Sürgöny, 1865. szeptember (5. évfolyam, 200-224. szám)
1865-09-16 / 212. szám
ni? Ki hallotta valaha, hogy a közjog volna azon infernalistan, mely azt tanitja, hogy a jogtalanság szilárdabb alapot nyer, ha arra jogtalanságot újabban s ismét újabban tetézünk ?! — De jó, hogy végre a vihar, mely ama pártból szól, láttatni engedi teljes szándékukat. E párt még ezelőtt pár hónappal a legkeserűbb szemrehányással halmozá el a bukott kormányt , hogy ez a kibékülés érdekében mit sem tett, s maga beismeré a visszatérés szükségességét amaz ösvényről, melyen haladtak, mert azon tovább menni csak a romlás felé lehet. És midőn a visszatérés nagy munkája, és nem komédiája, komolyan megkezdetett, vak dühvel, mely határt nem ismer, küzdenek az uyitás ellen s mentő hajóként tüntetik föl azt, mit ők maguk a sülyedéstől megóvni képtelenek voltak. Most látjuk csak, hogyan kell vala értelmeznünk a visszatérést az ő nyelvükön ; most látjuk csak, mit várhatunk vala az egyezkedéstől, mely az ő auspiciumaik alatt megy véghez. „1861-ben a bécsi centralisták Deákot jeles ügyvédnek mondták, ki azonban nem politikus; feliratát pedig szép perbeszédnek, mely azonban a politikai exigentiáknak meg nem felel, és egy nagy hitben álló birodalmi tanácstag, ki különben rokonszenvét irántunk több alkalommal nyilvánitá, még 1863-ban azt mondá egy beszédében Deák feliratára vonatkozólag : „jogdeductiókkal pereket nyerünk, de nem űzünk politikát.“ Íme megjelent nagy hazánkfiának ismeretes húsvéti czikke, mely sajátlag csak exposéja volt az 1861-iki felirat egyik alapeszméjének, s melyben ki jön mondva habozás nélkül, hogy mi magyarok a birodalom valódi érdekeit minden egyéb országos érdekek felett állónak tekintjük, s hogy az azok által elénk szabott közös ügyek közös tárgyalásának szükségességét igenis elismerjük. Hogy ez már többé nem puszta jogdeductio, nemcsak perbeszéd volt, hanem egy nagy horderejű, s mélységű politikai eszme, azt el kelle ismerni a bécsi centralista uraknak is, s el azt is, hogy ez oly lépés volt a kibékülésre, melyet el nem fogadni csak önhittség és politikai vakság tanácsolhatott. S ime, midőn a bölcs fejedelem átérte a nemzet magas gondolkozását, mérlegbe vetvén az eddig történteket, látá, hogy ez nem az, mi uralkodói szándéka volt; látá, hogy a kiknek kezeibe az ügyek vezetését tette, őt meg nem értették, s igy azokat másokra bizni, a birodalom jóléte követelé . — mit tesznek azok, kiknek a békülékeny jobbot őszintén odanyujtottuk ? a február 26-iki chartát egyszerűen reánk nézve is kötelezőnek mondják, s az ő jogfolytonosságukba bennünket is belefoglalnak, miáltal eme jogfolytonosság valódi jogeljátszási és contumachozási folytonossággá torzul; — úgyszintén erdélyi vívmányaikat ezen ország és a birodalom alapjoga egyik szentesített lapjának elismerni követelik ! Ha ezen urak egyebet nem, annyit mégis megtanulhattak volna az alkotmányos országok történetéből, hogy a mint már Aristoteles hirdető, minden életbe léptetendő alkotmánynak először be kell bizonyítani kivihetőségét, életrevalóságát; megtanulhatták volna, hogy igenis, egy országot alkotmányától megfosztani lehet, de alkotmányt jogi fictio által életbeléptetni akarni oly közjogi szörnyeszme, melynek forrása csak a legnevetségesebb ignorantia, vagy a leglelkiismeretlenebb jogtapodás lehet. „Íme tehát ezen párt az, mely mindent elkövet, hogy a magyar kormány helyzetét megnehezítse, hogy azt, — mondjuk ki az igazi szót, hiszen az „Ost-Deutsche Post“ világosan kijelenti, hogy nem hiszi, mikép a Majláth-kormány a nehézségekkel megküzdeni képes legyen, — hogy azt megbuktassa. Mert reájuk nézve a Majláth-kormány bukása korántsem csak egyszerű szerélyváltozás jelentőségével bírna. Jól tudják ők, hogy en coolboy p pártjuk ismét azonnal elfoglalná a tért, s bár a birodalom beláthatlan bonyodalmaknak nézne eléje, de a helyzet uraivá tevén magukat, azt saját eszményképük és önös érdekeik valósítására kizsákmányolni el nem mulasztanák. „Eme párt azt hitte, és még mai napig is azt hiszi, mint ezt az „Ost Deutsche Post“ elég nyíltan elárulja, hogy a Majláth-kormány megbuktatásának eszközeit maga a magyar nemzet fogja kezeikbe szolgáltatni. Ők ismerik a nemzet terhetlen ragaszkodását alkotmányos törvényeihez, s abban bíztak, hogy ha a megyék azonnali restituálása bekövetkezik, majd lesz ott magában a merev törvényességi álláspontban gyúanyag elegendő, mely lángra lobbanva, magát a Majláth-kormányt is megemészti. — Most, midőn e várakozásukat meghiúsulva látják, legalább azon reménynyel táplálkoznak, hogy a nemzet a kormánytól azon eljárás miatt, melyet az a megyék rendezésénél követett, azon bizalmat s rokonszenvet, melyre annak a jelen körülmények közt támaszkodnia kell, meg fogja tagadni. — Valóban szomorú volna, ha e reményük teljesedésbe menne, szomorú a birodalomra, s kétszeresen szomorú a nemzetre! De ezt hinni egyelőre semmi okunk sincs. Hazafiak, kiknek szilárd alkotmányos, minden önérdeken magasan felülemelkedő érzelmeikről meggyőződve van a nemzet, kezdik elfoglalni a tért, melyre a kormánytól meghivattak , hogy nagy czéljaiban a nehéz körülmények közt minden erejükkel támogassák, s hogy ha szükséges, közvetítői legyenek azon bizalomnak, mely a kormány és nemzet egységes törekvéseinek súlyt kölcsönözni képes. És mi hálás kebellel kell, hogy üdvözöljük a honfiakat, kik mély belátással érték meg a kor szavát, s politikai tapintattal fogják föl a helyzet jellemét, s kik bölcsen felfogták, hogy ahol a törvényes állapotot azonnal egész teljességében helyreállítani nem lehet, de annak létesítése fenn és alant szilárd elhatározássá érlelődött, már az előkészítés munkája is a legjobb erőket követeli, s hogy ilyenkor megtagadni a közreműködést annyit tenne, mint a kiegyenlítés elé akadályokat gördíteni. „De vannak kitűnő hazafiak, kik azt hiszik, hogy miután a megyék szervezésének kérdése tisztán belkérdés s ahhoz a sajthán túli szomszédoknak semmi beleszólásuk sincs, e téren a kormánynak bátran opponálhatnak, a nélkül, hogy annak állását ezáltal nehezítenék, sőt hasznára vannak, miután azáltal figyelmeztetik, hogy az út, melyen jár, czélhoz nem vezet, így mondja pl. gr. Andrássy Gyula egy a „P. N.-ban“ közlött s igen szépen kidolgozott czikkében, hogy „a minden ároni támogatás csak kivülről jövő támadás ellen szükséges; az alkotmányos mérleg elveszti természetes helyzetét, midőn az ellenzék súlya a kormány serpenyőjébe tétetik.“ Feltéve, hogy mi ezen sententiát elismerjük, kérdjük, úgy áll-e nálunk az alkotmányos mérleg, hogy az alkotmányon kívül fekvő veszélyek által fenyegetve nincs ? „Tizenöt év óta van felfüggesztve alkotmányos életünk, s most, midőn annak visszahelyezése vétetik czélba, mennyi ellenséges befolyással kell megküzdenie, melyek a kivitelt megakadályozni törekszenek. Az egymással szövetkezett befolyásoknak súlyát és természetét csak is azok képesek kellőleg fölismerni és méltányolni, kik a dolgok élén állvák, beavatvák azon szövevényes viszonyokba, melyeket a jelen körülmények közt diplomatiai tapintattal mérlegelni kell. Ilyenkor az oppositio könnyen azon veszélynek van kitéve, hogy tévúton jár, és noha itt az oppositio fontosságára nézve az alkotmányos életben egyetértünk a nagy angol államférfiával, Fox-szal, hogy ha oppositio nem volna, azt megvásárolni kellene; de a jelen körülmények közt, midőn a Majláth-kormánynak a nemzet egységes támogatására a legnagyobb szüksége van, az oppositio, miután semmi kilátása sem lehet arra, hogy magának gyakorlati érvényt szerezzen, a kormányt csak gyengítheti. Nem szabad felednünk, hogy a kormány legközelebbi feladata a nemzetnek is legforróbb óhajtása, t. i. az alkotmányos életnek újra életbeléptetése, s hogy minden támogatás, melylyel a kormány erősbül, csak ezen közös törekvést segíti elő, míg ellenben minden oppositió , mely annak útjába vettetik, a kivitelt nehezíti. Ha valaki azt mondja, hogy ő a czélban egyez a kormánynyal, csak az eszközöket nem helyesli, úgy mi arra csak azt válaszoljuk, hogy tíz eset közül kilenczszer nem is az buktatja meg a kormányokat, mert azok a czélra nézve az oppositióval nem egyeznek, hanem, mert az eszközökre nézve térnek el aguidutól. Igen, s most alkuimiányos mérleg már szilárdan állana természetes helyzetében, akkor ám vetné súlyát serpenyőjébe az oppositió; de addig, míg azt el nem értük, az ellenzék, mely a kormányt gyengíti, ama czélra is részt hozhat, melynek az elérésén dolgozik. Ha tehát mi az oppositiót úgy tekintjük, mint az alkotmányos élet fejlődésének nélkülözhetetlen föltételét, s annak valódi éltető elemét, melyre a kormánynak magának legnagyobb szüksége van; másrészt azonban ki kell emelnünk, hogy lehetnek a politikai életben situatiók, midőn az oppositiónak legalább egy időre el kell némulnia, s midőn egyéni meggyőződéseinket, bármi nehezen essék is az, ha azok ellentétes erőkként nyilvánulnának a kormány ellenében, magasabb szempontból egy közös czélnak, melynek elérése az erők szétágazása által veszélyeztetve lehet, mert az a kormány és nemzet egyesült erőfeszítése által vívható csak ki, alárendelni kell. „Ha egyébiránt van valaki, ki csakugyan azt hiszi, hogy ha a kormány a 61-iki megyéket restituálja, ezen alkotmányos megyékben egy kanczellári figyelmeztető irat elegendő lett volna ellenzéki pártok alakulásának, melyek a kormány állásának nehézségeit valódi geometriai progresszóban növelik vala, elejét venni, — akkor mi ennyi hitet csak bámulni tudunk, de nem osztani. Valóban igen megragadó politikai eszménykép, az alkotmányos megyei municipiumokat úgy képzelni, mint a törvények s alkotmány rettenthetlen őreit s harczosait, és mint tapintatteljes diplomatákat egy személyben, kik az egyik pillanatban jog és igazság mellett magas lelkesedéssel küzdenek, míg a másikban egy diplomata higgadtsága és rugékonyságával sikamlanak át az eléjük gördülő nehézségeken. Igaz, hogy az „alkotmányos élet az ellensúlyok theoriáján alapszik“, — de ezen ellensúlyok theóriájából magyarázható ki a kormányok bukása, — sőt a lefolyt szomorú 15 évi aera is, meg az is, ami azt megelőzte.“ A czikkíró következő szavakkal végzi: „Azt mindenki tudja, hogy a kormány teljes törvényes állapotot azonnal nem adhat, mert ez a jelen körülmények közt lehetetlen. Ha tehát a kormány a szoros alkotmányos formákat, melyeknek feladata a törvényes állapotok szigorú megőrzése, mellőzendőknek vélte ott, hol azok törvényen kívüli tartalom befogadására lettek volna a viszonyok parancsoló hatalma által kényszerítve, kárhoztathatja-e valaki őt e miatt? Ha beismerjük azt, hogy vannak tényleges viszonyok és állapotok, melyek a törvényes hasist nélkülözik, de melyeket respectálnánk, melyek előtt meghajolnunk kell, miért borzadnánk vissza azon formáktól, melyek egyedül alkalmasak azokat befogadni? Miért cselekednék tehát helytelenül a kormány, midőn az alkotmányos törvények által nem, csak a helyzet parancsoló szüksége által védett, s mint ilyen ideiglenes jellemű állapotnak rendkívüli, de ideiglenes formát kölcsönöz, mely az alkotmányosság teljes kellékeivel és oly kevéssé bir, mint amaz állapot a törvényességével ? Ha eme forma valóban csak az egyedüli alkalmas a tartalomhoz, s ha eme tartalom visszautasithatatlan, úgy a formában meg nem nyugodni következetlenség. „De mi azon okoskodásnak sem vagyunk képesek felfogni helyességét, mely oda megy ki, hogy az uj főispánok vagy adminisztrátorok által meghívandó hazafiak csak azon esetre vállalják el a nekik odaajánlott tisztséget, hogy ha az összes eddigi provisorium személyzete elbocsáttatik. Mert míg ezen föltételes elfogadásban constatkozva látjuk azon elvet, hogy a magyar kormány alatti provisoriumtól szolgálatukat megtagadni nem akarják, mi marad fenn, melyre a feltétel szorítkozik ? Nem az elv, hanem a személyek! Mi ez alkalommal nem feszegetjük e themát, de biztosnak tartjuk, hogy nem lesz egyetlen egy orgánuma a magyar sajtónak, mely eme föltételt elvileg odaállítva ne kárhoztassa, mert az alkotmányos szabadságnak egyik örök postulátuma : tisztelni az egyéni meggyőződést!“ Az erdélyi országgyűlés ügyében az „O.D. Post“ egy közleményt hoz olyan valakitől, a ki a folyó heli kir. leirat szerzőinek gondolatkörével ismeretes“, melyben ez kimutatni igyekszik, miszerint abban egyrészt a korona méltósága a korábbi ünnepélyes államokmányok irányában, másrészt pedig a kiegyenlítés államjogi határa a túlmenő igények irányában kijelöltetik. Ez iratból kiveszszük a következő lényeges részeket : „Ha ön azonnal a leirat bevezetésénél akar maradni, akkor lehetetlen elnézni — úgymond ez irat, — hogy a leirat negyedik szava a „d ip lo m a“, s hogy e szerint az octoberi diplomára vonatkozás s a magyar korona országainak alkotmányjogai helyreállítására abban megállapított határok, épen ezen leiratban nem jól meggondolt jelentőségnélküliek. Közös közeg a közös ügyek részére a jelen kormány világosan kimondott czélja ; ez oly czél, mely a rettegett dualizmust kizárja. Ezen közeg mikénti alakulása, a nyilatkozott óhajok és kívánságok szerint legyen bármiként keresztülvive, maga a közeg, az att diplomában meghatározott hatásköre szerint, a változhatatlan czél. Ha ön a leirat második tételét olvassa, annak kezdetén azonnal azon megfontolt fordulatot találandja, miszerint Erdély nagyfejedelemségnek a „magyar koronával bensőbb összeköttetéséről“ van szó. Erdélynek a magyar koronávali bensőbb összeköttetése semmiesetre sem Erdély uniója Magyarországgal, a 48-ki törvények értelmében , amaz idősebb s állt az unió előtt is, s azért eltagadhatlan. Epen ezen jelzés nem választatott szándék nélkül s az országgyűlés feladatával benső összefüggésben áll. Az országgyűlés az 1848 ki törvények I. t. sz. revisiója fölött fog tanácskozni. Re visio, ez a helyes megnevezés. Hasonlítsa ön ezzel össze az 1863-ki junius 15-ki királyi összehívó leiratot, s ön azt találandja, hogy Ő Felsége a f. hó 1-i leiratot, melyben az uniótörvény revisiójáról van szó, kibocsáthatta a nélkül, hogy a két év előtt kibocsátott leirat tartalmának legscrupulosusabb magyarázatával ellentétbe jött volna. Ebben ez áll: „Mivel Erdély nagyfejedelemségnek 1848-ban elhatározott uniója Magyarországgal teljes törvényerejével létre soha nem jött, s ténylegesen azonnal szétesett, azért mi 1860-ik oct. 20-ki határozatunkban indíttatva éreztük magunkat, ezt érintetlenül hagyni... Tehát Ő Felsége az unio-kérdést eddig érintetlenül hagyta, úgy hogy felidézését semmi sem akadályozza. A mennyiben azonban Ő Felsége két év előtt az unio-törvény teljes törvényessége irányában ellenvetést tett, azáltal ennek teljesen elég lesz téve, ha Ő Felsége az országgyűlést az unio-törvény revisiójára összehívja. Ha ön az ezen leirat szerkesztésében megfigyelt tekinteteket szemügyre veszi, akkor talán el fogja ismerni, hogy minden megtörtént arra, hogy egyrészt a korona méltósága megóvassék, másrészt, hogy az unio-kérdés illetéktelen magyarázatainak gát vettessék.“ A „Korunk“ egy czikket hoz „Az autonómia“ czím alatt, melyben többek közt ezen nyilatkozatot teszi: 48-ban sem akarta a magyarság az uniót csak felfújni, akkor is csak annyi volt kimondva, hogy szorosabb egyesülésbe kívánunk jönni az anyaországgal, de hogy miként, az egy bizottmány munkálatának volt fennhagyva. Most sem lehet az máskép. S miután a románok a bizottmányban képviselve voltak és lesznek , miután állandó és tartós kiegyezés czéloztatik, az unió keresztülvitele most sem lesz egy perez műve; s ha a románoknak és szászoknak nem kell bővebb unió, mint volt a vajdák korában, — mikor a törvényhozás és kormányzat egyesítve volt, — e korszak jogalapján a magyarok egy nagy részével szintén találkozni fognak. Miért nem mentek e jogalapra vissza a magyarok I. Leopold alatt, s miért kivánnak annyira most visszamenni ? ezt kérdhetik tán a románok; ebben látnak talán valami oly intenziót, melylyel a románoknak kivánnak ártani. Ennek egészen más természetű okait sorolja elő a „K.“ : „De most ezen aggodalmon túl vagyunk — úgymond, — a különmaradás oka elenyészett, s ezért, s nem a románok megrövidítéséért jutott eszébe az erdélyi magyarságnak az unió, melyben úgy látszik, — úgymond — a románok egészen mást látnak, azért hangzik oly rémesen fülükbe.“ A bécsi centralista sajtó az erdélyi kérdésben nagy súlyt fektetett Kaiserfeld utolsó beszédére, melynek törekvéseiknek megfelelő magyarázatot igyekeztek adni. Most azonban a„Graz. Telegraf“ „Autonomisták s programmjuk“ cz. czikkében írja: „Híven hiszszük a hangulatot kifejezni, mely az autonomista töredék itteni körében túluralgó, midőn sajnálatunkat fejezzük ki, hogy némely székvárosi lapok e perekben oly heves hangot hisznek szükségesnek Magyarország ellen használni, s mindenekelőtt, hogy Kaiserfeld beszédét, — mely kiengesztelést s kiegyezést czéloz, — Magyarország elleni kifakadásokra kiindulási pontul használák föl.“ Az autonomista töredéknek az erdélyi kérdés ügyébeni nézeteit illetőleg aztán még egy tényt jegyez föl, mely széles körökben nem lett ismeretes. „A pénzügyi bizottmányban, — igy ír. — melybe az autonomisták töredékének csak két tagja választatott, t. i. dr. Kaiserfeld és Pommerer, az elöl említett követ formaszerinti tiltakozást tett és pedig a párttöredék nevében, azon fictio ellen, mintha a kir. tanács az erdélyiek által teljességet nyert volna. Pummerer nem volt jelen a bizottmány illető ülésében. A bécsi lapok akkor nem ismert oknál fogva nem vevék tudomásul ezen tiltakozást.“ Az oly sokszor emlegetett rémet, az úgynevezett „gau-grófok“ intézményét illetőleg írja ma az „Ost-Deutsche Post“: „Úgy halljuk, hogy politikai szervezet oerogálásáról nincs szó, sőt hogy csak az illető tervezetek készíttetnek elő, miszerint aztán az országgyűlések elé terjesztethessenek. Mit tartalmaznak ez előterjesztmények, ez mellékdolog, minthogy az országgyűlések hatalmában lesz, azokat elfogadni, elvetni vagy módosítani.“ — Ugyane tárgyra nézve a „P. Lloyd“ bécsi levelezője így ír : „Mi a politikai igazgatást illeti, úgy ez az autonómia elvei szerint, de a fennálló alapokon fogna szabályoztatni, noh. Lamoricére Kristóf szül. 1806-ban febr. 5-kén Nantes-ban. Miután a műegyetemi s hadi iskolákat bevégezte, 1830-ban mint tiszt az algíri hadseregbe lépett. Bátorsága s óvatossága következtében 1839-ben ezredessé lett, s ezután mint Oran kormányba a mascarai (1842) és marokkói (1844) expeditiókat vezérelte. 1845-ben Algír ideiglenes főkormányzójává, 1846-ban altábornagygyá lett. Ekkor kezdődött politikai szereplése is. A Sarthe-departementban képviselővé választatott a kamarába, s ott a mérsékelt ellenzék részére állott. Ezen év végén ismét elkezdte katonai működését. Algírba ment, 1847-ben az Abd- el- Kader ellen indított expeditióban részt vett, ki neki magát dec. 22. megadta. Az akkori franczia kormány méltatlan s esetlen tetteinek az lett következménye, miszerint L. más előkelő katonákkal (Cavaignac, Charras) az 1848-ki forradalomban élénk részt vett. 1848. febr. 24. Páris városa hadiparancsnokává, s gyorsan erre a nemzeti őrsereg főparancsnokává lett s belépett a védelmi tanácsba. A párisi júniusi fölkelés legyőzésekor nagy bátorságot tanúsított. Cavaignac kormányzása alatt 1848. decemberében hadügyministerré, 1849-ben sztpétervári franczia követté lett. 1850-ben működése a kamarákra szorítkozott, melyekre ő mérsékelt irányban hatott. A napóleoni aera beköszöntével ismét az ellenzékhez szegődött. Dec. 2-án elfogatott számba vitetett, azonban 1852-ben Kölnbe szállíttatott. Több évig mint száműzött élt. 1857- ben hazájába visszatérnie megengedtetett. Az 1859-ki olaszországi háborúban egy neki ajánlott parancsnokságot kicsinylőleg elutasítá, s később a pápai hadsereg parancsnokságát vette át. Itt azonban nem sok szerencsével működött, míg végre a castelfidardói ütközet (1860 sept. 18.) hadseregének véget vetett. L. ezután a magánéletbe vonult vissza, s haláláig nem lépett ki abból, mely szépen kezdett pályáját mintegy derékon metsző ketté. # Tóth Kálmán jelenti, mikép a „Bolond Miska“ szerkesztését octobertől kezdve névleg is átveszi. Az „Illustrated London News“, londoni képes újság legújabb számában a pesti zeneünnepélyről egy sikerült képet közöl. A kép az Erzsébet oratórium előadását tárgyazza a vigadó nagy termében, s jeles s hazánkfia Székely Bertalan műve. Kár, hogy a terem szép architectonikája oly mellékesen van kezelve. 4. A „Gy. K.“ írja : Városunk legújabban egy nevezetes történeti emléknek jutott birtokába. Ugyanis e hó 5-kén érkezett meg ide a velenczei patriarchának egy küldöttje, ki szt.Gellért püspök és vértanúnak egy ékes művű, újabb modorban készült, monstrantia alakú reliqulariumban foglalt ereklyéjét — a hitelességről szóló okmánynyal — hozá ajándékult Simor János győri püspök őrltgának. Állandó kertészeti és gazdasági bazár. Girókuti P. Ferencz, a „Kertészgazda“ czimű szaklap tulajdonosa és szerkesztője, mint a „Hon“ tudósit, Fleischman és Weber jó hiteiben álló pesti kereskedelmi czéggel társaságba lépvén, mint már jelentős, a városi vigadó épületének a Dunapartra néző földszinti középtermeiben egy állandó kertészeti és gazdasági bazárt szándékozik berendezni, s miután ezen vállalat fiókosztályaival a magyar korona minden országaira kiterjed, a m. k. helytartótanácshoz az iránt folyamodott, hogy a bazár czégén az országos czimet használhassa. Girókuti még 1861. évben a József téren állandó termény- és gyümölcs-kiállítási tárlatot alapított, mely a kezdetlegesség minden hiányai daczára is a közönség elismerésével találkozott; bizton remélhető tehát, hogy ezen újabb— sokkal terjedelmesebb vállalata is, melynek kereskedelmi részét szakavatott társai kezelendik,— a fenforgó igényeket teljesen kielégitendi, és a kérelme- , tett országos czimnek megfelelend, mely czimnek megadását az e részben véleményezésre felhívott pestvárosi hatóság az országos kormányszéknél javaslatba hozta. Prossmann Ignácz, a szabadalmazott pest-losoncz beszterczebányai vasút távirdai mérnökének a távirdai vonalak elrendezése körül tett javítására egy évi kizáró szabadalom engedélyeztetett. # A f. hó 13-ai józsefvárosi tűzesetre vonatkozzólag még a következőket írhatjuk : Egészen leégtek a bérkocsis utczában a következő házak : 12. sz. Kuitschera Zsuzsánna, 13. sz. Wentz N. és 16. sz. Virág Cecilia asszony háza; a német-utczában 19. sz. Letschitz Mihály háza; a sertéskereskedő-utczában 22. sz. Dobrowitzky Márton és 23. sz. Reithoffer József háza; a kis fuvaros-utczában Breinbach Mária asszony háza. Biró Józsefnek a borjupiaczon lévő 4. sz. háza kivételével a többi házak mind biztosítva voltak. — Nemzeti színház. 14-én Gounod „Faust“ czímű dalművét adták elő, még pedig minden zúgában zsúfolásig megtelt ház előtt. E dalmű valóban ritka vonzerővel bir a közönségre, mit részint a kitűnő compositionak, részint Carina k. a. és jobbára az egész előadás művészi sikerének tulajdoníthatunk. Carina k. a. Gretchenjét ezúttal is nagy tökélyyel ábrázoló, bárha eredeti felfogásában némelyeket változtatott. Nagy terjedelmű soprán hangja, az előadásba fektetett erő és lélek, hozzátehetnék még : báj is, ismét osztatlan tetszést szerzett neki. Pauli „Faust“-ja a hang kicsiségénél fogva nem emelkedik a jelesség ily tetőpontjáig, azonban a közönség szívesen hallgatja, mert előadásában művészi ízlést tanusít és a kis hang által is rokonszenvet ébreszt. A többi szereplőről a mondottakat ismételhetnék. Márthát Korcsek Leopoldina kisasszonynak rögtön kellett átvenni, miből az igazgatóság azon tanulságot merítheti, hogy ezen hasonló szerepekre végre megbízható művésznőt szerződtessen. — Weiser Ludmilla, horvát születésű fiatal hegedűművésznő, ki Helmersberger tanítványa, Bécsből atyja kíséretében Pestre érkezett és a legközelebbi napokban a nemzeti színpadon fogja hegedűjátékát a közönségnek bemutatni. Szakértők állítása szerint e fiatal, alig 18 éves hegedűművésznő igen szép talentummal bír. Pestről kedvező meghívás folytán Konstantinápolyba megy. □ A városi színpadon az utóbbi napokban a „Bűvös vadász“ operát adták Adams úrral és a Görlic fapárral, anélkül, hogy ez utóbbiak valami figyelemreméltóbb sikert arattak volna. — Az „Ein Findelkind“ (Belenez) czímű új bohózatban Bayer k. a. igen degagirt népszinmű énekesnőnek mutatta be magát, noha az itteni légmérsék — úgy látszik — az ő hangszerveit is megtámadta. Bayer k. a. minda- í mellett kiváló tetszést aratott csinos alakjával s jellemző játékával. — Tegnapelőtt (csütörtökön) Herrling k. a. második felléptéül „Deborah“ t láttuk. Herrling k. a. a jobb drámai színésznők sorába tartozik, noha cothurnusának igen is magas sarka van, mi miatt az alak, melyet „Deborah“-ban adott, inkább színpadias volt. Erős kézmozgásai és felroppantásai a nőies egyszerűség rovására történtek. A szenvedély meleg kifejezése nem hiányzott nála, de sokszor oly sokra ragadtatta magát, hogy Medeának is beillett volna. A közönség elismerése nem hiányzott, csupán közönség hiányzott. — Landvogt igazgató, mint értesülünk, e hó végével végképen megszünteti az operai előadásokat. Ez mindenesetre körültekintésre és elfogulatlanságra mutat, a mivel a színház sorsa csak erősebb alapokat nyer. — Rudas s Józsa k. a., a népszínházból ismeretes fiatal operette-énekesnő, mint halljuk, a pesti német színházhoz szerződött. — Nápolyban az ottani Fondo-színházban a napokban Goethének „Faust“-ját először adták elő. A főszerepeket Salvini Tamás úr és Ladovszky Fanni k. a. nagy sikerrel játszták, s az eredmény annál sajátságosabb, minthogy a tisztelt művésznőnek a fiatal Gretchen személyesítésénél negyvenet meghaladt életkorát kellett megtagadnia. — A bécsi „Zwischenakt“ szerint az ottani udvari várszínházban — keletkezése óta mostanáig — 2071 darab adatott elő. — Stettner budai német színházi igazgató a várszínházban az előadásokat october elsején megkezdett. Azonban ha az idő kedvez, úgy a nyári színkörben is akar még néhányszor játszatni. — A stuttgarti udvari operaszínházban, mint ottani lapok írják, legközelebb két új dalmű fog színre kerülni. Az egyik P r e s z e 1-nek víg színezetű zenével bíró „Ulmi szabó “-ja, a másik pedig Abert-nek „Astorga“ czímű dalműve lesz, mely igen komolyan és drámailag van tartva. — J o a c h i m hegedűművész hazánkfia, ki egy tudva lévő kellemetlen összezörrenés következtében a hannoverai udv. zenekar igazgatói állomásáról leköszönt, oda visszaérkezett és mint magánzó szándékozik ott letelepedni. — Az aradi szerb színtársulat — mint halljuk — a hatósághoz folyamodott, hogy Pest-Budára jöhessen, szinielőadásokat rendezni.