Symposion, 67 (Novi Sad, 2016)
Az emberiséget mindig is érdekelte az űr, mindaz, ami minket körbevesz, annak elérése, meghódítása; elég csak az ókori egyiptomiak vallására, vagy a Bibliára utalni. A kezdeti időkben, s aztán még jó hosszú évezredekig az égbolt kémlelése, a Nap és a távoli égitestek megfigyelése alapvetően a szabad szemmel belátható és értelmezhető világra tudott csak fókuszálni. Ennek ellenére például Mezopotámiában már évezredekkel ezelőtt megfigyelték a nap- és a holdfogyatkozásokat, felismerték azok periodikus egymásrautaltságát, a mezopotámiai államok elsőként vizsgálták a Napnak a Föld körüli évi mozgását, s pontos kimutatásokat készítettek maguknak a bolygók mozgásáról is. Az ókori Egyiptomban pedig már „komoly” műszereket is igénybe vettek a Világmindenség „kutatására”, annak megértésére: nap- és vízórákat, szögmérőket, függőónt használtak, ismerték a Merkúr és a Vénusz bolygót is, s azzal is tisztában voltak, hogy azok, akárcsak a Föld, szintén a Nap körül keringenek. A történelem előrehaladtával aztán persze egyre másra születtek meg a különböző elméletek - elsősorban a Földnek a Világmindenségben elfoglalt helyéről, s ezek közül hosszú-hosszú évszázad kora az Alexandriában élő, görög származású matematikus és csillagász Klaudiosz Ptoleimaiosz (85-168) által megfogalmazott geocentrikus világkép lett a domináns kozmológiai elképzelés, amelyet később a katolikus egyház dogmaként fogadott el: a világmindenség központja a Föld, s körülötte kering az összes többi égitest, a Napot is beleértve. Bár az arab csillagászoknak sikerült kiszámítani a Föld méretét, annak hosszúsági és szélességi köreit, Bagdadban és Damaszkuszban még csillagvizsgálókat is emeltek, lényegét tekintve nem kérdőjelezték meg a ptolemaioszi világképet. Minderre majd csak a 16-17 században került sor, amikor Európában a hajózás fejlődésével, majd a nagy földrajzi felfedezésekkel együtt megindult a csillagászat ugrásszerű fejlődése, később az első komolyabb távcsöveknek a megjelenése és alkalmazása. 105