Sürgöny, 1863. január (3. évfolyam, 2-25. szám)

1863-01-14 / 10. szám

Ypsilon-Ryger,) előadása könnyebb megérthetése vé­gett a német nyelvet használta. A „Hlasz* * tanácsolja is a cseh követeknek, hogy álljanak el ezentúl ily ki­segítőtől, miután az mégsem vezet czélra. Ferenc József: Megyei tudósítások. Pestmegyei másod alispán, Szeles Mihály mint a fenyitő törvényszék rendes el­nökének a lefolyt 1862-ki évi megyei fe­nyitő törvényszolgáltatást tárgyszó és annak eredményét kimutató jelentése: (Vége.) E leverő jelenségek okai mélyebb nyomozásá­val tehát e helyütt felhagyva, mindazonáltal egy időre kezeinkhez letéteményezett nehéz hivatásunk ér­zetében saját­­ bíró társaim megnyugtatással szolgál kimondanom azt, hogy ennyi halálos ítélet hozatalára nem csak a törvény szigora kényszerbe bennünket kérlelhetetlenül, de azon meggyőződés is, hogy fenyí­­tő intézeteink a közbátorság megőrzését czélzó javítá­sokra még nem elegendők , mert igaz ugyan, hogy különösen Pest megyének köz­ponti börtönei s börtön­­rendszere nem­­olyanok, mi­nek csak évtizedek előtt is voltak hazánknak legtöbb fegyházai: sötét, rosz levegővel eltelt, százados mo­csókkal befertőztetett tömlöczök, melyek a rabok er­kölcsi romlása mellett, azoknak testi jóllétét is veszé­­lyesztették, — hanem tisztaság, élelmezés, rend és felügyeletre nézve példányai szolgálhatnak, és nem is olyanok, melyek az erkölcsiség végromlásának kútfe­jei lehetnének ; — mert a dolgozóház, melyben két éven aluli büntetésre ítélt rabjaink foglalatoskodtat­nak, eltartóztathatja őket a gonosztettek kiforrásától,a henyéléstől ; azonban, hogy sem ezek, sem országos fegyházaink, hová a két éven felüli büntetésre ítéltek szállíttatnak, még nem javító­­intézetek , — mutatják a szomorú példák és tapasztalás, ugyan­is azon rabló gyilkos Takáts Gábor,ki a folyó év elején Ó-Budán rögtön-itélő bírói ítélet következtében végez­tetett ki — a váczi fegyintézetben eltöltött 6 évi rab­ságából elbocsáttatása után alig 10 napra követte el élet- s vagyon-biztonság elleni tettét, két oly bűntárssal szövetkezve, kik szintén nem sok idővel azelőtt szaba­dultak kiállott büntetéseik után e megye börtönéből; — az elhirhedt Dönti Péter, ki rabló-bandájával hosszabb ideig rettegésbe tartotta e megye alsó részét, szintén a váczi fegyintézetnek nem javult rabja volt — társai a négy Bogár s a többiek mindannyian hosszabb s rö­­videbb ideig e vagy más megyék fegyenczei voltak — végre azon emberi szörny Hajagos József, ki e folyó év elején egy pusztai tanyán öt tagból állt szegény csa­ládot, szülőket és három ártatlan gyermeket, vért fagy­­laló kegyetlen kínzások között, néhány nyomorult fo­rint értékű ingóságok elrablása közben két bűntársa segélyével gyilkolt le — már egy ízben rabló­ gyilkos­ságért halálra ítélve, nyert kegyelemnél fogva kitöltött hosszas fogsága után nem sok i­dőre követte el em­beriséget gyalázó tettét —• Így több mások is büntetés által nem javítva, egyebet nem hoztak magokkal bör­tönben kiállott büntetésük után, mint az emberiség elle­nében azon szolgai tökélyt, mely a vesztett szabadság után kebleikben egyedül fenmaradt, türelmet és bo­­szút! Tagadhatatlan ugyan, hogy a munkátlanságon kívül gyakran egyik kútfeje a véteknek a szükség. De viszont, habár szomorító, mégis való, hogy hazánkban az élet s vagyon elleni erőszakos bűnök­nek oka nem annyira a szükség és szegénység mint a henye munkátlanság szülte betyárkodás, és hogy azon zsarnokoskodás, melyet hősiesnek ismert fajunk szé­gyenére hosszabb idő óta — néhány nem annyira bá­tor, mint vakmerő s vérengző haramia gyakorol nagy terjedelmű s népes vidékek felett — azért oly nehezen kiirtható, mert, sokak előtt a kitnnálló rabló nem az, minővé­st bűnei indokitják — hanem bátor, regényes férfiú, — ki midőn futóvá lesz, részvét kiséri — kit ha elfogatik, szánakozás követ a statárium eleibe — kí­váncsiság, bámulat s többnyire gyűlölet bírái iránt ve­zeti a bitófához — mint ezt a végperczes közelítésekor megtört lelkű fiatal rabló Bogár Imrének kivégezteté­sekor — kinek virágokat szórt a hibásan alkalmazott szánalom — a fővárosi közönség tapasztalta; — míg ellenben azon pusztázó hadnagyot, kit közelebb Bogár Mihály lőtt agyon, s ki a közbátorság fentartása körüli kötelesség teljesítésének lett áldozatja — özvegye s árvái könyein kívül oly élénk részvét alig kisért sírjába. Mindazon emberbarátok Beccáriától kezdve Groh­­manig és Szemere Bertalanig, kik a halálos büntetés­nek nem jogszerűségét és nem-czélszerüségét állí­tották , a büntetés czéljának értelmezésekor a bün­tetés egyik üdvös hatásának ismerték be azt, hogy elejét veszi hasonló cselekedeteknek — már pedig ez nem egyéb a „praeventio theoriájánál“ — a bűn megelőzésénél, mi által a bűnös gátoltatik újra bűnt követni el és annak bátorságát veszik el; de ezen utóbbi ismét nem egyéb mint elrettentés, a halál­büntetésnek ereje pedig, bár­mit mondjanak is azok, kik a kivégeztetések alkalmávali zsebtolvajlásokra hivatkoznak, melyekről egyébiránt mindenki tudja, hogy maguk után halálos büntetést már nem vonnak, épen az elrettentésben nyilatkozik legerősebben; a tör­vényben mint fenyegetés, a végrehajtásban mint példa. Mindaddig tehát, míg az állam s a polgárok személy és vagyonbiztosságának erőszakos megtáma­dásoktól­ megóvására a törvényhozás sikeresebb mó­dokról gondoskodni nem fog, a törvényszékek s bírák, kik különben is a törvényeknek csak végrehajtói, a fenálló törvényekhez képest, habár vérző kebellel és azon igazságot nem tagadva, mit Bulwer „Clifford“­­jében mond, „hogy az embert soha rosszabbul nem használják, mint a midőn felakasztják,­ kénytelenek lesznek kivételesen hal­­os ítéleteket is hozni, azon­ban nem fojthatják el kebleikben azon óhajt s tö­rekvésük oda megy ki, hogy minden más esetekben, a vétkeseket rövidebb vagy hosszabb időre szabadsá­gaiktól megfosztó ítéleteik eredménye a büntetés czél­­jainak legnemesebb része, a bűnös javítása legyen. Ezt azonban csak okszerű népnevelés segélyével lehet elérni, mi nem a fenyítő törvényszékek kezeibe van letéve; van ellenben még egy más eszköz is, mely körünktől nincs annyira távol, és amelyet ezúttal a tekintetes tisztiszék figyelmébe ajánlani bátorkodók s mely nem egyéb, mint a mit egyik koszorús írónk, báró Eötvös József fogházjavítási javaslatának végén szív­hez szólólag e szavakkal említ: „nem a magá­nyos elzárás, nem munka, nem hallgatás eszközölhetik a javítást; a társaság büntethet, vissza ijeszthet a r­oszt­ól, meggátolhatja a gonoszok egymásközti megromlását, de csak egy jobbíthat iga­zán s örökre: a hit!!“ Igenis, a hitvallás mulasztja, különösen a javí­tásra irányzott lelki oktatás egyedül az, melynek hiá­nyát némileg fegyenczeink, kiknek mostani számuk 287, és a kik mindenben, mit törvény enged s emberi­ség parancsol,részesittetnek, a lefolyt évben érezhették. Azonban segítve leend­ő szükségen is. A közigazgatás más ágaiban tett megtakarítások részben arra fordít­­tatni fognak, hogy a lelkészek kellőleg dijaztatva, a börtönökben a lelki oktatással többször foglalatoskod­janak, és minden vasárnap isteni tisztelet tartassák ; sőt biztos kilátás van, miszerint kivált a nagy számú katholicus fegyenczek egy a rabok oktatásával kivá­­lólag foglalkozó lelkészt nyerendenek, kinek ez ok­ból régi 25 főból álló tisztelet­dija 200 ftra emeltetett. Minélfogva remélhető lesz a nagy czél elérése, sze­rencsétlen sülyedt embertársainknak az erény útjára visszatérítése, és a büntető társasággal­ kiengesztelése, mi tagadhatatlanul legsikeresebben előmozdittathatnék az 1837-ik évben Brémában alakult, s a tán most is vi­rágzónak mintája szerint létrehozható „Bab-óvó egye­sületek“ által, melyeknek czélja a fenyitő s fogházak­ból kiszabadultakat bűnökbe visszasü­lyedéstől meg­óvni, béke angyalaként lépni fel a társaság és annak meghasonlott tagjai között, visszaadni, kenyérkereset­­teli ellátás által „a hazának számos munkás tagot,“ — folytonos szemmel tartás által vezérelni a tántorgó lépteit — felszántani, emberi bánás és oktatás által, az Ínség könnyűit, és vigasztalást nyújtani a kétségbe­­esettnek. Kelt Pesten, dec. 31-én 1862. Szeles Mihály, Pestmegye alispánja. Zágráb, január 9. Zágrábmegye közgyűlését Kukuljevic Iván főapán következő beszéddel nyitotta meg tegnap : „A folyó ügyeken kívül két tárgy lesz e gyűlé­sen tanácskozás adá veendő, L­­ az ujonczozás és a fa­lusi községek szervezése. Az elsőt illetőleg udvari kanczelláriánktól és a helytartótanácstól leiratok érkeztek, melyekben Ő Felségének m. é. deczember 10-dikén kelt legmagasb elhatározása folytán meghagyatik, mikép országunk által 1863-dik évre normális illetékül 2256 ujoncz lesz állítandó s az ujonczozás i. é. február 15 től már­­czius végéig befejezendő; miután azonban e megye az ujonczozást illetőleg már 1861 novemberi közgyűlésé­ben kimondá elvileg véleményét, a mellőzhetlenül szükséges előleges munkálatokra közigazgatási uton történtek lépések, és nem maradt egyéb hátra, mint a legmagasabb rendelet értelmében véglegesen meg­oldani e tárgyat. A községek szervezését illetőleg, a­mely nagy fontosságánál fogva népességünk minden osztályát nagyon érdekli, 16 szolgabírótól, illetőleg kerületi gyű­lésből érkezett be­jelentés, melyekből örömmel érte­sültem, hogy e tárgy némely kerületben megérett, és minden oldalról megvitattatott. Miként továbbá az érintett jelentésekből láttam, csaknem valamennyi kerület s főleg értelmesebb ré­­szek azon meggyőződésre jutottak, mikép a községek mostani beosztása s szervezése se a kor igényeinek, se a közigazgatás czéljának nem felel meg, sőt az is elismertetik, hogy a mostani kis bíróságok az alkotmá­nyos igazgatás s az átalános haladás nagy akadályai. A jelenlegi községek felosztása s a nagyobbak­nak jövőben leendő felállítása iránt különböző véle­mények vannak. Némelyek azt óhajtják, hogy az előb­ben politikai községek léptettessenek életbe ; mások, hogy az új községek alakításánál a mostani parochiák határaira és terjedelmére fordíttassék tekintet; míg mások ily felosztást már csak azon oknál fogva sem tartanak lehetségesnek, mert parochiáink egy része több kerületre, megyére s hatóságra van feloszt­va, és terjedelmet s népességet illetőleg igen kicsinyek. Én tehát azt hiszem, hogy központi bizottmányunk, a­mely a községek rendezését illetőleg kimerítő tervet tesz e gyűlésnek beadandó, mindezen véleményeket éretten megfontoló és oly javaslatot ten, a­mely min­den pártot s véleményt kielégítene. De az iránt is eltérő nézetek keletkeztek a me­gyében, vájjon a nagyobb földbirtokok bekebeleztesse­­nek e a községekbe vagy nem? Nem lehet tagadni, hogy e fontos kérdés Európa különféle államaiban már heves vitákat idézett elő, főleg ott, hol a feudalizmus szelleme a nemzetet túlszárnyalni akaró. De ha azon elvet állítjuk közbe, mikép a község kicsiben az, a­mi az állam nagyban , azt is meg kell engednünk, hogy valamint az állam az államban nem szül jót, épen úgy nem előnyös a község sem a község­ben, tehát az úri község a falusi községben, főleg ha az utóbbi birtoka által van körítve és átszelve. Azokat, kik a nagyobb uradalmaknak a kisebb községekkel leendő egyesítésének ellenei, arra figyel­meztethetném, hogy hazánkban nem keletkeztek újabb körülmények, mint minek a régiek voltak. Régi alkot­mányunk alatt csak néhány kiváltságos nemes és nem nemes község volt, melynek tagja lenni egy nagyobb földbirtokos sem idegenkedők, míg a többi községek mindannyian a feudalismusnak s a megyék feudalis­­tikus tisztviselőségének szolgáltak. Nekünk ellenben most szabad és autonóm megyéket kell alakítanunk, a melyek ne megvásárolható szolgák, vagy élettelen automaták legyenek és épen ezért kell ily szabad köz­ségekben a népesség minden osztályának képviselve lennie, épen ezért kell, hogy mindannyian hasonló jogokkal bírjanak, hasonló terheket viseljenek, ter­mészetesen vagyonuk, értelmiségek s azon előny vagy kár arányához képest, melyet a községtől húznak. A községben lakó nagyobb birtokosok ignorálhatják, vagy elismerhetik az államhatóságok többjeit, de vannak idők, melyekben saját nagy káruk nélkül és az igazgatás s a község érdekében nem feledkezhetnek meg polgár­­i lakostársaikról, ha nem akarják, hogy ezek szintén megfeledkezzenek róluk. A községek be­rendezését s igazgatását illetőleg is léteznek különféle vélemények, a­melyek azonban köny­­nyen összeegyeztethetők. Az alkotmányos elv, melyet annyira szeretünk, azt követeli tőlünk, hogy a községek­ben­ alkotmányos szabadság barátai is legyünk, mely­nek a despotismus s a mindent elnyomó centralisatió leg­nagyobb ellenségei. Mint szlávok és alkotmányos hor­­vátok megvetjük e két ellenséget s azért gyámolitaun­k kell a községek autonóm szabadságát, mert ez min­den ország 8 állam alapja. A mit községeinkre nézve teszünk, azt megyénkért is tesszük, a­mely szintén egy nagy község; minél több szabadságot engedünk a kis községeknek, annál nagyobb szabad autonómiát kíván­hatunk magunknak. El van ismerve, hogy a szabad s jól szervezett ország az állam legjobb őre és minden bel­zavargás természetes ellensége, mely az elévültséget, jólétet, szerencsét alááshatná. Megvárom tehát a központi bizottmánytól, hogy javaslatában e nézpontból is teljesen felfogó korunk feladatát, és hogy tekintetbe véve megyénk viszo­nyait, a nagy földbirtokosok érdekeit a földmivelőké­­vel, valamint az országért a kormányéval összekötni tudta.* (A gyűlés további folyamát holnap közlendjük ) „Teszem azt“ szavalat, (németül) Délia Hermin kisasszony által. „Fóti dal“ Vörösmartitól, szavalja E­g­r­e­s­s­y Gábor. Kettős „Don Juanból”", éneklik Markovits Ilka k. a. és B­i­g­n­i­ó. „Cavatina“ Ördög Róbertből, énekli Weisz Katalina k a. Az „Áldás" a Prófétából, énekli Weisz Janka k. a. „Bölcsődal“ Róberttel, hegedű és zongorára, előad­ják Czeke és Deutsch. * A Wöhler énektanár vezérlete alatt álló „pesti unió“ szombaton tartotta meg második estélyét a polgári lövöldében s néhány élvezetes órát szerzett a számosan egybegyült vendégeknek. A szabatosan és lelkesen előa­dott dalok mindvégig ébren tartották a hallgatók figyel­mét s derült kedvét; több darabot közkívánatra ismételni kellett. Hangos éljeneket érdemelt ki a jelenvolt Volk­­mann Róbert, kinek két szép szerzeménye szintén előada­tott, nem különben Wöhler tanár, kinek szakképzettsége s buzgósága e szép sikert lehetővé tette. A jelenvoltak teljes megelégedéssel s ezen énekegylet iránt fokozódó részvéttel oszlottak szét. * Az első négyes estély, melyet Waeselghem, Pi­­schinger, Panhans és Randers rendeztek Braun és Bakody közreműködése mellett, vasárnap tartatott meg a zenede szerény termében, mely eléggé megtelt, ha ugyan nem is zsúfolásig. A közönség Mozartot s Beethovent élvezte ; a kivitel egészben véve kielégített, bár, úgy látszik, kissé több elevenség nem ártott volna ; ez azonban nem hiány­zott Bakody erélyes zongorajátékában, sem Braun éneké­ben, ki hangja nagyságát nem mindig mérte hozzá a te­rem kicsiségéhez. A közönség sokszoros tapsokban nyil­­vánította a működők iránti elismerését „0.“ * Mint definitivumot írják, hogy Stoll Péter nemz. színházi énekmester helyébe Böhm Gusztáv választatott. Böhm ur Győrött volt eddig karmesteri állomásban. E hir egyszersmind azt mondja, hogy Böhm harmadik karmester lesz Pesten. A nélkül, hogy Böhm ur érdemeiből le akar­nánk valamit vonni, kit nem ismerünk, meg kell valla­nunk, hogy Stoll távozását sajnáljuk. Ő az énektanítás terén kétségtelen érdemekkel bír. E tekintetben elég le­gyen csak arra utalnunk, hogy operánknak már is két je­les művésznőt képezett, az egyik Voggenhuber Vilma, a másik Láng Paulina k. a. Ezenkívül az ő vezetése nyomán lépett színpadra Triebler Paulina k. a., ki jelenleg Te­mesvárit vendégszerepel és tetszésben részesül, továbbá nem sokára találkozunk még egy növendékével, Lőwy (Oroszi) kisasszonynyal, ki az első alapokat az énekművé­szeiben zenedénk tanáraitól nyerte, s a színpad számára Stoll ur által képeztetett ki. Oroszi­a, a mint műértőktől hallottuk, igen szép althanggal rendelkezik s e tér a nemz. színpadon már kellőleg be lévén töltve, a német színház­ban fogja talentumának próbáit adni. Stoll­er elbocsátta­­tása okául kettőt hoznak fel : az egyik, hogy Voggenhu­­bert Berlinbe ajánlotta volna, mi azonban, mint hiteles kútfőből tudjuk, nem való, — sőt inkább az áll, hogy épen említett énekmesterének nagy része van abban, hogy to­vábbra is szerződést fogadott el a nemz.­színháznál, — a másik ok, hogy Marchetti tenoristáról kedvezőtlenül nyi­latkozott. Ha ez történt, úgy Sz. csak a tényt constatírozta. Egyébiránt nem hisszük igazgatóságunktól, hogy ily — nem mentjük — csekély hibáért egy családatyát és­ szor­galmas s érdemeket szerzett tagját a színháznak kenyerétől megfossza. A dolog érdemén tehát oly homály lebeg, mely­ről vagy nincs tudomásunk, vagy egy elhamarkodott lépés az egész, melyet gyönge invectivákkal kívánnának mente­getni. ? A „Független“ Ellinger visszaszerződtetését azon föltételhez köti, ha megköveti a közönséget- Mi megvall­­juk, ezen újabb kis „skandalumot“ elengednek. Ha csak­ugyan oly mélyen megbántotta a közönséget, hogy művé­szete és a színház körüli érdemei azt nem feledtethetik, ak­kor jobb lesz segédkezet sem nyújtani ahhoz, hogy vissza­jöjjön , vagy nem oly nagyjelentőségű a bántalom, s akkor a közönség magához méltóbban cselekszik, ha Ellingertől, a tenoristától jó éneklést, ügyszeretetet, szorgalmat és nem bocsánat­­kérési komédiákat vár. Ez a mi szerény vé­leményünk. * Azon ajánlatra, hogy Dawison hajlandó lenne a nemz színházban lengyel nyelven föllépni, a „M.S.“ követ­kező megjegyzést tesz : „Mi Dawison vendégszereplését a helybeli német színpadon szives figyelemmel kísérjük és róla közlött jelentéseink által tanusítni kívántuk, hogy a művészet közérdekeit nemzetiségi tekintetben monopoli­zálni nem akarjuk. Azonban másfelől nem tagadjuk, mikép saját nemzeti intézeteinket is rendkívül óhajtjuk minden idegen befolyástól tisztán tartani és azt hisszük, saját magunk irányában e méltányosságot a másokkal szemben tanúsított méltány erejénél fogva kettős joggal követel­hetjük. Ennélfogva Dawison lengyel vendégszereplését sem pártolhatuk, mivel tartunk tőle, hogy ez előzmény később kevésbbé kedvelt nyelvű és egyéniségű szereplők fölléptetésére szolgálhatna okul. S egyátalában úgy va­gyunk meggyőződve, hogy nemzeti színházunk egyik fő­rendeltetése egyenesen a magyar nyelv műve­lése lévén, e fontos tekintet alól egyedül olyan vi­lágra szóló művészek kedvéért lehet kivételt tenni, mint Ristori vagy Aldridge.“ — Mi megvalljuk, e megjegyzés határozott hangjával, mely egy igen helyes elvet procla­­mál, még az utóbbi kivételeket sem tartjuk összeegyeztet­­hetőnek. Dawison egy oly specialitás lévén a maga nemé­ben mint Ristori vagy Aldridge. Mondjuk ki categorice, hogy a magyar nemz­­színház állása és szelleme semmiféle­ idegen nyelvet és zagyvalékot nem tűtr el deszkáin és igy ne tegyünk kivételeket még Ristori vagy Aldridge irányában sem , s akkor igazolva leszünk az egész mivelt világ előtt, mig az ilyes kivételek elvünket némi gyanúba keverik. * A „Hon“ szerint a szinész-strike­nek már vége van. A nemz.­színház igazgatósága az illető művészekkel már megkötötte a szerződést. A játékdíjak rendszere ke­resztül vizetett. A „M. S.“ értesülése szerint a nemz. szín­ház Carina k. a. frankfurti énekesnővel 3 évre szerződött 5-től­ 6 és 7000 ftig növekedő fizetéssel. A művésznőre nézve e szerződés már kötelező erővel bír, az igazgató­ságra azonban csak akkor válik kötelező erejűvé, ha a művésznő három debüt­je folytán a közönség tetszésével találkoznék. A Dresdában egy csoda­tenor van , neve Schnorr von Carolsfeld. E művészről azt mondják, hogy tenor­­hangja ritkaság ez epigon-korban, hanem a mellett oly alkattal bir, melyről Rigoletto azt énekli , hogy a „ret­tentő ily alkattal birni.“ * Az„Új nemzedék“ czímű szépirodalmi vál­lalat oszlásnak indult. Az „Ország“ tegnapi számában két nyilatkozattal találkozunk. Az egyikben Balogh Zoltán mintáz „Új nemzedék“ volt szerkesztője értesíti r. t. ez. ol­vasó közönséget, hogy czimváltoztatásért óhajtván folya­modni, addig is, mig ő részben engedélyt nyerhetne, az „Új nemzedékb­e begyűlt előfizetési pénzt Wodiáner­ F. volt kiadótól mindenki visszakövetelheti. A másik egy tiltako­zás, melynek átvételére a fővárosi lapok felkéretvén, azt itt közöljük : „A számtalan kiadói visszaélés, milyen legközelebb Wodiáner F. kiadása alatt a „Magyarország“ megszűnésé­nél is előfordult s mi által nagy részben az irodalom hitele is szenved, kényszerit bennünket, mint az „Uj nemzedék“ volt belmunkatársait, hogy Wodiáner F. nyomdász és ki­adó újabb eljárása ellen, mely szerint az „Uj nemzedék“ előfizetőit a „Divatcsarnok “-kal akarja kielégíteni , ünne­pélyesen tiltakozzunk. — Az olvasó, midőn valamely lapot kíván járatni, bizonyosan annak programmjában kifeje­zett irányáért és a lap munkatársainak dolgozataiért fizet elő; ha pedig a helyett más szellemű s más munkatársak­kal biró vállalattal akarják kielégíteni , egyenesen rásze­detik. — Mi a valódi kielégítést csak abban látjuk, ha a kiadó — vállalatát megszüntetvén , — a pénzt vissza­küldi, — s csak is azon esetben tartja meg, ha netalán va­laki világosan kinyilatkoztatná, hogy pénzéért mást is el­fogad, mint mire előfizetett. Kelt Pesten, január 12 én 1863. Abonyi Lajos, Áldor Imre, Almási Tihamér, Bodor Károly, Csermelyi Sándor, Dalmady Győző, Deák Farkas, Emil, Győry Vilmos, Katona Gyula, Kiséri, Kuliffay Ede, Kun Pál, Szabados János, volt főmun­katárs, Szász Béla, Tolnay Lajos, Udvardy Vincze, Vida József, Zalár, mint az „Új nemzedék“ volt belmunkatársai.“ — Jelentés a „harangvirágok“ iránt. A virágok“ czimű két kötetnyi beszély-gyüjteményemre nyi­tott előfizetési fölhívásomban némelyek szerint rövidre szabtam a pénzbeküldési határidőt, s nem gyűjthettek elegendő közönséget. Hogy ne legyen senkinek se pana­sza s legkivált nekem ne legyen : ime kijelentem, hogy nevezett munkámra f. hó 20 dikáig nyujtom meg a pénzbeküldési határidőt — azon kikötéssel azonban, hogy ez időhaladék tökéletesen megfelelend várakozásomnak. Kelt Pesten 1863. jan. 9. Kulcsár József. * A „Bihar“ szerkesztője, G­yörffy Gyula nyilat­kozik, hogy a nevezett lap f. é. első számában megjelent „Újév napján“ czimü czikkért közcsend-háboritás bűn­tettével vádoltatva, a cs. kir. katonai törvényszék elé ál­líttatott és a lap további szerkesztésétől ideiglenesen eltiltatott, minek következtében visszalép és a lap ideig­lenes szerkesztését Hollósy Lajos kiadó arra ruházza. * A Terézvárosban — írja az „0“ — a hatóság egy helyet fedezett föl, hol számos munka nélküli prole­tár család lakott együtt, s az e városrészben összefogdo­­sott kutyák és macskák húsával táplálkozott. Mintha csak a párisi mesterekből olvasnék e nehány sort. * Kovács János békés­csabai róm. kath. lelkész és czimz. kanonok Csabán 1 hó 11-kén meghalt. Külföld. ANGOLORSZÁG. A „M. Post“ a törökországi miniszer-változást a szultán azon hő óhajtásának tulaj­donitja,hogy Törökország független hatalmassággá le­gyen. A szultán ezen eredmény elérése végett el van tökélve, nem elégedni meg látszólagos reformokkal. A szultán M e­h e­m e­d-A­l­i, s R u­s­d i pasákat elbocsátá, mivel erre okai voltak. A kabinet többi tagjai azt bi­zalom­hiánynak tekintvén, beadták lemondásukat, de a szultán csupán Fuad lemondását fogadá el. Ez utóbbi tehát odahagyja a ministériumot, mivel a szul­tán elégületlen az ügyek általános folyamával. Ezen elégületlenségnek fő­ oka Montenegro s Szerbia hely­zete. A szultán el van tökélve, küzdeni azon hatalmas­ság ellen, mely mindezen fölkeléseket szítja, azaz Oroszország ellen. Ezért sürgeti a reformokat, s ezért akarja azokat kierőszakolni. A szultán Angolországban 4 pánc­élos hadi­hajót rendelt meg. Ő nem akarja megengedni Oroszországnak, hogy birodalma tartomá­nyaiban viszály magvait hintse el. Törökországnak éber kormányra van szüksége. A hivatalos lap közli Stanley tábornoknak, a chinai angol haderő parancsnokának jelentését. Ezen okirat Kahding városának azon angol s franczia csa­patok általi visszavételét jelenti, melyek a britt pa­rancsnok rendelkezésére helyeztettek. Kahding vissza­­foglalása egy 30 mérföldnyi körletet teljesen szabadon hagy Shangai körül, melynek a chinai felkelők szom­szédságától­ megmentése határoztatott el. Az Osborneban f. hó 9-én a k­rályné elnöklete alatt tartott titkos­ tanács-ülésben a parliamentnek jövő febr. 1­re összehivatása határoztatott el. FRANCZIAORSZÁG. Az „Opinion du Midi“ cz. lap másodszor megintetett, Alzon apátnak egy oly levele miatt, mely rendetlenségre hiv föl, s melynek közzététele veszélyezteti a közbékét. A „Courrier du Dimanche“ pedig harmadszor intetett meg, egy ily cziműt czikk miatt : „Levél a szer­kesztőhöz“, mivel ezen czikkben a szerző hitelétől akarja megfosztani az általános szavazatjog alkalma­zását. Goltz gróf, az új porosz követ, f. hó 10-én Pa­risba érkezett. A „France“ a Poroszország s Austria közt, a szö­vetség­gyűlés tervezett reformja iránt fönnforgó viszály tárgyában igen megnyugtató értesítéseket kapott. E szerint a szavazatok többsége, úgy látszik, már bizto­sítva van a küldöttek gyűlésére vonatkozó austriai ja­vaslat számára. Mivel azonban ezen többség csak 1—2 szónyi lenne, Austria kijelentené, mikép nemhogy vég­letre akarná hajtani a dolgokat, Poroszország elleni ellenséges érzületből, hanem inkább egyedül azt akarta Németország s Európa előtt constatkrozni, hogy a szö­vetségi intézmények fokozatos kifejtésének akadályai nem az ő részéről erednek, mint a berlini kabinet köz­lönyei azt el akarták hitetni. Ha a bécsi kabinet kez­deményzése, a német szövetség­gyűlés újraszervezése végett, a korszak szükségeivel , a német nép óhajtá­saival öszhangzólag, sikeretlen maradna, ez iránt a fe­lelősségnek Poroszországra kellene hárulnia. A közös hon keblébeni szakadás kikerülése végett Austria, hogy a kibékítés művét előmozdítsa, elhalasztani szán­dékozik a tervezett reformok létesítését. Eddigelé­vo­

Next