Szabad Föld, 1958. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-08 / 23. szám

12 Mao Ce-tung elvtárs a pártkongresszuson Pekingben véget ért a Kínai Kommunista Párt VIII. kong­resszusának második ülésszaka. Képünk: Mao C­e-tung elnök a pártkongresszuson. NÉHÁNY SORBAN NÉHÁNY SORBAN Az algériai katonai puccs átterjedt Korzika szigetére is. Vajon miért éppen Korzikát választották a fran­cia fasiszták erre az előretörésre? Elstíborban földrajzi fekvése miatt. Korzika Franciaország déli tenger­partjától 172, Algírtól pedig mintegy 520 kilométernyire fekszik. Az anyaországtól tehát elég távol esik, ellenben az Afrika felé tartó vagy onnan érkező katonai repülőgépek könnyen útbaejthetik. A 8722 négy­­®et ki­lomé­ter kiterjedésű és kereken 1­­0 000 lakosú sziget jóval közelebb van Olaszországhoz: 84 kilométerre esik az olasz tengerparttól. Szardí­nia sz­getétől még csak egy 12 kilo­méter széles tengerszoros választja el. A sziget belseje vad, lakat­lan vidék. Alant maquis (cserjés) bo­rítja. Az egymásba ga­bál vödört cserjék, bokrok, magasra nőtt és kábító illatot árasztó füvek kö­zött alig lehet kereszt­ül tömni. A cserjét időnként egyes foltokon leégetik , a hamuva­l trágyázott földeken bőv­ségesen tere­miek a frissen télení­­tett szőlők és gyümölcsösök. Fen­tebb az óriási kiterjedésű erdők­ben rendkívül értékes fák (para- 161 gy stb.) is vannak. A kevés, művelésre alkalmas föl­det elsősorban kender- és dohány­termelésre használják fel, a sonk­ás lejtőket szőrz­őt­őkék, olaj- és déligyü­mölcsfák borítják. Magasabban er­dőket alkotnak a nemes gesztenye­fák. Franciaország a Föld legna­gyobb bortermelője, de a híres francia borok közül is kiválik a m­a­lagá­val egyértékűnek mondott bor­aikat aszú. Szür­et után hajórako­­mányszámra szállítják el a kit(Xn) borokat Bastta­­kikötőjéből. A lakos­ság fő foglalkozása mágia a h­alá­­laat és a pásztorkodóa. ­ Az atomfegyverkísérletek megszüntetése érdekében Utóbbi erőfeszítések várhatók. N. Sz. Hruscsov, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke evé­gett üzenetet intézett Dwight Eisenhowerhez, az Egyesült Álla­mok elnökéhez, és kijelentette: hozzájárul az amerikai elnöknek ahhoz a javaslatához, hogy az atomkísérletek megszüntetésének szakértői három héten belül kezdjenek munkához. Nincs kifo­gása az ellen sem, hogy ne csak a Szovjetunió és az Egyesült Álla­mok, hanem Anglia, Franciaor­szág és esetleg más olyan orszá­gok szakértői is részt vegyenek a munkában, amely országok az atomkísérletek tekintetében meg­felelő tudású szakemberekkel rendelkeznek. Ugyanakkor Hrus­csov elvtárs javasolja, hogy az értekezlet munkájában Csehszlo­vákia, Lengyelország, India, és esetleg néhány más ország szak­értői is vegyenek részt. A Szov­jetunió miniszterelnöke szüksé­gesnek tartja a megállapodást ab­ban is, hogy a bizottság az érte­kezlet megkezdésétől számított 1 11 héten belül fejezze be mun­káját, és annak eredményét ter­jessze a résztvevő államok kor­mányai elé. A tárgyalások szín­helyéül Hruscsov elvtárs Genf helyett Moszkvát ajánlja, mert ott minden szükséges feltételt megteremthetnek a szakértők munkájához. Hruscsov üzenetet küldött John Diefenbaker kanadai miniszter­­elnöknek is. Az üzenet megálla­pítja, hogy Kanada kormányá­nak nézete az atom- és hidrogén­­fegyver-kísérletek eltiltásáról sok tekintetben megegyezik azzal a céllal, amelyet a Szovjetunió az atomfegyver kísérletekről szóló egyoldalú lemondással szolgál, de a kanadai kormány álláspontjá­ban több olyan kikötés van, amelyben a Szovjetunió nem osz­tozik. Így például nem helyesel­hető a szovjet határok felé por­­tyázó atombombás amerikai re­pülőgépek ügyében elfoglalt ka­nadai álláspont. Ezek a portyá­zások ugyanis semmivel sem iga­zolhatók, mert a Szovjetunió nem tett semmiféle olyan lépést, amely az Egyesült Államok, vagy bármely más állam biztonságát bármiféleképpen veszélyeztetné. A szovjet kormány nagyon saj­nálja, hogy a kanadai kormány nem riadt vissza attól sem, hogy bizonyos fokig osztozzék az Egyesült Államok kormányával e repülések felelősségében. Erről tanúskodik az az egyezmény, amelyet Kanada és az Egyesült Államok e két ország légierő­­parancsnokságainak egyesítéséről kötött. A legutóbbi franciaországi eseményekkel e lapszá­munk más helyén részletesen foglalkozunk. Itt csupán azt em­lítjük meg, hogy De Gaulle ha­­talomrajutását az Egyesült Álla­mok és Anglia vezető politikai ügé­­rei megelégedéssel és örömmel fogadták. A washingtoni Fehér Ház külön nyilatkozatban üdvö­zölte De Gaullet. Macmillen an­gol miniszterelnök a legjobb kí­vánságait küldte De Gaullenak, majd így fejezte be üzene­ét: „örömmel határozom el, hogy együttműködöm önnel közös ügyeink érdekében.” – Libanonban tovább folynak a harcok. Tripoli városában vál­tozatlanul a népi ellenállás köz­pontja gyakorolja a­ közigazga­tást. S mivel erejüik megtörésére a libanoni erők kevésnek bizo­nyultak, légi úton iraki csapato­kat szállítottak Libanon­ba. Bej­rútba érkezett Glubb angol tá­bornok is, a jordániai arab légió egykori parancsnoka, hogy köz­reműködjék a felkelés elnyomá­sában. Egy amerikai repülőgép pedig fegyvert szállított a bejruti repülőtérre, amelyet a kormány­­csapatoknak adott át. — Ezt a pilulát ajánlom, asszonyom! Szabadföld 1958. JÚNIUS 8.­ ■imilHltHIIIIIIIIIIIIIIIHHIIMIIIIIlinilllllllllllllBllllllllimMIHIHIim^ llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllíllll* Ne engedjük eltiporni A RÓZSÁKAT! Térben és időben nincs meg­állás. A perceket nem lehet lánchoz kötni. Akár akarjuk, akár nem, elszállnak felettünk az évek. A régi történetek — azt mondjá­k sokan — az évek mú­lásával megszépülnek. Sietünk el­felejteni a kellemetlent, eszten­dők múltán a rosszat is másként nézzük. Vannak azonban dolgok, amelyeket az idő tengere sem tud betemetni... A múlt háborúba­, ebből a szörnyű világégésből nekünk ma már csak történeteink vannak, ki erre, ki amarra emlékezik. De ezek az emlékek — ha csak egy pillanatra is lefújjuk róluk a port — felszakadnak és mint a friss sebek, nagyon fájnak. De emlékeznünk kell! Erenburg egyik cikkében — amelyet a há­ború után írt — olvastam a kö­vetkező mondatokat: „Az emlé­kezet nagy ajándék. Ha nem lenne emlékezet,­­könnyű és sekélyes volna az élet, az évek percekre hullanának szét. Ha az ember nem ismerné sem a hűséget, sem a bölcsességet, csak a pillangó lát­szatéletét élné. Feledésről csak bűnözők vagy kicsinyhitűek áb­rándoznak.” Vannak, akik feledni szeretné­nek. Vannak, akiknek nem elég, hogy Európa szántóföldjein, rét­jein domborodnak százezrével ka­tonasarok.. Nem elég nekik a há­bor­­ú után maradt özvegyek, ár­vák és rokkantaik hadserege. Nem elég, hogy annyi Goethe-, Schil­ler-, Petőfi-mű égett el a mág­lyákon, hogy több mint fél évtize­den keresztül lángokban állt Európa. 1942 június 10-e. Kontinensünk, Európa földje náci katonacsizmák alatt nyög. Hitler ekkor még szin­te naponként mikrofonjába üvöl­ti a „felsőbbrendű faj” győzelmét. Kömmel páncélosai Afrikában dü­börögnek. Fasiszta csapatok a Kaukázus megmászására készü­lődnek. S hogy nem értek föl a hegyek csúcsára, nem rajtuk mú­lott ... Egy esztendővel a Szovjetunió megtámadása után Európa szívé­ben egy békés, csendes kis cseh­szlovák faluban belevágott az éj­szakába az SS roh­a­mos­­.bogosai­nak fegyvercsattogása. Heil Hitler! — és működik a Gestapo nyomdagépe, készül az öles plakát, hogy tudtára adják a csehszlovák népnek és mindenki­nek: tízezer korona vérdíj üti a markát, aki elárulja Csehszlová­kia náci helytartójának, Heydrich SS inkvizitornak agyonlövőjét. A tettest meg kell keresni. A nép hallgat, de ebben a hallgatásban ott van a harc elszántsága a fa­siszta megszállók ellen. A hitle­risták ölni akarnak, így lesz a vadállati bosszúállás áldozata Lidice, ez a Prága melletti kis falu. Heil Hitler! — üvölti száz torok, s a fenevadak letartóztatják a falu férfiait, s amikor mind együtt vannak, meghúzzák a ra­vaszt. A domboldalon ijesztően zakatol a géppuskasorozat. Száz­kilencvenhét férfi hullik egy­másra az SS-ek golyóitól. Holtan esik össze a 14 éves unoka és a 80 esztendős nagyapó, közös sírba kerül a kladnói bányász a falu lelkipásztorával. A golyó nem válogat Az asszonyokat, lányokat már bevagoninozták. Irány Buchenwald és a többi haláltá­bor. A hitleri eszelősségnek azonban nem volt határa, hiszen állta­k még Lidice falai, nyíltak a virá­gok a kertekben, némán, de meg volt méla a templom öreg harang­ja is. Heil Hitler! —­s a főhadiszál­lásról újabb parancsot ko­pog a távírógép: Lidicet, magát a falut is meg kell semmisíteni. És aki­ket az ember gyűlöletére nevel­tek, nem gondolkodnak cseleke­deteiken. Indulnak a rohamosz­­tagosok, robbantják és felgyújtják a házakat és néhány óra múlva a romok alatt utolsót dobban az öreg harang szive. Felbőgnek a bull­dózerek motorjai, hogy simára gyalulják a falu helyét. A­ halott­­­ak nyugalmát sem kímélik, fel­dúlják még a temetőt is. S Lidi­ce helyén csak egy felszántott, törmelékes félek­arab marad. S a hóhérok — mint akik jól végezték dolgukat — ördögi vigyorral bá­mulnak a film-felvevőgép lencsé­jébe. Ez a filmkocka azóta az új­ságok hasábjain eljutott a világ minden részébe, s mindenütt ott van, ahol ma békéről beszélnek az emberek. Lidice tizenhat esztendő óta za­rándokhely. Aki Csehszlovákiá­­ban jár, eljön ide, hogy emlékez­zen. De az emlékezés itt már nem elég, senki nem térhet ki lel­kiis­­meretének fogadalma elől: a lidi­­cei napokat nem engedjük felidéz­ni! Koratavaszi, előrehajló dél­előtt ott álltunk levett kalappal mi magyarok is a pusztulás he­lyén. A tépett felhők száguldá­sa, a borongós idő még jobban ránehezedett emlékezetünkre. A régi Lidicét ma csak egy, a világ népei által ültetett rózsákért je­lenti. E rózsákért útjain járva, kísérőnk a szemközti domboldal­ra mutatva, csendese­n csak eny­­nyit mondott: ott volt Lidice. Képzeljenek el egy falut 105 la­kóházzal, templommal, iskolával, frissvízű kutakkal, apákkal, anyákkal, játszadozó kisgyerme­kekkel. Tátikán nyílnak a kertek virágai, árnyékot adnak a fák, a a tavasz kibontja a fiatalok sze­relmét és egyszercsak azt mond­ják erre: volt. Kábultan jártunk ezen a sokat szenvedett földön, talpunk alatt talán éppen egy boldog család ott­honának tégla- és cserépdarabjai roppantak. Tizenhatszor nőtt ki már a fa a Lidicei romokon. A természet és az ember ragaszko­dása az élethez, kissé betemette már a múltat. Kis múzeum őrzi ma már csak a szörnyű napok emlékeit. A falakon fényképek az utolsó aratásról, gólyajárta, véres munkakönyvek fekszenek a vitrinekben, s a szűk terem két oldalán koporsók őrzik a kivég­zett bányászok ruhadarabjait. Lidice ma mementó a szépet, a becsületet, az emberséget hirde­tő népek számára. Az elpusztított emberek csak halálukkal tudnak beszélni az élőkhöz. S ezt szavak nélkül is mindenki megérti. Az életet nem lehet legyőzni. Lidice elpusztult. De a szemközti domb­oldalon ott áll az új falu. Szeb­ben, magasabban a réginél. Aki a faluba igyekszik, keresztül kell mennie a rózsakerten. Nem fe­lejthet. A múltra, a játszadozó gyerme­kekre gondoltam ak­kor is, ami­kor a hírügynökségek tudtára ad­ták a világnak: atombombát ci­pelő amerikai repülőóriások bo­­lyonganak Nyugat-Európa és Amerika egyes országai felett. A halálmadarak 1945-ben egyszer már eltűntek az égről — de utó­daik próbálgatják már szárnyai­kat.★ Az emberiség jobbik, becsüle­tesebb, nemesebb fele: a békéért harcoló népek nagy családja — élén a Szovjetunióval — éberen figyel, sasszemekkel őrködik. Nem engedjük elpusztítani a rózsákat! Pajzs Gábor Horák dolgozó paraszt háza a lerombolás napján. Látszik a pince­ajtó is, ahová Lidice férfiait terelték, mielőtt kivégezték. (De a ná­cik ennyivel sem elégedtek meg. Utána porig rombolták az egész falut, területét pedig felszántották.)

Next