tudja, mi haszon háramlik belőle; a nevetés plüszszögést okoz, ez pedig a náthás nedvek elvonulását eredményezi. De szóljunk az értekezésről. Szabó István úr elmeséli az Akadémiának, hogy falun lakik, igen meg van elégedve magányával. Váljék egésségére! Ezután egy kissé nem akademicus hangón dicsérgeti magát, de azt is megmondja, mit nem tud , ez a lajstrom nem épen rövid. Folytatólag nem hallgathatja el, hogy több ezer forintot költött classicus könyvekre. Hogy a könyveket megvette, elhiszszük szavára, hogy tartalmukat — szellemileg értve — megette, nem kételkedünk benne; de hogy amit evett, meg is emésztette volna, arról nem igen tesz tanulságot értekezése. Maga az értekezés tulajdonképen a „boldogok szigeteiről“ szól s azt meg nem tagadhatja senki szerzőtől, hogy lelkes magyar ember, mert hát a többi közt azt állítja, hogy a hajdankorban a magyarok Istenét csak egy magyar ember képes föltalálni és magyarizál irgalmatlanul. Szép dolog az a hódítás, kivált a szellemi téren, ha észszel történik, hanem ez a mi akadémikusunk valóságos Attila, Hannibal módjára ront a világrészekre s egy szótag elő- vagy hátratételével, egypár betű elforgatásával magyarrá teszi a birodalmakat. Szerinte az agrikiusok magyarok voltak, Hercu Iest tulajdonképen Attilának hívták, a jocusok jászok valának, a siculok pedig székelyek ; a maré jonicum jász tenger volt, a maré macarium meg magyar tenger; a macronesek világosan magyarokat jelentenek. Az elysium annyit tesz, mint ülés, szállás, tehát csak magyarok lehettek az elysiumban ; e szerint ha a régit a mostanira alkalmazzuk, Szeged, Szabadka és Debreczen körül tömérdek az elysium. A han nem tesz egyebet, mint hun, a kelta keleti népet jelent; Heródes feleségének magyar sírverse van görögül írva. Macedóniai Fülöp és Nagy Sándor tagadhatlanul szittyált, tehát magyarok voltak. (Csak azt vártuk, hogy Beotia helyett Beőthy Zsiga, Athén helyett A vén, azaz öreg magyar város hangozzék fölolvasó ajkain.) A magyar tudományos akadémia üléséről a „Szépm. Csarnok“ utolsó számában következő humoristikkus értesítést olvasunk : „Uraim ! Jézus Krisztus jász ember volt. Ezt bebizonyítom !“ Ily szavakkal kezdé egy ízben előadását Horváth István, a magyar történelem boldogult tanára a pesti királyi egyetemnél. Jaj volt annak a hallgatónak, ki Krisztus jász voltának csalhatatlan valóságában kételkedni merészkedett A tekintetes tudós magyar Akadémiának 1862-i november 10-én tartott szakülésében Szabó Szombat, november 22. IVEMHIVATALOS RÉSZ. Az aradi estiáról, melynek jótékony viszhangja hazánkban minden szív mélyébe hat, a bécsi napisajtónak csak két, de független közlönyében találunk vezércikkeket. Az egyik a „Morgen Post.“ E lap czikke, miután méltányolta az amnestiának üdvös horderejét Magyarországban, lényegében oda czéloz, hogy a Lajthántól is vannak még a 48-ai gyásznapoknak áldozatai, kikre áldás volna a kegyelem. A „Wanderer“ magasabb politikai szempontra állva, érdemlett bókokat mond a kormány élén álló magyar státusférfiaknak, gróf Forgách Antal és gróf Pálffy Mór , nagyméltóságaiknak, kik, midőn alig egy év előtt elfoglalták állásaikat, az országban vajmi kevés bizalommal vagy előzékenységgel fogadtattak , és ma már annyira megszilárdultnak látják állásukat s az általuk alkotott rendet, miszerint a Fölségnek szigorú igazság helyébe kegyelmet ajánlhatnak, s a kegyelmes eljárástól műveket nem féltik, a közrend megzavarodását nem várják. Ha tehát a bizalmatlanság megtört, s hogy ők valamit elértek, s sikert kivívtak — ez az ő érdemük. Ennek ellenében érezteti a „W.", hogy Schmerling maga részéről ily sikernek nem örvend, legalább ő nem látta igazolva, hogy ő is hasonló kegyelmi eljárást tanácsoljon a Felségnek. Ezen körülménynek tulajdonítja azután a „W.“ azt is, hogy ha Magyarország és különösen a magyar sajtó a legfelsőbb kegyelmi tény után sem fog teljesen lelépni a passivitás teréről, mert, úgymond, tartania kell attól, hogy hátha eldöntő pillanatban ismét az államminiszer szigorúbb politikája győzne a kormánytanácsban, nem fogna-e ismét a haditörvényszék egész súlya nehezedni reá? Lapszemle. A „Pesti Hírnök“-ben a Baranyai Volum folytatásának 4 dik czikke osztja Napi újdonságok. * Császár Ő Felsége nov. 5-től a marhavész és égések által károsult guraroi (Erdély) lakosok tehetőségeinek egy 10,000 ftnyi, tíz év alatt visszafizetendő kölcsönt adott, a szegényebbek közt pedig 2000 ftot az államkincstárból rendelt kiosztatni. — Értesítés. A „Részvét könyve" több okból csak a jövő év mártiusának első napjaiban jelenhetvén meg, van szerencsém értesíteni szépirodalmi íróinkat, hogy a müvek beküldésének határnapja egész dec. 15— 20-ig meghosszabbittatik. Pest, nov. 20. 1862. Gyulai Pál, a „Részvét könyve“ szerkesztője. — B. Eötvös József és Gyulai Pál előfizetési ivet bocsátottak ki a magyar irók segélyegylete által az alaptőke javára kezdendő „Részvétkönyve“ cziműt szép*