Szabad Föld, 1961. július-december (17. évfolyam, 27-53. szám)
1961-11-19 / 47. szám
1961. NOVEMBER 19. Szükebb hazám Ott voltam szinte. Néhány kődobástávolság volt közönünk. Semmi több. Elég egy fürge, gyors legényfutás, és ott bolyongok bokrai között ott, ahol a földem erős, szigorú — akaratával vonz vagy eltaszít. Szűkebb hazám! A szívem — mert szegény — szeretetedből parcellát hasít. Mert kell nekem, hogy bennem légy örödidökig, mint a józan gondolat, úgy kell, mert jó, hogy néha roskadok a hazavágyás bánata alatt. Most is, hogy ott voltam, de tudtam én, hogy szűk idom, mint kantár, visszatart. Mint hűségesben fáj a hitszegés, bennem a válás bánatot kavart. Simon Lajos SÁROSI GYULA 1816-1861 1849 májusának utolsó napjaiban szokatlan szövegű plakátokat ragasztottak ki Debrecen házainak falára. A hirdetmény ezúttal nem kormányrendeleteket, hadijelentéseket adott tudtul, hanem egy költői mű felolvasására invitálta meg a közönséget a „Kollégyiumba”, ahol Sárosi Gyula kívánta előadni a forradalom versbe szedett krónikáját vagy — mint a plakát szövege mondja — megfújni „az Aranytrombitát, melyet az örök igazság parancsolatjára a népnek mondva készített”. „Aki hallani akarja, tegyen le az ajtónál kicsinye-nagyja a megsebesült katonák számára jó pénzben egy forintot”. Akik leszurkolták a belépti díjat, nevezetes élményben részesülhettek. Sárosi Gyula hatásos szavaló volt, s az Arany trombita — ez volt a verses krónika címe — olyan mű, amilyent csak ritkán tud felmutatni az irodalomtörténet. Ez a vers ugyanis a forradalom édes gyermeke, együtt született nagyszerű tetteivel, és szinte azt lehetne mondani, két szerzője van: az egyik a költő, aki leírta, a másik maga a magyar nép, amely megírta, karddal és vérrel, a történetek könyvében a forradalom és a szabadságharc hősi fejezetét. Sárosi Gyula, aki a krónikás szerepére vállalkozott, akkor már elismert író és régi, meggyőződéses demokrata volt. Egyik korai költeményében Lovassy Lászlót, a szabadszellemű ifjúság bebörtönzött vezetőjét énekelte meg; tiltakozott az úriszékek jobbágysanyargatása ellen. Maradi Maradi Mihálynak fejtől való faja című versében azt a nemesi réteget figurázta ki, amelyről később Petőfi a Pató Pált írta; színdarabja egyik szereplőjével ilyen gondolatokat mondatott ki: „Én polgártársaim között semmi születési különbséget nem ismerek”. Dózsa Györgyről Népkirály címmel drámát tervezett. Az Aranytrombitával Sárosi Gyula a parasztságot akarta föllelkesíteni a forradalom védelmére, ezért olyan hangon szólalt meg, hogy az iskolázatlan olvasók, hallgatók is megértsék, egyszerű, népies nyelven. Volt is sikere; följegyezték, hogy csupán egyetlen alkalommal — Aradon, ahol a költő szintén felolvasást tartott — háromszáz példány kelt el versfüzetéből. Sikerét, bátor forradalmi kiállásai nem is bocsátották meg neki a magyar nép ellenségei. A szabadságharc bukása után Sárosi Gyulát halálra ítélték, s amikor több évi bujdosás után üldözői kezére került, hosszú börtönfogságot kellett elszenvednie. November 16-án emlékezünk halálának 100. évfordulójára. Lukácsy Sándor SZABADFÖLD 9 Hogy ne akadjon el a könyv Még néhány gondolat a falusi olvasómozgalmról Olvastuk, hogy a Népfront, a Nőtanács és az SZÖVOSZ újjáéleszti a falusi olvasómozgalmat. Ennek csak örülni lehet, meg annak is, hogy öt év alatt elérjük: minden ezer olvasóra legalább ezerkétszáz kötet jusson a tanácsi könyvtárakban. De sok falusi könyvtárban az ezer lakosonként most jutó —500—600—800 kötet is háborítatlanul hever. Aránylag kevés a könyv, de ugyanakkor — különböző hibák miatt — sok is... Miért sok, ha kevés? I£gy könyvtáros — hét funkció Az ötéves terv során az ötezer lakoson felüli községekben függetlenített könyvtárosok kezdenek dolgozni, de községeink zömében most is, meg még sokáig tiszteletdíjas könyvtárosok kölcsönzik a könyvet. Jobbára pedagógusok, akiknek mellékfoglalkozásuk a könyvtárosság. Vajon hányadik mellékfoglalkozásuk? Ahogy én tapasztalom, legtöbbször igen sokadik .. A napokban beszéltem eggyel. Tíznapos könyvtárosi tanfolyamon volt a nyáron — a szabadságából —, újabb két hetet meg azzal töltött el, hogy szépen bekötötte az összes könyvet. Ebből is látszik, szereti a könyvtárat. És mégis, igen szerény eredményeket mutat fel A lakosságnak mindössze 5,5 százaléka olvasó, év végére 10,1 százaléknak kellene lennie, de ez egészen reménytelen. — Sajnos, nem érek rá, éppen ősszel és télen, hogy kedvem szerint foglalkozzam az olvasókkal — mondja. — Hét funkcióm van — és sorolja: 1. Irodalomszakos tanár, heti 7 túlórával; 2. hetenként három este dolgozók iskolája; 3 járási tanácstag; 4 helyi VB-tag; 5. szakszervezeti bizalmi; 6. a községi Népfront elnökségi tagja; 7. községi könyvtáros. — És ha megpróbálná csökkenteni a funkciókat, hogy tanári hivatása mellett a könyvtárosság legyen a legfontosabb munkája? Kis számítgatás, és a következő az eredmény: Marad a tanári beosztás, de elvesznek a hét túlórájából ötöt. Marad a dolgozók iskolája, mert ő az egyetlen irodalomszakos. A járási tanácstagság nem túl megerőltető, az is marad. A községi tanács VB-nek jegyzője, ez már nem indokolt. Elintézni, hogy a VB-tagság alól felmentsék, legyen csak községi tanácstag, havi két üléssel kevesebb. A pedagógus szakszervezet bizalmija: a tizenkét tagú tantestületben keresnek helyette másikat. A községi Népfront elnökségéből fel kéne menteni. És végül: ne hetedsorban legyen, könyvtáros, hanem másodsorban!... Igen, minimumra kell és lehet csökkenteni a könyvtáros terheit, legyen sokat a könyvtárban, tartson irodalmi előadásokat , majd ülésezzenek helyette mások. És hány helyen kellene ezt még ugyanígy végiggondolni... Amikor vak vezet világtalan! Egésznapos könyvtárosról lesz szó. Esete, sajnos, nem egyedülálló. Hat elemije van, rendes, becsületes, osztályhű. Hogy hat elemije van, nem baj. Az a baj, hogy nem szeret olvasni, művelődni. Hallani sem akar arról, hogy legalább a nyolc általánost elvégezze. Járási könyvtárban dolgozik (pedig ott érvényben levő rendelet szerint az alsó iskolai határ az érettségi!), a járási székhely tízezer lakosa van rábízva. Neki kellene olvasóvá nevelni őket... Simon István, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Fodor József, Földeák János? ... Igen, vannak könyveik — és nagyon bizonytalanul int hátra, az állványok felé .. . Nem, ő nem olvasott tőlük, a verseket nem szereti... Mai prózaírók?... Ó, azokat nagyon szereti ő is, olvasói is!... Például?.. Például Berkesi András Szélvihar című könyvét... Vagy Októberi vihar? ... Mindig összekeveri ... Nem, véletlenül nem olvasta azt sem ... Mit olvasott mostanában? .. Mostanában semmit, két gyereke van, házimunka, meg egész őszintén megmondja, fáj a feje az apró betűktől, sokkal jobb a film ... Négy éve könyvtáros (hét éve jelent meg a képesítési rendelet!) a járási tanács szerint jól ellátja munkáját, most emelték száz forinttal a fizetését. Különben egyik járási vezető felesége. Azé, aki többek között a népművelési munkára is felügyel... A könyvtárosi hivatás hallatlan lebecsülése ez. A könyvtáros a pult mögött áll, az olvasó kívül. Az olvasó kér néhány könyvet. A könyvtáros kézbeadja, beírja az olvasójegyre, leszempiszi, és kész... — így gondolják valahogy ennél a járási tanácsnál. A megbízható cipésztől elvárjuk, hogy jó és szép cipőt készítsen, az orvostól,hogy meggyógyítsa betegeit, a jó könyvtárostól elvéra mindenki, hogy — egyéb tulajdonságain túl — értse, szeresse, olvassa, szakértelemmel tudja ajánlani is az irodalom értékeit. Költeni kell az olvasópropagandára is! Azt már elértük, hogy községeink nem sajnálják, jó szívvel adják a pénzt könyvre. Nemcsak a lakosonkénti egy forintot, hanem a községfejlesztési alapból is juttatnak. Könyvtárberendezésre már kevesebbet adnak, propagandára semmit. Sokszor csak ennyi a propaganda: a könyvtáros-tanár néni, vagy bácsi „tartja a kapcsolatot” az iskolásgyerekekkel, vagy egy tábla az épületen, és hatástalan, mert nem sok ember által látott kis könyvkiállítások vannak a könyvtárhelyiségben. A fűszerbolt hirdet, a kocsma is, a ruhásbolt is, pedig mindegyik jobban megy, elsőrendű szükségleteket elégít ki. A könyvet is propagálni kell a legkisebb faluban is, még ha — urambocsá! — pénzbe kerül is. Mit lehet csinálni? Szép, masszív, üvegezett tárlót állítani valami forgalmas helyre, például a tanácsháza, az italbolt, vagy az iskola elé Benne új könyvek címlapjai. Diapozitívet vetíttetni a moziban: mosolba sokkal többen járnak, mint könyvtárba, elég, ha csak minden tizedik mozilátogató fejében üt szöget, hogy ezt vagy azt a könyvet de jó lenne elolvasni. Ősszel kiragaszthatnának 10—20 nagy plakátot. Lépjen be könyvtárunkba, ennyi meg ennyi könyv között válogathat... Egész télen színes diafilmekkel kísért előadásokat tarthatnának (sok irodalmi diafilmünk van —, de kevés irodalmi előadást tartunk! ...), a színjátszó csoport is rendezhetne egy-egy nagyszabású irodalmi estet, a Narancshéj és a Nagymama között... Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy könyvhét alkalmával a művelődési otthon és a könyvtár aktivai egy-egy tarisznya könyvvel végigjárják az utcasorokat. Ilyen könyvhetet különben télen is lehetne tartani kevés pénzzel, sok ötlettel, csodát lehet művelni, ez lenne aztán az élő könyvtár-mozgalom! .. A jó könyvre áldozott propaganda annyi, mint vetőmagra költeni. Az is, ez is bőven kifizetődik, ne sajnáljuk hát! öttevényi László Parasztszínház a múlt században VALAHÁNYSZOR MEGFORDULOK Szentetornyán — de különösen ilyenkor, amikor a környék színjátszó csoportjai készülődni kezdenek a téli hónapokra — mindig eszembe jut a maiakénak ama múlt századbeli, magányos elődje, a Justh Zsigmondi parasztszínháza. Története a szakemberek előtt nem ismeretlen. De melyik falusi együttesben tudnak kultúrmunkájuknak erről a szinte egyedülálló előjátékáról? Tíz évvel ezelőtt jártam először Szentetornyán, keresve Justh különös színházának élő emlékezetét, de csak egy elgyomosodott kastélykertet s egy besüppedt sírt találtam. Pedig a puszta érdekességnél, kultúrtörténeti dokumentumnál ma is többet jelent számunkra Justh Zsigmond nemes vállalkozása. Népi színjátszásunk haladó hagyománya, a nép művészetszeretetének, színpadi rátermettségének értékes bizonyítéka ez a korai, s akkor különcködés számba menő kezdeményezés. A múlt század végén parasztokkal színházat játszatui — meglepő gondolat volt. Miképp jutott erre a gondolatra Justh Zsigmond, ez a középnemesi, földbirtokos családból származó, zárkózott lelkületű magyar író? Éveket töltött Párizsban, ahol megismerkedett kora művészeti életének kiemelkedő alakjaival. Gyakran volt együtt orosz írókkal s beszélgetéseik során valószínűleg szóba kerültek a tizennyolcadik századbeli orosz jobbágyszínházak. Talán ez is lendületet adott a nép világától amúgy sem idegenkedő Justhnak ahhoz a kísérlethez, amelyet hazatérve, az 1890-es évek elején indított el Békés megyei birtokán, Szentetornyán. LELKES SEGÍTŐTÁRSÁVAL, Henczely Károly tanítóval, huszonnégy főből álló együttest toborzott, jórészt a major s a falu parasztfiataljaiból. A közönség a környékbeli tanyákról, falvakból verődött össze. Műsorukat főleg klasszikus darabokból válogatták, s azokat Justh maga tanította be együttesének. Aristophanes, Plautus, Shakespeare, Moliére, magyar klasszikusok, valamint Justh Zsigmond egy-egy népies, de a társadalmi problémák mélyére nyúló darabja kelt életre a parasztfiatalok játékában , akik megdöbbentő képességeket mutattak fel, s a nehéz paraszti munka mellett, odaadó szorgalommal készültek az előadásokra. Csakhamar neves művészek is felfigyeltek a kísérletezésre. Megfordult Szentetornyán Jókai Mór, Feszty Árpád, Jászai Mari, Czóbel Minka és még sokan mások, írtak róla neves kritikusok, osztrák és francia újságírók,nem is szólva a helyi sajtóról. Forró estéket idéznek ezek az írások. Az előadásokat vasárnaponként rendezték, este fél kilenc órai kezdettel, s azok rendszerint éjfélig eltartottak. Jó idő esetén szabadtéren játszottak, de rossz idő esetére építtetett Justh a kastélykertben egy görögös homlokzatú kis színházat. Az előadásokat néha táncmulatság követte, ahol a nép együtt szórakozott Justhtal és barátaival. AZ EGYÜTTES ERŐSSÉGE valamennyi visszaemlékezés szerint a különleges tehetségű parasztmenyecske, Molnár Jánosné, Zalai Julianna volt. „A naivám olyan nagy tálentum, amilyen a maga nemében, ki merem mondani, tán még Pesten is kevés van” — írta róla Justh. „Hogy miként tudhat ez az asszony így előadni? — az rejtély!” írta a Békés megyei Közlöny riportere. „Hol tanulta? Ki volt a mestere? A pointírozásban lefőz tanult, iskolázott, híres színésznőket”. Hasonlóképp nyilatkoztak a gárda többi tagjairól, Rajki Pistáról, a tizennyolc éves kertésztanoncról, Puskás Lidiről, a kis parasztlány drámai szendéről, Csurgai András fejőgulyásról, Gyöngyösi Jóska gányólegényről. Hős szerelmesük Kulcsár Pál, szocialista népköltő volt. Kulcsár Pálhoz Justh végtelenül ragaszkodott, s Párizsba is magával vitte. Hogy a parasztfiataloknak mit jelenthetett az a pár éves tanulási, művelődési lehetőség, amit a szentetornyai színjátszás a részükre nyújtott — azt Justh 1894- ben bekövetkezett hirtelen halálán érzett fájdalmuk, valamint öreg korukban is élő visszaemlékezéseik tanúsítják. Számtalan levél és dokumentum maradt fenn arról, hogy az együttes tagjait milyen jelentős, halálig tartó útravalóval tarisznyázta fel ez a fiatalkori élmény, amely többé nem ismétlődhetett meg életükben. Justh Zsigmond kezdeményezése — sajnos — csak fellobbanó lény volt a sötétben. Az akkori társadalmi és politikai helyzetben a népi színjátszás nem bontakozhatott ki. A szentetornyai parasztszínháznak még a nyomát is benőtte a fű, életrehívójának sírjával együtt. AZ EGYÜTTES TAGJAI sorra meghaltak s ma már csak a kultúrtörténet őrzi emléküket. De nyomukban sarjad mai népi színjátszó kultúránk. Falusi együtteseink bátran visszanyúlhatnak példáért Justh Zsigmond parasztszínházához. Vissza is nyúlnak. Az orosházi járásban, Orosházán — ahová Szentetornya tartozik — évente megrendezik a Justh Zsigmond színjátszó fesztivált, újabban a KISZ szervezésében. A színjátszó együttesek találkozójára rendszerint március, április táján kerül sor, s addig, a téli hónapok alatt, az együtteseknek bőségesen van alkalmuk a felkészülésre. A szentetornyai, az orosházi, valamint a gádorosi szövetkezeti együttesekben ama régi paraszt,színjátszók unokái is szerepelnek és elődeikhez méltóan kedvvel játszanak klasszikus darabokat. De n műsorukban megtalálhatók a tatai életünket tükröző művek is, bizonyítván mai falusi színjátszásunk egyre változatosabb műsorpolitikáját, fejlettségét. Szüts László Öt kisc*sibe a havon öt kiscsibe a havon botorkál az udvaron, húsvéti mód sipogva figyelnek az anyjukra, pedig még csak karácsony, piroslik a naptáron, öt didergő fattyú-nép meztérlába hóra lép, öt foszlányos, hívatlan, mintha lépne tavaszban. Ö,kotlási szenvedély fönn a kazal tetején, lázadó, szép és örök! És ti, tojásfal-törők, öt kiscsibe a havon, tiéden kotlós oltalom: öt csőrrel megtörtetek egy előítéletet, hogy világra bújni csak húsvét jövetén szabad. A fagy lándzsa csorbuljon pihés kis páncéltokon, amily bátran jöttetek, olyan nagyra nőjetek! Cs. Nagy István