Szabad Föld, 1958. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1958-06-08 / 23. szám
12 Mao Ce-tung elvtárs a pártkongresszuson Pekingben véget ért a Kínai Kommunista Párt VIII. kongresszusának második ülésszaka. Képünk: Mao Ce-tung elnök a pártkongresszuson. NÉHÁNY SORBAN NÉHÁNY SORBAN Az algériai katonai puccs átterjedt Korzika szigetére is. Vajon miért éppen Korzikát választották a francia fasiszták erre az előretörésre? Elstíborban földrajzi fekvése miatt. Korzika Franciaország déli tengerpartjától 172, Algírtól pedig mintegy 520 kilométernyire fekszik. Az anyaországtól tehát elég távol esik, ellenben az Afrika felé tartó vagy onnan érkező katonai repülőgépek könnyen útbaejthetik. A 8722 négy®et kilométer kiterjedésű és kereken 10 000 lakosú sziget jóval közelebb van Olaszországhoz: 84 kilométerre esik az olasz tengerparttól. Szardínia szgetétől még csak egy 12 kilométer széles tengerszoros választja el. A sziget belseje vad, lakatlan vidék. Alant maquis (cserjés) borítja. Az egymásba gabál vödört cserjék, bokrok, magasra nőtt és kábító illatot árasztó füvek között alig lehet keresztül tömni. A cserjét időnként egyes foltokon leégetik , a hamuval trágyázott földeken bővségesen teremiek a frissen télenített szőlők és gyümölcsösök. Fentebb az óriási kiterjedésű erdőkben rendkívül értékes fák (para- 161 gy stb.) is vannak. A kevés, művelésre alkalmas földet elsősorban kender- és dohánytermelésre használják fel, a sonkás lejtőket szőrzőtőkék, olaj- és déligyümölcsfák borítják. Magasabban erdőket alkotnak a nemes gesztenyefák. Franciaország a Föld legnagyobb bortermelője, de a híres francia borok közül is kiválik a malagával egyértékűnek mondott boraikat aszú. Szüret után hajórakományszámra szállítják el a kit(Xn) borokat Basttakikötőjéből. A lakosság fő foglalkozása mágia a halálaat és a pásztorkodóa. Az atomfegyverkísérletek megszüntetése érdekében Utóbbi erőfeszítések várhatók. N. Sz. Hruscsov, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke evégett üzenetet intézett Dwight Eisenhowerhez, az Egyesült Államok elnökéhez, és kijelentette: hozzájárul az amerikai elnöknek ahhoz a javaslatához, hogy az atomkísérletek megszüntetésének szakértői három héten belül kezdjenek munkához. Nincs kifogása az ellen sem, hogy ne csak a Szovjetunió és az Egyesült Államok, hanem Anglia, Franciaország és esetleg más olyan országok szakértői is részt vegyenek a munkában, amely országok az atomkísérletek tekintetében megfelelő tudású szakemberekkel rendelkeznek. Ugyanakkor Hruscsov elvtárs javasolja, hogy az értekezlet munkájában Csehszlovákia, Lengyelország, India, és esetleg néhány más ország szakértői is vegyenek részt. A Szovjetunió miniszterelnöke szükségesnek tartja a megállapodást abban is, hogy a bizottság az értekezlet megkezdésétől számított 1 11 héten belül fejezze be munkáját, és annak eredményét terjessze a résztvevő államok kormányai elé. A tárgyalások színhelyéül Hruscsov elvtárs Genf helyett Moszkvát ajánlja, mert ott minden szükséges feltételt megteremthetnek a szakértők munkájához. Hruscsov üzenetet küldött John Diefenbaker kanadai miniszterelnöknek is. Az üzenet megállapítja, hogy Kanada kormányának nézete az atom- és hidrogénfegyver-kísérletek eltiltásáról sok tekintetben megegyezik azzal a céllal, amelyet a Szovjetunió az atomfegyver kísérletekről szóló egyoldalú lemondással szolgál, de a kanadai kormány álláspontjában több olyan kikötés van, amelyben a Szovjetunió nem osztozik. Így például nem helyeselhető a szovjet határok felé portyázó atombombás amerikai repülőgépek ügyében elfoglalt kanadai álláspont. Ezek a portyázások ugyanis semmivel sem igazolhatók, mert a Szovjetunió nem tett semmiféle olyan lépést, amely az Egyesült Államok, vagy bármely más állam biztonságát bármiféleképpen veszélyeztetné. A szovjet kormány nagyon sajnálja, hogy a kanadai kormány nem riadt vissza attól sem, hogy bizonyos fokig osztozzék az Egyesült Államok kormányával e repülések felelősségében. Erről tanúskodik az az egyezmény, amelyet Kanada és az Egyesült Államok e két ország légierőparancsnokságainak egyesítéséről kötött. A legutóbbi franciaországi eseményekkel e lapszámunk más helyén részletesen foglalkozunk. Itt csupán azt említjük meg, hogy De Gaulle hatalomrajutását az Egyesült Államok és Anglia vezető politikai ügérei megelégedéssel és örömmel fogadták. A washingtoni Fehér Ház külön nyilatkozatban üdvözölte De Gaullet. Macmillen angol miniszterelnök a legjobb kívánságait küldte De Gaullenak, majd így fejezte be üzeneét: „örömmel határozom el, hogy együttműködöm önnel közös ügyeink érdekében.” – Libanonban tovább folynak a harcok. Tripoli városában változatlanul a népi ellenállás központja gyakorolja a közigazgatást. S mivel erejüik megtörésére a libanoni erők kevésnek bizonyultak, légi úton iraki csapatokat szállítottak Libanonba. Bejrútba érkezett Glubb angol tábornok is, a jordániai arab légió egykori parancsnoka, hogy közreműködjék a felkelés elnyomásában. Egy amerikai repülőgép pedig fegyvert szállított a bejruti repülőtérre, amelyet a kormánycsapatoknak adott át. — Ezt a pilulát ajánlom, asszonyom! Szabadföld 1958. JÚNIUS 8. ■imilHltHIIIIIIIIIIIIIIIHHIIMIIIIIlinilllllllllllllBllllllllimMIHIHIim^ llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllíllll* Ne engedjük eltiporni A RÓZSÁKAT! Térben és időben nincs megállás. A perceket nem lehet lánchoz kötni. Akár akarjuk, akár nem, elszállnak felettünk az évek. A régi történetek — azt mondják sokan — az évek múlásával megszépülnek. Sietünk elfelejteni a kellemetlent, esztendők múltán a rosszat is másként nézzük. Vannak azonban dolgok, amelyeket az idő tengere sem tud betemetni... A múlt háborúba, ebből a szörnyű világégésből nekünk ma már csak történeteink vannak, ki erre, ki amarra emlékezik. De ezek az emlékek — ha csak egy pillanatra is lefújjuk róluk a port — felszakadnak és mint a friss sebek, nagyon fájnak. De emlékeznünk kell! Erenburg egyik cikkében — amelyet a háború után írt — olvastam a következő mondatokat: „Az emlékezet nagy ajándék. Ha nem lenne emlékezet,könnyű és sekélyes volna az élet, az évek percekre hullanának szét. Ha az ember nem ismerné sem a hűséget, sem a bölcsességet, csak a pillangó látszatéletét élné. Feledésről csak bűnözők vagy kicsinyhitűek ábrándoznak.” Vannak, akik feledni szeretnének. Vannak, akiknek nem elég, hogy Európa szántóföldjein, rétjein domborodnak százezrével katonasarok.. Nem elég nekik a háború után maradt özvegyek, árvák és rokkantaik hadserege. Nem elég, hogy annyi Goethe-, Schiller-, Petőfi-mű égett el a máglyákon, hogy több mint fél évtizeden keresztül lángokban állt Európa. 1942 június 10-e. Kontinensünk, Európa földje náci katonacsizmák alatt nyög. Hitler ekkor még szinte naponként mikrofonjába üvölti a „felsőbbrendű faj” győzelmét. Kömmel páncélosai Afrikában dübörögnek. Fasiszta csapatok a Kaukázus megmászására készülődnek. S hogy nem értek föl a hegyek csúcsára, nem rajtuk múlott ... Egy esztendővel a Szovjetunió megtámadása után Európa szívében egy békés, csendes kis csehszlovák faluban belevágott az éjszakába az SS rohamos.bogosainak fegyvercsattogása. Heil Hitler! — és működik a Gestapo nyomdagépe, készül az öles plakát, hogy tudtára adják a csehszlovák népnek és mindenkinek: tízezer korona vérdíj üti a markát, aki elárulja Csehszlovákia náci helytartójának, Heydrich SS inkvizitornak agyonlövőjét. A tettest meg kell keresni. A nép hallgat, de ebben a hallgatásban ott van a harc elszántsága a fasiszta megszállók ellen. A hitleristák ölni akarnak, így lesz a vadállati bosszúállás áldozata Lidice, ez a Prága melletti kis falu. Heil Hitler! — üvölti száz torok, s a fenevadak letartóztatják a falu férfiait, s amikor mind együtt vannak, meghúzzák a ravaszt. A domboldalon ijesztően zakatol a géppuskasorozat. Százkilencvenhét férfi hullik egymásra az SS-ek golyóitól. Holtan esik össze a 14 éves unoka és a 80 esztendős nagyapó, közös sírba kerül a kladnói bányász a falu lelkipásztorával. A golyó nem válogat Az asszonyokat, lányokat már bevagoninozták. Irány Buchenwald és a többi haláltábor. A hitleri eszelősségnek azonban nem volt határa, hiszen álltak még Lidice falai, nyíltak a virágok a kertekben, némán, de meg volt méla a templom öreg harangja is. Heil Hitler! —s a főhadiszállásról újabb parancsot kopog a távírógép: Lidicet, magát a falut is meg kell semmisíteni. És akiket az ember gyűlöletére neveltek, nem gondolkodnak cselekedeteiken. Indulnak a rohamosztagosok, robbantják és felgyújtják a házakat és néhány óra múlva a romok alatt utolsót dobban az öreg harang szive. Felbőgnek a bulldózerek motorjai, hogy simára gyalulják a falu helyét. A halottak nyugalmát sem kímélik, feldúlják még a temetőt is. S Lidice helyén csak egy felszántott, törmelékes félekarab marad. S a hóhérok — mint akik jól végezték dolgukat — ördögi vigyorral bámulnak a film-felvevőgép lencséjébe. Ez a filmkocka azóta az újságok hasábjain eljutott a világ minden részébe, s mindenütt ott van, ahol ma békéről beszélnek az emberek. Lidice tizenhat esztendő óta zarándokhely. Aki Csehszlovákiában jár, eljön ide, hogy emlékezzen. De az emlékezés itt már nem elég, senki nem térhet ki lelkiismeretének fogadalma elől: a lidicei napokat nem engedjük felidézni! Koratavaszi, előrehajló délelőtt ott álltunk levett kalappal mi magyarok is a pusztulás helyén. A tépett felhők száguldása, a borongós idő még jobban ránehezedett emlékezetünkre. A régi Lidicét ma csak egy, a világ népei által ültetett rózsákért jelenti. E rózsákért útjain járva, kísérőnk a szemközti domboldalra mutatva, csendesen csak enynyit mondott: ott volt Lidice. Képzeljenek el egy falut 105 lakóházzal, templommal, iskolával, frissvízű kutakkal, apákkal, anyákkal, játszadozó kisgyermekekkel. Tátikán nyílnak a kertek virágai, árnyékot adnak a fák, a a tavasz kibontja a fiatalok szerelmét és egyszercsak azt mondják erre: volt. Kábultan jártunk ezen a sokat szenvedett földön, talpunk alatt talán éppen egy boldog család otthonának tégla- és cserépdarabjai roppantak. Tizenhatszor nőtt ki már a fa a Lidicei romokon. A természet és az ember ragaszkodása az élethez, kissé betemette már a múltat. Kis múzeum őrzi ma már csak a szörnyű napok emlékeit. A falakon fényképek az utolsó aratásról, gólyajárta, véres munkakönyvek fekszenek a vitrinekben, s a szűk terem két oldalán koporsók őrzik a kivégzett bányászok ruhadarabjait. Lidice ma mementó a szépet, a becsületet, az emberséget hirdető népek számára. Az elpusztított emberek csak halálukkal tudnak beszélni az élőkhöz. S ezt szavak nélkül is mindenki megérti. Az életet nem lehet legyőzni. Lidice elpusztult. De a szemközti domboldalon ott áll az új falu. Szebben, magasabban a réginél. Aki a faluba igyekszik, keresztül kell mennie a rózsakerten. Nem felejthet. A múltra, a játszadozó gyermekekre gondoltam akkor is, amikor a hírügynökségek tudtára adták a világnak: atombombát cipelő amerikai repülőóriások bolyonganak Nyugat-Európa és Amerika egyes országai felett. A halálmadarak 1945-ben egyszer már eltűntek az égről — de utódaik próbálgatják már szárnyaikat.★ Az emberiség jobbik, becsületesebb, nemesebb fele: a békéért harcoló népek nagy családja — élén a Szovjetunióval — éberen figyel, sasszemekkel őrködik. Nem engedjük elpusztítani a rózsákat! Pajzs Gábor Horák dolgozó paraszt háza a lerombolás napján. Látszik a pinceajtó is, ahová Lidice férfiait terelték, mielőtt kivégezték. (De a nácik ennyivel sem elégedtek meg. Utána porig rombolták az egész falut, területét pedig felszántották.)