Szabad Föld, 1961. július-december (17. évfolyam, 27-53. szám)

1961-11-19 / 47. szám

1961. NOVEMBER 19. Szü­kebb hazám Ott voltam szinte. Néhány kődobás­­távolság volt közönünk. Semmi több. Elég egy fürge, gyors legényfutás, és ott bolyongok bokrai között ott, ahol a földem erős, szigorú — akaratával vonz vagy eltaszít. Szűkebb hazám! A szívem — mert szegény — szeretetedből parcellát hasít. Mert kell nekem, hogy bennem légy örö­d­­idökig, mint a józan gondolat, úgy kell, mert jó, hogy néha roskadok a hazavágyás bánata alatt. Most is, hogy ott voltam, de tudtam én, hogy szűk idom, mint kantár, visszatart. Mint hűségesben fáj a hitszegés, bennem a válás bánatot kavart. Simon Lajos SÁROSI GYULA 1816-1861 1849 májusának utolsó napjai­ban szokatlan szövegű plakáto­­kat ragasztottak ki Debrecen há­zainak falára. A hirdetmény ez­úttal nem kormányrendeleteket, hadijelentéseket adott tudtul, ha­nem egy költői mű felolvasására invitálta meg a közönséget a „Kollégyium­ba”, ahol Sárosi Gyula kívánta előadni a forrada­lom versbe szedett krónikáját vagy — mint a plakát szövege mondja — megfújni „az Arany­­trombitát, melyet az örök igaz­ság parancsolatjára a népnek mondva készített”. „Aki hallani akarja, tegyen le az ajtónál ki­­csinye-nagyja a megsebesült ka­tonák számára jó pénzben egy fo­rintot”. Akik leszurkolták a belépti dí­jat, nevezetes élményben része­sülhettek. Sárosi Gyula hatásos szavaló volt, s az Arany trombita — ez volt a verses krónika címe — olyan mű, amilyent csak rit­kán tud felmutatni az irodalom­­történet. Ez a vers ugyanis a forradalom édes gyermeke, együtt született nagyszerű tettei­vel, és szinte azt lehetne monda­ni, két szerzője van: az egyik a költő, aki leírta, a másik maga a magyar nép, amely megírta, karddal és vérrel, a történetek könyvében a forradalom és a sza­badságharc hősi fejezetét. Sárosi Gyula, aki a krónikás szerepére vállalkozott, akkor már elismert író és régi, meg­győződéses demokrata volt. Egyik korai költeményében Lovassy Lászlót, a szabadszellemű ifjú­ság bebörtönzött vezetőjét éne­kelte meg; tiltakozott az úriszé­kek jobbágysanyargatása ellen. M­aradi Maradi Mihálynak fej­től való faja című versében azt a nemesi réteget figurázta ki, amely­ről később Petőfi a Pató Pált írta; színdarabja egyik szereplő­jével ilyen gondolatokat monda­tott ki: „Én polgártársaim között semmi születési különbséget nem ismerek”. Dózsa Györgyről Nép­király címmel drámát tervezett. Az Aranytrombitával Sárosi Gyula a parasztságot akarta föl­lelkesíteni a forradalom védelmé­re, ezért olyan hangon szólalt meg, hogy az iskolázatlan olva­sók, hallgatók is megértsék, egy­szerű, népies nyelven. Volt is si­kere; följegyezték, hogy csupán egyetlen alkalommal — Aradon, ahol a költő szintén felolvasást tartott — háromszáz példány kelt el versfüzetéből. Sikerét, bátor forradalmi kiál­lásai nem is bocsátották meg ne­ki a magyar nép ellenségei. A szabadságharc bukása után Sáro­si Gyulát halálra ítélték, s ami­kor több évi bujdosás után üldö­zői kezére került, hosszú börtön­fogságot kellett elszenvednie. November 16-án emlékezünk halálának 100. évfordulójára. Lukácsy Sándor SZABADFÖLD 9 Hogy ne akadjon el a könyv Még néhány gondolat a falusi olvasómozgalm­­ról Olvastuk, hogy a Népfront, a Nőtanács és az SZÖVOSZ újjá­éleszti a falusi olvasómozgalmat. Ennek csak örülni lehet, meg an­nak is, hogy öt év alatt elérjük: minden ezer olvasóra legalább ezerkétszáz kötet jusson a tanácsi könyvtárakban. De sok falusi könyvtárban az ezer lakosonként most jutó —500—600—800 kötet is háborítatlanul hever. Aránylag ke­vés a könyv, de ugyanakkor — kü­lönböző hibák miatt — sok is... Miért sok, ha kevés? I£gy könyvtáros — hét funkció Az ötéves terv során az ötezer lakoson felüli községekben függet­lenített könyvtárosok kezdenek dolgozni, de községeink zömében most is, meg még sokáig tisztelet­­díjas könyvtárosok kölcsönzik a könyvet. Jobbára pedagógusok, akiknek mellékfoglalkozásuk a könyvtárosság. Vajon hányadik mellékfoglalkozásuk? Ahogy én tapasztalom, legtöbbször igen so­kadik .. A napokban beszéltem eggyel. Tíznapos könyvtárosi tanfolyamon volt a nyáron — a szabadságából —, újabb két hetet meg azzal töl­tött el, hogy szépen bekötötte az összes könyvet. Ebből is látszik, szereti a könyvtárat. És mégis, igen szerény eredményeket mutat fel A lakosságnak mindössze 5,5 százaléka olvasó, év végére 10,1 százaléknak kellene lennie, de ez egészen reménytelen. — Sajnos, nem érek rá, éppen ősszel és télen, hogy kedvem sze­rint foglalkozzam az olvasókkal — mondja. — Hét funkcióm van — és sorolja: 1. Irodalomszakos ta­nár, heti 7 túlórával; 2. hetenként három este dolgozók iskolája; 3 járási tanácstag; 4 helyi VB-tag; 5. szakszervezeti bizalmi; 6. a köz­ségi Népfront elnökségi tagja; 7. községi könyvtáros. — És ha megpróbálná csökken­teni a funkciókat, hogy tanári hi­vatása mellett a könyvtárosság le­gyen a legfontosabb munkája? Kis számítgatás, és a következő az eredmény: Marad a tanári beosztás, de el­vesznek a hét túlórájából ötöt. Marad a dolgozók iskolája, mert ő az egyetlen irodalomszakos. A járási tanácstagság nem túl meg­erőltető, az is marad. A községi tanács VB-nek jegyzője, ez már nem indokolt. Elintézni, hogy a VB-tagság alól felmentsék, legyen csak községi tanácstag, havi két üléssel kevesebb. A pedagógus szakszervezet bizalmija: a tizenkét tagú tantestületben keresnek he­lyette másikat. A községi Népfront elnökségéből fel kéne menteni. És végül: ne hetedsorban legyen, könyvtáros, hanem másodsor­ban!... Igen, minimumra kell és lehet csökkenteni a könyvtáros terheit, legyen sokat a könyvtárban, tart­son irodalmi előadásokat , majd ülésezzenek helyette mások. És hány helyen kellene ezt még ugyanígy végiggondolni... Amikor vak vezet világtalan! Egésznapos könyvtárosról lesz szó. Esete, sajnos, nem egyedülálló. Hat elemije van, rendes, becsü­letes, osztályhű. Hogy hat elemije van, nem baj. Az a baj, hogy nem szeret olvasni, művelődni. Hallani sem akar arról, hogy legalább a nyolc általánost elvégezze. Járási könyvtárban dolgozik (pedig ott érvényben levő rendelet szerint az alsó iskolai határ az érettségi!), a járási székhely tízezer lakosa van rábízva. Neki kellene olvasóvá ne­velni őket... Simon István, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Fodor Jó­zsef, Földeák János? ... Igen, van­nak könyveik — és nagyon bizony­talanul int hátra, az állványok fe­lé .. . Nem, ő nem olvasott tőlük, a verseket nem szereti... Mai prózaírók?... Ó, azokat nagyon szereti ő is, olvasói is!... Pél­dául?.. Például Berkesi András Szélvihar című könyvét... Vagy Októberi vihar? ... Mindig össze­keveri ... Nem, véletlenül nem olvasta azt sem ... Mit olvasott mostanában? .. Mostanában sem­mit, két gyereke van, házimunka, meg egész őszintén megmondja, fáj a feje az apró betűktől, sokkal jobb a film ... Négy éve könyvtáros (hét éve jelent meg a képesítési rendelet!) a járási tanács szerint jól ellátja munkáját, most emelték száz fo­rinttal a fizetését. Különben egyik járási vezető felesége. Azé, aki többek között a népművelési munkára is felügyel... A könyvtárosi hivatás hallatlan lebecsülése ez. A könyvtáros a pult mögött áll, az olvasó kívül. Az olvasó kér néhány könyvet. A könyvtáros kézbeadja, beírja az olvasójegyre, leszempiszi, és kész... — így gondolják valahogy ennél a járási tanácsnál. A megbízható cipésztől elvárjuk, hogy jó és szép cipőt készítsen, az orvostól,­­hogy meggyógyítsa bete­geit, a jó könyvtárostól elvé­ra mindenki, hogy — egyéb tulajdon­ságain túl — értse, szeresse, olvas­sa, szakértelemmel tudja ajánlani is az irodalom értékeit. Költeni kell az olvasópropagandára is! Azt már elértük, hogy közsé­geink nem sajnálják, jó szívvel adják a pénzt könyvre. Nemcsak a lakosonkénti egy forintot, hanem a községfejlesztési alapból is jut­tatnak. Könyvtárberendezésre már kevesebbet adnak, propagandára semmit. Sokszor csak ennyi a propagan­da: a könyvtáros-tanár néni, vagy bácsi „tartja a kapcsolatot” az is­kolásgyerekekkel, vagy egy tábla az épületen, és hatástalan, mert nem sok ember által látott kis könyvkiállítások vannak a könyv­tárhelyiségben. A fűszerbolt hir­det, a kocsma is, a ruhásbolt is, pedig mindegyik jobban megy, el­sőrendű szükségleteket elégít ki. A könyvet is propagálni kell a leg­kisebb faluban is, még ha — urambocsá! — pénzbe kerül is. Mit lehet csinálni? Szép, masszív, üvegezett tárlót állítani valami forgalmas helyre, például a tanácsháza, az italbolt, vagy az iskola elé Benne új köny­vek címlapjai. Diapozitívet vetít­­tetni a moziban: mosolba sokkal többen járnak, mint könyvtárba, elég, ha csak minden tizedik mo­zilátogató fejében üt szöget, hogy ezt vagy azt a könyvet de jó len­ne elolvasni. Ősszel kiragaszthat­nának 10—20 nagy plakátot. Lép­jen be könyvtárunkba, ennyi meg ennyi könyv között válogathat... Egész télen színes diafilmekkel kísért előadásokat tarthatnának (sok irodalmi diafilmünk van —, de kevés irodalmi előadást tar­tunk! ...), a színjátszó csoport is rendezhetne egy-egy nagyszabású irodalmi estet, a Narancshéj és a Nagymama között... Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy könyvhét al­kalmával a művelődési otthon és a könyvtár aktivai egy-egy tarisznya könyvvel végigjárják az utcasoro­kat. Ilyen könyvhetet különben té­len is lehetne tartani kevés pénz­zel, sok ötlettel, csodát lehet mű­velni, ez lenne aztán az élő könyv­tár-mozgalom! .. A jó könyvre áldozott propagan­da annyi, mint vetőmagra költe­ni. Az is, ez is bőven kifizetődik, ne sajnáljuk hát!­ öttevényi László Parasztszínház a múlt században VALAHÁNYSZOR MEGFOR­DULOK Szentetornyán — de kü­lönösen ilyenkor, amikor a kör­nyék színjátszó csoportjai készü­lődni kezdenek a téli hónapokra — mindig eszembe jut a maiak­énak ama múlt századbeli, magá­nyos elődje, a Justh Zsigmondi parasztszínháza. Története a szakemberek előtt nem ismeret­len. De melyik falusi együttes­ben tudnak kultúrmunkájuknak erről a szinte egyedülálló előjá­tékáról? Tíz évvel ezelőtt jártam először Szentetornyán, keresve Justh különös színházának élő emlékezetét, de csak egy elgyo­mosodott kastélykertet s egy be­süppedt sírt találtam. Pedig a puszta érdekességnél, kultúrtör­téneti dokumentumnál ma is töb­bet jelent számunkra Justh Zsig­­mond nemes vállalkozása. Népi színjátszásunk haladó hagyomá­nya, a nép művészetszeretetének, színpadi rátermettségének értékes bizonyítéka ez a korai, s akkor különcködés számba menő kezde­ményezés. A múlt század végén parasz­tokkal színházat játszatui — meg­lepő gondolat volt. Miképp jutott erre a gondolatra Justh Zsig­mond, ez a középnemesi, föld­­birtokos családból származó, zár­kózott lelkületű magyar író? Éveket töltött Párizsban, ahol megismerkedett kora művészeti életének kiemelkedő alakjaival. Gyakran volt együtt orosz írók­kal s beszélgetéseik során való­színűleg szóba kerültek a tizen­nyolcadik századbeli orosz job­bágyszínházak. Talán ez is len­dületet adott a nép világától amúgy sem idegenkedő Justhnak ahhoz a kísérlethez, amelyet ha­zatérve, az 1890-es évek elején indított el Békés megyei birto­kán, Szentetornyán. LELKES SEGÍTŐTÁRSÁVAL, Henczely Károly tanítóval, hu­szonnégy főből álló együttest to­borzott, jórészt a major s a falu parasztfiataljaiból. A közönség a környékbeli tanyákról, falvakból verődött össze. Műsorukat főleg klasszikus darabokból válogat­ták, s azokat Justh maga tanítot­ta be együttesének. Aristopha­­nes, Plautus, Shakespeare, Mo­­liére, magyar klasszikusok, vala­mint Justh Zsigmond egy-egy né­pies, de a társadalmi problémák mélyére nyúló darabja kelt élet­re a parasztfiatalok játékában , akik megdöbbentő képességeket mutattak fel, s a nehéz paraszti munka mellett, odaadó szorga­lommal készültek az előadások­ra. Csakhamar neves művészek is felfigyeltek a kísérletezésre. Meg­fordult Szentetornyán Jókai Mór, Feszty Árpád, Jászai Mari, Czó­­bel Minka és még sokan mások, írtak róla neves kritikusok, oszt­rák és francia újságírók,­nem is szólva a helyi sajtóról. Forró estéket idéznek ezek az írások. Az előadásokat vasárna­ponként rendezték, este fél ki­lenc órai kezdettel, s azok rend­szerint éjfélig eltartottak. Jó idő esetén szabadtéren játszottak, de rossz idő esetére építtetett Justh a kastélykertben egy görögös homlokzatú kis színházat. Az előadásokat néha táncmulatság követte, ahol a nép együtt szóra­kozott Justhtal és barátaival. AZ EGYÜTTES ERŐSSÉGE valamennyi visszaemlékezés sze­rint a különleges tehetségű pa­rasztmenyecske, Molnár Jánosné, Zalai Julianna volt. „A naivám olyan nagy tálentum, amilyen a maga nemében, ki merem mon­dani, tán még Pesten is kevés van” — írta róla Justh. „Hogy miként tudhat ez az asszony így előadni? — az rejtély!” írta a Békés megyei Közlöny riportere. „Hol tanulta? Ki volt a meste­re? A pointírozásban lefőz ta­nult, iskolázott, híres színésznő­ket”. Hasonlóképp nyilatkoztak a gárda többi tagjairól, Rajki Pistá­ról, a tizennyolc éves kertészta­­noncról, Puskás Lidiről, a kis pa­­rasztlány drámai szendéről, Csurgai András fejőgulyásról, Gyöngyösi Jóska gányólegényről. Hős szerelmesük Kulcsár Pál, szocialista népköltő volt. Kulcsár Pálhoz Justh végtelenül ragasz­kodott, s Párizsba is magával vitte. Hogy a parasztfiataloknak mit jelenthetett az a pár éves tanu­lási, művelődési lehetőség, amit a szentetornyai színjátszás a ré­szükre nyújtott — azt Justh 1894- ben bekövetkezett hirtelen halá­lán érzett fájdalmuk, valamint öreg korukban is élő visszaemlé­kezéseik tanúsítják. Számtalan levél és dokumentum maradt fenn arról, hogy az együttes tag­jait milyen jelentős, halálig tartó útravalóval tarisznyázta fel ez a fiatalkori élmény, amely többé nem ismétlődhetett meg életük­ben. Justh Zsigmond kezdemé­nyezése — sajnos — csak fellob­banó lény volt a sötétben. Az ak­kori társadalmi és politikai hely­zetben a népi színjátszás nem bontakozhatott ki. A szentetor­­nyai parasztszínháznak még a nyomát is benőtte a fű, életrehí­­vójának sírjával együtt. AZ EGYÜTTES TAGJAI sorra meghaltak s ma már csak a kul­túrtörténet őrzi emléküket. De nyomukban sarjad mai népi szín­játszó kultúránk. Falusi együt­teseink bátran visszanyúlhatnak példáért Justh Zsigmond paraszt­színházához. Vissza is nyúlnak. Az orosházi járásban, Orosházán — ahová Szentetornya tartozik — évente megrendezik a Justh Zsigmond színjátszó fesztivált, újabban a KISZ szervezésében. A színjátszó együttesek találkozójára rendsze­rint március, április táján kerül sor, s addig, a téli hónapok alatt, az együtteseknek bőségesen­ van alkalmuk a felkészülésre. A szen­­tetornyai, az orosházi, valamint a gádorosi szövetkezeti együtte­sekben ama régi paraszt,színját­szók unokái is szerepelnek és elő­deikhez méltóan kedvvel játsza­­nak klasszikus darabokat. De n mű­­sorukban megtalálhatók a tatai életünket tükröző művek is, bi­zonyítván mai falusi színjátszá­sunk egyre változatosabb műsor­politikáját, fejlettségét. Szüts László Öt kisc*sibe a havon öt kiscsibe a havon botorkál az udvaron, húsvéti­ mód sipogva figyelnek az anyjukra, pedig még csak karácsony, piroslik a naptáron, öt didergő fattyú-nép meztérláb­a hóra lép, öt foszlányos, hívatlan, mintha lépne tavaszban. Ö,­kotlási szenvedély fönn a kazal tetején, lázadó, szép és örök! És ti, tojásfal-törők, öt kiscsibe a havon, tiéd­­en kotlós­ oltalom: öt csőrrel megtörtetek egy előítéletet, hogy világra bújni csak húsvét jövetén szabad. A fagy­ lándzsa csorbuljon pihés kis páncéltokon, amily bátran jöttetek, olyan nagyra nőjetek! Cs. Nagy István

Next