Symposion, 67 (Novi Sad, 2016)
Kopernikusz (1473-1543) az ókori egyiptomiak után először még elméleti síkon mozogva, ismét abból indult ki, hogy a bolygók a Nap körül keringenek, s mivel maga a Föld is csupán egy közülük, így természetes, hogy az is ugyanezt a pályát járja be. Ezzel megszületett az újkori Heliocentrikus világkép első változata, mely szerint a Világmindenség közepe nem a Föld, hanem éppen ellenkezőleg a Nap. Giordano Bruno (1548-1600) továbbfejlesztette, de ugyanakkor kritikával is illette Kopernikusz nézetét, s arra a következtetésre jutott, hogy maga a Nap is csak egy a csillagok sorában, így ebből kifolyólag az nem lehet az Univerzum központja sem. Aztán jött Galileo Galilei (1569-1642), aki kutatásaihoz már távcsöveket is használt, s ezzel mindent összevetve a modern tudományos módszer első úttörője lett. Felfedezve a Jupiter holdjait, megismerte a Vénusz fázisait, a Nap forgását, s végül tudományosan is alátámasztotta a korpernikuszi tézisek igazságtartalmát. Majd következett Johannes Kepler (1571-1630), aki kimutatta, hogy a Mars a Nap körül egy ellipszispályán kering, végül pedig Isaac Newton (1643-1727), a térrel, az idővel, a tömeggel a mozgással, az általános tömegvonzással kapcsolatos korszakalkotó felfedezéseivel alkotott maradandót: kiszámította a Föld körüli álláshoz szükséges első kozmikus sebességet - a körsebességet, vagyis annak a legkisebb sebességnek a meghatározását, amely ahhoz szükséges, hogy egy űreszköz egy égitest körüli körpályára álljon. A 19. században már nem csak a tudósokat foglalkoztatta a világűr esetleges meghódítása. 1865-ben jelent meg Jules Verne Utazás a Holdba fantasztikus regénye, ami kétségkívül előrevetítette azt, hogy immáron csak idő kérdése, hogy a politikum, s a nagyhatalmi megfontolások mikor helyezik az űrkutatást is érdeklődésük fókuszába. Bár napjainkban számos legenda és mítosz kering arról, hogy a náci Németország komoly űrkutatási programmal rendelkezett, mindebből csupán annyi bizonyos és bizonyított, hogy a Wernher von Braun (1912-1977) által